Bár rajtam kívül senki nem örült neki túlzottan, ragaszkodtam ennek az antik példánynak a megtartásához. A modern technikához mérten túl sok benne a manuális opció, de ez engem a legkevésbé sem zavar. Ez a gép szépsége. A nemrégi zuhanórepüléses mutatványomkor is ez mentette meg az életünket, hogy voltak manuális lehetőségeink a felszín alatt. Még mindig alig hiszem el, hogy végül az juttatott fel a Flottára, ami a szakmai életem - és úgy mindenestől az életem - végét jelentette volna. Épp a hajó alján, mellmagasságban bütykölök egy energiaellátó részt, amikor tippre női lépteket hallok meg magam mögött. Szusszanok az orrom alatt egyet, mert szerettem volna egyedül lenni, de egy tenyérbemászóan vendégszerető mosollyal fordulok meg. És találom magam szembe a doktor nénivel. Futólag mindenkinek be lettem mutatva, épp csak időnk nem volt ismerkedni. De ami késik nem múlik. - Hello, Doki. Miben segíthetek? - Tekintetem előbb a kezében tartott aktára csúszik le, majd válaszát várva vissza a szemeibe. Őt magát nem fürkészem.
A rendelőmben üldögélek. Jönnek – mennek az emberek, mert rendszerinti általános ellenőrzés van ma. Mindenkinek ilyenkor tartok egy általános átvizsgálást stb, persze munkakörnek megfelelően. Ez sajnos kötelező, havonta mindig tartok egy kör ellenőrzést , illetve ha elhagyjuk a hajót, és persze visszaérkezéskor is. Senkit sem szeretnénk valamivel lefertőzni se a hajón, se az állomáson. A pilóták meg folyamatosan jönnek mennek, úgy, hogy volt is egy kis raktárt a hangárba, amit nem használtak, így berendeztem ott egy kisebb rendelő félét, hogy egyszerűbb legyen a dolgom. Legalább így nem kell nagy táskával jönni-menni a hajón, meg kis kocsit tologatni. Ráadásul, itt megy jön mindenki, aki a hajót elhagyja, vagy érkezik. Sokkal jobban megkönnyítette a munkámat, mint gondoltam. Ma szinte mindenki megtette a kötelességét, majd nem 100%-os volt a megjelenés, de mint mindig most is volt, aki vagy elfelejtette, vagy el akarta lébecolni. Így miután végeztem el is indultam a hajón, hogy levadásszam a hiányzókat. Utolsó utam a hangárba vezetett, hogy ott vadásszam le Mr. Abrahamst. - Hello Hadnagy, nem felejtkezett el valamiről? – nézek rá kíváncsian, mert én tudom, hogy nagyon is megfeledkezett a megjelenésről nálam. - Hiányos az aktája, és ideje van a szokásos vizsgálatoknak Mr. Abrahams – mondom neki nyugodtan, és a kezemben lévő aktát libegtetem.
Elfelejtettem volna valamit? Aligha. Bár az alapján, hogy a doktor néni most itt áll a hangárban arra következtethetek, hogy a vizsgálat, amit opcionálisnak gondoltam, mégsem volt annyira opcionális. - Nem tudom, miért nem mondja meg maga? - Teszem le az eddig kezemben tartott kvantum szkennert a tolós asztalkára, amin van még néhány könnyebb szerszám. Doktor Minnick nagyon is úgy néz ki, mint aki tudja mit akar, szóval mi lenne, ha nem játszanánk találós kérdéseset? De nem is kell rá sokáig várnom, már választ is kapok. Sejtésem pedig beigazolódik. Az első, ami megjelenik a tekintetemen egy igen feltűnő „jaj nemáár” kifejezés, de ahelyett, hogy kommentálnám, inkább hallgatok néhány másodpercig egy már-már mosollyal, mielőtt megszólalok. - Azt hittem a vizsgálat nem kötelező, tekintve, hogy órákig tartó alkalmasságin estem át, mielőtt egyáltalán a fedélzetre léphettem. - Biccentem oldalra a fejem. Aztán nagyot sóhajtok és visszacsukom a hajó oldalán kinyitott panelt. - Jól van. Sokáig tart?... - Ennyit arról, hogy jó pontot szerzek a legénység tagjainál, ha már sikerült hosszú évek sikertelen próbálkozásai után bekerülnöm. Nem jelenek meg az első kötelező körön. Tipik Wes.
Miért nem mondom meg én? Erre csak elfintorodtam. Szerinte biztos disznek álltam ide az orra elé, és rángattam elő az olajfészekből. Mert amúgy sincs jobb dolgom. Nem, tényleg nem, csak egy halom jelentést meg kell írnom az összes ma végzett vizsgálatról. Azt hiszem hosszú éjszakám lesz, és akkor az uraság még tetőzi. - Hm, túlságosan unatkozott az aktája az irodámban, gondoltam megsétáltatom- mondtam egy mosoly kíséretében. - Sajnálom, de ismeri a szabályokat, mindig van, ami kötelező – jegyzem meg neki a jaj ne már arckifejezésére. - Tudom, hogy érkezéskor nagyok sok mindent megnéztünk, ellenőriztünk, de vannak rutin ellenőrzések, illetve ott van az, hogy ha valaki elhagyja a hajót. Ezért is van az a kis rendelő a hangár sarkában kialakítva, mert itt folyton jövés menés van – próbálom neki szépen elmagyarázni, ahelyett, hogy most ráparancsolnék, hogy irány a szoba, és essünk túl a dolgokon. - Ez a hajó megfog várni – váltok egy kicsit barátságosabb, lazább hangnemre. - Az attól függ, hogy mikor indulunk el, és kezdünk neki – mondom mosolyogva, majd félre fordulok, hogy akkor indulhatunk el. - Tudom, hogy fárasztó, és zavaró olykor ez a sok vizsgálat, de ezek már csak rutinnak számítanak, észre se fogod venni az ötödik után – mondtam vigyorogva, majd elindultam a szoba felé abban a reményben, hogy ha még nem indult el, akkor most megteszi. - És milyen az élet a hajón? – érdeklődöm nála, hiszen ha jól tudom, akkor nem rég érkezett.
Igyekszem nem nevetni, hisz még nem tudom, hogy mennyire vagyok bajban, de valami sanda mosoly azért megjelenik kissé szőrös vonásaimon, ahogy tekintetem az aktára téved. Szóval épp sétáltatja az aktámat. Remek, csodás. Akkor én mennék is dolgomra, de tudok szerezni egy pórázt, ha nagyon szeretné. Örülök, hogy van némi humorérzék a Jola fedélzetén, de továbbra is kimért maradok. Még nem egészen tudom, hogy kihez hogy közeledjek, egyelőre senkihez sehogy. A doktornéni diplomatikus hozzáállása bevallom kissé meglep. Az anyahajón lévő orvosok jóval… zsémbesebbek voltak, hogy úgy mondjam. - Jól van. – Lemondóan sóhajtok, miközben lassan leveszem mindkét kesztyűmet és leteszem a szkennerre, ami nem rég még szintén a kezemben volt. – Csak ön után. – Tárom ki fél karom a rendelő irányába. Ott még nem jártam, tulajdonképpen meg mertem volna esküdni rá, hogy valamiféle raktár lehet ott. Engedem, hogy előre menjen, majd csukom magam mögött a hidraulikus ajtót, miután én is beléptem. Már rutinosan dobom fel magam a vizsgálóasztal közepére és ülő helyzetben várom, hogy túl essünk rajta. - Szóval, mi a rutin? – Futólag elgondolkodom és máris magam elé emelem a kezeimet egy megjátszottan kényes sóhajjal. – Ahh. A vetkőzéssel nincs bajom. De remélem semmit nem kell dugdosnia sehova. Se tűt, se mást. - Amikor felvételt nyertem, minden lehetséges vizsgálatnak alá lettem vetve. Kis túlzással kezdem valami kísérleti nyúlnak érezni magam.
Gyorsan letudtuk, hogy miért is vagyok itt. Ezt az egyet amúgy nagyon szeretem , itt kicsit szabadabb lehetek, mint az állomáson voltam. Itt annyira be volt mindenki fásulva, meg karót nyelve, hogy valami hihetetlen. De legalább nem ellenkezik, hanem jön szépen. Egy piros pont neki, mert a végén még keménykednem kellene vele, amihez nem igazán fűlik a fogam egy ilyen nap után. Szépen elindulok az itteni kis helyiségbe. Tényleg nem nagy, és tényleg csak annyira van berendezve, és felszerelve, amennyire szükséges. Beérkezve becsukjuk az ajtót, mert vizsgálat során jobb szeretem, ha az csukva van. Az aktát az asztalra rakom, majd már veszem is le a nyakamból a tetszokopot. - Csak a szokványos. Vérnyomás, pulzus, látás, vérvétel – néztem bele az aktáiba újra. - Mikor is érkezett a hajóra? – érdeklődtem, mert egy kis hiányosságot is láttam az aktájában. - Akkor, ha nincs gond vele derikig kérném – mondom egy mosoly kíséretében, majd vártam szépen előtte állva, hogy nekivetközzön. Ha megtette, akkor elkezdtem felhelyezni a készülik apró kis tappancsait. - Elnézést, ha kicsit hidegek – mondom neki, hiszen ez a helyiség hüvösebb, mint a rendes rendelőm. - Dugdosni? Hát , majd kiderül, de egy ilyen nagy legény csak nem fél egy tűtől, vagy igen? – néztem rá kíváncsian.
Akarva akaratlanul fut át vonásaimon, hogy a hátam közepére sem kívánom mindazt, amit most felsorolt. De a vérvétel hallatán egy igazán kelletlen sóhaj is felhangzik. Vajon ez a büntetés, amiért nem jelentem meg a rendelőjében? Nincs mit tenni, ő a hajóorvos, nem kellene rosszban lenni vele. - Tegnap délután négy órakor. – A kapitány javaslatára órákkal hamarabb a fedélzetre léptem, mint az kiszabott volt. Hisz nem akartuk, hogy a consiliumi barátom beleköpjön a levesünkbe. Afféle óvintézkedés volt, de ez nem tartozik senkire rajtam és a kapitányon kívül. Mondjuk, hogy hamar érkeztem, mert alig vártam, hogy a fedélzetre léphessek újdonsült egyenruhámban, ha már évekig vártam rá. - Nem, nincs gond vele. – Valami különös ellenszenvvel mosolygom a doki felé, miközben kigombolom az ingem és lehúzom edzett vállaimról. Nyilván még mindig azon a bizonyos vérvételen tikkelek. Még mindig ott a karomon a nyoma annak a tűnek, amit a tegnapi vizsgálatnál kaptam, szép nagy foltban. Remélem ő ügyesebb lesz és nem pingál ki hasonlóan. - Persze, hogy nem. – Elnevetem magam. Nem félek. Egyszerűen ellenszenvesek a tűk. Meg úgy önmagukban az orvosi procedúrák. De nagy fiú vagyok… kibírom. – Lefogadom, hogy maga ezt élvezi.
Látom rajta, hogy nincs épp oda azért, amik soron fognak következni, de ez a szabály, és vagy betartja, vagy megy a karanténba. Nincs sok választási lehetősége. - Nézze tudom, hogy unalmas folyton ezekre a vizsgálatokra járni, de a szabályaz szabály. Sosem tudhatjuk igazán, hogy mivel kerülünk kapcsolatba. A teszteket pedig le kell futtatni , ahhoz pedig minták kellenek. Vagy ez, vagy a karantén. Úgy, hogy szerintem ez a kis szurkálás igazán kibírható, mint a bezárás . – húzom a számat. - De, hogy megnyugtassam magamat még sűrűbben kell vizsgálnom, mint a legénységet. Én se vagyok oda érte, de kötelességem. - Ennek örülök – mondom mosolyogva, és épp csak visszafogom a nevetésemet. - Ha nem fél tőle, akkor nincs mitől tartanunk igaz? – nézek rá kíváncsian, majd közben megtapogatom a nyirokcsomókat, majd már veszem is elő a vérnyomásmérőt. - Hogy én? Pontosan mit is? – kérdezem kíváncsian, de ugyan akkor szórakozottan. - Hm, mivel kezdjük ? Nyál mintavétel, vagy vérvétel? – nézek rá kérdőn, ős felhúzom a szemöldökömet, de csak ilyen játékos módon, hogy húzzam egy kicsit. Lássuk mennyire csapja ki a vérnyomás mérő számait. Hogy élvezem e? Naná, ha már ilyen nyuszi katonát kaptam.
Szomb. Nov. 17, 2018 9:39 pm
