Take a breath, take it deep Calm yourself, he says to me If you play, you play for keeps Take a gun, and count to three.
4 nap. Annyira csábító volt az ajánlat, többször is lejátszottam a fejemben a beszélgetést, melyben közlöm, hogy hátraarc, s többé ne is lássalak. De a kíváncsiság, s a kalandvágy előrébb furakodott. Félretettem az érzéseket, s inkább a munkát helyeztem előtérbe. A vérminták szépen sorjában estek át a megfelelő vizsgálatokon. S mivel az anyahajón jobb a felszereltség, meg nem is egyedül kellene lennem, tovább tart a dolog, mint azt reméltem, terveztem. Így volt arra is idő, hogy a gyengélkedő kis zugaiba beleássam magam. Találtam már megsárgult papírokat, értelmetlennek tűnő firkálmányokat, szemetet, hasznavehetetlen tárgyakat és néhány érdekességet is. Jó mélyen, olyan anyagok között, mely már a kutyát se érdekli, hiszen a rajta szereplő nevek többsége halott. Ezeket bogarászva, futottam bele egy különös aktába. A.S. Felkacagtam, mikor elsőre találkoztam a monogrammal, de azért a kíváncsiság csak hajtott. S milyen jól tette. A név nem másé, mint a tökéletesség mintapéldányaként viselkedő kapitányé, Alexanderré. Megvagy, te rohadék. Hátamat a szekrénynek döntöm, lábaimat felhúzom, s olvasni kezdek. Hiba íródott kézzel, sikerül kibogarásznom belőle a lényeget, Alexandernek olyan betegsége van, melyet nem csoda, hogy titokban tart. - Bassza meg – elhajítom a papírokat, még a földbe is beleütök. Hirtelen jött harag kerít a hatalmába, érzem ahogy átjárja az egész testemet. Hiába mutat az óra hajnali kettőt, én bizony nem bírom ki azt, hogy ennek ne járjak most a végére. Felnyalábolom a papírokat, majd sebesen viharzok ki a gyengélkedő falai által nyújtott biztonságból, egészen a kapitány hálójáig. Halkan kopogok, de mivel türelmetlen és ideges vagyok, ezért egyre ütemesebben verem az ajtót, s hiába is akarok finomkodni, nem sikerül.
Újabb éjszaka, mikor nem tudom álomra hajtani a fejemet. Azok, akik a Volentisen látták meg a napvilágot, csak generált napszakokkal találkozhatnak. Mint a régi időkben a Földön, lámpákkal és egyéb effektekkel érik el a napszakok váltakozásának hatását. Ettől áll be az emberi ritmus, ettől érti az agy, mikor kell nyugovóra térni. Kint azonban, az űr semmiségének mélységes kavalkádjában nem észleled a napszakokat. Hiába nézek az órámnak, hiába üt már lassan hajnali kettőt az óra s tért nyugovóra a legénység nagy része, álmatlanul állok a kabin hatalmas ablaka előtt és a csillagokat kémlelem a távolban. Sohasem tudnám megunni a látványt. Hiányozna az utazgatás, ha esetleg a doki úgy dönt, feldob a Consiliumnál. Nincsenek kivételek, ahogyan bocsánat sincsen a világunkon uralkodó rendszer számára. Ha selejtnek titulálnak, élhetnék az anyahajón és nevelhetném a fiamat. Az ex-nejem pedig vagy csatlakozna a flottához, vagy katonai kiküldetésben lenne része, mert egy selejt fiúval nem engednék, hogy foglalkozzon. És bár vágyom, talán mindennél jobban, hogy vele lehessek, amennyit csak lehet, ez az eshetőség tönkretenné az életét. Én élnék selejt felirattal a homlokomon. De neki csak mostanában kezdődik majd a kiképzése. És amíg csillogó szemekkel és büszke lélegzettel tekint rám, addig visz előre az erőm, amit a fiam ad. De egy selejt apa után ha megbélyegzik őt is, kilátástalan helyzete miatt engem fog okolni. És ahogy ezen gondolatok és a csillagok ragyogása között elveszem, finoman kopognak az ajtón. Hátrafordulok és ahogy erősödik a kopogás, úgy sietek én is még inkább, hátha valami fontos. Talán a húgom, vagy éppen Crash akar közölni egy meghibásodást, esetleg meteor-záport. De mikor az ajtó a gomb nyomására húzódik előttem, a doki áll olyan arccal a kabin előtt, amit még sohasem láttam tőle. Talán azért jött, mert ezalatt a néhány nap alatt döntésre jutott? Mert ha igen, akkor várnia kell. Napokon belül egy célkitűzött bolygóra megyünk majd, hogy élet után kutassunk. Utána esetleg visszafordulhatunk. - Bowman Alhadnagy. - Biccentek és odébb állok, hogy bejöhessen. A kabinom rejtekében akarom a kirohanását végighallhatni, amire számítok. Az ajtó ismételt gombnyomásra csukódik, én pedig felé fordulok. - Segítségére lehetek, doktornő? - Kérdem kíváncsian, nyugodt hanglejtéssel, mintha mi sem történt volna a vizsgálat során. Nem is nyomasztott sokáig, az ígéretét megtartotta. Csak akkor vágott ketté éles tekintetével, mikor senki sem látta azt.
Take a breath, take it deep Calm yourself, he says to me If you play, you play for keeps Take a gun, and count to three.
Lábam is topog éppen abban a ritmusban, mint a kezem az ajtón. Meg tudnám fojtani, ha lehetőségem lenne rá, akkor, amint nyílik az ajtó, ráugranék és kiverném belőle a hülyeséget. Ostoba barom. Az ajtó nyílik, szemeim szikrát szórnak, közben pedig mégis aggódás csillan egy pillanatra. Igen, aggódom, érte. De ezt a dühöm elnyomja, így nem kapja meg a nyálas énemet, aki istápolja, meg nyugtatgatja. A vérmes libát kapja ma este is, azt garantálom. - Segítségemre – fordulok a tengelyem körül és kezemet nyújtom elé. Sőt, mondhatjuk azt, hogy hozzávágom az aktát, hogy érezze, ez igenis most nem egy éjszakai légyottra való felhívás. - Adhatnál némi magyarázatot arra, ami benne van – karjaimat összefonom magam előtt. Én tényleg higgadt szeretnék lenni, szeretném úgy kezelni a dolgot, ahogy azt egy doktornak megtanítják. De vele ez rohadtul nem olyan könnyű, az unokaöcsim apjáról van szó, aki olyan szépen titkolta azt, hogy mi a gondja, hogy legszívesebben lenyúznám a bőrt a képéről. - Alexander, ez rohadtul komoly, mi a faszt szórakozol? – s itt nem az orvosi szakszavakra vagyok kíváncsi. Ismerem őket odavissza, azt hiszem sokkal jobban, mint ő. Engem az érdekel, hogy mi van az ő fejében, s mégis mit képzelt, amikor úgy döntött, hogy ezt eltitkolja. Ez nem játék, mit csinál, ha olyankor jön valami roham, amikor terepen van? Bassza meg.
Beviharzik, szemei szinte képesek volnának felgyújtani a kabint, ha ez lehetséges volna. Fordul felém, egy sárga színű akta repül és sikerül elkapnom, a jó reflexeimnek hála. Már amikor éppen nem remeg kezem lábam, vak vakulok meg másodpercekre, hogy aztán napokig tisztuljon a látásom. Hallom, amit mond és én az ágyam széléhez sétálok, hogy leüljek és kinyissam a dossziét. Fogalmam sincs először, mire is talált rá, de akkor sem tágulnak szemeim, mikor rájövök. Az A.S. már sokat mondó lehetne, majd figyelmesen olvasva cikáznak szemeim a sorok között. És amint a Sclerosis Multiplex kifejezés tisztán olvashatóan szembetűnik, összecsukom a dossziét és felállok az ágy széléről. Most, hiába beszél velem hasonlóan, egészen más élt üt meg a hangja. A dühön erősen átütődik valamiféle szeretet, amit talán a fiam gondolata vagy a minket összetartó, gyenge családi kapocs vált ki. Fegyelmezett maradok, bár akarva akaratlan szaporodik fel a pulzusom, nyakamon szinte érzem lüktetni az ereket, de arcomon nem látszódik semmi. A kiképzés mindenre megtanít, még ha a magánéletedben is kell játszanod a szerepet. Ízig-vérig katona vagyok. Nem fog a tény földhöz csapni, hogy megtudta a titkomat. A titkok ugyanis azért jönnek létre, hogy kiderüljenek. Idő kérdése volt csupán. Leteszem a mappát az asztalra és ránézek. A páncélon nem üt át semmi. - Mit akarsz kezdeni az információval? - Kérdem tőle semleges hanglejtéssel. Mert egy ilyen titok feltárása hatalmat ad a kezébe. Ha valóban alkalmatlannak talál, egyenesen a Consilium orra alá dörgölheti az írást. Talán az egyetlen, kószán fent maradt bizonyítéka a betegségemnek, én még is teszek két lépést hátra. Nincs rá szükségem, hogy megsemmisítsem. Nélküle is tönkre tudja tenni az életemet. De a legénység előtt is beszélhet, akkor az ő bizalmuk rendül meg bennem és ők mennek majd a felsőbb hatalmakhoz, mert nem fogják tudni nyugodt szívvel követni a parancsaimat. Csak árthat a tudással, amit megszerzett. - A Consilium? Vagy a legénység tagjai? Hogyan szeretnéd napvilágra hozni? - Még mindig nyugodt a hangom, pedig a vihar erősödik bennem. Mert, hogy velem mi lesz, az vagy az ő kezében van, vagy az idő dönti el. Évek. Ennyi áll rendelkezésemre, míg részleges bénulás vagy esetleg vakság nem töri ketté a karrierem és a fiam életét. Bár amíg szedem a gyógyszerem, bízhatok a stagnáló, tünetmentes állapotban, de ahogy néhány napja rám törtek ezek a tünetek, úgy bármikor hirtelen romlásnak indulhat minden. Így igen, évek. Tovább nem húzhatom. Ha meghalnék szolgálat közben, legalább egy emberre emlékeznének. Nem egy selejtre.
Take a breath, take it deep Calm yourself, he says to me If you play, you play for keeps Take a gun, and count to three.
Sclerosis Multiplex, ismert gyógymód még mindig nem igazán van rá. Gyógyszerek persze vannak, amelyek lelassítják és elhitetik veled, hogy jobban vagy. De a vége ugyanaz. Leépülsz. A betegség lefolyása eléggé változatos formákat képes ölteni. Nemcsak a különböző altípusainak eltérőek a tünetei, hanem szinte minden betegnél másképp jelentkezik. Ezért hívják ezerarcú kórnak, hiszen a szervezetben zajló kóros folyamatok a legváltozatosabb panaszokkal jelentkeznek. - A látásvizsgálat… - sóhajtok kelletlenül, s szomorkás tekintettel nézek rá. A sclerosis multiplexes betegek körében gyakran fordulnak elő látási problémák, sőt, több esetben ezek a betegség első jelei. Így már kezdem érteni, hogy miért kerülte el ezt a részt. – Miről beszélsz? – értetlenül nézek rá. Tényleg ennyire kicsinyesnek és bosszúvágytól éhesnek tart? Ez sértő, s már csak ezért is megérné bárki előtt feltárni a dolgot. - Nem értelek – megrázom a fejemet, s keresek magamnak egy helyet, ahová letelepedhetek. Tisztes távolság, tekintetének kerülés, ezek már mennek. Ideges vagyok, s azért kell a tér közöttünk, hogy ne ugorjak neki. Szemeimet lassan futtatom végig rajta, feltérképezem, van ahol tovább legeltetem őket. Nincsenek szemmel látható változások, ez a betegség nem is erről szól, legalábbis az elején. Mégis olyan másnak tűnik így. - Tényleg azt hiszed, hogy felhasználnám ellened? – lesütöm a szemeimet. A kelleténél ez sokkal jobban fáj. Nyilván én is kinézek belőle sok mindent, sokszor szidalmazom, használok rá bántó kifejezéseket és szavakat, de csak azért teszem, hogy nevessek rajta. Bosszantsam, lássam a homlokán kidagadó ért, viszont, amit most ő mond. Bánt. Rohadjon meg.
Leül, én is így teszek. Az ágyam sarkára, hogy szinte a kabinom két végébe lehessünk és ennél nagyobb nem lehetne a távolság. Szakadék húzódik meg köztünk és nem tudom eldönteni, hogy ez zavar, vagy éppen erre van szükségünk. Normális esetben, ha arca nem tükrözné az aggódást és bántaná a feltételezés, amivel éltem, akkor egészséges volna a távolság. Így viszont űrt képez közöttünk. Két ember, akik valaha talán szerették egymást, aztán hagyták elsiklani az érzelmeket és tovább léptek. Vagy tovább léptek volna. És ha Teddy nem is képes a mélybe rejteni ezzel kapcsolatos érzelmeit, nem jelenti azt, hogy én ne éreznék hasonlóan. Emberek vagyunk és egy olyan beszélgetésnek, amire most szükségünk lenne, nagyon nehéz volna nekikezdeni. Szavak, amiket meglehet, évek óta nyelvünk végén érzünk, még sem formálódnak meg. Ott van az a bizonyos súly, mellkast nyom, savként égeti a gyomrot. Figyelem őt, mielőtt válaszolnék. Nem akarom, hogy sajnáljon. Ezért is fedi titok a jelenlegi állapotomat. Nehéz volna a legénységemből kinézni, hogy feldobnának a szerveknek. De sajnálnának engem. Nagyon is. A szánakozó tekintetek, a vigyázó mozdulatok olyan dolgok, amik nem hiányoznak az életemből. Erős vagyok, még állok a két lábamon és tudok harcolni, ahogy egy katonához illik. De, hogy pátyolgasson bárki, akár egy kisfiút.. Rajta most ezt látom. Őrlődést. Mintha csak őt kezdené emészteni az, ami engem kellene, hogy kínozzon. A tudat, hogy ha most jól is érzem magam, később romlani fog az állapotom. Aztán vészesen fog romlani. Aztán egy napon ágynak dönt, lehet tíz év múlva, lehet, hogy már holnap. - Miért kutakodtál? Jobb érzés, hogy most már tudod? - A komoly hangvétel, ami annyira jellemző rám, ködként tisztul ki. Kedvesen szólok hozzá. Senkinek nem kellene helyettem hordozni ennek a dolognak a terhét. Még neki sem, mert ő ismeri a fiamat. Nevelte a fiamat, amikor volt rá lehetősége. Hallotta első szavait, látta első lépteit. - Nem hiszem, hogy felhasználnád. De nem is tudom Teddy. - Szólok végre úgy hozzá, mint aki ismeri őt. És becsüli. Elhagyva a kapitánytól megszokott, protokollt követő beszédet. A rokonommal beszélgetek. Egy régi szerelmemmel. És bár a páncél nem törik meg, megnyílik egy résen keresztül. Továbbra sem önti el vonásaimat mindenféle érzelem. De most ember vagyok, nem katona. Sóhajtok. - De ha ez számít, senki sem tudhatja meg. Josh miatt. - Nem teszem hozzá, hogy miattam sem tudhatja meg senki. Mert ezek a száraz tények. Csak miatta nem akarom, hogy bárki megtudja.
Take a breath, take it deep Calm yourself, he says to me If you play, you play for keeps Take a gun, and count to three.
- Csak takarítottam, amíg a vérvizsgálatok eredményeire vártam – elszánt voltam ebben a témában, tényleg megszerettem volna találni a vajat, mi füle mögött van. De erre nem számítottam. Nem voltam felkészülve arra, hogy olyasmit fogok találni, ami szinte összedönt. Érzem, ahogy leomlanak a bástyáim, s tagadhatatlan, hogy másképpen állok immár hozzá, mint a legelső napon. Fenébe. - Te tényleg ostobának tartasz – felhorkanok. Nevetséges ez az egész. Már 4 nappal ezelőtt is észrevettem, hogy azt hiszi, egy buta liba vagyok. Folyamatosan olyan dolgokra hívja fel a figyelmemet, melyek magától értetődőek, legalábbis egy okos embernek. - Nyilván nem miattad fogom megtartani a dolgot, ezt elhiheted Alexander – ó dehogynem, nyilván előre valók az érdekei. Nem akarok én ennyire rosszat neki. Ez az élete, otthagyta miatta a családját, tudom, hogy fontos számára. S kívánhatom őt a pokol legmélyebb szegletébe, akkor sem lépem meg azt, hogy elvágjam ezt az utat. Helyette én szeretnék az lenni, aki majd kilöki az ajtón, had zuhanjon a galaxis tengerében. - Ugye azt tudod, hogy neki muszáj lesz elmondanod? – nem az exfeleségére gondolok. A gyerekre, a kisfiúra, aki hiába látja keveset az apját, felnéz rá. Bár most még nem sokat értene ebből a betegségből, én úgy gondolom, jobb, ha minél előbb elkezdi elmagyarázni. Hiszen neki is el kell majd mennie vizsgálatokra, amikor betölti a kort. Jobb, ha nem ott éri a meglepetés, hanem felkészül a legrosszabbra, aztán majd nevetve veszi tudomásul, hogy neki nincs baja. - Milyen adagban kell szedned a gyógyszert? – nézek rá komor tekintettel. A sajnálat elillant, nem szorul rá, értem én. Alexander még ebben a helyzetben is a nagy és sebezhetetlen katonát akarja mutatni, én pedig kifejezetten utálom, amikor ezt a szerepet játssza.
Nehezen tudom elképzelni, hogy egyszerűen takarítás közben talált rá olyan kézzel írott feljegyzésekre, amik szándékosan lettek elrejtve. Nem neheztelek az előző dokira és ha nem is szerencsés, hogy Teddy most már tud róla, egy idegen tiszttel rendezni egy ilyen jellegű konfliktust, sokkal nehezebb lett volna. Ha a szőkeség nem is szívlel, legalább egy véleményen vagyunk, ennek pedig hangot is ad. Egyikünk sem miattam tartaná vissza a titkot. Hanem egy csöpp, ártatlan lélek miatt aki egyszer majd kikeveredik a való világba. És a mai világ szörnyű valóságot rejt magában. Előre dőlök, térdeimre helyezem könyökeimet, mintha ezzel lopni tudnék a köztünk húzódó távolságon. Ismét komolyabbá válik a hangom kissé, de arcomon nem látszik düh. Kicsit viszont érzem, furcsán bizsergeti az arcomat. - Van fogalmad róla, mit mondasz? Szerencsés vagyok, hogy egyáltalán még felnéz rám, hisz sosem vagyok mellette. - Mondom óvatos hangsúllyal és felállok, hogy az ablakhoz sétáljak, háttal állva neki. A messzeséget kémlelem és a fények, színek játékát figyelem néhány másodpercig, amíg is csönd áll közénk. Karba fonom karjaimat. - Nem fogja megtudni. Az apja harc közben esik majd el, nem holmi betegségben pusztul. - Hangom ezúttal keményen pattog nyelvemen, de mit is várhatna tőlem? A fiamról van szó. Az egyetlen lény az univerzumban, akiért bármit megtennék, aki felé védelmező vagyok és akiért érzelmeket vagyok képes produkálni. Nem, Theodora mondatai nem válnak majd valóssággá. - Ki fogom találni, hogyan vizsgálhatnák ki őt is anélkül, hogy következményei lennének. -Mert rettentően gyanús volna bármilyen genetikai vizsgálatot kérelmezni egy hat éves fiúnál. Nem fogják megtalálni ezt a kórt olyan könnyen, nekem is évekbe telt. De semmi sem megoldhatatlan egy kapitánynak. Legalábbis merem remélni. - Reggelente, éhgyomorra, három különböző. - Válaszolom meg a feltett kérdést és visszafordulok felé. Örülök, hogy a szánakozás eltűnt arcáról. El kell tudnia tekinteni attól, mik a tények. Nem nézhet rám úgy, hogy kevesebb vagyok bárkinél is. Nem biztos, hogy tőle el tudnám viselni.
Take a breath, take it deep Calm yourself, he says to me If you play, you play for keeps Take a gun, and count to three.
Makacs öszvér, itt is van. Daliás hősként kíván fennmaradt, s én ezen meg sem lepődőm. Ugyanakkor ez eléggé dühít, nem tudok átlépni azon, hogy még a fiának sem mondaná el. Ha van valaki, akinek ebben a tetves életben tudomást kell szereznie a dologról az ő. S így vagy úgy, de tudni fogja. Mert ettől nem lesz kevesebb az ember. Egy ilyen betegség ellenére is harcolni és helytállni… Nem selejtként kellene nézni rájuk, hanem tisztelni őket. S míg ő háttal áll nekem én elmosolyodom. Határozottan kijelentettem, hogy tőlem tiszteletet hiába vár, most mégis megcsillan egy aprócska szál, mely lassan kúszik visszafelé. Ostoba dolog ez. Annyi mindenen tud változtatni pár szó, egy kedvesebb tekintet, egy betegség neve. Pont az ilyen érzelemhullámokat kellene kiírtani magunkból, láthatólag neki igazán jól ment. No, de én nőből vagyok, erős vagyok, mégis gyenge. - Nem hiszem, hogy egy hat éves gyereknek ilyenen kellene átesni. Korai a dolog – s most egyszerre szólal meg belőlem az orvos és a védelmező nagynéni. Az én gyerekem nem él, pár hetesen odalett, éppen ezért gondolok úgy Joshra, mintha a sajátom lenne. S bizony, nem kívánnám neki azt, hogy különböző vizsgálatokra menjen ennyire fiatalon. - Jól van, engedned kell, hogy normálisan megvizsgáljalak – az adag nem rossz, ennél van még sokkal több. Úgy saccolom, hogy valamerre a kezdetleges fázis végén járhat. De nem tudom anélkül eldönteni, hogy ne vizsgálnám meg. Elolvastam, átrágtam magamat az összes papíron, ami abban a sárga dossziéban van. Azonban én egyetlen egy emberben bízom, az pedig saját magam. Nem fogom más eredményeiből, feljegyzéseiből gyógyítani. Saját tapasztalat kell. - Holnap szépen neki látunk. Jöhetsz hajnalban, vagy késő este, ahogy neked jól esik – lassan megemelkedem, tennék felé lépéseket, de tudom, hogy az hiábavaló lenne, így csak hátrálok. – Ez nem alku tárgya, remélem te is tudod – meg kell értenie, ha megint hadakozik velem, azzal csak ront a helyzeten. Én most tényleg segíteni szeretnék, de nyilván az én jóindulatom is eléggé véges.
Hétf. Jan. 01, 2018 4:05 pm
