Az Ocan egy távoli, zord szegletében már jó ideje működik egy, a Consilium égisze alatt álló kutatóbázis, melynek létezéséről a legbelső tudományos körökön és a legmagasabb döntéshozó szinteken lévőkön kívül senki sem tud. A hely fenntartása és létezésének titokban tartása óriási energia befektetést és nem utolsó sorban hatalmas összhangot kíván meg az itt kutatók és Consilium között, így csak az arra legelhivatottabbaknak adatik meg, hogy itt fejlesszék tökélyre azt, amire megbízatást kaptak…
A hőmérséklet a nap túlnyomó, de túlzás nélkül kijelenthető, hogy az év egészében fagypont alatt van. A hely jellegéből fakadóan nem ritkák a heves hóviharok, hózivatarok és a szélsőséges erősségű szél sem.
Az előre jelzett extrém időjárási körülmények miatt az állomáson dolgozók javarészét már napokkal korábban visszavezényelték a Volentisre…
Hogy haragszok-e Jonsson Parancsnokra? Nem, nincs bennem harag, merem azt hinni, hogy egy jól átgondolt, vezetői döntést hozott, annak minden folyományával, amikor elkezdte kijárni azt az utat a Kapitánynál, ami erre a távoli, köztes állomásra repített engem, úton a már jól ismert volentisi cellám felé. Nem vagyok híve a megosztottságnak, bár nem is voltam abban a helyzetben, hogy ellenszavazati joggal éjek a döntést illetően, így zokszó nélkül szedtem a sátorfámat, magamra kaptam a Volentisen zsákmányolt katonai zubbonyomat, természetesen már megfosztva hivatalos jelzéseitől, és az elkülönítőben töltöttem néhány napot…
Tegnap érkeztem erre az eldugott kis kutatóbázisra, mely amolyan átszállópontként funkcionál esetemben, valahol az Ocan egy távoli, állandóan hóval borított vidékén. Az Arkan kellemesnek ható klímája után talán most örülök először annak, hogy nem érzem a csontomig hatoló hideget, de az igazat megvallva a süvítő fagyos szél sem tölt el szívmelengető érzéssel. Az érem másik oldala viszont, hogy rendes ételt kapok, az őrzőim nem vegzálnak feleslegesen és kimondhatatlan nyugalom árasztja el a folyosókat, ahol furcsa, már-már különc tudósféleségek közlekednek, teljesen elvarázsolva saját tevékenységüktől. - Maga szerencsés fickó tudja? – fordul felém az egyik erős foghiánnyal küzdő, védelmemért felelős ipse, miközben kiterel a cellaként működő szobából és a kantin irányába mutat. Nem tudom hova tenni a kérdést, mert valahogy nem érzem magam mostanában túlontúl Fortuna kegyeltjének. Válaszként csupán érdeklődő arcot vágok és várom a kifejtést, amit a következő pillanatban egy széles vigyor kíséretében meg is kapok. - Úgy hallottam, hogy hamarosan érkezik magáért egy _nő_ odafentről, hogy elvigye innét. – az érkezik és a nő szócska kimondása után egyértelművé válik, hogy inkább ő az, aki szerencsés, amit valahol meg lehet érteni itt az Ocan elszigetelt, ingerszegény pontján. - Örömmel hallom, pedig már kezdtem megszokni itt. – biccentek egyet mindennemű mimika nélkül, csak, hogy ne legyek túlzottan ünneprontó, bár, ahogy elnézem, szerintem ez a hír, a hét fénypontja számára
Nincsenek rajtam rabláncok, csupán egy bilincs az, ami testem előtt tartott csuklóimon kattant, más egyébbel nem korlátoznak, de kétség sem férhet a tényhez, hogy figyelemmel vagyok kísérve.
Mi a gond, hadnagy? - kérdezem kíváncsian a szentségelő pilótától, és azonnal a kinti szürkeséget kezdem kémlelni magunk előtt. Félig már be vagyok öltözve és a felszerelésem ellenőrzését hagytam ott, csak, hogy feltehessem ezt a nyomorult kis kérdést, úgyhogy remélem, tényleg van valami, és nem csak rossz napja van a tisztnek Ezzel a lehetőséggel persze mindig számolni kell, de most rögtön meg is kapom a magyarázatot. - A kommunikáció. Valami nincs rendben. Beszóltam, hogy 5 percen belül érkezünk, de csak statikus zajt veszek. - Hát ez kurvajól kezdődik, mondhatom. Miután a hadnagy ingerülten tudtomra adja, hogy semmiben nem tudok a segítségére lenni, és nem, a Jolával még csak nem is próbált kapcsolatba lépni, úgy érzem, eleget tettem, ideje valami más elfoglaltság után néznem. Hadd rakja csak össze egyedül a nagyobb képet. Elvégre ő a tiszt...
Felcsatolom a fegyvertáskám, beöltözöm a mínuszos időjáráshoz, és másfél perccel később már menetkészen várom a parancsot. A landolás nem megy valami simán, de ezt is csak abból szűröm le igazából, hogy újabb válogatott szitokáradat hagyja el a pilóta száját. Nem tudom, hogy lehet ekkora mákom, de mindig sikerül beújítanom valami idióta felettes tisztet. Vagy csak én lettem túl kritikus? Franc tudja. nem is izgat. Parancsra várok, és az hamar meg is érkezik Gale hadnagytól. - A parancs szerint csak felszedjük ezt a Denisont és már húzunk is vissza a Jolára. - jelenti ki hanyagul, miközben ő is elkezd beöltözni. A bázistól még egy mérföldre sem vagyunk, azt hiszem, de az időjárási adatok szerint nem sok kedvünk lesz sétálgatni. Fogadóbizottság viszont nincs, így mégiscsak ez lesz a megoldás. - Denisov, Uram. - javítom ki viszonylag illedelmesen a hadnagyot, és még hozzáteszem: - Ha megengedi, uram, egyedül is megoldom ezt, és addig önnek lenne ideje helyre hozni a kommunikációt. - A hadnagy bólint egyet, és már azelőtt eltűnik a sikló elejében, hogy kilépnék a rámpára, csak, hogy megtapasztaljam, milyen is a csontig hatoló, jeges szél.
Mire a kutatóállomást elérem, alig érzem a végtagjaimat, így amíg eligazításra várok az állomás vezetőjétől, megpróbálom újra üzemi hőmérsékletre hozni magam. Még a kantinhoz érve is az ujjaimat dörzsölgetem. Szinte azonnal kiszúrom Denisovot, és meg is indulok felé, de előbb szerzek egy forró teát. Az italomat szorongatva lépek a célszemély asztalához és kérdés nélkül lehuppanok vele szemben. - Helló, Hicks közlegény vagyok. Szívesen hazakísérném, ha nincs ellene kifogása. Ha van, akkor is, - vonom meg a vállam, és szinte bocsánatkérő pillantást vetek a férfire. Szinte. - Megkaphatom a kulcsot? - nézek oda a mellettem ülő őrre, aki habog valamit a biztonságról, de azért elkezdi keresgélni a kis mütyürt. - Van személyes holmija, vagy egyből mehetünk öltözni? - kérdezem közben újra Denisovot, mert túl sokáig tart a bilincskulcs megtalálása. Türelmetlenül ciccentek a nyelvemmel, és épp belekortyolok az italomba, mikor egy éles sikoltás töri meg a kantin eddig egyhangú alapzaját.
A ZETA kantinja semmiben sem különbözik az én XXVI. században ragadt elmém alkotta képtől, így a néhány négy és pár hatfős könnyű, fémasztalok, a hozzájuk tartozó masszívnak tűnő székekkel pontosan beleillenek egy kutatóállomás étkezőjének képébe. A székek kényelme már-már túlmutat egy gyors ebéd vagy vacsora elfogyasztásának idején, feltehetőleg ez a hely szolgál némi kikapcsolódásra alkalmat nyújtó helyiségnek is, főleg, hogy a sarokban különböző, szervesen ide nem illő, de mindenképp a szórakoztatáshoz kapcsolódó tárgyak is helyet kaptak. A székek kényelmét könnyű volt felmérnem, hiszen miután a szobámból ide vezetett az utam, a gyorséttermi kiszolgáláshoz hasonlóan kaptam meg a nekem szánt ételt a konyháról és foglalhattam el a helyemet egy tetszőleges helyen. A csuklóimon lévő bilincsen és azon a két-három fő, rosszallóan néző, illetve feltűnően sugdolózó kutatón kívül, más nem emlékeztet arra, hogy fogoly lennék ezen a helyen.
Lassan kanalazva fogyasztom az ételemet, miközben egyedül foglalok egy négyfős asztalt és gyakorlatilag pontosan szemben ülök a széles, bejárati ajtóval, így azonnal látom mikor toppan be értem egy robosztus, pökhendi fickó, aki már három méteres távolságból vágja is hozzám a felettesétől kapott dossziét, benne egy kivonattal az átszállításomról, majd hozzáfűz némi epés, személyes böffenetet is a szökevényekről. Mögöttem a konyha a kiszolgáló személyzettel és a szakáccsal, mellettem a szomszédos asztalnál a bizalmatlankodók háromfős tábora, balra pedig nem túl messze strázsál a biztonsági személyzet egyik tagja, aki eddig se, de úgy tűnik ezután sem fog egyhamar kifogyni a szóból. Éppen a volt felesége disznóságait hallgatom csöndben, mikor betoppan egy nagyon nem ideillő nő a kantinba és egyenesen egy teát vesz magához. Összefut a pillantásunk, de nem sokáig tudok azon gondolkozni, vajon ő ki lehet, mert a nagydumás alak, már rá is zendít. - Öregem, szívesen cserélnék veled, láttad azt a popót? Hű, a mindenit, szívesen lennék a foglya néhány éjszakára. – jót röhög az öncélú viccén, majd mikor az idegen nő hirtelen megjelenik az asztalnál és se szó se beszéd helyet foglal, belekezdene a mondandójába, de látva, hogy nem vele, hanem velem foglalkozik, az első hang után úgy dönt egyelőre nem szól. - Üdv Hicks közlegény! – köszöntöm kissé meglepődve, mert gyökeres ellentéte érkezett a kantinba annak a személynek, akit elképzeltem kísérőmnek. Ennyit az előítéletekről. - Semmi kifogásom ellene. – rázom nemlegesen a fejemet, hiszen nem vagyok az az ellenkezős típus, úgy sem lenne túl sok értelme, így nem akadékoskodok. - Én is szívesen hazakísérnélek anyukám. – vág közbe a beszélgetésből kihagyott őr eme szöveggel és a nyomaték kedvéért nem rest kacsintani is egyet a közlegényre. A nagyérdemű kíváncsian várja, hogy a megjegyzéshez és az utána, arcára kirajzolódó kaján vigyorhoz vajon mit fog szólni Hicks. - A kulcsot? – magasra vont szemöldökkel és egy hirtelen feltörő apró nevetéssel vonja magára a figyelmet újfent. - Szívesen odaadnám, ha lenne hozzá kulcs. Ehhez ugyanis nincsenek ilyen holmik, ahogyan megfelelő távolságra kerülnek a bázis blokkolójától, a bilincs automatikusan kioldódik, addig viszont… – felemeli kezeit, mintha őt is fogva tartaná a béklyó. - A kutatóállomás fejlesztése… - jegyzi meg, mire pillantásommal a közlegényét keresem, hogy megválaszoljam a kérdését. - Nincsen személyes holmim, a magam részéről indulhatunk is. – tolom ki magam alól a széket szinte egyszerre a konyha felől érkező sikítással, de mire a hang irányába fordítom a fejemet, hirtelen korom sötét lesz úrrá a kantinban. Pár másodperc múlva a bejárati ajtó eddigi zöld lámpái piros színűvé válnak és hallani lehet, ahogyan a benne lévő súlyos fémlapok lezárják azt. - Mi a fene? A ZETA II. vészleállás protokollja… - hallik mellőlem, majd pár másodperccel később az ajtó két oldalán lévő narancssárga lámpa kap némi energiát az állomástól és villogni kezd. Fénye ütemesen villantja a narancsot a feketeségben, erőssége beterítve a helyiséget, ami arra elég, hogy lássunk valamit, de kevés ahhoz, hogy agyunk megfelelően tudjon koordinálni. - Nyugalom, a protokoll szerint a rendszer pár perc alatt átvizsgálja magát, majd szakaszosan visszaállítja az energiaellátást. – közli az őr a benti kutatókkal és velünk is a folyamat lépéseit, viszont a sikítás nem tölt el senkit sem túl kellemes érzéssel. - Mi ez a hang? – direkt nem akarom kimondani a nyilvánvalót, de a konyha sötétjéből olyan zajok szűrődnek ki, mintha trancsíroznának, de elég zavaros egyelőre a kép. - Denisov! Maga maradjon itt prüntyőkével, én megyek megnézem mi folyik odabent. – veszi kézbe szolgálati fegyverét és látványosan, akár egy ripacs akcióhős, csőre is tölti, majd megindul a narancssárga fény mutatta úton a konyha felé.
Nem sokat törődöm a bámészkodó tekintetekkel, ahogy az sem érdekel, mit fognak gondolni rólam a jelenlévők a kis bemutatkozóm után. Valószínűleg egy arcoskodó picsának tűnhetek, aki idejött menőzni az agyasok közé, pedig nem erről van szó. Vannak napok, mikor, ha tehetném, emberhez sem szólnék, nem, hogy bájcsevegéssel baszakodjak fölöslegesen. Épp elég nekem a sok felettesnek csattogtatni a bakancsomat, és uramozni vég nélkül. Ha mákom van, egy kis asszonyomozás is megtörheti az uncsi sormintát. Őszintén szólva kurvanagy mázlinak érzem, hogy a komm. bekrepált a siklón, mert így legalább lerázhattam kicsit Galet. Denisovot akkor is könnyen kiszúrtam volna, ha tudom pontosan, kit kell keresnem. És nem a bilincse miatt. Úgy kilóg az itteniek közül, mint szűzkislány a stripbárból. Az őrével nem törődöm sokat, mivel a bázis vezetőjétől már megkaptam a zöld lámpát, úgyhogy egyenesen Denisovval szemben foglalok helyet és hozzá intézem a szavaimat. Nem tudom, mivel sikerült meglepnem, de ez most nem is fontos, csak az, hogy egyelőre együttműködőnek tűnik. Határozottan bólintok neki, és épp készülnék jófejnek tűnni, engedve, hogy befejezze a kaját, mikor kedélyes csevegésünkbe belekotnyeleskedik Malacarc. Felvonom az egyik szemöldökömet, ahogy végigmérem őt és féloldalas mosolyra húzom a számat, de ebben aztán semmi kedvesség, vagy báj nincs. - Bocs, de elég elfoglalt vagyok. Majd később lepattintalak. - A kulcs ügyében viszont kisebb meglepetéssel szolgál a fickó, és valóban, ha jobban megnéztem volna az említett eszközt, rájöhettem volna én is, hogy ez nem egy egyszerű szerkezet. - Nagyszerű, akkor kapcsolják ki. Most! - vetem oda foghegyről az őrnek, és ha akadékoskodik, szívesen felvilágosítom egy két kedves szóval. Denisovval együtt állok fel én is, mikor a sikoltás megfagyasztja a kantin levegőjét, aztán, mintha még sötétbe is borítaná a helyet. - Mi a franc folyik itt? - kezem automatikusan nyúl a combombra szíjazott fegyverért és a lámpáját használva világítok a konyhaajtó irányába, majd körbe a helyiségben. - Na kiből lesz a holnapi villás reggeli? - húzom el undorodva a számat. még szerencse, hogy elég sötét van, és az arcom most rejtve marad mindenki előtt. Lépek néhányat az őr után, felhúzom a fegyverem, de aztán megtorpanok. Ő közben a konyha felé kommandózik, én pedig csak forgatom a szemem az elcseszett mutatványon. Egyre feszültebben figyelem, ahogy az ajtónyitással bajlódik, ami a sokadik próbálkozásra végülis feltárul, de a sikoltás eddigre már rég elhalt. Az őr eltűnik a szemem elől, én pedig némi feszült várakozás után mégiscsak elindulok utána. - Maradjanak! - Futólépésbe csak akkor váltok, mikor Malacarc nevéhez méltó visítozásba kezd odabent, de ez sem tart sokáig. Kellett neki hősködni. Ahogy megérkezem az ajtóhoz, bekukizok gyorsan, így épp láthatok egy, az orrom előtt elsuhanó árnyat, ami jól összecsapkodja az arcom valamivel. Fegyverlámpám pásztázó fénye hamar megtalálja a bűnöst, ami egy leszakadt kar, valószínűleg az őré. Fintorgok egyet, de közben villámgyorsan vezetem a fegyvert abba az irányba, ahonnan a kar repülhetett, és ahonnan mostmár mély hangú morgás is érkezik. Elszörnyedve vizsgálgatom egy ideig a lényt, amely négy lábon, szinte a földre lapulva méreget, láthatóan ugrásra készen. Óvatosan lépek egyet oldalra, hogy rendesen be tudjam célozni, de amíg nem moccan, én sem lövök. Csak egy apró klikk, ahogy kibiztosítom a pisztolyt, de ez most valahogy sokkal hangosabbnak tűnik, mint eddig valaha. Hiába próbálom a fejemben végigpörgetni az Ocan általam ismert lényeit, ez itt egyikre sem hasonlít. Az viszont biztos, hogy kurvagyors a dög, mert hiába figyelek nagyon, amikor végül úgy dönt, hogy rám veti magát, a feje helyett már csak a testét találom el, igaz, kétszer is. És ez is épp csak annyira lassítja le, hogy még van időm hátralépni, és rátenyerelni a konyhaajtó érzékelőjére. A lény nagyot csattan az épp csak bezáródó ajtón, én pedig már rohanok is vissza a többiekhez. - Le kell lépnünk innen! Kinél van komm? azonnal hívja a biztonságiakat, Nyissák ki a kantint, zárják a konyha összes kibaszott ajtaját! És azt is mondja, hogy ne csúzlikkal jöjjenek! - vetem oda az egyik tudósnak, nem törődve az esetleges kérdésekkel, miközben az ajtó felé terelem őket. - Mi ez a vészleállás protokoll különben? Ki tudjuk nyitni ezt az ajtót? - teszem fel a két legfontosabb kérdést, ami jelenleg foglalkoztat.
A biztonsági személyzet oszlopos tagjának bárdolatlan megjegyzéseire még csak egy pillantással sem reagálok, egyfelől úgy érzem a velem szemben ülő tökéletesen fogja kezelni a kialakult helyzetet, másrészt viszont kicsit úgy érzem magamat, mintha egy töketlen siheder duruzsolna mellettem, miután meglátott egy pár valamire való dudát maga előtt. Inkább bosszant a dolog, mintsem viccesnek tartanám, de nincs mit tegyek, valószínűleg az én véleményem még annyira sem érdekelné őrzőmet, mint Hicks közlegény visszaszúrása. Jól gondoltam, az újonnan érkezett könnyedén kezeli a helyzetet, mire a mellettem álló nyálcsöpögését egy jóízű nevetés váltja fel, ami után a szomszéd asztalnál lévők is mosollyal szájuk szegletében, de újra kanalazni kezdik gőzölgő levesüket. - A karperec kikapcsolása kívül esik a hatáskörömön, ezzel kapcsolatban keressék a parancsnokot, pontosan egy szinttel felettünk, valószínűleg az eligazítóban találják, mint mindig. – miután abbahagyja a röhögést, mutatóujjával néhányszor fölfelé mutat, de ezzel kapcsolatban másra más nincsen idő, mert a sikoltást követően az állomás leáll és sötétségbe borul minden körülöttünk…
…Eddig sem éreztem magamat így bilinccsel a csuklómon túl nagy biztonságban, de most, hogy olyan hangok szűrődnek ki a konyhából, mire csaknem mindenkinek megfagyna az ereiben a vér, teljesen kiszolgáltatottnak érzem magamat. Az őr szavaira nem reagálok, inkább megpróbálom a teljesen bemajrézott tudósformákat megnyugtatni amennyire tudom, bár nagyon úgy fest, hogy ide kevés lesz minden hivatalos formula, amit el tudok durrogtatni a félhomályban. Iszonytató ordítás hangja visszhangzik a konyha felől, ami nagyon nem jelent jót, ezért úgy gondolom, hogy a legjobb, ha egy asztal mögé lépek, és ha úgy alakul, megpróbálom pajzsként használni. Elvégre nem tudom mi, vagy ki van a konyhában és abban sem vagyok biztos, hogy az imént az ajtó mögött eltűnt közlegény visszatér-e egyben. Pár másodpercnyi feszült várakozás után lövések zaja borzolja tovább a kedélyállapotunkat, majd trappolás hangját halljuk és én készenlétbe helyezkedek arra az esetre, ha nem közülünk való jelenne meg. Ám szerencsére Hicks az, viszont egyedül van és rendkívül feldúlt állapotban kéri a totálisan használhatatlan kutatók segítségét, hogy a lehető leghamarabb hagyjuk magunk mögött ezt az egész helyet. - Mi történt odabent? – vetek véget az egyik itt dolgozó végtelen hosszúságúra nyúló hebegésének és magamhoz ragadom a kérdezés jogát - Mire lőtt Hicks közlegény? – érdeklődök a narancsos sötétségben, de mielőtt választ kaphatnék, az eddig piros fénnyel világító ajtó zárja újból zöldre vált, a reteszek hamisíthatatlan hangja pedig kiold, hogy szabad utat engedjen a folyosóra. - Menjünk! Gyorsan! – senki sem szeretne odabent maradni és azt sem szeretnénk, ha az a valami kiszabadulna az ebédlőből, ezért amint a folyosóra lépünk az egyik köpenyes alak már üti is be a kódot, amivel lezárja a kantint és annak összes ajtaját. - A kommunikáció lesz az utolsó, ami helyre fog állni, ilyen a protokoll algoritmusa. – hadarja egy másik, szemüveget viselő alak - Egyetértünk abban Hicks közlegény, hogy a lehető leggyorsabban meg kell találnunk az állomás parancsnokát, és ha hihetünk az információnak, akkor pontosan egy szinttel lesz felettünk? – nem akarok magamtól intézkedni, elvégre a jelenlegi szituáció nem oldja fel azt a tényt, hogy fogoly vagyok, akit vissza kell szállítani a Volentisre és mint értem küldött személy, a közlegény az, akitől függök Remélem nem lesz ellene a felvetés, mert néhány szemvillanással később indulok is a fővilágítás nélküli folyosón a lépcsők felé, melyet apró, vörös ledcsíkok világítanak meg a rendszerleállás során. Nem egy életbiztosítás összekötözött kezekkel a csapat élén haladni, de nincs más választásom, ha az a valami megtámad minket, könnyen lehet, hogy lényegtelenné válik, szabadak-e a kezeim, vagy sem. Az eligazító ajtajának kezelőpanele zöld színnel jelzi, hogy az áthaladás nincsen blokkolva, ami elég különös, főleg úgy, hogy nincsen áram alatt egyetlen emeleti kezelőfelület sem. Amennyiben Hicks biztosítja a hátsónk fedezését, akkor beléphetünk a helyre, ahol középen egy óriási asztal van, a közepén függőlegesen egy üvegfallal, rajta a ZETA II térképe, melyen különböző színű lámpák villognak. Az ajtó ugyan beengedett minket, viszont itt is csak pótfények segítik a tájékozódást a sötétben. Több asztal, székek és néhány bútor is helyet kapott idebent, már amennyit a sziluettekből ki tudok venni. Viszont nincs szerencsénk, mert a parancsnok fején érme nagyságú lyuk éktelenkedik, tovább kuszálva a már így is összegabalyodott szálakat. - Azt hiszem valami olyasmibe csöppentünk, amibe nagyon nem kellett volna. – kezdem magamat nagyon törpének érezni ebben a játszmában, mert lassan bizonyossá válik, hogy itt sok-sok minden készakarva történik, és mi csak statisztálunk ehhez az egészhez. Viszont a statisztaszerep sohasem tetszett… …és ha már nem tetszik, akkor akár javíthatok is rajta, mert a következő pillanatban az eddigi zöld jelzés vörösre vált és hallom, ahogyan az eligazító másik felén egy hörgő hang kíséretében megérkezik a vendégünk. - Bújjanak el egy asztal alatt, gyorsan! – adom ki az utasítást a kutatóknak olyan halkan, suttogva, amennyire csak tudom - Próbáljuk csapdába csalni ezt a dögöt! – súgom Hicks közlegénynek, miközben magamhoz veszem a parancsnok szolgálati fegyverét, remélve, hogy újdonsült társam nem veszi ezt rossznéven.
Bármennyire is szeretném, ha ez lenne jelenleg a legnagyobb gondom, a plusz kör lefutása a parancsnoknál a bilincs ügyében most egyáltalán nem tud izgatni. Ami most sokkal jobban zavar, az az, hogy amint betettem a lábam Agyasfalvára, minden elbaszódott. Bár nem tudom, ez mennyire gyakori errefelé, de rohadtul tudtam volna értékelni, ha a házi darabolós gyilkosuk nem ma dönt úgy, hogy a szakács lesz a holnapi menü. Hogy a konyhában mire lőttem, arról fogalmam sincs, de egyáltalán nem nyugtat meg a tudat, hogy nem ember volt. Amíg visszatrappolok a többiekhez, próbálok úrrá lenni a testemben szétáramló adrenalin sürgető hatásán; kevés sikerrel. A sebtében elhadart utasításaimra csak izgatott karattyolást kapok válaszul, amivel szó szerint semmire sem megyek. Értetlen arcomra viszont rendesen kiül a megkönnyebbülés, mikor Denisov végre rákérdez a lényegre. A válaszra azonban még várnia kell, ami talán jobb is, tekintve, hogy a tudóskák már így is totál összeszarták magukat. Nem hiányzik hogy még jobban szétessenek. Ahogy nyílik az ajtó, mindenki kinyomul a folyosóra, mielőtt még benyöghetném, hogy előre megyek szétnézni. Sebaj, ezúttal a szerencse még velünk van. Legalább az egyik agyasnak van annyi esze, hogy gyorsan zárja a kantint. A fontos információ hallatán azonban elhúzom a számat. - Kurvára logikus... - Denisovra pillantok és bólintok egyet. - Induljunk! - Nem ragozom túl a dolgokat, és nem is említem, hogy a paritól jövök, úgyhogy pontosan tudom, hogy az eligazítóban trónol a fickó. Hagyom, hogy a hadnagy vezesse a sort, de mivel csak nekem van fegyverem a csapatban, így Fel-le pásztázza a lépcsőt a fegyverlámpám éles fénye. Nem, mintha olyan jók lennének az esélyeim egy szál pisztollyal, de azért biztos, hogy egy fejlövést megérezne a mocsadék. Bár remélem, hogy csak az az egy van, amit a konyhába zártunk, ez azért koránt sem biztos.
Csoda, de az eligazítóba könnyedén bejutunk. És ezzel nagyjából véget is ér a szerencsénk. Az egyik agyas nekiütközik egy széknek, ami akkora zajt csap, hogy szinte belesüketülök. Ha el nem kapnám a grabancát, lehet, hogy át is esne rajta, így viszont egy hirtelen mozdulattal egyenesbe cibálom a csávót, aki ideggyengeségre utaló tünetekkel, reszketve ölelgeti magán a laborköpenyét. Semmi humorom felnőtt embereket vigasztalgatni, úgyhogy ott hagyom és az asztalhoz lépek, hogy szemügyre vegyem a szarkupacot, amibe beletenyereltem. - Nekem meg az az érzésem, hogy ez így van kitalálva... - morgom savanyú képpel Denisovnak, majd rögtön a tudósokhoz fordulok. - Van más külsős is a bázison rajtam kívül? - kérdezem azt, amelyiknek a félelmen kívül némi értelem is csillan a szemében, ám ahogy a fények vörösre váltanak, tőle is csak annyira telik, hogy megvonja a vállát. Mesés, de tényleg. A morgás irányába világítok, de a lényt egyelőre nem látom a bútoroktól, csak nagyjából sejtem, hogy hol lehet. Csak a szemem sarkából látom, ahogy Denisov megszerzi a parancsnok fegyverét, de eszemben sincs tiltakozni. Annyi azért kiderült az aktájából, hogy katona ő is, a segítség pedig bőven elkel, úgy érzem. Az agyasokra úgysem nagyon számíthatnék. Jobb is, hogyha meghúzzák magukat. - megpróbálhatjuk, de büdöskurvára gyors. - súgom vissza, tovább pásztázva a terem túlsó végét. Egyelőre az sem biztos, hogy ez a valami ugyanolyan, mint amit a konyhába zártunk, de jobb híján ebből indulok ki. - én balról kerülök... - súgom még oda a hadnagynak, és óvatoskodva el is indulok a megadott irányba, hacsak Denisovnak nincs használhatóbb ötlete. Bár két kiscsúzlival nem hiszem, hogy nagyon sok variáció lenne a jelenlegi helyzetre. A lény úgy tűnik, nem az a rejtőzködő típus, pár pillanatnyi méregetés, szimatolás után felugrik az egyik asztalra, ami fájdalmasan nyekken a súlya alatt, de azért csak nem rogy össze. Ekkor valamelyik agyatlan agyas rémülten felpattan és az ajtóhoz rohan, amivel rögtön magára vonja a lény figyelmét, aki az első ugráshoz még kissé ügyetlenül rugaszkodik el, szabályosan kirúgva maga alól az asztalt, így a fejére leadott lövésem épp csak súrolja a nyakát. Rám sem bagózva veti rá magát a halott kezelőpanellel baszakodó hülyére, miközben én az egyik székre felpattanva lövök rá többször is. Remélve, hogy kivégezhetem, vagy legalábbis magamra vonhatom a figyelmét, még valami baromságot is odaüvöltök neki; valamiért biztos vagyok benne, hogy Denisov észnél van és besegít, ha kell. Igaz, ez doktor Darálthús szempontjából már nem oszt, nem szoroz, de rajta kívül még vagyunk négyen, akik nem szeretnénk a sorsára jutni, bárki is rendezte ezt így.
Szerencsémre társam nem veszi fenyegetésnek, hogy magamhoz vettem a néhai parancsnok szolgálati fegyverét, amivel aztán leguggolok az asztalok takarásába és próbálok olyan csöndesen mozogni, ahogyan csak tudok. Furcsa, de máskor ad egy kis megnyugvást a kezemben tartott fém tömege, most viszont, mintha csak plusz súlyként húzna a föld felé. Óvatosan, míg a közlegény balról, addig én jobbról kerülök a félhomályos teremben és közben valami olyasmi után kutatok, ami jobban hasznunkra lehet a dög kiiktatásában, mint a két kis tűzerővel bíró pisztolyunk. Vérfagyasztó hörgéssorozat után hallom, ahogy az egyik asztal tetejére helyezi súlyát, mely recsegve adja tudtunkra, hogy bizony nem egy pille versenyzővel van dolgunk. Kikukkantok az egyik berendezés mögül, hogy mégis hol van ez a valami és próbálom kitalálni, hogy mit forgat abban a rendkívül rusnya, szabad szemmel is látható agyában. A félhomályban egy oldalra nyíló kisebb helyiség fölötti kiírásban meglátok valamit, ami talán segíthet ebben a szorult helyzetünkben. Lehasalok, hogy a lehető legkisebb látható és támadható felületet nyújtsam ennek a bestiának, ha netán észrevenne és egészen a felfedezett apró kis szobáig kúszok. Ez a hely nem más, mint a kutatóállomás fegyvertára, persze gondosan lelakatolt szekrényekkel, bezárt fiókokkal és kódokkal nyíló rekeszekkel. Egyetlen szerencsém, hogy az egyik szekrényajtó résnyire nyitva van, mintha valaki turkált volna benne és utána vagy nem volt ideje visszazárni, vagy nem is akarta… Nem morfondírozok ezen sokat, mert odakintről lövés hangja, a szörnyeteg ordítása és az egyik tudós halálsikolya töri meg az addigi vészjósló csöndet, ami arra ösztönöz, hogy gyorsan azt a fegyvert kapjam le a tartóról, amelyik a legnagyobb pusztítást tudja véghezvinni. Nem kell csalódnom, a nyitva lévő szekrényben három, átalakított, gránátvető pihen, mellettük pedig egy felszakított dobozból néhány gránát is szem előtt van. Azonnal lekapom az egyiket és magamhoz veszem az egyik gránátot is, amit út közben, a bilincs miatt nehezen ugyan, de beletöltök és a szoba majdnem közepéig rohanva, elkiáltom magam. - Itt vagyok te rusnyaság, engem keresel? – kiáltok az éppen kutatóorvost marcangoló vendégünk felé, de szemeimmel már a többieket keresem, legfőképp Hicks közlegényt, mert a segítségére lesz szükségem, ugyanis összebilincselt kézzel örültem, hogy be tudom tölteni a fegyvert, de a célzás és az elsütés, a fenevad gyorsasága és a fizikai korlátozásom miatt kivitelezhetetlen. Tévesztenünk pedig nem szabad, mert egyetlen töltetünk van, másikra amúgy sem valószínű, hogy lenne időnk, figyelembe véve, hogy nem gyorstüzelő masináról van szó. - Gyere, gyere! Velem próbálkozz inkább! – kiáltom egy kis csápolással egybekötve és próbálom mihamarabb magamra irányítania figyelmét, amit sikerül is, sőt, valószínűleg jól fel is bosszantottam, mert némi morgást és a pengeéles fogak villantását is előidézek ténykedésemmel. - Na mi lesz már?!!! – Lépek egyet felé, hogy egyértelmű legyen támadószándékom, majd társamra pillantok és lendítem is a fegyvert irányába. - Pörköljön oda neki Hicks! – a fegyver immáron a közlegény felé repül, a dög pedig engem célba véve indul, majd rugaszkodik el hirtelen a földről, hogy tervei szerint elegánsan, karmaival lemetssze nyakamról a fejemet…
Ha bárki látna most minket, a két kis köpködővel a kezünkben, biztos teljesen hülyének nézne, hogy nem fedezéket keresgélünk. Nekem viszont meg sem fordul a fejemben, hogy az agyasok mellett bujkáljak. Mondjuk nyilván azért vagyok én egyenruhában, ők meg laborköpenyben, de ez most nem is érdekes. Fél szemmel követem csak, hogy merre jár Denisov, de azt is csak addig, míg a tudatlan tudóska össze nem zavarja a dolgokat. Így most megint képet kaphatok róla, milyen kibaszottul gyors ez a dög. A fickónak esélye sincs...semmire. Tudom, rohadtul gáz, de igazából még jól is jön a baszakodása, mert különben tényleg hótzicher, hogy a pisztolyommal kitörölhetném. Ezt igazából remekül demonstrálják is a következő pillanatok, amikor sorban lövöm ki rá a lőszert, de kurvára meg sem érzi, sőt, közben ízlésesen összefesti a falat a tudós vérével.
A megkönnyebbülés szinte elemi erővel zúdul rám, amikor meghallom Denisov hangját. Amikor pedig meglátom, hogy mi van a kezében, még a szemem is felcsillan, mint a hülyegyereké ha színes papírt lát és azt hiszi, karácsony van. Denisov addig csapkod, meg kiabál, míg a lény úgy nem dönt, hogy ez már sérti a fülét, és láthatóan támadó szándékkal emeli rá a tekintetét. Egy-két pillanatig csak méregeti az újabb prédát, de mikor a férfi felé lép, már nincs min gondolkodnia. Szinte már hamarabb látom, hogy a rakétavető felém repül, mint ahogy megtörténik, így nem is kell mást tennem, mint fellépni a közeli asztal tetejére és a levegőből lekapni a cuccost. Épp, csak annyi időm van, hogy egy ellenőrző pillantás után kibiztosítsam, és a vállamra kapjam, mert a lény már repül is Denisov irányába.
A következő pillanatok, mintha szuperlassításban pörögnének le. Éles fény, hosszan szisszenő hang, és aztán egy tompa puffanás, mielőtt a gránát látványosan újrarendezné a dög atomjait. Hiába vetődöm automatikusan a székek közé, a húsköd mindent beterít; a kisebb-nagyobb cafatokból jut a ruhámra, a hajamba, de még az arcomra is. Ez persze rohadtul nem bír meghatni, mikor kikukkantok az egyik szék mögül, és nagyot rikkantva felpattanok. - Aztabüdöskurva! Ez aztán a jackpot! ... Denisov! egyben van? - kérdezem lazán, de a választ aligha fogom igazán hallani. Felszedem a valamikor, valahol elejtett pisztolyom és előbb Denisovot közelítem meg. - Ez valami kibaszott jó volt! A vendégem egy sörre, ha ezt túléljük. - Ennél messzebbre mondjuk nem mennék, amúgy sem vagyok az a haverkodó típus, meg amúgy is, a tudósokat elő kell rángatni a rendkívül hatékony fedezékükből. Láthatóan nem repesnek az örömtől, de azért csak feldolgozzák nagy nehezen, hogy egyelőre rendben vagyunk. - Na mi lesz? Nem érünk rá egész nap! - vetem oda az egyik reszkető okostojásnak, miközben a karját megragadva segítek neki kimászni az asztal alól. Ahogy a fickó rám néz, már abból tudom, hogy jobb, ha nem állok az útjába. Alig érkezik kettőt arrébb lépni, mielőtt egy látványos mozdulattal megrepteti a rókát. Fintorgok egyet, de nagyjából egy másodpercig érdekel a dolog, és már fordulok is Denisov felé. - Jól gondolom, hogy a fegyvertárban járt? Milyen fegyverekhez férünk még hozzá? - majd rögtön a tudósokhoz intézem a következő szavakat. - Lássuk, innen mihez tudunk kezdeni! - mutatok az eligazító termináljára, majd még hozzáteszem: - És deaktiválják a bilincset, ha nem túl nagy kérés. - ezzel nekilátok egy tiszta foltot keresni az egyenruhám ujján, amibe beletörölhetem az arcom, de nem járok túl nagy sikerrel, úgyhogy kiszedegetem inkább a hajamból az oda nem illő dolgokat,miközben igazából a véremben zubogó adrenalintól majd' szétvet a tettvágy.
A szuperlassításos figura mentén mozogva, nagyjából két apróbb lépést tudok hátrafelé tenni, miután útjára indítottam a Közlegény felé a megmentőnket. Összebilincselt kezeimet valamelyest még az arcom elé emelem, rossz esetben azért, hogy ne is lássam a rusnyaság elborzasztóan csúnya pofáját, amint földöntúli üvöltésével egybekötve tépi le a fejemet a helyéről, jó esetben pedig azért, hogy Hicks tökéletes lövését követően ne kapja telibe a búrámat a robbanás keltette hő, hang és légnyomás, illetve ne sértsék fel arcomat a szörnyetegünk cafatokra szaggatott testrészei, szerteszét repülő csontszilánkjai. Legnagyobb szerencsémre ez utóbbi következik be, melynek hatását először a vakítóan villanó fény megjelenéséből érzékelem, utána a már rég hallott, de jól ismert robbanás hangja, amivel egy időben mindkét lábammal egyszerre emelkedek el a talajról és óriási nyomást érzek a mellkasomban. Nem érzem a keletkezett fájdalmat, de tisztában vagyok vele, hogy testemet milyen hatások érték el, főleg úgy, hogy a lökéstől átesek a szoba közepén felállított taktikai asztalon és úgy, ahogy van a fénylő pontokkal teli, üvegből készített szemléltető falat is ripityára zúzom. Végül egy hátra bukfenc után a földre zuhanva érkezek meg. Látásom kissé homályos, szédülök és a fülem is rettentően cseng, plusz látom, hogy innen-onnan csordogál a vér, de úgy veszem észre, hogy nem az én vérem az, amit a ruhámon látok. - Heeeeyyy!!! – a kérdésre, hogy jól vagyok-e, egy diadalittas kiáltással reagálok és a magasba emelem bilincses kezeimet - Pazar kivitelezés Hicks! Így kell tizenkilencre lapot húzni. Kiváló befejezés! – nem szoktam mosolyogni, de ez a mutatvány egyértelműen megér egy elismerő vigyort, amit nem is rejtek véka alá, miközben előbukkanok az asztal takarásából A szobát immáron háborús övezetté lehet nyilvánítani, ugyanis a robbanás környezetében lévő gépek, berendezések, addig összerendezett íratok, most megperzselődve, megfeketedve, felfordulva, szétszóródva, és vértől vörösre festve pihennek. - Köszönöm, elfogadom a meghívást, a második kört én fogom állni! – válaszolok, miközben tétova lépésekkel próbálom kikerülni a törmelék, hús és bél halmazok mindenhol leledző rakásait. - Igen, a szomszéd szoba egy mini fegyverraktár, de… az ottani fegyverállomány nem arra hivatott, hogy a bázis kutatói között tartson rendet, vagy esetleg a kinti vadállatokat tartsa féken. Nem… – rázom meg a fejemet, majd szúrós pillantásomat arra a tudósra emelem, aki éppen nem a rókát szelídíti. - Csak azt tudnám, hogy miért sorakozik odabent egymás mellett több rakétavető, tucatnyi gránát és még egy lángszóró is a hozzájuk tartozó cseretárakkal. – törlöm meg arcomat, de inkább csak azt érem el, hogy elmázgálom ábrázatomon az éktelenkedő vérfoltokat, ami véletlenül sem tesz barátságos ábrázatúvá, miközben gyanakvó szavaimat még mindig annak az ipsének intézem, akire az előbb néztem. - Igen, igen, a deaktiválás! Azonnal! – az előbb még nagy erőkkel rókázós tag gyorsan kiismeri magát a gépeken és kisvártatva egy halk kattanás után kiold a bilincs és földre zuhan. - Köszönöm, így már jobb. – biccentek a vézna fickó felé, majd egy másik, még működő géphez lépek, hogy kissé átlássuk ezt rendkívül zavaros helyzetet. Azonban még csak a géphez sem kell nyúlnom, mikor fülsiketítő gerjedés után megszólal a terem hangosbemondóján egy hang. - …talán azt gondolják, hogy, ha idejönnek az istenverte Volentisről és játsszák a nagymenőt, túlélhetik ezt? … - sercegő, ki-ki maradó, de többségében jól érthető, nyugodt, ámde kemény hang az, mi a hangszórókból szól - Ki ez az alak? – értetlenül pillantok a tudósok felé, akik láthatóan felismerik a hanghoz tartozó személyt. - Ő Jörg Svensson, a kutatórészleg vezetője, de… de hivatalosan legalább egy hete már nem is kellene itt lennie… - …nem szégyellik magukat, sokévnyi kutatás gyümölcsét tették tönkre az előbbi kis attrakciójukkal, de mondok maguknak egy rossz hírt: kár mindenért, ezt a bázist élve nem hagyják el, a gyermekeimnek gondjuk lesz magukra. Így vagy úgy, de ez életük utolsó napja, én pedig végig fogom nézni a halálukat! – vészjóslóan zord kijelentés, aki nagyon biztos valamiért a mondataiban - A protokoll… - szólal fel az egyik tudósforma – a következő lépcső a kamerarendszer és a hang szakaszos helyreállása. - Úgy tűnik mégsem ment szabadságra és innen követi a "gyermekei" ténykedését. A Bázis melyik területeiről figyelheti ezt a központi részt? – érdeklődöm, de közben tovább nyomatja a monológját. - A Kutatóállomás fél órán belül teljesen megsemmisül és ez ellen tenni, már semmit sem tudnak! De egyet se féljenek, a tudományos fejlődés egy új és nagyszerű korszakának kezdetén válnak áldozatokká, élvezzék ki, hogy egy eddig ismeretlen faj képviselői véreztetik ki magukat... - A jel erősségéből és minőségéből ítélve, a Hangár irányítójában lehet. – szól a válasz, megszakítva a monoton szövegelést - …remélem, felkészültek a halálra, ami hamarosan eléri magukat, én viszont gyermekeimmel együtt távozok erről a helyről és megteremtem ennek az új fajnak azt a lenyűgöző világot, melyet uralhatnak a jövőben. Boruljanak térdre zsenialitásom előtt volentisi katonák! – ördögi kacajjal zárul a monológ, amire én magam nem válaszolok, ha Hicks-nek van hozzáfűzni valója, bátran tegye meg, bármi is legyen az. - Hogyan érjük el a Hangárt? - A liftek közül csak a teherlift működik, a kamerák képei alapján tisztának látszik, egy lánctalpas hókotró és néhány jókora faláda van odabent, oda beférünk, azzal lenne a legegyszerűbb megközelíteni. A lépcső alján lévő ajtó még mindig zárva van, azon keresztül nem tudunk bejutni a Hangárba. – a segítőkészebb kutató még meg is mutatja, hogy igazat beszél, az ellenőrző rendszerek kezdenek magukhoz térni, de sürget az idő. Ha lehet ennek a félőrültnek hinni, akkor fél óránk van eltűnni innen. - Hicks, mit gondol, mehetünk? – nekem tetszik az ötlet, de nem én vagyok a főnök, én csak követem a parancsot Bárhogyan is legyen, a fegyvertárban hagyom a korábban zsákmányolt pisztolyt és magamhoz veszem az egyik géppisztolyt a benne lévő tárral együtt, melyet átvetek magamon, illetve az előbbi produkció nagyágyúját is magammal viszem, pontosan öt darab robbanópatronnal, de csak azért ennyi, mert több nem fér el nálam.
Szer. Júl. 11, 2018 7:39 am
