Leda – Niko

Mozgalmas tizenhat órán vagyok túl, mióta a Jola dokkolt a Volentis-en. Ez alatt az idő alatt újból megszegtem Peterson parancsát, miszerint nem hagyhatom el kimenő során az űrhajót, semmibe vettem egy ígéretet, magamra vontam a volentisi katonák figyelmét, túszul ejtettem és bizonyára ezzel az akciómmal halálra rémítettem egy békésen iszogató társaságból kiragadott lányt és mindezeken felül sikerült még elcseszni az első magánjellegű, de annál tiltólistásabb küldetésünket, melyet a Moor-Hicks-Denisov tengely neveivel fémjelzett szupertitkos tömörülés hívott életre a jó cél érdekében.
Most pedig itt vagyok újból a Jola-n, kezeim között izzik a munka, ami egy jólfésült seprű, felmosó, a hozzátartozó vödör vízzel, valamint némi tisztítószerrel alkotja velem együtt azt a kvintettet, ami délidőre minden bizonnyal végezni fog a percre pontosan kimért takarítással. Annál is inkább, mert úgy értesültem, hogy nem egyszerű dokkolásról, készletfeltöltésről és átvizsgálásról van most szó, hanem egy új taggal fog bővülni a legénység tiszti szárnya. Ebből fakadóan pedig igyekszek jó megjelenésemmel, tiszta egyenruhámmal jó benyomást kelteni, mert egy tiszt rokonszenve aranyat érhet, főleg, ha az űrbe készülünk.
- Üdvözlöm a Jola-n Hölgyem! Denisov közlegény szolgálatára! – amint meglátom az azonosítót, a sok cuccot és az ilyenkor szokásos ajtó előtti toporgást, rögtön tudom, hogy megérkezett a legújabb tiszt a fedélzetre!
- Kérem, hadd segítsek! – a tisztelgés után egy ilyenkor szokásos protokoll mosolyt sütök el, de nem nagyon nézem meg magamnak a nőt, hiszen erre lesz még alkalmam, főleg, ha azok közül a felettesek közül való, aki szeret jelen lenni és saját maga felügyelni a kiadott parancsának elvégzését.
A kezében tartott növény felé nem kapkodok, azt gyorsan levágom, hogy nem szimpla szobanövényről lehet szó, így inkább a fennmaradó táskákkal foglalkozok, mert bizonyára több is van belőle, ám eközben magamba szippantok egy ismerősen ható illatot, amiről fogalmam sincs, hogy parfüm vagy valami egyéb, de felettébb ismerősnek tűnik és agyam már azon zakatol, hogy megfejtse ezt a rejtélyt.
- Először a kabinjához, majd a Kapitányhoz vezetem, tőle megtudhat mindent a Jola-ról, az indulásról, a közeli és távoli tervekről, de, ami a legfontosabb, ne kímélje, imádja a kérdéseket. – mosolygok egy újabb üzemszerűt, de próbálom mindezt a lehető legőszintébben tenni, miközben megkapok néhány súlyosabbnak tűnő táskát és utat mutatva elindulok újdonsült elöljáróm mellett a folyosón.

A kiskadét, aki a holmimat egészen a hajórámpáig cipelte még vette a fáradságot, hogy jó utat kívánjon, mielőtt magamra hagyott a bőröndjeimmel és egyéb táskáimmal. Ha senki sem jön elém, -vagyok annyira szerencsétlen, hogy így legyen- és nem is tudok bejutni az azonosítómmal, még elmozdulni sem tudok innen. Akkor aztán szobrozhatok itt, míg be nem húzzák a rámpát, hogy kidokkoljanak. Nagyjából négy-ötféle legrosszabb eshetőség pörög át az agyamon, mire megjelenik egy magas, széles vállú katona hogy köszöntsön. A hangjára valami nagy és nehéz üli meg a mellkasomat, de veszek egy nagy levegőt és nem foglalkozom a dologgal. Biztosan csak az új hely és új emberek miatt érzett izgalom az oka. - Köszönöm, Közlegény! - Visszatisztelgek, bár egyáltalán nem úgy, ahogy azt illene, de én nem is vagyok igazi katona. Nagyot nyelek, ahogy a közelembe ér, és bár furcsán nehezemre esik, elmosolyodom én is. - Azért hálás leszek, Közlegény. -  egyetlen kicsi táskát fogok még meg Arizonán kívül, és csak most veszem észre, hogy úgy szorongatom szerencsétlen kis kaktusz cserepét, hogy majd  összetöröm. Nem tudom, mi az oka, de érzem, ahogy a feszültség, vagy valami más, zsigeri érzés, amit egyelőre nem tudok hová tenni, kezd elhatalmasodni rajtam. Amíg Denisov közlegény összeszedi a táskáimat - mindkét kezébe jut kettő-három- addig én újra és újra végigmérem őt, azon agyalva, vajon honnan lehet olyan ismerős. Az arcát ugyan nézhetném napestig is, abból nem jönnék rá, kivel van dolgom. Amikor viszont újra megszólal, mintha  fejbe rúgtak volna. Kábán állok ott, lecövekelve, mint valami idióta, és a földre ejtem a táskámat. Arizonát szorongatom továbbra is, és a közlegényre meredek, mint aki szellemet lát. Fogalmam sincs, mit kellene most csinálnom, de a hirtelen megvilágosodás egy az egyben kiült az arcomra is, így a megjátszás már akkor sem lenne opció, ha menne. Már egészen biztos vagyok benne, hogy ez az ember szorított fegyvert a fejemhez az előző éjjel, és most itt áll velem szemben és úgy mosolyog, mintha mi sem történt volna. A Valentine átok mindenhol utolér, úgy látszik.

Ahogyan régen sem, úgy most sem foglalkoztat túlzottan egy-egy parfüm megnyerő illata, ám valamiért az előbbiekben érzett aroma benne maradt az orromban és arra készteti agyamat, hogy mihamarabb kutassa fel emlékeimből a helyet és az időt. Összekapkodom a táskákat, melyekből jut mindkét kezembe bőségesen, majd néhány szempillantással később egy apró mosollyal jelzem felettesemnek, ha ő is úgy gondolja, én készen állok az indulásra.
- Valami baj van Hölgyem? – a táska visszhangozva koppan a padlón, miután Leda kiejti a kezéből és pár pillanatnyi csend telepszik közénk. Pontosan annyi, hogy összerakjuk mindketten a felismerés döbbenetes darabkáit és meglássuk egymásban azt a személyt, akit egyikőnk sem szeretett volna soha többet látni
Ő az a lány a tegnapi bárból, akinek elrontottam az estéjét és talán egy jó ideig a rémálmai főszereplőjévé váltam. Nem teszek hirtelen mozdulatot, de játékba kezdek, egy türelemjátékba, melybe szeretném szépen lassan őt is bevonni. Azt hiszem nagyon kényes részéhez érkezett rövid, de annál veszélyesebb kapcsolatunk, ami súlyos következményeket vonhat maga után, leginkább rám és hosszú távú terveimre nézve. Egy szolgálaton kívüli tisztet túszul ejteni a Volentis-en bőven elég arra, hogy kivonjanak a forgalomból. Nem kapkodhatok, meg kell őriznem a hidegvéremet és lazán kell játszanom, úgy, mintha mi sem történt volna a tegnapi estén, mintha nem is én volnék az, aki felforgatva az addigi életét, fegyvert nyomott halántékához és arra kényszerítette, hogy élő pajzsként védjen a volentis-i katonák előli menekülésem közben.
- Várjon, felveszem. – töröm meg a csendet egy mosoly kíséretében és óvatosan a földön heverő táska felé nyúlok. – ha Leda nem mozdul, akkor felveszem és a kis szütyőt a jobb kezemben fogott kisebb csapat csomag mellé helyezem
- Azt javaslom, menjünk lifttel, sok-sok emeletjárástól megkímél minket. – hangom továbbra is derűs, adom a jól szituált, barátságos közlegényt, pedig egyértelműen tudjuk, hogy volt ez másképp is nem is olyan régen
Óriási szerencsénk, hogy a lift nincsen túl messze, vagyis inkább öles lépteimnek hála, viszonylag gyorsan elérünk az ajtajáig, melynek hívó gombját már meg is nyomom, hogy megtörjem a közénk telepedett kínos csöndet.
Mire kérdésre szánnám el magamat, két fiatal kadét jelenik meg mellettünk, akik tisztelegnek, lévén egy tiszt is jelen van, de összességében abszolút nem foglalkozva velünk kezdenek el egymással beszélgetni.
- A tegnap esti balhé miatt még ma délelőtt is szemtanúkat hallgattak ki, de úgy tudom nem jártak semmilyen sikerrel. Azt mondják, hogy egy katona volt, de nincsen használható felvétel, csak annyi, amennyi gyakorlatilag bármelyik katonára ráillik. Magas, keménykötésű és láthatóan nem ma kezdte a szakmát. Úgy hallottam a Volentis-en állomásozó alakulatok között belső vizsgálat indul, mert úgy vélik a látottak alapján, hogy egy volt közülük. – a lift rettenetesen lassan jön, pedig az igazság az, hogy ugyanolyan sebességgel közlekedik, mint bármikor máskor, ellenben a téma nem valami kényelmes most
- Na és a lány, akit túszul ejtett? Szegény, biztosan halálra rémült. Ő valamilyen tiszt a flottánál nem? – kérdezi a másik ifjú, miközben egyenruháját igazgatja magán
- Úgy tudom igen, de semmit sem mondanak róla, egyelőre teljes a hírzárlat, bár szerintem elkapják a fickót… de gondolj csak bele, mi lenne, ha mi kapnánk el, tuti, hogy kitüntetnének érte. – neveti el magát, mire társa vállba boxolja és mutatja, hogy a másik lift hamarabb megérkezett, menjenek inkább azzal. Kényelmesebben elférnek úgy.
Pár másodperccel később a mi liftünk is megérkezik és ha ez idáig nem történt semmi rendkívüli, akkor nincsen más hátra, mint előre, be a liftbe, egy zárt térbe a csomagokkal és Denisov-val együtt.

Hallom ugyan a kérdést, és fel is dolgozom, egyszerűen csak képtelen vagyok emberi időben , értelmesen reagálni. A hangja szó szerint megdermeszt és csak elképzelni tudom, hogy hogyan nézhetek most rá. Mintha szellemet látnék, gondolom. A pszichológia tanítása szerint az ember az ehhez hasonló stresszhelyzetekre kétféleképpen reagál: üt vagy fut. Azt már csak mellékesen teszem hozzá, hogy le is lehet fagyni, ahogy most én. Hogy meddig állok így meredten, megkukulva, fogalmam sincs. Az időérzékem annyira bekrepált hirtelen, hogy ugyanúgy lehet két percnyi is a csönd, mint két pillanatnyi. Amikor végül megszólalok, a hangom bizonytalan, tekintetem zavart, és sűrűn pislogok Denisov közlegényre, mintha nem látnék jól. - Igen! - segítségért akarok kiáltani, de nem teszem. A fejéhez vágni Arizonát és sikítva menekülni, de ezt sem teszem. - Otthonhagytam a... táskám. - nyögöm ki végül a leglehetetlenebb hazugságot, ami hirtelen eszembe jutott. - Az egyiket. - teszem még hozzá tétován, aztán csak állok ott tovább, mintha valami komoly értelmi sérülést szenvedtem volna az elmúlt egy percben. Automatikusan hátrébb lépek egyet, ahogy lehajol, hogy felvegye a lábaimnál heverő táskát, és csak ici-pici híja, hogy nem rohanok el. - Rendben. - mondom végül minden hála nélkül, és biccentek egyet, ahogy megteszi a javaslatát a liftezésre. Ha a közlegény el is indul a lift felé, én még toporgok kicsit. Ezerrel jár az agyam, vajon mit kellene tennem, kinek kellene szólnom, hogyan kellene nem kettesben maradnom vele. Tudom, hogy a hajón ezer kamera van és mindenhol katonák, de ez a szórakozóhelyen sem tartotta vissza semmitől, ugyebár...
Végül mégis összeszedem magam, és elhatározom, hogy, ha eljutok a kapitányig, akkor neki fogom megtenni a jelentésemet. Semmi szükségem egy újabb balhéra, egy újabb traumára pedig még kevésbé. Így is egész éjjel erről faggattak, semmit sem kívánok kevésbé, mint ennek megismétlését.

Kis késéssel érem utol Denisovot, és tisztes távolságra tőle meg is állok. Szinte látványosan önt el a megkönnyebbülés, mikor a két kadét megérkezik mellénk. Sóhajtok egy nagyot és már kezdeném azt hinni, hogy sima ügy lesz a liftezés, mikor előveszik az én sztorimat. Denisov és az én sztorimat igazából. Néhány másodperc alatt elképzelem az összes lehetséges rossz kimenetelét a lehetőségnek, hogy megszólalok, és szimplán kijelentem, hogy az áhított kitüntetés itt van egy karnyújtásra. Halott kadétokat és halott Lédát vízionálok és bár elég lenne egy-két perc, hogy ezeket a szürreális képeket legyűrje a józan ész, nincs ennyi időm. A kadétok végül egyszerűen a másik lifthez lépnek, én pedig túl lassan reagálok. Mire utánuk lépnék, a liftajtó zárul. Hiába kérem, hogy tartsák az ajtót, halovány hangom már nem jut el hozzájuk. Oké Léda, ezt most elszalasztottad. Sóhajtok egy nagyot és visszalépek Denisov közelébe, majd vállat vonok. - Elfértünk volna négyen is... - próbálok mosolyogni, de nem vagyok benne biztos, hogy annak is tűnik, amit összehoztam.
A lift érkezésétől újra kalapálni kezd a szívem. Attól félek, annyira hangosan, hogy azt még a közlegény is meghallja. Némi tétovázás után végül csak belépek én is a liftbe, és Denisovtól a lehető legtávolabb állok meg. A kaktuszka úgy mered előre a kezemben tartott cserépből, mintha valami buzogány lenne, én pedig úgy döntök, szükség esetén feláldozom szegény Arit, és a fickó képébe nyomom,ha csak egy lépéssel is megpróbál közeledni hozzám. - hová is megyünk most? - kérdezem kissé összeszedettebb hangon, mint korábban, csak azért, hogy mondjak valamit. - A kapitányhoz, jól emlékszem? -

- Ó, semmi gond. – legyintek egyet, szélesen mosolyogva, mint akinek elkerülte a figyelmét a zavart beszéd és a homályos tekintet. – Szerintem egy szerencsés kiválasztott a kadétok közül, hálát is ad önnek, hogy otthagyta, mert inkább megy táskakeresőbe, mint részt vegyen Steele Zászlós délutáni kiképzésén. Azonnal küldetek érte valakit, ha elárulja, hová is menjen. – nem szoktam túl sokat mosolyogni, persze ez sem az a kimondott harminckettes villantós, de magamhoz mérten soknak tartom, ellenben úgy érzem, hogy az efféle barátságos és nyugodt viselkedéssel tarthatom azt a rendkívül sérülékeny gátat, amit most nagy erővel akar elsodorni a totális téboly, mi közénk ereszkedett.
Körülbelül nekem is ennyire van ínyemre a közös liftezés gondolata, mint, ahogyan abban az árva "rendben" szócskában a hálát hallom, de úgy vélem jobb túl lenni ezen a második találkán még az előtt, hogy elszakadna az a bizonyos egyre csak vékonyodó cérnaszál.
Rég volt már olyan szituációhoz részem, mint ez a mostani, melyet alig várom, hogy végelegyen. Még a parancsszegés utáni letolás sem volt ilyen kellemetlen, mint most a liftre várni, miközben pontosan a tegnap éjjeli történés van a két kadét beszélgetésének középpontjában. Fel vagyok készülve, hogy valami váratlan fog történni, sőt még arra is, hogy Leda elveszíti a kontrollt és beláthatatlan következményekkel bíró tettet hajt végre, ami meglátásom szerint abból állna, hogy a kadétok segítségét kéri. Ebből az elgondolásból azonban csak annyi marad, hogy felettesem elcsukló hangon indul meg a másik lift felé, de addigra az ajtaja becsukódik, mi pedig újra kettesben maradunk.
- Vagy mentek volna a csomagok az egyik lifttel, mi pedig a másikkal. – felelem gondolkozás nélkül a vállvonás utáni magyarázatot hallva, de én egészen biztos, hogy mosolygok, mert már érzem, hogy kezdenek fájni a mosolygásért felelős arcizmaim. Na, jó ez csak vicc, azért ott még közel sem tartunk.
A lift érkezése megváltás számomra, gyorsan össze is kapkodom a várakozás miatt magam mellé helyezett csomagokat és bepakolom a felvonóba. A hölgyet a kaktuszával magam elé engedem, majd, ha mindenki elfoglalta a tőlem legtávolabb eső helyet a viszonylag kis térben, már érintem is a gombot, aminek hatására emelkedni kezdünk.
Alig telik el néhány másodperc, amikor valahol két emelet között egyszer csak hirtelen megáll, a világítás pedig megszűnik. A korom sötétben csak a vészhívó és a lift tetején lévő vészkijárat körül látható halovány fénycsík ad némi támpontot a tájékozódásban, bár ez utóbbi elég vad elgondolás lenne, de igazság szerint még nem ragadtam be soha liftbe.
- Ez aztán a vendégmarasztaló hely. – igen, sok szempontból is, és igen, jól hallotta, ezt mondtam, ami az én számból hangzik jelen helyzetben a "legjobban".
- Valaki hall minket? – érintem meg a világoszöld színű vészhívót, de először senki, majd a második próbálkozásra már bejelentkezik valaki, de a beszéd fele valahol elvész, ezért csak foszlányokat, vagy értelmetlen szöveget hallhatunk.
- …nyugodjanak meg… hiba… elhárítás alatt, fenn áll… - az információ elégséges, meg nem is, ha a jó oldalát nézzük, legalább foglalkoznak a problémánkkal, ha a rosszat, akkor egy légtérbe szorítottak minket.
- Igyekezzenek kérem, elég kellemetlen számunkra ez a szituáció. – pontosan, ahogyan mondom, de sokféleképpen lehet érteni, remélem gyorsan elhárítják a hibát
- A kabinját szerettem volna megmutatni, hogy le tudjon pakolni, utána pedig egyenesen Dobrik Kapitányhoz mentünk volna. – válaszolok azért, hogy a menetrend változatlan, azonban akadt némi probléma
A következő csöndes időszakban szívesen kérdeznék, hogy ne essek ki a szerepemből, de nem jön nyelvemre egyetlen valamire való, értelmes kérdés sem, ami –ismerve a nem túl régóta tartó, de annál velősebb közös múltunkat- megfelelő lenne, így marad a várakozás

- Azt hiszem... - nyelek egyet és megpróbálkozom én is egy mosolyfélével, amíg kitalálom, mit hiszek épp. - nem olyan fontos. - Hogy miért megyek bele ebbe a rémes színjátékba ahelyett, hogy segítségért kiabálnék, nem tudom. Csak az biztos, hogy félek és tanácstalan vagyok.
Annyira tanácstalan, hogy a lift előtt várakozó kadétokat is hagyom elmenni, anélkül, hogy leleplezném a férfit, aki jelenleg olyan kedélyesen mosolyog rám, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, mint aki tegnap éjjel fegyvert szorított a halántékomhoz. Pedig ugyanaz az ember. Efelől semmi kétségem nincs.

Ahogy visszalépek a liftajtótól, amellyel a kadétok távoztak, félrebillentem kicsit a fejem. - Az csak fölösleges bonyodalom lett volna. - Feladom, nem erőltetem tovább a mosolygást, igaz, Denisovot látszólag ez nem zavarja. Nem rajongok az ötletért, hogy a lift túlsó sarkába kell száműznöm magam, főleg úgy, hogy még így is kartávolságnyira vagyok Mr. Túszejtőtől. Talán nem egy lédakarnyira, de akkor is. Ez a gondolat talán még ront is a helyzeten. Persze közel sem annyira, mint a hirtelen döccenés és a parányi tér vaksötétbe borulása. Csak nagyon kicsi választ el a sikítozástól, de végül beérem egy szimpla jézusomozással is, ami anyám szava járása volt mindig. - Mi történt? - kérdezem végül kissé remegő hangon, pedig a válasz elég egyértelmű. Olyan picire húzom össze magam, amennyire csak tőlem telik.
Hogy kellemetlen lenne a szituáció? Az elég enyhe kifejezés, de nem kontrázok rá, csak egy ideges kis csuklással jelzem, -persze akaratlanul- hogy mennyire egyetértek.
- Hát persze! - felelem röviden és tömören, de a beálló csend sokkal nyugtalanítóbban hat, mint bármi, így végül, ha döcögősen is, de folytatom, amit elkezdtem. - Végülis nem ártana megszabadulnia a táskáktól. Nekem pedig a kaktuszomtól. - szerencsére a sötétben nem kell az arckifejezésem miatt aggódni. - Beszéljen, hogy tudjam, még ott van! - ahogy kimondom, már tudom, hogy ez így nagyon hülyén hangzik. Mégis hol a fenében lenne? A kaktuszom most egyértelműen előrefelé mered, mint valami buzogány, pedig tudom, a sötétség sem védheti meg, ha bármit is tenne. De a logika és a félelem sosem barátkoztak, ugye?

Nem látom a most kardformává változott kaktusz és Léda kettősét, de ha hirtelen valamilyen csodával határos módon visszatérne közénk a fény, hát az biztos, hogy egy elégedett biccentéssel és fülig érő vigyorral értékelném a hős kaktusz, sötétséggel szemben vívott csatáját, amit csak és kizárólag a sarokba kuporodott hölgye védelmében tett.
A helyzetünk viszont egy cseppet sem rózsás, annál is inkább, mert az eddig számomra nyugtatóan ható világoszöld vészhívó színe eltűnik, majd egy másodpercre rá hirtelen kissé megrázkódik a lift, melyben már egy ideje a felmentő sereget várjuk.
- Ez nem volt valami biztató. – nyomkodom meg párszor a teljesen süket hívót, majd a vészkijárat, azóta szintén bekrepált korábbi fénynyalábjai felé pillantok, mintegy alternatív megoldásként, ha az aktív gravitáció hatására a felvonó szabadesésben tenné meg inkább az utat lefelé.
- Nem akarok vészmadárkodni, de valamit lépnünk kell, mert sokkal rosszabbra is fordulhatnak a dolgaink, minthogy egy légtérben kell kibírnunk egymást. – nem takargatom tovább a nyilvánvalót, hisz már mindketten tudjuk, hogy kicsoda a másik és a háta közepére sem kívánta ezt a liftezést, a most következőket meg aztán főleg nem.
A sötétben az egyik bőröndöt használva fellépőként néhány másodpercnyi tapogatózás után kitapintom a vésznyitót és fel is tolom a lift tetejére. Nem vagyok liftszerelő, a túlélés most jobban izgat, így nem a számomra láthatatlan hibát próbálom orvosolni a látott temérdek kábel, mágneskapcsoló és miegymás között, hanem azon gondolkozom, hogyan lehetne mielőbb elhagyni ezt az egész szituációt úgy, hogy egyikünket sem kiskanállal kell összekaparni valahol odalent a liftaknában.
Egy-egy fénylő lámpatest szolgáltat némi világosságot az emeletek érintésénél és ami most nagyon jó hír, hogy pontosan két emelet között vagyunk, ami azt jelenti, hogy nagyjából öt méter mászást követően már el is érjük a következő állomást.
- Ne aggódjon, nem hagyom itt, de meg kell néznem valamit. – nem esik nehezemre kimászni az egy ember széles vészkijáraton a lift tetejére, de ami ott fogad az maga a kuszaság. Mindenfelé kábelek, de ami a legrosszabb, hogy borzalmasan füstöl valami, aminek valószínűleg szebb napokon nem kellene, ez újabb nyugtalanságra ad okot, de megijedni sincs idő, mert a lift újból moccan lefelé egy keveset, de a füst immáron szikrázásba vált és már nem csak egy helyen, hanem több különböző felületen.
- Jöjjön, mindenképpen itt fent kell kimásznia, elég nagy pácban vagyunk. – a lift tetején hasalva kérem felettesemet, hogy mielőbb szorítsa háttérbe a félelmeit, mert többel is beköthetjük, ha sokat várakozunk.
- Pakoljon néhány bőröndöt és táskát egymásra, én benyújtom a kezemet, kapja el és felhúzom ide magamhoz. Nagyjából öt méterre vagyunk a következő szinttől, de kezd nagyon rossz lenni a helyzetünk. – végig sem mondom a mondatot, jobbomat már le is lógatom, melyben Léda kezét szeretném megkapni, nem pedig a hős kaktusz tüskéit.
Ha nem lennének szavaim elég ösztönzőek, elég komoly füstszag is betódul hangommal egyetemben a lift tetejéről a kis térbe, így, ha én nem is, talán ezek a makacs tények meggyőzik, hogy jobb lesz mielőbb cselekedni és legközelebb talán mindkettőnknek a lépcsőt használni.

Bármennyire is jól esne most azon sopánkodni, hogy ezerfényévekre is magammal cipeltem a családi átkot. jelenleg nem adja ki a helyzet.  Megpróbálok türelmesen várakozni, és nem frászt kapni a liftaknából jövő fura zajokat hallva, miközben úgy érzem, minden érzékszervemmel ide kellene figyelnem, a liften belüli dolgokra.

Ehhez képest, rám olyannyira jellemző módon, a vészhívó fényének kialvását sem veszem észre, csak, mikor Denisov megszólal.  Pillogok néhányat, és nyelek egyet. - Talán csak restartot nyomott valaki...  - Magam sem hiszem el, amit mondok. Az nem az én formám lenne.  
- Igaza van! nem mindegy, hogyan halunk meg, ugye? - szavaim élét talán elveszi a hangomban érezhető remegés, talán nem. Nem igazán számít most, hogy már nincs mit titkolnunk. Hogy ez most jó, vagy sem, azt még nem tudom, mindenesetre legalább vigyorgással nem kell már próbálkoznom.
Továbbra is csak ölelgetem Arizonát, és meresztem a szemeimet a vaksötétben, egész addig, míg a lift vészkijáratán át be ne szűrődik némi fény. - Én majd... igyekszem. - felelem akaratlanul is kissé gúnyos hangon, pedig van egy olyan érzésem, hogy annak sem örülnék túlzottan, ha ő eltűnne, engem pedig itt felejtene. Ez a megérzés pedig egy csapásra bizonyossággá válik, amikor döccen egyet a lift, én pedig rémülten felsikoltok.
Tudom, hogy gáz van, hisz az egész életemet így éltem le gyakorlatilag. Ha valami elromolhat, a közelemben el is romlik; ez már csak így működik. Ettől függetlenül persze rémesen félek. Egyáltalán semmi kedvem  itt meghalni, de valahogy az sem tűnik túl szimpatikus megoldásnak, hogy Denisov közlegényre bízzam az életemet. - Ugye nem gondolja komolyan, hogy... - nem fejezem be a mondatot, mert közben az orromat már birizgálja a vésznyitón beszivárgó füst. Gyorsan meggondolom magam. Köhögök egy rövidet és leteszem végre Arizonát, hogy elkezdjem egymásra pakolni a keményebb bőröndöket. Felügyetlenkedem magam az alkalmi fellépő tetejére és Denisov keze felé nyújtom a sajátomat. - Nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik! -  Belekapaszkodom a férfi hatalmas kezébe és elrugaszkodom, hátha így könnyebb dolga lesz. Igaz, ahogy elnéztem, elég jó kondiban van, nem leszek igazi kihívás. Amint feljutok a lift tetejére, ismét erőt vesz rajtam a rettegés. - Nem hiszem, hogy ez nekem menni fog. - Ahogy felfelé pillogok, az az öt méter inkább tűnik tizenötnek, és bár a füst szabályosan marja a torkomat, legszívesebben mégis visszamásznék a kabinba.
Ennek ellenére legalább addig eljutok magamtól, hogy felállok, és Denisov szemébe nézek. - Ha nem tudnám, hogy ez az én átkom, azt hinném maga a megtestesült zűr.

Alapvetően bírom a restartokat és nem is bánnám, ha tényleg csak ez lapulna meg a háttérben, de nálam ez a forgatókönyv valahogy nem illett bele a történetbe, a percekig tartó sötét, a hirtelen némulás és a fura zörejek, előbb késztetnek cselekvésre, mint kivárásra.
- Én azt mondom, tegyük meg azt, amit tudunk, aztán, ha mégse sikerülne, akkor is ott van a halál lehetősége. – kiérzem a remegő hang élét, hogyne érezné, hisz én provokáltam ki az előbbi mondatommal ezt a választ, de mindez nem gátol meg abban, hogy odébb mozdítsam a vészkijáratot takaró elemet és felnézzek a lift tetejére.

- De, attól tartok nagyon is komolyan gondolom... – az elektromos tűzről még nem beszélek, pedig elég valószínű, hogy felüti a fejét, ha már ilyen méreteket ölt a szikrázás, mint amilyen mellette mutatkozik.
- Nekem mondja? Ha ezt valaki reggel meséli nekem, el sem hiszem... ez már így is elég szürreális... na, jöjjön. – kapom el a lány kezét és egy könnyed mozdulattal fölhúzom a felvonó tetejére, hogy utána rögtön azonnal szembe állítsam a következő kihívással.
- Higgye le, én sem vagyok egy könnyű eset... - nem tart sokáig míg Leda fölegyenesedik az eddigi félig térdelő/guggoló pozíciójából és amint ezzel megvan, viszonzom a pillantást és olyan könnyedséggel jelentem ki, amiből joggal gondolhatja, hogy nem beszélek mellé.
Mielőtt nekiállnánk a rendelkezésre álló kábelek segítségével a mászásnak, a hűvös félhomályból újból fémes hangok kezdenek előtörni, de most kivételesen nem az alattunk, szenvedve füstölgő gépezetből, hanem a felettünk lévő liftajtó irányából érkeznek a zajok.
- Úgy hallom megérkezett a felmentő sereg. – néhány pillanattal később két klasszikusnak mondható pajszer jelenik meg az egyre szélesedő résen és centiről centire tágítják a rést, míg végül két fiatal kadét kinyitja az emeleti ajtót.
Szinte zavar a hirtelen fény, de nem bánom, hogy érkeztek, és a keletkező huzatot sem, ami az egyre nehezebbé váló levegőt kicsit megtisztítja körülöttünk.
- Jól vannak? – érkezik egy tétova kérdés, mikor megpillantanak minket a sötétben, mellettünk a bekrepáló félben lévő alkatrészekkel.
- Voltunk már jobban is, de örülünk, hogy érkeztek. – felkapaszkodok egy tetszőleges vastagságúra összefogott kábelkupacra, majd a kezemet újból Léda felé nyújtom  
- Másszon fel a hátamra és kapaszkodjon a nyakamba, már csak öt méter és fent vagyunk, ott már könnyebben tudnak segíteni a srácok. – nem erőltetem túl a kérlelést, mert, ha retteg a mászás még ettől a formájától is, vagy nem szívesen mászkálna olyan hátára, aki 12 órával ezelőtt még pisztolyt nyomott a halántékának, akkor nincs mit tenni, meg kell várni a kimentést, ha viszont velem tart, akkor néhány másodperc múlva már fent is vagyunk, ahol a korábban lent látott két kadét segít minket behúzni az emeleti folyosóra

Ha elememben lennék és nem épp az életemért rettegnék, biztosan tudnék valami frappánsabbat is reagálni egy nyomorult végülisnél, de végülis teljesen mindegy, mit mondok. Denisov kimászik az aknába én pedig ott maradok lent, várva, hogy milyen szerencsétlenség érhet még az első Jolás napomon.

-Hát persze, hogy komolyan... - morgom szinte csak magamnak, miközben a bőröndökkel ügyeskedem, és mikor végre rászánom magam, hogy a kezemet nyújtsam a férfinek, aki néhány órája kész lett volna lelőni, kicsit magamat is sikerül meglepnem. Persze semmi kedvem egy liftben meghalni, de ami azt illeti egy liftaknában sem sokkal több.
- Ezt gond nélkül elhiszem. - felelem gondolkodás nélkül, továbbra is a tekintetét fürkészve, amíg a fentről érkező hangok el nem vonják a figyelmemet. Megkönnyebbülten sóhajtok egyet Denisov kijelentésére, és meg vagyok győződve róla, hogy másodperceken belül leküldenek valami hámot, amivel csak szépen felcsörlőznek minket, vagy ilyesmi. Ehhez képest meglepetten nézek a férfira, aki már a kábelekkel van elfoglalva. - Inkább várjuk meg, amíg leküldenek valami mentő izét. - hátrébb is lépek egy fél lépésnyit, jelezve, hogy nem rajongok az ötletéért. Nem tudom, hogy a gyors újratervezést vajon folyamatosan szikrázó elemek, vagy a félelem táplálja, hogy egyedül maradok itt. Az mindenesetre biztos, hogy rettentő gyorsan meggondolom magam.

- Várjon!- Legutóbb akkor másztam valaki hátára, mikor gyerek voltam, de azért még emlékszem, hogyan kell. Az már más kérdés, mennyire vagyok béna. Szerencsétlenkedem kicsit, de azért viszonylag hamar megoldom a dolgot. Térdeim az oldalát szorítják, a kezeim pedig a nyakára kulcsolódnak szorosan. - Az normális, ha most kicsit szeretném megfojtani? - kérdezem félelemtől átitatott hangon, de azt hiszem, megleszek a válasz nélkül. Főleg, hogy néhány pillanattal később már két katona nyújtózik értünk, hogy besegítsenek a folyosóra. Illőn megköszönöm a mentést mindenkinek, és meghagyom a kadétoknak, hogy a növénykémre nagyon vigyázzanak, majd egyikük segítségével megkeresem végre a kabinomat, ahol kifújhatom magam és az érkezésem történetét is áttehetem a feldolgozandó élmények dobozkámba. A kapitány meglátogatása még várhat. Gondolkodnom kell.

//köszönöm az izgalmas játékot és persze az életmentést! :-*