Álmodom, mint a kutyák, igaz csak kimenekített videókban láttam, de nekik jár közben a lábuk és még morognak is, én is ezt érzem, közben meg fekszem, mint egy kematoxos légy. Ég a bőr a testemen, lángnyelvek csapkodnak körülöttem, ez már a pokol lesz, értem én, hogy ott a helyem, de miért? Hiszen én csak JÓT akartam, a nagyobb JÓ miatt cselekedtem mindent. 1500 emberből próbálom összeállítani az új nemzedéket, akik már nem pornón nőnek fel. Vagy azok már mi lennénk? Összezavarodik bennem minden. Álmodom, pontosan tudom, hogy nem lehet valóság, a Földön járok, annyira más, mint az Ocan, a fű érintése is más a testem alatt, érzem a számban, az arcomon, ahogy a szemem piszkálja, a szempillámba fúródik, igyekszik bejutni a szemhéjam alá, mintha közelről jobban látnám. Sajog a testem, még álmomban is. Közelít a kaszás, ugyan csak pók formájában. Mily rusnya, még valami könyvben láttam, hogy van ilyen, itt teljesen biztos, hogy tarantellák élnek, családban. Befonnak és haza hurcolnak, de akkor legalább vége lenne. Fuldoklom. Vízbe merülök, úszni kezdek, már emlékszem, emiatt jöttem le a bolygóra, hogy úszhassak a tóban, amit egy ideje figyelünk. Annyira szerettem volna a kristálytiszta vízbe lépni, hagyni, hogy a testem köré csavarodjon, akár egy hűsítő párna. Szelni akartam a tükörsima felületet, helyette a vállam hasított fel egy gyilkos szándékú kés, meg a combom, de lehet a szemembe is az állt bele
Álmodom és ébren is vagyok, testemben a tűz olyan lassan lohad le, amit talán ki sem lehet oltani. Felszínre rúgom magam álmomban, kicsúszik a számból a fű(?), szemem fényárban úszik, a hátam nekifeszül a talajnak. Repülök, hajó nélkül, még csak csákóm sincs. Kölyök vagyok, aki élvezi, hogy világutazó, aki kalandnak érzi, hogy az űrben él, aki a hosszú folyósokon görkorcsolyázik és aki megsérül, majd irdatlanul sír.
Apává válok, első ízben, nem érzem, hogy örülnék, a munka elvégezetett. Hogy is szól a sírfelirat? Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Áldozata vagyok a saját rendszeremnek, én is tudom. Mégis meg kell tennem.
Álmodom, és elmúlok, egyszer csak megszűnik minden, hogy aztán megint ezer emlék köszönjön rám, az első pofon anyámtól, a második gyerekem, egy kislány, egy halott feleség, második pofon anyámtól, hisztéria. Ettől van hát olyan melegem.
Lélegezni is fáj, mégis teszem, harcos vagyok, egy katona… ólomkatona.
Pofon. Cseng a fülem, na nem az ütés nagyságától, a fájdalomtól.
- Kelek már! – motyogom anyámnak, biztos vagyok benne, hogy az ébresztő szól, kelnem kell, tanulni kell, de lehet ma lesz az esküvőm.
Nehezen nyílnak fel a szemhéjaim, elvakít a lámpafény, kissé kitakarja a fölém hajoló nő, szinte azonnal esek szerelembe. Vissza kéne aludni, tuti még álmodom.
- Még 5 perc, drágám– súgom és visszacsukom a szemem. Hiába vartyog úgysem értem, pedig milyen helyre nőm van, miért nem beszél emberi nyelven? A fájdalom úgy lep el, mint egy forró lepedő. Felsípolok, a tüdőm majd kiszakad, felpattan a szemem és rám borul a rút valóság egy jó része, a csillapult fájdalom újult erővel ordít a testemben, a csontjaimra mar, ívben feszül a hátam, ahogy eltolom magam a gyökerekről, amik alám nőttek, mert amikor elterültem még nem voltak itt, ez vagy 5 éve volt, lehet körbe nőttek. A nyaldosó kínok szerint meg nem telt el kis idő sem, hogy megszúrtak.
- Nia? – piros pont, a nő nevére is emlékszem, és Ő határozottan nem a feleségem. Egyik sem, és még él is, talán szerelmes sem vagyok belé, csak úgy emlékeztem.
Hallgatom a szavait, olyan lassan tisztul a kép, ennyi idő alatt valóban alám nőhettek a hangyabolyok is, meg a görlök is.
- Álljak fel? – esküszöm, azt is kérhetné, hogy hozzam le neki a csillagokat, azt talán hamarabb összehoznám. Megemelem a fejem, kezdetnek nem rossz, zúg, mint az állat. Kezet nyújtok, a működőt, a másik kuka szerintem.
Behúzom magam alá félig a lábam, ami szintén működik valamelyest, és cirka 45 perc alatt fűcsomókkal a lomha ujjaim között, a fogaim között vérrel, ötször harapok a számra, létrehozom magam. Büszkébb vagyok, mint amikor láttam a kölyköm megtenni az első lépéseket.
- Menni fog ez! – hát, hogy ki a szart bíztatok, az legyen az én dolgom. A nő keze jéghideg az ujjaim között, kedvet érzek neki dörgölődni, fogja meg a hátam, a hasam, a combom, hűtsön le, pedig jobb szeretem, ha a nők forrón tüzelnek a közelemben, de most egy jégcsapot az ingem alá dugnék.
Szörnyű érzés, de rátámaszkodom, miközben botladozva megindulok toronyiránt, ha van arra torony, lehetőleg lánccal.
Szót nem értek, abból, amit mond. Úgyis cseng és zúg a fülem, kész koncert zajlik odabent, megint nagyon szomjas vagyok és kulturálatlanul éhes. A számban vér és fű keveredik, némi homokkal, ha szerencsém van kukaccal és bogárral, menten jól lakom.
Ha valaki azt kérné, írjak pár sort arról, hogy jutottam el a barlangig, bajban lennék, mert elképzelésem nincs, de közben még az is lehet, hogy meséltem a nőnek valami izgalmasat az életemről, úgysem érti.
Mire megérkezünk, nekem alkonyodni kezd, erőm végén járok és szerintem a nőén is, lévén, hogy eléggé hősiesen hagytam magam cipelni, de egyedül még imbolyogni sem tudnék. Pedig szeretnék férfinek tűnni, de kéne egy kis vérátömlesztés is.
Betámolygok a barlangba és csak remélem, hogy nem lakja medve, remete, vagy éppen egy dinoszaurusz. Jószerivel mindegy is, elfutni nem tudok, a késem ellopta, mire fegyvert ragadok és meghúzom a ravaszt leesik a fél karom.
Maga a barlang még szép is lehetne, ha lenne kedvem turisztikázni. Inkább csak ledobom magam egy kényelmesnek rémlő füves részre, hátam a sziklának támasztom, mindez addig tűnt kényelmesnek, míg ki nem próbáltam.
Tanácstalanul pislogok a nőre. Morzézza le mit szeretne, amúgy sem tudom, hogyan fogom neki meghálálni, hogy nem hagyott magamra napozni.
Biztos vagyok benne, hogy segíteni fog, nőből van, neki még van lelke, tele van ösztönnel, így gombolni kezdem az ingem, hogy szabaddá tegyem a vállam, azon még nem agyalok, hogy a combomat is kéne, és ugyan levághatja a nadrágot rólam, de le is vehetném, szégyenlős az nem vagyok, félig halott azonban annál inkább.
- Őrületesen fáj, minden egyes porcikám. Van még vized? Víz? – ivós mozdulatot imitálok, félig kibújva az ingem maradékából. Szomjan halok, szánj meg.
A kezét sem szívesen eresztem el, nehogy itt hagyjon és nekem egyedül kell maradnom, ez lesz a harmadik éjszakám magányosan, félni már nincs erőm, de hazudnék, ha azt mondanám, nem rettegtem.
Barlang lakó lettem, mint egy ősember a kezdet és a vég.
- Ne hagyj meghalni jó? Csak ne hagyd, én kellek élve, elszarják az életet odafent. Kérlek, ne hagyd, hogy meghaljak, én szeretek élni. - hadarom idegesen, zavartan, fájdalommal zsúfolva a szervezetemben, a lázam ugyan lohadó tendenciát mutat, de attól még zúg bennem a sajgás.
A nedves fű finom illata kúszik az orromba, távolról víz csobogása hallatszik, lehet emiatt vagyok ennyire szomjas.

Mire a barlangba érünk, több ima is elhagyja a szám, fohászt mondok, az Úrhoz, anyámhoz, a holdhoz és még a bogarakhoz is, bár halnék meg, tekeredne a nyakam egy fa köré, vagy ugrana a hátamra egy gigantikus lény, ami felkap és a fészkéig röpít, de akár egy macska is megehetne, vagy akár valaki kést szúrhatna a szívembe, csak legyen már vége.
Összeszorítom a szám, hogy fel ne vonyítsak, hiszen egy nő támogat, keménynek kéne maradnom, egy rohadt G.I. Joenak, olvastam róla, de én még sosem voltam megszúrva, meglőve, belőve, megharapva, összepréselve, kifacsarva, vagy az de, csak nem pont így. Végén járok mindannak, amit tartalékba kaptam a jóistentől, aki utamon támogat, még akkor is, ha az éppen egy ocantis nő. Már maga a helyzet is vicces lenne, ha lenne kedvem nevetgélni, de éppen túlélek, és nem megy túl könnyen, hogy a rothadás szedné áldozatát.
El sem hiszem, hogy leülhetek, kitolhatom magam alól sajgó lábam, noha sokat csitult a fájdalom a löttytől, ami itatott velem, pár évezrednyi lázálommal ezelőtt.
Vízért esdeklek, olyan hálával veszem el, amit még akkor sem éreztem, amikor az imént járni tanultam. Haladunk. Nagyokat kortyolok a hűsítő folyadékból, ekkor kerül látómezőmbe az étel, a rossz kezemmel kapok érte, hogy aztán átcsapjak kígyóba, és macskába egyaránt. Sziszegve, krákogva ejtem vissza a kezem, műkődből a kulacsot majd lecsapok az élelemre és vadul a számba tömöm.
- Ümmm, csodás. – rágrágrág, nyel, köhög, rágrágrág, nyel, köhög, sír kicsit, de csak titokban, lassítok a rágcsáláson, a hússal más óvatos vagyok.
- Mond, hogy nem a társaim azok és nem most leszek kannibál?! – de közben erősen leszarom, olyan jól esik a gyomromnak, mintha éppen elélveznék. Éhesebb voltam, mint hittem. Felsóhajtok, lenyelem, ami a számba van és újra a kulcsért nyúlok. Leöblögetem a szám poshadt ízét, amit csak a kaja tudott elvenni.
- Talán most nem kéne csókolóznunk. – ha értené, amit mondok, lehet itt hagyna megdögleni, mégis elmosolyodom, haldoklom, nem lehet más. Megjárom a poklot így is, már csak megváltás lenne.
Figyelem mit pakol elő és egyszeriben kívánni kezdem, a halált, tuti meg fog kínozni, biztosan tudja ki vagyok és most elkezd meggyilkolászni, biztos, tuti, hát érzem a belőle sugárzó gyűlöletet. Végem van.
Pánikomban dobolni kezd a szívem, száguldani a vérem, a paranoia maga alá temet, lüktetéssé válik a testem. Nem tudom, mit viselek el, a fájdalmat nem túl jól, ahogy azt a mellékelt ábra is jól mutatja, de én nem szoktam hozzá. Kaptam kiképzést, sportolok is, de valós veszéllyel még csak akkor néztem szembe, amikor az egyik volt nejem a kisollóval szerette volna levágni a nyakamról a fejem.
Tűz… Úgy köré tekerednék, ha moccanni tudnék, vajon azzal fog megkínozni? Billogot éget rám, mint a marhákra, már látom is magam előtt, szinte érzem a bőr jellegzetes égő szagát.
Hirtelenjében nagyon szeretnék máshol lenni, de ha fel kéne állnom az igénybe venne úgy egy hetet.
Rápillantok a levélre.
- Mi? – mi van? Most mi legyen azzal? Egyem meg? Kenjem a hajamra, vagy egyszerűen kössem a szemem elé és akkor nem látom, hogy amputálja a lábam? De érezni fogom? Kérlek, ne már.
Érte nyúlok, tök mindegy. Hát most komolyan, nem mindegy?
Egy ilyen szép nő tuti nem akar kibelezni. Vagy pont de.
Megakadok a mozdulatban. Szemöldököm kérdőn felszalad. Most mi történik? Lihegek a kimerültségtől és a fájdalomtól, a tudattól, hogy bajban vagyok és eleddig mindig támaszkodhattam valakire, most egyedül vagyok, egy idegen bolygón egy nővel. Nők… Mi lesz ebből.
Kérdeznék, a levél a számba szalad, ijedtemben majdnem az ujjára harapok.
Dallamos szavaira semmit nem mondanak, esküszöm szót nem értek, de tetszik, ahogy beszél, lehiggaszt, elhiszem, hogy nem akar bántani, lehet naiv is vagyok. Rágom a levelet, a gyomrom meg körhintázik a testemben, a lóra ülnék, ha lehet, köszönöm.
Míg én föld ízt robbantok a számba a zöldellő anyaggal, szemrevételezzük egymást. Egyszeriben érdekelne milyennek lát. Mocskosnak, oké, de arról nem én tehetek.
- Marha rossz íze van, mintha a hányásom nyelném vissza, keserű, mint az epe. – a számra mutatok és el is húzom, hogy jelezzem, ez bitang szar. Ám mégsem köpöm ki, rágom, mintha kötelező lenne, két kezem a testem mellett pihen, a fájós a combomra hajlítva, ideje lenne levágni, őrülten sajog.
Percek alatt üt be a cucc. Mintha megrántanák fentről az agyam és kicsúszna a koponyámból, a tűzre pillantok, szinte a testemben érzem fellobbanni, még felsóhajtok és elúszok a delírium tengerében.
Gyerekké válok, aki dacosan próbál segíteni levenni az inget, amikor az anyja a kádba parancsolja és teszi a dolgát, de nem szeretné, a testem könnyű lesz, élménnyel teli, a vér pulzál a bőröm alatt, bizsergek, homályosan látom a nőt, aki határozottan nem az anyám. Segítőkészebb lesz a mozdulatsor, amivel lehúzom a vállamról az inget.
Ujjai a nadrággombnál matatnak.
- Hoppá. – elröhhintem magam, aztán átcsúszok egy másik tudatállapotba, amikor a nő hideg ujjai a bőrömhöz érnek, csak feltolom a seggem valahonnan, hogy átszánkázzon alattam a nadrág. Vacogni kezdek, már nem a barlangban vagyok, egy tóban úszom, a víz összezár fölöttem, ahogy alá merülök, emiatt vagyok itt. Hol? Itt! De hol? Hát itt!
Nem kapok levegőt, szagok töltik meg az orrom, mégis mélyen leszívom. A gyomrom még forog, de már nem fáj semmi.
- Meghaltam? – tudakolom, vagy csak akarom, a szemem épphogy nyitva. Fények lopakodnak a pupillámra, érzések töltenek meg, láz rohan keresztül rajtam, noha lehet csak érzetre. Az anyám nevét súgom, majd a nőét, akit felismerni vélek. Rettegek, fázom, de közben meseien jól érzem magam, minden szép és tökéletes és csodálatos.
Hátrakoppan a fejem, elmerülök az álmok tengerében, repülök a nap felé, mint Ikarosz és nekem is pont úgy olvadnak le a szárnyaim, hogy zuhanni kezdjek a föld felé, azt sem tudom hol járok, de ösztönösen érzem, hogy jó lesz, betemet a föld majd, virág nő a síromon.
Erőszakosan tépem ki magam az álomból, hogy résnyire szűkült szemmel felpillantsak és felsikkantsak. Mi a picsa az? Álmodnom, teljesen biztos. Valami lény lakmározik a combom húsából, biztosan álmodom, hiszen nem érzek semmit, Ur Isten de jó.
Fényár zúdul rám, a levegő hűvöse borzongat, lúdbőrt húz a tagjaimra, elektromos áram költözik a hajtöveimben a szívem lágy ritmust ver a bordaketrecemben, a belső szerveim könnyedek lesznek. Táncolni lenne kedvem, dalolni, csakhogy semmi sem mozdul, dehogynem. Csak akarni kell.
Talpra szökkenek, a kelő nap sugarai mentén lejtem sajátos esőcsináló táncom, forróság simul nekem, hogy egy szellő tovarepítsen. A vállamra esőcseppek pattannak az égből, és én tovább táncolok. Őrülten szédülök, de imádom. Hangom szelek szárnyán kelti életre a közeli erdőt. Szabad vagyok, magam vagyok, nem kell félnem semmitől, erős vagyok. Egy kurva hős. Mindent tudok és mindent megértek, hogy aztán azonnal elfeledjem, de tudtam egy pillanatra. Elég. Legközelebb majd mindent megjegyzek, tudom. Biztos vagyok benne.
Zsibbadok minden irányból, a szám is, ami kósza mosolyra húzódik.
Máskor pedig egyedül rettegek egy kabinban a Volentison, megtámadnak, kergetnek, űznek, hajszolnak, az elveim miatt tűzet lobbantanak rám, golyót röpítenek a fejembe, de én erősebb vagyok legyőzöm mindent.  Mert Ez A Dolgom!
Pihentető álomból szakadok, hallom a víz csobogását, eszméletlenül kéne nekem is csorgatnom egyet, a golyóim majd szét szakadnak, a számnak rossz íze van, magamra húzom a takarót(?), és lassan kinyitom a szemeimet.
Rám ordít a valóság, nem messze tőlem a nő fekszik, aki nyilván megmentette az életem, csak nem tudom, hogy miért tette?
- Köszönöm! – hangom olyan rekedt, mint, aki koncertet adott éjszaka. Sokkal jobban vagyok, lehúzom a lábamról a takarót és lepillantok a sebre, ami sokkal kevésbé fáj, már-már elhiszem, hogy fel tudok állni magamtól. Mozdítok a vállamon. Még megvan.
Szomjúság gyötör, megint, már örökre szomjas maradok úgy látom.
Félmeztelenségem nem zavar, ha szégyellem sem lesz máshogy.
Kutatom a nő pillantását, hogy a lábamra, vállamra mutatva belájkoljam az érzést. Sokkal, de sokkal jobb.
Körbe pillantok a félhomályban, dekódolóm, hogy barlangba vagyunk, ja igen, idevonszolódtam. Általa, tegyük hozzá.
- Víz? – mutogatom, hogy nagyon koszos vagyok, a kezemre, lábamra mutatok, majd imitálom, hogy megmosom. Nem vagyok kényes, de tudom, hogy feldobna, ha arcot moshatnék, kezet és könnyíthetnék magamon, így neki is látok feltápászkodni, sokkal könnyebben megy, mint azt tegnap vagy ki tudja mikor tette. A csobogás irányába zombizok.

Az éj során virrasztok mellette, tűz lángnyelvein át figyelem őt, ám olykor pillanatokra lecsukódnak pilláim. Ilyenkor sötét, álomtalan verembe süppedek, onnan pedig kelletlenül mászom újra felszínre. Aludni, álmodni vágyom, de nem engedhetek neki. Felkelek, elgémberedett tagjaim megmozgatom – nem kimondottan a legkényelmesebb a barlang padlózatán ücsörögni, ezt ülepem is érezteti. Fát gyűjtök és éltetem a tüzet. A barlang tavában hűsítem arcom.
Gondolataim folyton visszatérnek a férfihoz. Elképzelném ki lehet a sérült mögött, de igazándiból fogalmam sincs róla mit csinálnak a telepen. Tudom, hogy vannak harcosaik, gyilkos fegyverükkel. Vannak, kik a földet művelik és vannak diplomatáik, kik sokak szerint a béke érdekében járnak el. És vannak, kik a csillagok közt maradtak. Félnek lejönni onnan? Vagy valami veszélyesebbet rejtenek ott, mint ők maguk?
Előveszem a kést, melyet elcsentem tőle. Kinyitom, majd újra becsukom. Tetszik a kattanás hangja, hideg, mint az érintése. Klikk. Klakk. Mesélj nekem róla, mondd el ki ő.
Sebeit éles tárgy okozta, nem ocantisé, ebben szinte biztos vagyok. Ocantis harcos nem csupán sebet ejtett volna. Akkor már nem sebei ellátásával kellett volna foglalkoznom, hanem a hullájával. Inkább valami hasonlatos fegyver okozta sérülését, mely kezemben játszik. Embertársad fordult volna ellened? Vajon miért tette? Lázadó volt, esetleg te magad lennél az? Vagy csupán véleményetek nem találkozott? Nem jutok közelebb és ez veszettül bosszant. Helyesen cselekedtem vajon amikor életét mentettem meg? Tartanom kell, hogy amint visszatér ereje az életemre tör? Naiv lennék, ha nem számolnék a lehetőséggel.
Fekve figyelem a valóságba visszatérőt, majd felülök amikor határozott életjeleket mutat. Szavát nem értem továbbra sem, füveim nem tették nyelvünk beszédére képessé. Hallottam olyat, hogy van fülbe helyezhető eszközük, mellyel megértik az ocantint. Határozottan jól jönne most egy ilyen. Miért nincs neked? Csak találgatok, hogy köszönetfélét mormolt orra alatt, de lehet, hogy vizelési szándékát közölte velem.
Jobban érzi magát. Szuper, akkor most hogyan tovább? Mindenki megy a maga útjára, előtte köszönetképp még kívánhatok valamit, mint az öregek meséiben felbukkanó hősök, vagy megtarthatom koloncnak?
Víz? Ezt a szót már hallottam, ismerem. Mozdulatai biztossá tesznek, hogy jól gondolom. Felcsillan a szemem. A barlang belsejébe mutatok, a csobogás irányába, ahol kisebb tó vájt magának helyet. – Víz. – ismétlem meg a tőle már sokszor hallott szót, bár az én számból kissé esetlenül hangzik. Figyelem botladozó alakját és gondolkodom mi volt előző nap szava, mellyel tiltakozását fejezte ki. – Víz – mutatok vállamra és combomra, ahol körülbelül a sebei vannak – Nenene. – Szép volt Nia. Esetlenebb már nem is lehetnél, de ha elérem, hogy megértse mondandóm az már sikernek számít. Nemde?
Elnézelődöm míg abba az irányba vonszolja magát amerre mutattam. Nem, nem sietek utána, hogy segítségére legyek, nem vagyok az anyja, ő pedig férfiból van, még ha emberből is. Ha már itt tartunk, nos elnézem tomporát ahogy távolodik. Ajkamba harapok… Jól van na, nem vagyok fából. Ajkamon mosoly játszik, míg magam is feltápászkodom és elhagyom a barlangot, de csak, hogy rövid idővel később visszatérjek kezemben ehető gyümölccsel. Tenyérnyi nagyságú, tojás alakú, lilába hajló gyümölcs, melynek íze, mint a méz. Mmmm...
- Hoztam ennivalót.

Visszatérek a valóságba, nem mondom, hogy jól esik, de legalább fáj a lelkemnek. Megérkezni valahonnan, ahol az álmok valóra váltak és minden csettintésre igazodott az elképzeléseimhez, nos azt elhagyni… nem egy álom. Az élmény magával ragadott, most pedig felnyílik a szemem és a fény elvakít, mégis belém rúg a valóság. Tekintetem elidőzik a nő alakján, szokom a látványt, élvezem, mondjuk így. Még él bennem a zűrős fájdalom, de jelenléte valamilyen okból megnyugtat és ettől leszek ideges.
A tudat, hogy valakinek a segítségére szorultam és megtette értem, elbizonytalanít. Miért? Hagyom, hogy hozzászokjak, hogy elröppenjen az idegnyugtató álom és megtaláljam a hangom, a testrészeimet, ha nem lennék kicsit szégyenlős, azt megnézném a farkam megvan-e? Noha nem tudom, mit kezdene vele, nélkülem. Na meg jelzi, őrülten kell vizelnem, talán ha csonkítás áldozata lettem volna a fejemmel kezdi és nem a farkammal. Férfiak mi? Mi a legfontosabb.? Naná, hogy naná.
A gyomrom is kavarog, még mindig süthetnék csirkét a forgásával.
Sokkal jobban vagyok, szeretném tudni, hogy átmeneti? Elmúlik a szer hatása és a fájdalom ordítva tér vissza? De nem hiszem, hogy értené a szavaimat. Mellé még a hangom is alig jött meg.
Kipislogom a szememből a réveteget és csak nézem a nőt, ruganyos mozgását, finom, befejezett gesztusait. Határozottnak látom, magabiztosnak, és ezt őrülten hiányolom a nőkből. Na nem a magabiztosságot, az megvan bennük fent is, ezt a típusú önbizalmat.
Víz iránt érdeklődöm, bár ha innom kéne, menten bepisálok.
Öröm kúszik az arcára, hogy felismeri a szót, még okos is. Talán megtudom, hogy van a víz az ő nyelvükön, bár olyan idegen, hogy sosem tudnám leutánozni.
Talpra kecmergek, elhagyok egy levelet a vállamról, alatta a seb máris gyógyulásnak indult. Mi a picsa?
- Hogy? –  kezdődik a pantomim, miért is nem hoztam magammal fordító szerkezetet, hiszen baszki mi csináltuk. Pont azért, hogy ezt elkerüljük és én esek ebbe a csapdába.
Elnevetem magam, hogy vissza adja a szavaimat.
- Ne érje víz! Értem. Oké. – a kezemmel mutatom, hogy megértettem, akkor sajnos nem fogok úszni. Pedig esküszöm az dobna még a napomon.
- Várj meg! Itt. – elmorzézom a levegőben, hogy én elmegyek, sétát mutatok, meg vissza is, és azt, hogy ő meg maradjon. Itt ne hagyjon, mert nem vagyok készen rá, hogy egyedül maradjak. Félek, hogy eltévednék és a késem is lenyúlta. Késztetést érzek, hogy hozzá érjek, megérintsem, vajon a haja olyan selymes, mint amilyennek látom? Jól van… még be vagyok állva.
Elbicegek a víz fellehető helye felé, kisétálok a látómezejéből, szerintem vagy 20 kiló méterre, hogy az egyik eldugott sarokban elővegyem kedvenc testrészem és könnyítsek magamon, mielőtt még vízbe trappolnék, az lenne csak kellemetlen.
A megkönnyebbülés szétszalad a szervezetemben, leveszem az alsóm, a vízbe sétálok térdig, a hideg végérvényesen felébreszt. Mit nem adnék egy jó erős kávéért, de ne akarjunk túl soka, egyezzünk ki azzal, ami jár; élek!
Borzong a bőröm, tenyerembe vizet veszek, átmosom a működő lábam, az oldalam, a hasam, karom, arcom, … khm.
Cicamosdok, így hívják felénk ezt, de olyan jól esik, tudnék nagyon boldog lenni.
Érzésem szerint órák múlva térek vissza, testemről víz csöpög, az alsóm újra rajtam, azért szerencsétlen nőt kiakasztani sem akarom. Nem nagyon, nem most, nem még.
- Isteni volt, teljesen megkönnyebbültem.- magyarázom megjövő hangomon, míg észre nem veszem kezében a gyümölcsöt.
Felkordul a gyomrom.  Láttam, hogy hozott nekem valami ruhát, de még vizes vagyok, így felé bicegek és a számra mutatok.
- Nekem? – olyan hálásan veszem el, mint akinek az élete múlik rajta és valóban, a számba tömöm, elégedett arccal hagyom elolvadni a nyelvemen.
- Finom. – mosolyommal jelzem, hogy nagyon jól esik, a kezemben a maradékkal visszaereszkedem a helyemre és tovább falatozok. Imádom, hogy a testem már nem kínoz, nem basz falhoz, hogy szétkenje az agyam.
- Kár, hogy szavam sem érted, de nagyon hálás vagyok neked és remélem, hogy vissza tudom majd valahogy fizetni, és nem úgy, hogy bántalak, az nem lenne túl pozitív. – falom a gyümölcsöt, ez hiányzik nekem, ezek a különleges dolgok, noha működik az űrfarm meg minden, mégis ez valahogy más.
- El kéne jutnom a telepesekhez. – magamra mutatok, majd a fejem fölé az űrbe, és újra magamra, majd egy kupacot formázok a tenyereim között, hogy értse, sok égi ember egyben. Ők kellenének nekem, mert  onnan tudnék kommunikálni a sajátjaimmal. Értem jöhetnének és haza mehetnék. Haza. Annyira hiányzik, hogy az már fáj. Mégis a nőre pislogok, befogadom a látványát, eltelek vele, kedvtelgetem.  Igazából nekem való lenne, ha nem lenne ocantis, bár… Igazából nincs bajom a fajával.

Nevetése visszhangot ver a barlang falain, melyet emberi nyelven tett megszólalásom váltott ki belőle. Azt legalább elértem, hogy megértsen, mindezt a saját nyelvén, és ez büszkeséggel tölt el, még ha esetlenül is tettem azt. Arcomon félmosoly suhan át, melyhez vegyül némi rosszalló pillantás is, inkább játékos, mint valós sértettséget rejtve. Maradjak. Rendben, nem megyek utánad. Értem én, szükséged van némi magányra.
Szórakoztat, hogy elbeszélgetünk egymás mellett. Kíváncsi vagyok miket mondogathat, ahogy nyilván totál homály előtte az amit én mondok. Akár be is vallhatná, hogy valójában vacsorára ocantis hússal etetik gyermekeiket, úgy sem érteném. Én pedig nyíltan nekiszegezhetném a kérdést, hogy ugyan mit műveltetek a családommal? Nem értené. Esetleg szavaimból csengő vádló gyűlöletem venné ki, ez pedig teljesen felesleges értelem nélkül.
Hangjába is visszatérni látszik az élet, ahogy ő maga is a rövid felfrissülés után. Tekintetem végig siklik vizes alakján. Egész oca… vagyis emberi. Úgy tűnik vannak dolgok, ahol nincsenek nyelvi nehézségek. Érzékelem tekintetét, ahogy bizonyára ő is az enyém. Azonban nem feledhetem, hogy emberből van még ha egész vonzóból is. Megjelenésében, tekintetének mélységében van valami tekintélyt sugárzó, mely azt súgja maradj tőlem távol, ha jót akarsz. Ami azt illeti, ezt súghatta volna korábban is. Rá kell ébrednem, hogy nehéz megvetéssel tekinteni olyasvalakire, kinek az életét mented meg, de legalábbis végtagjait. Más szemmel kezdek el rá tekinteni és ez kibaszottul nincs ínyemre. Veszélyes.
Tekintetem ujját követi szájához.
- Igen. Enni hoztam. - Nyújtom át a gyümölcsöt, míg beleharapok a másikba, hogy példát mutassak. - Ehető, nem mérgező, bár az is lehetne.
Követem őt ültében és mellé telepszek. Reggelim magam mellé rakom, míg a vállát veszem szemügyre. Nem hiába a mosolya, az elégedettsége. Szépen gyógyulni látszik a sebe, mélységének ellenére. A duzzanat felszívódott. Elégedetten mosolygok. Jó munkát végeztem, mit lássunk be mostanság nemigen tettem és most épp egy emberen segítek. Vizsgálódásom célja immár másik sérülése, combján. Egyre kevésbé vagyok képes csupán sérültként tekinteni rá, de elhessegetem buja vágyaim és a sebre koncentrálok, mely tegnap még gyulladással volt teli.
- Szépen gyógyulnak. Azt hiszem szerencséd volt, hogy utadba sodort a szél – pillantok fel rá mosolyogva, míg holmimért nyúlok, hogy sebeit átkenjem és vékony anyaggal takarjam le, hogy ne érje további szennyeződés. – Ha estig nem jelentkezik újabb gyulladás, összezárom őket.
Mond, mutogat valamit, melynek értelme lassan jut el tudatomig. Fentről jöttél? Oda akarsz visszajutni? Elképzelhetetlennek tartom, pedig tudom, hogy képesek rá gépezeteikkel. Bár azt mondják ők az elemek irányításának módját nem ismerik. Hogyan jut fel, arról fogalmam sincs. Ha ocantin nyelven magyarázná sem érteném, de az már legyen az ő dolga. Azt talán el tudom neki magyarázni, inkább mutogatni vagy rajzolni hogyan jut el az emberek telepére. Arcom komorrá válik és egy darab elszenesedett fáért nyúlok, sóhaj kíséretében. Rajzolni kezdek a barlang padlózatára. Előbb egy kört, toronnyal a közepén. Nagyjából felismerhető tán számára is. Kérdőn tekintek rá, hogy jó irányba haladok-e. Aztán folytatom, amennyiben pozitív visszajelzést kapok. Erdőn és peremvidéken kell áthaladnia, hogy odajusson. Berajzolom az útvonalat.
- Felteszem nem egyedül gondoltad, hogy eljutsz odáig. – nem kérdés, hiszen egyedül aligha menne, hiába a rögtönzött térkép, bár valahogy ide is eljutott, ha félholt állapotban is. Magamra mutatok, rá, majd a rajzolt körre – Azt akarod, hogy vigyelek el oda?

Van annak valami varázsa, hogy a testből elszivárog a fájdalom, miként dinnyén vágott léken keresztül a leve. Szétoszlik a félelem, erőt kölcsönzök a vízből, tudom, hogy képes vagyok mindenre most, hogy nem a halál szele környékez, már nem érzem a bűzt sem a vállamból áradni, és mellé könnyítettem magamon. Jobban vagyok, sokkal jobban. Kedvem van beszélni, nevetni, de akár még ugrálni is lenne, annak tudatában, hogy megvan mindkét lábam, karom, a fejem is a helyén, noha még semmisem tökéletes, de képes vagyok járni, egyedül. Pont, mint a mesében.
Eddigi életem során sosem tapasztaltam ezt a szintű fájdalmat, kiszolgáltatottságot, amit az elmúlt két napban. De most jobb, sokkal jobb.
Tartásom egyenes, sánta lépteim mégis kiegyensúlyozottságról mesélnek, Magabiztos vagyok, én vagyok valaki odafent, közellenség idelent, és senki úgy ala nature, ami ennél sokkal rosszabb, hogy tudom is. Pont annyian gyűlölnek, mint ahányan a helyembe lépnének és hoznának új rendeleteket, amelyeikkel elbasznák a kialakuló társadalmat, melynek a csúcsán ülök, kényesen, dölyfösen. Ez vagyok én.
Pillantásom élére tűzöm a nőt, befogadom a látványát, miközben átveszem a gyümölcsöt és utána beleharapok. Jelzem, hogy őrülten finom.
Rámutatok a kezemben tartott egészségbombára, és a szájára mutatok, onnan megint a gyümölcsre.
- Hogy mondják a te nyelveden? – hogy én is tanuljak valamit. Mellé rohadt finom is.
A lány látványa túl tökéletes, túl formás, túl vonzó, most pedig már az illatát is érezni vélem, azon kattog az agyam, hogy milyen indokkal érintsem meg? Biztosan tűzforró a bőre, lágy, selymes, és levágja a nyakam, ha megérintem. Ördögi kör.
Őt nézem, számba felrobban a gyümölcs édessége. Tekintet ugyan a sebeimre összpontosul, mégis forrón érzem a bőrömön, újra felnevetek. Jesszusom. A szavam sem érti és szerencsémre a fejembe se lát bele, akkor lennék igazán bajba. De esküszöm a fájdalom kiirtása, az étel a gyomromban egészen férfiassá teszi a kedvem, noha lehet ez csak a kezdeti izgalom.
Még mindig indokot keresek, hogy hozzá érjek, nem megmarkolni akarom, most, vagy de, na de engedjük is ezt el. Elég lenne az ujjaim hátát végig csúsztatni a karján, hogy érezzem milyen megérinteni. Kíváncsi vagyok, és túlélő, mint az kiderült.
Mosolya ragadós, reflexből viszonzom.
Szavaiból semmit nem értek, de azt látom, hogy nem lehet a hír rossz, akkor talán kissé megint megfedne a tekintetével, mint nemrég. Bár azt is érthettem simán félre.
- Sokkal jobb, szaga sincs, lehet nem kell lemetszeni, fél lábon nem olyan jó az egyensúlyom sem, meg sok más sem. Igaz odafent már egész jó technika van a pótlásra, mégis kihagynám.
Ujjai pillekönnyen érik a bőröm, a fájdalom egy pillanatra belém nyilall, megállom, hogy odakapjak és menten meg is bánom, mert ok lett volna egy érintésre és mellé elárulása annak, hogy gyenge vagyok és nehezen bírom a fájdalmat. Halkan szívom be a levegőt, és engedem ki.
Amint végez velem, a ruhák után nyúlok, rá mutatok majd magamra.
- Nekem hoztad? – okos kérdés, ki másnak is hozhatta volna, talán döglődik itt valaki még rajtam kívül majdnem meztelen? A gondolattól, hogy fel kell vennem a bakancsot, majdnem sírógörcsöt kapok. De férfi vagyok, megállom, mi bírjuk a stresszt, vagy mi.
Belebújok a pólóba, ami nem pont a méretem, de megteszi, kissé feszül rajtam. Az illető ugyan magasabb, mint én, de keskenyebb, a nadrággal is foglalkozom majd. A rajzra koncetrálok.
- Hogy mi? – hát baszki fogalmam sincs róla, hogy mit rajzolgat itt nekem. Torony? Milyen torony? Hol?
- Ja. – bólintok, hogy igen, igen, oda tervezek menni. Megvakarom a fejem, ahogy tovább rajzol. Oooké. Biztos vagyok benne, hogy érti mit rajzol, ellenben velem, én aztán abszolúte nem értem.
Előre nyúlok, megérintem a vállát, és megrázom a fejem.
- Nem értem. - Csak nem hiszi, hogy én vágom a csillagok állást meg észak és dél. Hát faszául nem úgy el fogok kavarodni, hogy öröm lesz nézni.
Szinte érzem bőrének forróságát az ujjaim alatt, majd biccentek.
- Pontosan, ha nem nagy gond, akkor jó lenne. – Feltolom magam a földről, nem esik jól, és a nadrággal bíbelődök. Az a kedvencem, amikor van valami a talpadon, azt a nadrágba kened és egész nap szúrja valami a combod, a lábszárad, ahogy vándorol lefelé, köszöntve a gravitációt. Kikerülném. Megtörlöm a talpam és rossz lábam a lábszárba dugom a nadrágnak, hogy magamba sírdogálva bújjak bele. Örömmel üdvözlöm előbukkanó lábfejem, esetleg túlélem.
Félig a nadrágba bújva bicegek egy szikladarabkáig, hogy ráülve a másik lábam is a nadrágba préseljem.
Nem mondom, be kell húzni a hasam, hogy jó legyen rám, a gomb se lője szemen a csajt. Méretre szabott ruhához vagyok szokva, királyfi vagyok, én már látom.
Egy ocantis hercegnő oldalán, aki biztosan kirándul egyet velem, hála a jó szívének, hiszen az életem is megmentette, noha megtehette volna, hogy magamra hagy a francba.
A nadrágol meg remélem, hogy kinyúlik annyira, hogy levegőt is tudja venni.
Pontosa jól tudom, hogy nem vagyok kész egy hosszú útra, de azt is, hogy menni kell, nincs helye vitának, sem elbeszélésnek.
Menni kell, hát menni kell.

Kezdjük tökélyre fejleszteni a mutogatás művészetét, mondjuk még bonyolultabb kérdés nem merült fel és még félre érteni sem nagyon sikerült a másikat, de ami késik, az vonat, szokták volt mondani. A gyümölcsből áradó természetes cukor megdobja a vérnyomásom, akárha kávét lövelltem volna az ereimbe, azonnal jobb lesz a kedvem, a nevére is rákérdezek, már a gyümölcsnek, a nőét pontosan tudom.
- In-tin, intin. – mondom utána, és meglehetősen hülyén érzem magam, hogy tisztára kölyök lettem. Járni tanulok, aludni, túlélni és idegen nyelvet, egy számomra mereven új faj tagjától, akiből jelenleg annyit látok, hogy nem ember, nem a szó nemes értelmében, de több is talán annál. Olyan mélységes tisztaság árad belőle, amitől megfeszülnek az izmaim és azonnal szeretnék több lenni, jobb, akkor talán, csak talán méltó vagyok rá, hogy vágyaimnak eleget téve megérintsem. Nem arról van szó, hogy nem vagyok elég jó, mert hiszek az eszméimben, a saját mivoltomban, a vallásomban, ami keverék ezerből összerakva. De azt hittem minden ocani egy vad törzs tagja, akik a kedvességet csak a sajátjaik felé tanúsítják, noha megengedtek, hogy 142 telepest közéjük dobjunk, és még nem is tudják, hogy ez egy ketyegő bomba, mert mi alapból vagyunk gyarlók. A nők önzők, a férfiak harcosok. Emberiség… kihalt nagyjából, mert megérett rá.
Lepillantok felém közeledő kezére, türelmesen kivárom, mit szeretne, ujja túl hideg egy ilyen friss reggelhez, egy pillanatra lehunyom a szemem, majd rájövök, hogy így aztán könnyen meggyilkolhat, mondjuk lett volna esélye sok.
Mimikája előbb megmosolyogtat, aztán elnevetem magam. Értem. Olyan arcot vág, min anno az anyám, amikor csúnyán megfedett.
Bólintok.
- Ha sejtenéd, hogy milyen rohadt nehéz a fajtámmal, nem csodálkoznál. – mimikám a legtöbbször valóban merev, kegyetlen és dölyfös, de én valahogy ilyen vagyok, ezen nőttem fel. Azon, hogy mindig parancsokat kaptam vagy adtam, hogy át kell látnom minden jelentést, tudnom, ha át akarnak baszni és azt is, ha éppen ellenem szövetkeznek, ez utóbbiba gyakran futok és erősen sejtem sokról nem is tudok. Lásd a mostani esetet. Percig nem hittem, hogy az Ocanon fognak megtámadni, pedig utólag visszagondolva a legjobb lehetőség nekik.
Követem a rajzot, aranyos. Már az, hogy csillagásznak néz, meg felderítőnek és talán okosabbnak, mint vagyok. De nekem a Volentis az otthonom, ott nem kell fák és dombok között gyalogolnom.
Megérintem, hagyom az érzést szerte futni a szervezetemben, jó helyen van, mélyre elásom, de valahogy azt hittem mások, mint mi, hogy a bőrük nyálkás, hogy undorodom majd tőlük, ere tessék. Itt a nő szembe velem és szépsége lenyűgöz, lehet még hatnak a drogok.
Míg én öltözöm, jobban mondva bohóckodom egy kört, jelzi, hogy kulacsolni tér. Tudomásul veszem, továbbra is csendben szenvedek a fájdalomtól, mert a barlang falai még esetleg felerősítik apró szisszenésem és azt hiszi gyenge vagyok, holott igen.
Kifújom a levegőt, amikor összegombolom a nadrágot, kissé közelebb kerülnek a belső szerveim egymáshoz és a nő után bicegek.
Naná, hogy olyan kellemetlen, tegyük ez idézőjelbe, „kellemetlen” helyzetbe hozom magam, hogy rajtakapom, amint a tóban pancsikál.
Azonnal megirigylem, mert nekem nem volt szabad, egyetlen másodperc választ el tőle, hogy kínos helyzetbe keverve mindkettőnket a partra siessek és legyek nyíltan zaklató, így leszek lesből kukkoló inkább.
Bevonszolom magam egy jól takaró mohás fatörzs mögé, a fa teteje pedig kifelé törekszik a barlangból és minden idegszálam megfeszítve bűnözővé vedlek, a legtöbb gátlásom kútba dobva végig nézem, ahogy élvezkedik a vízben, nem… nem úgy. Akkor lenne baj bőven, nálam.  
Ha már lúd, legyen dagadék, de végig várom, míg előkecmereg a vízből, tekintetem elidőzik rajta, ha közelebb lenne, hallhatná szívem vad dobbanásait, nem mert nem láttam még meztelen nőt, nem mert ő olyan különleges lenne, a helyzet az, és teszi azzá őt is, na meg a mellei, lapos hasa, hosszú combjai és igen, köhöm.
A baj az, hogy ha megmoccanok lebuktatom magam, így rákényszerülök, hogy végig bámuljam, ahogy öltözködik, esküszöm, a helyzet teljesen ciki és nonszensz is. Már nem kéne, hogy egy meztelen nő látványa lesokkoljon, mégis teszi. Öregszem, vagy lehet csak a bűn, hogy ő segít, én pedig… nos mondjuk úgy visszaélek ezzel. Kifogásokon agyalok, ha lebukom, majd ráébredek, hogy ezt elmutogatni úgysem tudom.
Mákomra visszafordul kulcsokkal babrálni, kifújom a levegőt és hatalmas vigyorral az arcomon bicegek vissza a kiinduló pontra, olyan halkan, ahogy az tőlem telik, maximum majd eljátszom, hogy most érkeztem, sőt, pár lépés után fel is bukkanok, hogy valóban azt lássa, már éppen aggódtam, hogy megették a piranhák, ha itt vannak olyanok.
- Csak, minden oké? – hát úgysem érti, aggod arcot vágok és kifejezetten örülök, hogy nincs teljes nappali világosság, így nem látja, hogy hazudik még a légvételem is, pedig csak meglestem, még csak ki sem vertem rá, még.
Vicce, hogy mindjárt 50 éves vagyok, de van, ami nem változik, ebből az egyik a szex iránti és utáni vágy.
Követem visszafelé és közben figyelem a mozgását, jóval lassabb vagyok nála, ez máris bizonyítást nyert. Kutatok még a földön, ahol aludtam, mert két pisztolyt is keresek, szeretném őket zsebre vágni, ha már ő maga nem tette a késemmel együtt. De persze nem találom, csak remélem, hogy elvackolta őket és lesz mondóm vissza szerezni, mégis csak jobban érezné magam, ha nálam lennének.  
- Héj, ne vigyek valamit? – mutatom is, hogy a táskáját cipelem, ha gondolja, már az is furcsa, hogy ez az eszembe jut, noha jelenleg csak azt látom magam előtt, ahogy kiemelkedik a tó vízéből.. szép nap elé nézünk.
Előre látom, hogy ez egy kurva hosszú nap lesz, sok kínnal, még több szenvedéssel és szereznem kell egy rögtönzött mankót is, valamit a felső gombot ki kell gombolnom a nadrágon, nincs mese. Talán a többi megtartja.
Valahogy minden olyan… más. Sebesült vagyok, nem beszélem a nyelvet, eltévedtem, ki tudj ami vár rám, de szabad vagyok. A levegő a tüdőm köré csavarodik, a napsütés máris barangol a testemen, pedig csak kiléptem a barlangból, euforikus érzés, ha jól sejtem 10-15 perc és elmúlik.
Addig is kell egy sétabot, meg naptej... az mondjuk itt vajon használ?