Raven & Cameron - Csillagközi kavarodás Látszólag ráérősen, de valójában fáradtan vetem a lábaimat előre. A vonásaimon mégsem tükröződik, hogy kicsit is nyúzott lennék. Mielőtt elhagytam az otthonomul szolgáló Arkan fedélzetét, legalább a szemeim alá vittem fel egy kevés hialuronát zselét, amit leginkább a túlhajszolt színészek használnak kozmetikai célokra. Én vagyok a hajóorvos, én vigyázok a legénységre, és jól végzem a munkámat. Még a legnehezebb személyiségekkel is megbirkózom. Magamra már nem mindig jut időm - vagy csak nem törődöm vele. De a látszatot fenn kell tartani, legalább ilyenkor, amikor az anyahajón vagyunk és akár a vezetőink is láthatnak. Ami még fontosabb, a családom. De túlhajszoltság ide, vagy oda, mégis kevés ember mellett megyek el legalább egy halvány mosoly megeresztése nélkül. Nagyon kevesen vannak, akik nem tudják ki vagyok. Örökké vezekelni fogok. Egyenesen az ellátmányozási részlegről jövök. Hosszú órákat töltöttem ott. Előre jeleztem, hogy szeretnék ott lenni, amikor összerakják az egészségügyi ellátmányt. De a raktárosok előre dolgoztak. Dicséret helyett egyesével kellett szétbontaniuk mind a négy raklapot, én pedig tételesen ellenőriztem mindent. Kellemes meglepetés ért Theodora személyében. Nem is tudtam, mennyire szükségem volt egy jóbaráti beszélgetésre. De mindez csak csúsztatta a munkát. Lassan hazafelé veszem az irányt, de legalább a feleségemnek vinnék egy csokor virágot. A piac felé kanyarodtam, remélve, hogy itt találni valami csokrot az Ocanról. Amit ott szednek különlegesebb - és talán lényegesen olcsóbb is - mint amit idefent termesztenek. Hamarosan egy virágos stand felé veszem az irányt a szellősebb tömegen át, amikor egy suhanc nekem ütközik. Legfeljebb tizenhárom, tizennégy lehet. Különösebben nem zavartatom magam, megesik. Egészen addig a másodpercig, amíg meg nem érzem a húzó érzést az egyik zsebemnél. Nem vagyok hülye. Haragosan fordulok a kölyök után, aki addigra már ügyesen olvad a tömegbe. A Volentis nagy részét lefedik a térfigyelő kamerák. A mai technikával semmibe nem kerülne lenyomoztatni, hogy ki fia-borja próbálhatott meglopni egy flotta tisztet. De eszem ágában sincs tönkre tenni egy gyerek életét. Hoz majd nekik elég nehézséget a Consilium, ha betöltik a tizenhatot. Persze ettől még szigorúan szkennelem a tömeget a tekintetemmel. A dolgot azért nem szándékszom ennyiben hagyni.
*A küldetések alatt mindig pörgök mint a búgócsiga. Még mindig nem tudom hogyan néz ki az az izé, de van elképzelésem Gardel hadnagy leírása alapján. Viszont amikor hazaérünk, eldobom magam. Tulajdonképpen még a kikötés előtt agyhalott leszek és Bruce is pontosan tudja ezt, nélkülem megy haza. Ahogy ma is otthagyott a kabinban, hason fekve és gyanítom röhögve nézte ahogy a párnára folyatom a nyálamat. Ennek viszont meg van az az előnye, hogy nem nézek ki úgy, mint akivel felmosták a kantint, friss vagyok és üde, mondhatni ragyogok a civil ruhámban. Eufória? Talán. Nem érdekel mitől van jó kedvem, egyszerűen csak élvezem. Ilyenkor már nincs munkám, még az agyhalott állapot előtt összepakolom az összes cuccom, rendszerezek…a jelentést pedig meghagyom az utolsó utáni pillanatra, ahogy szoktam. Első a friss levegő – nézőpont kérdése mi a friss – vásárlás, nézelődés, lazítás, aztán jöhet a szülői ház, mert ha nem megyek, másnap anyám ott van nálunk és senkinek nem jó ha ő a házastársi otthonban kutakodik. Érthető okokból. Ha pasi lennék, fütyörészve és zsebre dugott kezekkel battyognék végig a piac üzletei közötti széles folyosókon, ám ez a leírás csupán a kedvemre jellemző a viselkedésemre nem. Csillogó szemekkel nézem az Ocanon készült ékszereket és még a helyi divat is közel áll az ízlésemhez, valószínűleg megint beújítok egy-két rucit mielőtt megálljt parancsolnék magamnak. De én tervezek és más elvégzi helyettem a napi programtörlést, felülírást és az egészet újra kell bootolnom. Becsület ide, Consilium oda – na pláne – inkább a rosszfiúkhoz tartozom és értékelem a csibészséget. Ezért mosolyodom el amikor a kissrác lenyúlja a Doki tárcáját, meg akármijét. Persze van egy rövidke pillanat, egy megdermedt szívdobbanásnyi idő amikor elgondolkodom, hogy mit tegyek, de nem szállok magammal estig menő vitába és végül nem gáncsolom el a mellettem elrohanó srácot, hanem utána lépek oldalra és várom be a Dokit. *-Helló Doki! De jól néz ki! Tíz évet letagadhatna a korából. Képzelje…. *Elállom az utat közte és a menekülő srác között és próbálom nyugtatni magam, hogy ezért nem fogok elkárhozni. Egyébként én ennél sokkal komolyabb dolgokat szoktam csinálni, elég amiatt aggódnom. Széles mosoly a Dokinak, úgy teszek mint akitől most egy órás „semmiről nem szóló” csevegés várható.*
Csak annyit vagyok Simon közelében, amennyit muszáj. Amennyit a munka elvár tőlem. Csak egy részben kerülöm őt. Nem akarok beszélni arról, ami közöttünk folyik, nem amíg, magamban nem tisztázok előtte pár dolgot. De mégis ezt miként tehetném meg, ha folyamatosan csak menekülök? Mert azt csinálom, nem nézek szembe a tényekkel, melyeket semmi sem tud tagadni. Nem teszem, mert tudom, hogy akkor miként kellene cselekednem. Carlon múlik minden, ezt tudom, de mi van ha ő nem fog tenni semmit? Miért tenné ezt? Említette már, de… Már nem vagyok az Arkan hadnagya, egy egyszerű tizedes lettem, Jenkins tanácsos jóindulata miatt. Még ha azt mondta, hogy vonuljak is vissza addig, amíg nem történik az osztag létrehozásával kapcsolatban előre lépés képtelen vagyok. Képtelen vagyok Connort kiverni a fejemből, a szavait, a tetteit, azoknak a következményeit. Igaza van a Tanácsosnak, nem logikus. Semmi sem logikus, amit művelt és amit azóta is csinált. Oh, ha Ravennel nem lettünk volna szorult helyzetbe… Le kellett volna ott lőnöm, mégsem tettem. Nem volt rá lehetőségem? Lehet ezt azzal indokolni? Nem. Itt nincs indok. Gyenge voltam. Ez pedig egy újabb tény. Egyszerű katonai ruhába lépkedek a folyosókon. Szürke egyenruhát viselek, amelyeket még egykor a kiképzésen viseltünk. Nem sok ruhám van, soha nem volt rá szükségem. Megelégedtem azokkal, amiket a rangomból kifolyólag kaptam és kellett viselnem. Most sincs ez másként. Viszont nem fogok a fenekemen ülni. Az Arkan most itt van. Még itt van, ha jobban tetszik ez. Nem tetszik, hiszen olyan problémák léptek fel ezek szerint, amit tovább tart megjavítani. Kezem akaratlanul is ökölbe szorul. Ez az én felelősségemnek is kellene lennie. Jóvátételben mégsem vehetek többé részt. Frusztrálna? Igen. De ha már itt vannak a többiek, kihasználom a lehetőséget. Határozottan fordulok be a közösségi helyekre. Tekintetemmel ismerős alakokat keresek, akikkel éveken át együtt dolgoztam. Nem, egy percig sem tekintem a családomnak őket, vagy a bajtársamnak, ahogy sokan megteszik. Együtt dolgoztunk, egy bádogdobozba, nem kell ezt túlmisztifikálni. Barna tekintetem megakad az egyik zászlóson. Lépteimet felé irányítom. Hajam most csak lazán van copfba kötve, nyoma sincs a szigorú viseletnek, mely egykor képviselt. Az asztala előtt katonásan fordulok be. - Christina, leülhetek? - várok egy pillanaton. Ajkam szegletébe halovány mosoly fut végig. Valaki említette, hogy két ember között a legrövidebb út ezen keresztül vezet. Nem érdekelnek ezek, azonban most információkat akarok. Ha megengedi, ha nem, akkor is leülök, az utóbbi esetben meglehet, hogy kellemetlenebb lesz a helyzet. - Szeretnék kérdezni Öntől néhány dolgot, ha van pár szabad perce - simítom kezemet a jéghideg acél lapjára, mely asztalul szolgál.
Because something is not what it is said to be, Ma'am, does not mean it is a fake. It may just have been wrongly attributed.
Mindig megvolt a hátrányom a társaimmal szemben, még azokkal is, akik rangban alacsonyabb szinten vannak, mint én. A Földön születtem, iskolázottságom csúcspontjának elérése előtt helyeztek az alvó programba, s csak annyim van, amennyit apám plántált belém, na meg a genetika. Éppen ezért abban, hogy tisztként hogyan illendő viselkedni vagy mi fán teremnek a katonaság és az űrhajózás protokolláris szabályai...nos mondjuk ki őszintén: eléggé ementálira hasonlított a tudásom a kezdetek kezdetén. Eleinte kérdeztem, de aztán leszoktam róla, mert úgy vettem észre, hogy megkérdőjeleződött általa a kompetenciám az pedig nem volt kellemes érzés. Mert bár nem végeztem egyetemet, de a büszkeséget a jellemmel osztogatták, így hát nem kedvelem, hogyha megtiporják. Tehár felhagytam az oktalan kérdezősködéssel és elkezdtem figyelni mindenre, ami körülöttem zajlott. Sőt, néha egy-egy olyan fájlra is ráfutott a szemem, amire tán nem kellett volna, hiszen nem sok köze volt az idegen nyelvekhez vagy ahhoz, hogy hogyan is értessék meg magukat és értsék meg egymást a különböző -egykor volt, de rég volt, talán a történelemkönyveken kívül igaz sem volt- népek tagjai. Az utóbbi időben kezdtem egészen úgy gondolni, hogy már nem tévedek el ebben a ramngok-megszólítások-kikicsoda útvesztőben, de amint meglátom -igen csak közelről, hiszen egészen a kommunikációs pultomig jön, hogy aztán kérdezzen- a hadnagyot, valahonnan a gyomrom legmélyéből elbizonytalanodom. Hallottam híreket arról, hogy az új rangja sokkal mélyebbre zuhant az előzőnél. Nem pletykákat, csak tényeket, hiszen hát a vak is észrevette volna, hogy már nincs az Arkanon, mint hadnagyunk. Viszont ebből fakadna megint egy csomó kérdésem, melyeket fel ismét csak nem teszek. Inkább megszokásból felpattanok ültemből, amikor érkezik, s elkerülendő minden félresikerült, kínossá is avanzsálható megszólítást csak haptákba vágom magam -messze nem olyan katonásan, ahogyan talán tennem kellene, de uram az égben bocsássa meg, én nem vagyok katona, sosem láttam magam annak, legyen a pozícióm megnevezése akármi- és bólintok beleegyezőn. Miért ne tenném? Nem látok abban kivetnivalót, ha leül. Amint megteszi én is visszaülök helyemre, s előbbi görcsösségemet elengedve a tőlem megszokott mosolyra fakadok. Alapvetően vidám természet vagyok, talán pont emiatt lóg ki mindig az a bizonyos lóláb. De ha már kommunikáció a szakterületem, akkor a metakommunikáció és minden nonverbalitás -köztük a mosoly fontossága- is a képviselendő területeim között szerepel én úgy gondolom. - Hogyne! Állok rendelkezésére. Vagyis ülök. De ha kell felállhatok hozzá.-engedek meg magamnak egy kifejezésfacsart viccet. Hadnagyi rangjában is megtettem volna vele szemben. Nem tiszteletlenségből, csak mert ilyen vagyok. Szóvirágokkal és szófacsarással keretezett valaki.
Szemöldököm némileg ráncolva figyelem, hogy miként pattan fel a helyéről és vágja magát haptákban, a maga megszokott módján. Figyelem a tartását, mely továbbra is hanyag. - Erre már igazán nincs szükség, Carimichael - tekintek rá gyanakvóan, de nem tehetek róla, továbbra is végigmérem a nőt. - Ámbár a tartása még mindig hagy maga után kivetni valókat - látom be, számat kissé lebiggyesztve. A témát azonban elengedem és ha megengedi, akkor le is ülök, amikor ő megint össze vissza kezd beszélni. Fejemet leheletnyit hajtom csak a bal vállam irányába, ekként tekintek rá szenvtelen arccal. Figyelem apró vonásait, szájának rándulását, szemének ívét, mintha bármit is ki tudnék olvasni belőlük. Ez korán sincs így, de valamiért ez sose tartotta vissza az embereket, hogy azt higgyék, hogy képes vagyok rá. Már aki. Hiszen szemlátomást vannak olyanok, akik könnyedén átláttak azon, hogy mennyire nem tudok az emberekből olvasni. És nem csak azért, mert teljes mértékben hidegen hagynak. - Miért feszélyezett? - teszem fel az első kérdést, hiszen azt még én is látom, hogy ideges. Valami rémlik, hogy sokat tudott fecsegetni. Tud is. Nem sokszor figyeltem oda rá sem. Ha nem arról beszélt, amiről kérdeztem, azokat elengedtem a fülem mellett. Felesleges információkat nem tárolók, ahogy most sem, ám mégis érdekel, hogy miért ennyire… Hebrencs. De ha belegondolok a fél Volentis az. Azt hiszik, hogy itt mindenki megteheti azt, amit akar, anélkül, hogy bármilyen következménye lenne. S amikor megkapják a büntetésüket, akkor csodálkoznak a legjobban. Szigorú szabályaink vannak, nem ok nélkül. Kevesen vagyunk és túl kell élnünk. - Ha jól tudom, maga is közel állt Connor kadéthez igaz? Közelebb, mint én. Sokat beszélgettek - legalább is többet, mint én vele. Ami azért nagy szó, lássuk be, mert velem is sokat tudott beszélni. Igaz nála sem figyeltem oda a fele dologra, amit mondott. Itt rontottam volna el? Ez lett volna akkor a baj? Nem, mert ha olyat mondott volna, azt meghallom. Szelektív a hallásom. Egyébként sem hiszem, hogy előttem elköpte volna magát. Tudja, hogy nem kegyelmeznék neki sem és jelentettem volna az első alkalommal. - Milyen találta őt? - tudnom kell, több szemszögből is hogy milyen. Tudni akarom, hogy miért csinálta ezt. Miért? Minél többet tudok meg róla, annál könnyebb lesz majd megértenem. - Beszélt magáról, a családi hátteréről? - kérdezősködöm. Meglehet tudni akarja az okát, ám amíg nem kérdez rá, addig magam nem is válaszolok rá.
Pént. Feb. 02, 2018 11:58 am
Csak annyit vagyok Simon közelében, amennyit muszáj. Amennyit a munka elvár tőlem. Csak egy részben kerülöm őt. Nem akarok beszélni arról, ami közöttünk folyik, nem amíg, magamban nem tisztázok előtte pár dolgot. De mégis ezt miként tehetném meg, ha folyamatosan csak menekülök? Mert azt csinálom, nem nézek szembe a tényekkel, melyeket semmi sem tud tagadni. 
