Ahogy kimászom az asztalok és székek vérben és cafatokban tocsogó összevisszaságából, azonnal Denisovot keresem. Nem csak azért, mert eredetileg is érte jöttem, hanem azért is, mert már rég tudom, hogy vele van a legtöbb esélyem a túlélésre. A hangja ugyan csak tompa zajként jut el hozzám, de megbilincselt kezeit látva megkönnyebbülten rikkantok egyet. Nem ismerem eléggé, hogy bármit is kijelenthessek vele kapcsolatban, de van egy olyan érzésem, hogy ez a megkönnyebbült mosoly, ami a képére kiült, nem túl gyakori jelenség. Arcom automatikusan újabb vigyorba rendeződik. - csapatmunka volt! - holtbiztos, hogy kiabálok, mivel a fülem még most is cseng, de ezzel tuti nem vagyok egyedül. - behajtom ám, csak érjük meg. - felelem vidám hangon, és közben már a tudósokat próbálom előrángatni az asztal alól.  Míg az egyikük méltóvá teszi az Okádék bolygót a nevére, addig Denisovhoz fordulok és elgondolkodva hallgatom a meglátásait.  - Mi a franc? Ostromra készülnek? vagy mi? -

Közben Agymenő és Rókarudi is igyekeznek hasznosnak mutatkozni. Ahhoz képest, ami az előbb történt, egész gyorsan összekapták végülis magukat, úgyhogy hála az űrnek egyiket se kell seggbe rúgni. Ahogy Denisov, úgy én sem járok különösebb sikerrel tisztálkodás ügyben. Gyorsan fel is adom és a fegyverraktár felé indulok, de meg is torpanok néhány lépés után. Mi a fxsz van? még a sistergésen át is hallik, milyen undorral köpi a szavakat a fickó a vonal másik végén. Denisov hamarabb teszi fel az égető kérdést, így nekem már nem is kell. - Kurvaélet! Hát hány van ezekből a dögökből? - teszem fel a kérdést, amire kurvajó lenne választ kapni, de ebben ugye nem is reménykedem egyelőre.  Halálra idegel ennek az elbaszott Frankensteinnek a szövegelése, de igyekszem nem közbepofázni. helyette inkább figyelek, talán elejt valami infót a nagy öntömjénezés közepette. És nem is kell csalódnom. Hitvány egy népség ezek a tudósformák. Mindbe szorult egy adag istenkomplexus, de úgy tűnik, Frankiba kettő is. - Nem kussolnál végre? - vetem közbe valahol félúton, szándékosan undorodó arcot vágva, hátha többet is mond, mint eredetileg akart. Amikor végül tényleg befogja a pofáját, boldog is vagyok, meg nem is. - Te fogsz térdelni, gyökér, mielőtt meghúzom a ravaszt.  - jegyzem meg szintén csak magamnak inkább, és eltökélt arccal pillantok  Denisovra, aki az összes logikus kérdést feltette helyettem. Nem elég, hogy meg kellene ezt úsznunk élve, de mostmár egy újabb feladat is adja magát. Egyre jobb ez a nap. Amíg a fegyvertárban szerelkezem, megpróbálom elérni a hadnagyomat, de többszöri próbálkozásra sem járok sikerrel. Vagy csak akkora pöcs, hogy még mostanra se javította meg a rádiót, vagy valami más baj van. Akárhogy is, rá megint nem számíthatok.
Jobban örülnék, ha a tudóskáknak is adhatnék fegyvert, de jobban félek a véletlen baráti tűztől, mint ezektől a sokfogú rohadékoktól.  

A szolgálati fegyveremet nem hagyom ott, akár találok hozzá tárat, akár nem, de ezt most el is teszem. Denisovhoz hasonlóan vásárolok be én is. A géppisztolyhoz még tartaléktárakat is nyúlok, meg egy lángszórót is, hátha kell. Vetek egy vágyakozó pillantást a gránátokra is, de a lángszóró mellé jobb, ha nem vállalom be, ezt tisztán érzem. Ha igaza van Frankinak, még fél óra és úgyis a levegőbe repülünk, de azért nincsenek öngyilkos késztetéseim.  
Hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem a GI Jane szerepet, de azért vannak aggodalmaim, amiket most nem mutathatok ki. Úgyhogy bedobok egy nagyon filmes beállást, mikor már a vállaimon lóg minden felszerelés és egy határozott mozdulattal csőre töltöm a fegyverem. - Én azt mondom, kapjuk el Agyabeteg doktort, mielőtt meglép! - ezzel biccentek egyet Denisov felé és átkorcsolyázom az eligazító egy véres cafatokkal borított részén.

Szinte látom magam előtt a 00:00 felé eszeveszett sebességgel közelítő visszaszámláló digitális kijelzőjét, miközben a két életben maradt tudóssal és Hicks Közlegénnyel elfoglaljuk a teherliftet és a benne álló, termetes lánctalpakon álló hókotrógépet.
- A kulcs az indítópultban, a műszerek szerint mozgásképes a masina. – kapom az egyik kutatótól az információt, amíg én teljesen meggyőződök arról, hogy valóban tiszta a felvonó.
- Szerintem akkor induljunk a Hangárba. – Pressia-ra pillantok, de elszánt tekintete szavak nélkül is meggyőz arról, nyomhatom a gombot, melynek megfelelően a jókora teherhordó némi fémes hang kíséretében megmozdul és komótos tempóban indul a csarnok felé, ahol az előbbiekben bejelentkezett Svensson-t és sleppjét sejtjük.
Hamarosan meg is érkezünk, a lift jókora ajtaja pedig nyikorogva felnyílik, hogy végre a szemünk elé táruljon a feltételes szabadságunk felé vezető utunk utolsó zárt tere.
- Hé, várjanak! – kapom el az egyik sietős léptű fickó karját és azzal a lendülettel vissza is rántom a fedezék mögé.
- Ne őrüljenek már meg, mi van, ha vár ránk, vagy az egyik dög lesben áll? Ne sétáljanak már önszántukból csapdába. – teremtem le az egyiket úgy, hogy a másik is érthet belőle, persze úgy, hogy ne csapjak túl nagy zajt a gatyába rázás közben.
- Oda nézzenek! Ott vannak! – elpillantva az egyik tudósforma válla fölött, egy fejbiccentéssel mutatom azt, amitől tartottam.
A Hangár túloldali ajtaja elé megérkezett Jörg, mellette pedig díszes, egyszemélyes kísérete, egy jó másfél méter magas, négy lábon járó csupasz testű pokolfajzat.
- Mintha csak kutyát sétáltatna... - sziszegem Hicks-nek, aki maga is láthatja, hogy milyen förmedvények létrehozására képes az ember még az űrben is.
Borzasztó csúf a maga rózsaszínes testszínéhez párosult koromfekete körme, előredülledő fejszerkezete és óriási szája, benne a többtucat pengeéles ezüstösen csillogó foggal. Olyan ez a lény, mint amivel odafent találkoztunk, csak mintha egy továbbfejlesztett változat lenne.
- Ha jelzek, osonjanak el a ládarakás mellett a vezérlőhöz és próbálják felvenni a rádiós kapcsolatot az odakint várakozó siklóval. Üzenjék meg a pilótának, hogy készítse a gépet felszállásra, mert nagyon-nagyon sietve kell távoznunk innen. Értették? – az elképedt kutatók tátott szájjal figyelik a mamlasz ruganyos járását, de nem vagyok benne biztos, hogy fogták is, amit az előbb mondtam.
- Értették, hogy mit kell csinálniuk? – kérdezem ismét, mire az egyik néhány bólogatással reagál, majd hirtelen falfehérré változik, mikor észreveszi, hogy a túlsó ajtónál álló szörny kiszúrta a teherlift oldalfala mögül kilógó fejét.
- Nyugi, nyugi, elintézzük, nem lesz gond, csak ne pánikoljanak. – veszem elő a géppisztolyt és már célra is tartanák, mire az előbb lesápadt ürge csak úgy egyet gondolva futásnak ered
- Jöjjön vissza, mi a fenét csinál??! Nem normális! – kiáltom utána, mire az eddig csak hangosan morgó lény futásnak ered. Láthatóan földöntúli ereje van, óriási indulósebessége alig hasonlítható az egykori Földön élt állatokéhoz, az biztos, hogy nem egy súlycsoport az emberrel. Kilövök rá egy sorozatot, de maximum egy csiklandozással érhetett fel tettem, mert megtorpanás nélkül, szemeit zsákmányán tartva rohan, mígnem eltűnik a szem elől
- Svensson, álljon meg! – lépek ki a liftből és egy kiáltás után egy újabb sorozatot eresztek meg, melynek minden tagja talál, de testpáncéljáról úgy pattannak le a töltények, mintha csak kaviccsal dobáltam volna meg.
- Induljon a vezérlőbe és tegye, amit az előbb mondtam! – látva, hogy támadásom ezen formája hatástalan, a még nyugalomban lévő tudósnak szólok és küldöm is némi fedező tűz alatt a legrövidebb úton az irányítóterem felé.
- Közlegény, megpróbálom ezt a bestiát a ládarengeteg közé csalni valahogy a túloldalról, álljon készenlétben, reményeim szerint hamarosan ott fogunk előbukkanni! – Svensson ördögi kacajjal tűnik el a kint tomboló hóviharban, a "gyermeke" pedig a leponyvázott ládák sokasága között tűnik el, míg én partneremmel közlöm a talán meggondolatlan tervemet.
A következő pillanatban egy kétségbeesett ordítás utáni trancsírozás hangjai törik meg a viszonylagos csendet. Sejteni lehetett, hogy esélye sem lesz a szerencsétlen flótásnak a menekülésre, saját magát dobta a förmedvény karmai közé.
Hátamat a faláda-labirintus egyik tagjának vetve cserélem ki a géppisztoly megüresedett tárát egy újra, de mielőtt csőre húznám az előbb belakmározott fenevad érkezik pontosan annak a ládának a tetejére, mely mellett állok és egy lelket dermesztő rikoltással hozza teremtője tudtára, hogy elvégezte a feladatát. Lapulok, ahogy tudok, de valamiért tétovázik, és nem megy odébb, a talpam alatt lévő fodrozódó víztócsában pedig meglátom előrenyúló fejét azzal az undorító és egyben félelmetes pofázmánnyal, amit létrehoztak neki. Hallom a hörgését, a tócsában pedig már nem csupán a gusztustalan képét, hanem a belecsöpögő véres, húscafatokkal teli nyálát is látom, amint a hólével keveredik.

Ekkor viszont jön a nem várt elterelés, a Hangár hangszóróiból egy régi nagy kedvenc csendül fel, láthatóan megzavarva ezzel a gyilkos létformát, aki nem tudja mi történik és egy pillanatra kizökken a vadász szerepéből, ami arra jó, hogy nyerjek néhány méter egérutat a ládasűrűbe.
Még az előtt sikerül kikerülnöm a látómezőből, mielőtt a fiúk nagyon elmélyülnének a zúzásban, mire a válasz egy ordítás, abból a fajtából, ami még a zenekart is zavarba hozta volna, ha éppen itt koncerteznek.
- Hicks!!! Készüljön Hicks! – kiáltom futás közben, hogy jó előre felkészítsem a Közlegényt: a nehéztüzérségre lesz szükség a fogadásunkhoz, ennek nagyot kell szólnia, ha már ilyen illusztris vendéggel érkezek.
Minden pluszdózist kapott sejtem segítségére szükségem van, hogy könnyen szerzett, de annál gyorsabban olvadó előnyömet megtartsam, de a mögöttem lévő ütemtelen dübbenésekből arra következtetek, hogy nem a földön, hanem a tároló ládák tetején ugrálva próbál becserkészni.
- Érkezünk!!! – veszem be az utolsó kanyart, ami után, ha minden jól megy, már látom is a Közlegényt. Szedem a lábaimat, ahogy csak tudom, mire a mögöttem lévő faszerkezetes doboz oldala szinte kirobban, kis híján elsodorva a svunggal.
A szerteszét repülő szilánkok, kisebb nagyobb szétforgácsolt fadarabok mögött pedig megjelenik az ocani rém teljes alakjában.
Nem szólok semmit, csak futok, ahogy a lábam bírja, végül pedig csúszva érkezek, de hogy mindeközben Hicks megkezdi-e a műsorát, vagy sem, az majd kiderül, mindenesetre döngő léptekkel, óriási sebességgel meghoztam az este fénypontját...

Vannak pillanatok az amúgy viszonylag elcseszett életemben, amikor azt érzem, minden ellenére, ami történt, most kibaszottul jó helyen vagyok. Elég vicces, hogy pont akkor kapok telibe egy ilyen ritkaságot, mikor egy finoman szólva is kiélezett, mondhatni élet-halál szitu kellős közepén ülök, úgy kellemes-mellközépig érő szarban. Márpedig, ahogy Denisov benyomja a gombot és a lift ereszkedni kezd, eskü', még sóhajtok is egyet,és a hirtelen megrohanó érzéseket helyükre igazítva meg is rázom magam kicsit. Ujjam óvatosan végigsimítja a kezembe tökéletesen illeszkedő gépfegyver ravaszát, és lassan tényleg nem marad más a fejemben, csak az előttem álló feladat. Nnnna most a jó!

Denisov intésére kapom csak fel a fejem, és abban a pillanatban meg is csóválom, látva Agyasék ostobaságát. Én nem is szólok egy szót sem, tekintve, hogy bármit is mondanék, az kurvára nem segítene a lelkiállapotukon.
Arra felé nézek én is, amerre Nikolai mutat, és elfintorodva próbálom feldolgozni a látványt. - Ez rondább, mint a pólómintája, Denisov. - vagy akár az enyém, ugyebár, de ezt már nem teszem hozzá, úgyis érti, ha akarja. Ha nem, az se izgat, nem ez most a fontos.  Egy ideig még figyelem ember és miafranc fura kettősét a hangár túloldalán, aztán bólogatok egy sort Denisov  szavaira, hátha attól növekszik a két agyas szellemi befogadóképessége. Nehéz elképzelni, mennyire lehetnek beszűkülve jelenleg a félelemtől, de azért próbálok megértő lenni. Bólogatok és csúnyán nézek...ez a megértő arcom. Egész addig sikerül is fenntartani, amíg Agyas1 -vagy2?- le nem utánozza a pórul járt harmadikat, akinek a maradványait odafent hagytuk a másik szörnyike darabjaival együtt. Komolyan nem tudom, hogy működnek a normális emberek, de néha hajlok rá, hogy elhiggyem, nem is velem van igazából a baj.  Ahogy az idióta megiramodik, arra azonnal reagál a ragadozó is, én pedig Nikolaihoz hasonlóan célra tartom a fegyverem, de látva, hogy az ő lövései lepattannak, én meg sem húzom a ravaszt. Kipattanok a liftből, és az egyik kisebb ládára felpattanva próbálom követni, hogy mi történik. Tudom, hogy kibaszott tölténypazarlás, de ahogy a szemem elé kerül a dög, én is eresztek rá egy sorozatot, igaz, az is felmerül bennem, hogy az Agyast kellene inkább fejbe lőni, hogy ne szenvedjen...annyit. Őt viszont nem látom, így már indulnék is Svensson után, amíg még a szörnyeteget lefoglalja, hogy egyenként letépkedje az áldozata végtagjait vagy mi. Denisov hangja azonban megállít. - Ne bassz már! Ha te is öngyi leszel, mihez kezdek itt a nyomoronc Róka Rudival? - Kurvára nem szép dolog tőlem, hogy pont azt a fickót basztatom, aki egyetlenként képes volt annyira összeszedni magát, hogy nagyjából felfogja Denisov szavait és meg is tegye, amit kell. Már, ha nem falják fel őt is közben, persze.  Mindenesetre nincs túl sok választásom, hagyom, hogy a férfi magára vállalja a csali szerepét, és reménykedem benne, hogy ő szerencsésebb lesz, mint a trancsírozott tudósok.

A hangszórókból felcsendülő zenét, bár kurvára meglep, jó jelnek veszem. Ezek szerint Rudi célba ért, és volt annyi esze, hogy megpróbáljon segíteni kicsit.  Felpattanok az egyik ládára, hogy szétnézzek kicsit, de azonnal be is húzom a nyakam, ahogy meglátom a szörnyet az egyik magasabb konténer tetején. Picsába! mindjárt elbaszom itt a nagy tervet!  Inkább ott várakozom, ahol Nikolaj meghagyta, de a gépfegyvert lecserélem a lángszóróra és beizzítom a kicsikét, hogy készen várjam csali és vadász érkezését. A hangos zenétől ugyan alig hallom, de a nevemet már annyiszor és annyiképpen kiabálták életem során, hogy bármilyen apró foszlányból felismerem. Ha pedig nem így lenne, akkor is látnám egy kicsivel később, hogy mi közelít. Kicsit meg is ijedek, mikor a szörny eltűnik az egyik közeli láda tetejéről, de nincs rá idő, hogy az ijedségből félelem legyen, hiszen máris meglátom, előbb Denisovot, majd rögtön utána a ragadozót is. Nem beszéltük meg, de komolyan mondom, tudom előre, mit fog tenni Nikolai és még azt is, hogy mikor. A fegyveremből nagy sebességgel előtörő  lángcsóva telibe kapja az épp ugrásra készülő szörnyet, akinek csak az a szerencséje, hogy eddig is kifordítva viselte a bundáját. Na jó, kurvára semmi szerencséje nincs, és ha nem vetődöm oldalra, akkor engem pont telibe kapna az üstökösként felém szálló rohadék. Hátrálok még egy kicsit és bár nem látom sok értelmét, előveszem a vetődés közben még a bordáim közé ékelődött gépfegyveremet. Az égve-sikoltva tovább rohanó lénybe eresztek néhány golyót, kizárólag a fejére célozva, amíg csak a látóteremben van, majd Denisov felé fordulok, ahogy a fegyvert leengedem. - Azért ez egy kibaszott nagy hazafutás volt! -  vigyorodom el lazán, de a szemeim eszelősen csillognak az újabb adrenalinlökettől. - Keressük meg a DJ-t és húzzunk a vérbe! -