Cseverészésükre nem reagálok. Nem csak azért, mert jelen pillanatomba egy cseppet sem érdekel. Jobb napjaimon sem kötnek le a mások beszélgetései. Egyik fülemen be, a másikon ki. Számomra ezek nem lényeges információk. És itt a lényeg. Egy dolog számít csak: meglelni a lázadókat. Meglelni Connort és befejezni a munkát, amit Hespera nem engedett. Mélyről gyökerezik. Egy méreg, melyet cseppként hintett el bennem. Ezt pedig a gyökerénél kell megszüntetni. Vagyis nála. - Jelenleg egyetlen dolga lenne, Moore tizedes. A többit mi intézzük. A jelenlegi munkára jobban motiválnám - jegyzem meg, tekintetem pedig Simonra vetem. Szemöldököm újra finom ráncolásba vonom, de mégsem foglalkozom vele különösebben. Nem ez lenne életemben az első ilyen reakció másoktól. Ahogy egykor, úgy most sem zavar. Azonban, mégis… Számomra még az is felesleges információ jelenleg, hogy milyen üzemanyag tartája van. Noha valóban nem lenne rossz tudni. - Ha jól tudom a benzin egy földi anyagból a kőolajból készült. Kétlem, hogy itt az űrbe elő tudnák azt állítani - jegyzem azért meg. Mintha régebben olvastam volna róluk. A mostani felszerelések már modernebbek, vízzel, levegővel de a nap energiájával is meg tudják hajtani. A MOR persze más. Épp ezért nem szabadna tovább hagyni a kezükön. - Motivációt akar? Ha megteszi, nem kell kijönni. Ha meg nem teszi, teszek róla, hogy napokat töltsön ki - morgom az orrom alatt. Nincs sok kedvem és hangulatom vitatkozni, vagy legalább is motiválni másokat. Ha nem akar jönni, nem kell jönnie. Habár nem mondtam nekik, de elmegyek egyedül is. Az engedély hamarosan ott fog a zsebembe lapulni. Onnantól ez már nem a Tizedes gondja lesz. Mégsem zavarom tovább a munkájába, inkább felszedem a szemetet, amit magam körül hagytam, amikor megérkeztem. Raven megjegyzésére sem reagálok, noha ujjaim megállnak egy pillanatra. Nem tekintek fel, erre ügyelek és igyekszem úgy dolgozni tovább, ahogy eddig is. Szavai mégis szöget ütnek a fejemben. Simon elmondta volna neki? Inkább csak összeszedem a maradék szilánkot és amíg Simon feltörli a szalvétával én kidobom azokat. A Tizedes újabb megjegyzése mégis szöget üt a fejembe. Felegyenesedve karjaimat keresztbe fonom mellkasomon. - Ha Volentisnek nagyobb esze lenne, akkor azt sem engedné, hogy lázadók létezzenek - ha kérdeznének újra elmondanám: ezzel csak magunknak csináltuk a bajt. Ha megölhettük volna akkor őket, most nem lennénk ilyen bajba. Meglehet, hogy azt hiszik magam miatt vagyok feszült. De a hadnagyi kódom, amíg létezett elég sok rendszerhez adott hozzáférést. Meg kell tudnunk, hogy mihez fértek hozzá. Hogy mit tudnak. De aztán békén hagyom őket, hagyom, hogy a lány megtárgyalja magával a dolgokat. Fel sem tűnik, hogy lábam idegesen jár, fel alá. Alig egy fél éve ez meg sem történhetett volna velem. Mégis érzem az izmaimba, hogy már mennék ki. - Először is megfigyelünk - vetek egy pillantást Simonra. Ezek szerint ő biztos, hogy velem tartana. - Meg kell tudnunk, hogy pontosan mennyien vannak a MOR közelébe, kik őrzik. Hol és merre tartanak. Van-e közöttük Ocantisi. Nem számítok arra, hogy rendelkeznének hőérzékelővel, habár egy PMG-42-vel rendelkeznek. Sejtelmem sincs, hogy honnan szereztek, nem volt feljegyzés arról, hogy egy is eltűnt volna a bázisról - ami újabb aggodalmakra ad okot. - Éjszaka lepjük meg őket. Csendben, hátulról.
*Simon hadnagy remekül lefordítja a szavaimat, vagy legalábbis azt az egyet amit Gardel nem ért. Nem hiába neveltem annyi időn át, mikor a kiképzőm volt. Az ember lánya kénytelen a jövőre is gondolni, amikor ő maga is tiszt lesz, és már nem küldik állandóan a susnyásba kúszni-mászni, meg nem akarják leverni a derekát is, pusztán tanítói célzattal. *-A mai nap remek lehetőséget nyújt majd rá. *Dobom a hadnagynak félvállról a választ. Formába hozom én, azon ne múljon, csak aztán győzze elviselni. A szép az egészben az, hogy Simon hadnagy kiválóan alkalmazkodik hozzám és van megfelelő humor rekesze az agyában. Gardelről már nem mondhatnám el ugyanezt, de nem reménytelen. Ahogy az én vezetési stílusom sem. *-Na ugye?! *Vigyorgok vadul a hadnagyra, mert tudom mire célzott ezzel. Büszke vagyok magamra ami azt illeti, nem csak azért mert sikerült rábeszélnem, hogy én vezethessem a MOR-t, hanem mert vezettem is. S még hogy! Imádtam minden pillanatát, főleg azt amikor lefékeztem és Simon hadnagy majdnem lefejelte a műszerfalat. Ezzel szemben Gardel valószínűleg becsomagolt volna a MOR seggébe és nem engedett volna ki onnan míg meg nem érkezünk a célállomásra. Így, szakszerűen. Mindig csak a feladatra tud koncentrálni, a precizitásra. Semmi kilengés, semmi szórakozás. Hogy lehet az, hogy kettejük között mégis lobog a láng? Ez az egyetlen érzelem amit Gardel felől érzékelek. Mármint pozitívum. *-Okké! Motiváljon csak amennyit akar. *Morgom az orrom alatt Simon hadnagy békítő jellegű megjegyzése után. Persze értem én, fontos, hogy jóban legyünk, különben a küldetés látja kárát, de könyörgöm! Nem lehetne ezt szórakozva? Az sem kerüli el a figyelmemet, hogy Simon hadnagy fulladozik a visszatartott nevetéstől, ami most úgy hangzik mintha köhögne. Nocsak! Valami a torkára szaladt Simon hadnagy? Csak egy félmosolyt engedek meg magamnak, nehogy még félre legyek értve. Egyébként meg én teszek szívességet nekik és nem fordítva. *-Legközelebb? Újra le akar sérülni? Ne legyen legközelebb, maradjon inkább a jótékony homályban az én élettörténetem, ha ezen múlik. *Meg amúgy is. Senkinek nem kell tudnia mikor hol járok és miért. Ezek nélkül viszont tényleg roppant unalmas lenne. Nem sokkal később azért akadok ki Gardelre, mert már megint precíz, valamiért késztetést érez arra, hogy mindenkit kijavítson, gondolatban a homlokomra csapok a tenyeremmel mikor kiselőadást tart a benzinről. Hmmm….inkább mennének szobára, komolyan. Ehelyett újabb motivációt kapok Gardeltől, ami már leheletnyit jobb mint az előző.* -Mondtam én, hogy fejlődik. Hmmmhhhmmmm…aztán mégis hogyan tenne róla? ~Közlegény.~ *Jegyzem meg inkább csak magamnak, miközben bőszen azon dolgozom amivel megbíztak, ki tudja miért. Nekem ebből mi hasznom származik? Azon kívül, hogy ha sikerül, tudni fogom a lázadók táborának helyét, vagy legalábbis a közeli koordinátákat. Kétlem ugyanis, hogy a MOR-t bevitték volna a táborukba, sejtve azt, hogy lehet benne jeladó. Ha nem is találták meg Simon hadnagyét, gondolom minden járműnek van egy GPS rendszere, hamár képes kapcsolatot teremteni a Volentisszel. Simon hadnagyot inkább elküldöm cserepet szedni, meg másra is motiválnám….ha hagyná magát, teszem ezt finomabban, a tőlem nem megszokottan. A felvetésére már vágnám is rá a magam válaszát, de aztán inkább megengedek magamnak egy gondolatban legyintést. Úgysem használna bármit is mondanék. Hát ők tudják. Belevetem magam a munkába s bár lenne mit hozzáfűznöm Gardel megjegyzésére a Volentis eszéről – ami a Consiliumot takarja – nem teszem. Helyette félhangosan magamnak kommentálva a történéseket, felmerülő kérdéseket, válaszokat elszórakoztatom magam. A kódkulcs nem elég, el is kell jutnom odáig, hogy használni tudjam, de a kis programom nagy segítség a számomra, az sem elhanyagolható tény, hogy apámtól tanultam néhány trükköt.* -Köszi apu! *Dőlök hátra nagy lazán a székben, mikor készen vagyok. Majdnem hanyatt is esek, csak a lélekjelenlétemnek és tapasztalatomnak köszönhető, hogy sikerül megkapaszkodnom az asztal peremében. *
Sejtem, hogy Katrina a Ravennel folytatott beszélgetésemet részben nem érti, részben pedig teljesen feleslegesnek tartja, nekem azonban jól esik. a tizedes nem csak szereti, érti is a humort, még nekem is akadt mit tanulnom tőle ebben a témában. Majdnem biztos vagyok benne, hogy még mindig tud újat mutatni. A félvállról odavetett válaszára elmosolyodom. - Semmi kétségem felőle! Na jó, azért apró félelmeim, avagy ha úgy tetszik fenntartásaim vannak a formába hozásomra kovácsolt terveit illetően. Katrina feddése gyanítom most is gond nélkül lepereg majd Ravenről, de az utána érkező finom kis szemöldökráncolás engem elgondolkoztat. Jobb ha kicsit visszafogom magam, mert azt hiszem ezúttal átléptem egy olyan határt, amit nem szeretnék. következő megjegyzésre megadóan felemelem a tenyereim. - Valóban nem benzin, sajnálom! – mosolyogva védekezem - Nézzétek el nekem, túl sokat olvastam a földi autókról… Sóhajtok egyet, miközben leengedem a kezem. Raven „na ugye” kérdésére csak rákacsintok. Szeretek élni, bizonyos szempontból még veszélyesen élni is szeretek, a tizedes pedig kimondottan élvezte a vezetést. Majdnem annyira, mint a tényt, hogyha nem lettem volna bekötve, betörtem volna az orrom a műszerfalon a megállásnál. Katrina motivációs morgására csak lemondóan fújok egyet. Jó lenne, ha nem gyilkolnák meg egymás idegeit már az indulás előtt. Ami azt a megjegyzést illeti, hogy ne sérüljek meg többet, nos, azt válasz nélkül hagyom, mert ami vicc eszembe jutott, az csupa olyasmi, amivel még viccelni sem lenne kedvem. A gondolatukra is végigfut a hátamon a hideg, pedig nem vagyok babonás fajta. Mindenesetre egy időre azt hiszem lecsúszom a tizedes kalandjainak meghallgatásáról. Csatlakozom Katrinához a romeltakarításban, el tudom kapni a pillanatnyi megtorpanását, de nem tudom mit jelent pontosan. Ha kicsit is jobban ismerne – vagy jobban bízna bennem? – fel sem merülne benne, hogy elmondtam volna Ravennek, a magam sem tudom pontosan mit is. Ami a Volentis vezetőinek értelmi képességeit illeti, bennem is sokszor felmerült már a kérdés, hogy miért száműzés, és kivégzés, de csak találgatok, azt pedig nem osztanám meg senkivel, lévén nem látom értelmét. Inkább hagyom élni és dolgozni Ravent. Katrina mellé támaszkodom a vállammal, és elkortyolgatom a maradék kávémat, miközben figyelem mindkettőjüket. Na jó, mikor választ kapok a kérdésemre, akkor inkább csak Katrinára figyelek. Az első lépésre biccentek. A tervet végighallgatom és tudomásul veszem. - Rendben. Kérek éjjellátókat a kocsira, mire odaérünk már ott lesznek. Nem hátrány, ha legalább mi látjuk mit csinálunk… És ha van közöttük ocantisi, az sem lenne rossz, ha még a meglepetés előtt kiderülne, hogy melyik elemmel dolgozik… Sóhajtok egyet és megdörzsölöm a tarkómat. Nincsenek kellemes emlékeim az ocantist is felvonultató, meglehetősen rövid ütközetről a lázadókkal. Ami pedig a PMG-42-t illeti, annak utána fogok nézni, hátha kiderül, honnan nem hiányzik, pedig kellene neki… Leteszem az üres poharat – az is lehet, hogy Katrina kávéját ittam meg? -, vetek egy futó pillantást a monitorra, aztán visszalépek Katrina mellé. Ahogy Raven hátradől, rápillantok, és egy pillanatig látom a levegőben lógó katasztrófát, miszerint székestül végigcsattan a padlón, de az utolsó pillanatban sikerül megkapaszkodnia, én pedig megcsóválom a fejemet. - Mire jutott? Már el is indult visszafelé a MOR? Rákacsintok, jelezve, hogy csak ugratom, és közelebb lépek, hogy a feje fölött átlesve kiderítsem hová is megyünk!
És ha már az olvasásról van szó, akkor gyanítom az archivumba is visszavették a jogaimat. Nem sok szórakozásom volt életemben, de az egyike az volt, amikor a földi műveket olvashattam gondtalanul, anélkül, hogy külön kérvényt kellett volna kérnem. Bizalomban nem volt hiány a Consilium felé. Nincs értelme fellázadnom ellenük, ezzel tisztában voltak az Admirális haláláig. Az utóbbi idők eseményeinek a fényében nem vagyok benne, hogy még ezt hiszik. S ez így is van rendjén. Így megértem, hogy Simon miért keveri a dolgokat. Velem is előfordult már, hogy ha túl sok földi dologról olvastam, akkor - még ha nem is ismertem magát a tárgyat - úgy véltem, hogy az most is létezik. Moor tizedessel nem mindig jövünk ki jól, de az utóbbi időben simulékonynak tűnt a kapcsolatunk. Talán a mai napig. Vélhetőleg én vagyok az, aki ront a helyzeten. Mégsem kenyerem a kénytelen beszélgetések és elterelések, amikor fontosabb dologgal is foglalkozhatnánk. - Kérem, ne akarjon tesztelni - felelem végül, kissé nyugodtabb hangon, mi nálam csak annyit jelent, hogy visszavált oly színtelenné, mint amilyen előtte volt. Tudom, hogy hol a helyem és hogy nem árthatok neki. Valóban nem is tennék, nem lenne rá okom, de nem is az a lényeg, hogy ezt tudja, hanem csak az, hogy elhiggye, hogy képes lennék erre. A kinézetemből ítélve, pedig magam is elhinném, ha a tükörbe néznék. Össze kell magamat szednem, de addig nem fog menni, amíg el nem kapom Connort. Tudom, hogy ezen túl kell magamat tennem, nem bélyegezheti meg az életemet. Abból soha nem származik semmi jó. Ennyire fanatistának még nekem sem kell lennem. Az őrületbe fog kergetni. A rom eltakarítása után nem nyúlok a kávéhoz. Túl sokat ittam már az utóbbi fél napban. Így is tele vagyok levezetni való energiával. Így is szívesen ütnék egy boxzsákot órákig, megállás nélkül. Izmaimat megfeszítve próbálom visszafogni azonban ettől magamat és rendre utasítani magamat. Így tehát az sem zavarna, ha maga Simon inná meg az enyémet is. Jelen helyzetünkbe most teljesen lényegtelen. - Az ocantisiakat meg lehetne zavarni a elektronikus füstgránáttal. Ha az anatómiájuk hasonlít a miénkre, akkor az áramütést meglehet ők sem viselik jól - jegyzem még meg. Talán embertelennek hangzik, azonban mindenki elfelejti, hogy háborúban állunk. Még ha nincs is kimondva ez teljesen. Az áram meg egyébként sem üti meg őket erősen. Rajtam is tesztelték már… Gyerekként. De vélhetőleg valóban nem lenne rossz előtte tudni. - Van tervben valami, ami különböző elemek ellen remek harcolni? - vonom össze a szemöldököm, miközben Simonra tekintek. Logikus lenne, ha már gondolkoztak volna rajta. Ezúttal mégis inkább érdeklődés van a hangomban. - Tűz elemű ellen, vízágyú? - próbálom jobban megközelíteni, mire is próbálok gondolni. Talán nem ártana, akár hasonlót is vinnünk magunk ellen. Közben Raven ügyködik a számítógéppel és remélem lesz eredménye, még ha az elmúlt percekben nem is ezt mondtam. Megkönnyítené a dolgomat, ha nem kellene napokat egy számomra ismeretlen terepen lézengenem. Köszönte az, mely kizökkent gondolataimból. Szempilláimat remegtetve értetlenül tekintek rá, ám ez mégis teljsen más pillantás, mint amit eddig vetettem akár egyikükre is. Egy pillanatra kiesek a zordságból, de remélem egyikük sem veszi észre. Mire Simon megszólal és Raven mögé áll, addigra igyekszem vonásaimat visszarendezni. Érzem, hogy szívem hevesebben dobog, a válaszra várva. Érzem, hogy arcomra pír ül ki, nem is az izgalom, hanem csak a tudata: el tudom majd kapni? Csendben hallgatom a válaszát, végig Raven vonásait figyelem.
*Azért mert jelenleg dolgom van, még figyelek minden egyes szóra és rezdülésre. Nem csak azért, mert jó lenne tényleg nem meggyilkolni egymást – képletesen persze – hanem mert érdekel ennek a kettősnek az érzelmi párharca. Ha ez az egész úton így folytatódik, tutira áramütést kapok tőlük, csak úgy szikrázik a levegő kettejük között…hogy nem veszik észre? Mondjuk Simon hadnagyról nincsenek kétségeim, de úgy vettem észre, hogy Gardel elnyomja magában ezt az egészet és remélem, csak a küldetés miatt. Egyébként a visszatartott érzelem, vágy és miegymás frusztrációt okoz, az pedig….nos, majd alkalomadtán közlöm Gardellel, tutira félrenyeli a nyelvét. Simon hadnagynak nincs mit mondanom, csak vigyorgok rá, ő ismeri a dörgést, tele van humorral a pasi, Gardel megnyilvánulásaira csak szemet forgatni vagyok képes a feladat megoldása mellett. Komolyan, mintha hatszáz karót nyelt volna le nem is csak egyet. Minekutána úgy sem értik mikor mit csinálok, nem kommentálom az egyes lépéseket, viszont figyelek arra amiről beszélgetnek, ez is a terv persze, hogy kit hogyan iktassanak ki. Az éjjellátókra önkéntelenül bólintok, a vízágyúra megrázom a fejem. Nem vagyok nagy katonai fenomén – ezt sem így hívják, de na – és stratéga sem, de vannak jobb ötleteim. Azért elég merészek, hogy egy egész hadsereget akarnak kijátszani…hárman? Ketten? Teljesen belemerülök a gondolkodásba és a MOR megtalálásába, így magamra nem figyelek, aminek a végén majdnem nagy csatt az eredménye, szerencsére időben megkapaszkodom. A kijelentésem hatása letaglózó. Simon hadnagy a vállam felett kukucskál, de én Gardelre vagyok kíváncsi, mennyire könnyebbül meg, vagy kezd el örülni…persze ujjongást, meg tapsikoló ugrálást nem várok tőle, de azért legalább egy megkönnyebbült, vagy elismerő mosolyt igen. A várt eredmény elmarad, helyette viszont kapok mást. Egy szeletet abból a Gardelből, aki lehetne. Egészen más az arca, ahogy egy röpke pillanatra eltűnnek róla a gondráncok, a sötét felhők, a szigorú, komor tekintet. Gardel hadnagy szép, el kell ismerni. Még így, zakkantan és ziláltan is. Mindez azonban egy lélegzetvétel után elillan és újra megkapom a humortalan Gardelt, aki még egy sört sem képes vigyorogva meginni. Visszanyerve az egyensúlyomat, felállok, hogy helyet adjak az érdeklődőknek. A monitoron a térkép, rajta pirosan villog a MOR helye. Kinyújtózom, aztán oda állok Gardel elé, és ha nem kapja el a fejét – reménykedem a meglepetés erejében – akkor felemelt kezeim két ujjával megpróbálom mosolyba húzni ajkainak zugát.* -Meg van a MOR, örüljön Gardel hadnagy! Engedélyt adok rá! Mosoly…csingiling! Esküszöm ha nem mosolyog, lesmárolom! *És igen, nem nagyon érdekel, hogy legszívesebben megfojtana, ilyenekkel fogom bombázni az egész út alatt, mert eskü, még azt is bevállalom, hogy végigmegyek három erdőn, de nem maradok itt. Másrészt ott is szükségük lesz rám. Jáj! Megint nyakig fogok a szarban ülni! *-Szóval meg van a MOR, amit úgy kerestek. Azt nem tudom egyelőre, hogy technikailag milyen helyen áll, távolság a tábortól meg ilyenek, de szerintem ne menjünk vízágyúval ellenük. Elég néhány fénygránát, hogy eltereljük a figyelmüket, az megzavarja az ocantisokat is, ha nem látnak néhány másodpercig. Persze nem vagyok katona…maguk tudják. *Ezekkel a szavakkal már Simon hadnagy felé fordulok. A többi ötletemet akkor tudom elmondani ha már ott vagyunk és látom, mi a helyzet. *-Kellene egy lézerszkenner. Azzal az egész tábort feltudom térképezni, három dimenziós képet ad, néhány milliméter pontossággal. És jó lenne naplemente előtt odaérni. *Vigyorogva nézek rájuk felváltva. Gardel biztosan nem fog örülni, hogy én is megyek. Ezért fogja ő cipelni majd a szkennert. Ha már gyalogolnom kell, de be kell látnia, hogy ez az egyetlen lehetőség arra, hogy észrevétlenül feltérképezzük a tábort. *-Vezethetek odáig? Naaa, légy szíííí! Sokat gyakoroltam, eskü! *Simon hadnagynak könyörgök, miközben a hátam mögött csuriba teszem az ujjaimat a „sokat gyakoroltam” kijelentésemnél. *
Elengedem az üzemanyagtartályokat, és egy időre a robbanómotorok, földi autók gondolatát is. Jelenleg koncentrálnom kell, méghozzá sokkal inkább, mint eredetileg gondoltam. Katrina ijesztően szét van esve, ez pedig aggaszt. Valami nagyon nincsen rendben körülötte, ezt a vak is látja, de még nem tudom pontosan mi fordította ki magából ennyire. Vannak érzései, efelől semmi kétségem nincsen, legfeljebb ő maga sem tud – vagy akar tudni – róluk, ez pedig nagyon veszélyes kombináció. Sejtem, hogy a tizedes lelkesen fülel még munka közben is – azt sem tartom kizártnak, hogy a képernyő tükröződő felületeit is kihasználja -, így igyekszem a lehető legkevésbé leleplezni magamat, illetve magunkat. Milyen kár, hogy nem tudom: már régen elkéstem vele. Abban viszont biztos vagyok, hogy kettőjükkel naaaaagyon hosszú napoknak nézek elébe. Ha van bármi, ami jobban le tudja írni az ellentéteket, mint Raven és Katrina, akkor arról szeretnék tudni. Ráadásul nem is viselik túl jól egymást. A tizedes mindenáron a bőre alá akar mászni, Katrina pedig elvárná hogy Raven is úgy viselkedjen, ahogy egy igazi katonának kell. Katrina színtelen megjegyzésére sóhajtok egyet, és ha Raven rám néz, megrázom a fejem, jelezve, hogy jó lenne, ha nem provokálná már rögtön a kis túra elején. Katrinának pedig úgyis hiába mondom, hogy ne csinálja. Merészség ilyen kis létszámmal felvonulni a lázadó tábor ellen? Valóban az, de nem is célunk legyőzni őket, ezúttal semmiképpen. És minél kevesebben vagyunk, annál nehezebb felfedezni minket. Mindennek megvan az előnye, ahogy az ára is. Emiatt jelenleg nem aggódom. Túlzás lenne azt mondani, hogy nem félek semmitől. Aki ezt komolyan gondolja magáról, az ostoba, de az esélyek nem rosszak. Az elektromos gránátra biccentek. - Ha szükség lesz rá, a gránát hasznos lehet. De remélem nem kell összetűzésbe keverednünk. A cél hogy észrevétlenül bejussunk, és minél gyorsabban ki… A következő kérdésen gondolkodnom sem kell. Megrázom a fejem. Elég álmatlan éjszakán vagyok túl ebben a témában. - Nincsen. Ekkora vízágyú szállításához már jármű kéne, és ha párban dolgoznak, csak saját magunk alatt vágjuk a fát elemekre épített fegyverekkel. Így is fel lesz pakolva mindenki, mint a málhás szamár, esélyünk sincsen ennyire specifikált és nagy kaliberű fegyverek szállítására. Mielőtt áthajolnék Raven váll fölött még elkapom Katrina pillantását. A legkisebb porcikámig megborzongat, amit látok. A csontjaimból árad a hideg, kellemetlen érzés egészen az ujjaim hegyéig. Még a mechanikus pótlásokban is érezni vélem a jeges borzongást, és nem tudok szabadulni többet a gondolattól, mekkora baj készül. De innen már nincs visszaút, a megrebbenő szempillákból látom. Ahogy a tizedes felkel a székről, én huppanok le helyette egy nehéz sóhajjal. Előhúzom a három kis kéziegységet, és lepakolom egymás mellé az asztalra. Épp levegőt veszek, hogy megszólaljak, de Raven megelőz. a megjegyzésére úgy kapom hátra a fejem, hogy még a nyakam is beleroppan. Na nem csak azért, mert látnom kell, ha beváltja a fenyegetését – ami a szívemre nehezedő balsejtelem ellenére is vigyorra késztet, hanem mert kezdek aggódni a testi épségéért. Tudom, hogy Katrina mennyire kényes a személyes tere ellen elkövetett merényletekre. Hányszor kaptam már én is emiatt? Kész vagyok rá, hogy szétszedjem őket, ha szükség van rá. Ha nincs, akkor megárom, míg kifeutja magát a helyzet. Ha nem fajul tettlegességig a helyzet, csak akkor szólalok meg. - Átküldené az adatokat a kézi egységekre, hogy folyamatosan lássuk a MOR mozgását, és összekapcsolná őket, hogy egymást se veszítsük el? Fordulok a tizedes felé. A javaslatra biccentek. - Lesz mindenféle gránát, éjjellátó, és hozatok egy lézerszkennert is, de nagyjából ennyi amit még pluszban magunkkal vihetünk. Így is alaposan fel leszünk pakolva… Sóhajtok egyet, és felkelek, hogy Raven visszaülhessen. - Ha ez kész, és átöltöztek, Hölgyeim, indulunk! A tizedes lelkes kérlelésére megrázom a fejem. - Sajnálom, de ezúttal sofőrünk lesz, egyikünk sem vezet. Még út közben úgyis el kell végeznünk az utolsó simításokat… Amik Katrinát nem fogják különösebben megrázni, de Raventől számítok felháborodásra és némi ellenállásra is. Kár, hogy ezúttal nincsen választása…
Nem tudom, hogy megértette-e amit kértem tőle, mégis egyelőre csendben marad, ahogy én magam is. Simon arckifejezéséről meg nem veszek tudomást egyelőre. Tán kifejtettem már neki, hogy nem sokat kérek az emberektől, csak hogy ne tegyenek próbára. Vagyok, amilyen vagyok, ezen változtatni nem hogy nem tudok, de nem is akarok. Az, hogy ezt nem hiszik el és ennek ellenére erőltetni próbálják az ellenkezőjét csak frusztráltá tesz. Főként az utóbbi időben. Észrevétlenül bejutni, majd ki? Szemöldököm egy leheletnyit vonom össze, miközben a férfira nézek. Talán először, komolyabban, mióta bejött. Ajkaimat nyitom, hang mégsem jön ki torkomból. Zord vonásaimat megőrizve csukom össze őket. Remélem nem gondolta komolyan, hogy számomra ez csak ennyi lesz. A vízágyúnál nem javítom ki, hogy az csak egy példa volt, bármilyen más ötlettel tökéletesen meg lennék elégedve, azonban arra most nincs lehetőségünk. - Akkor abból dolgozunk, amink van - közlöm, mielőtt Raven teljesen ki nem zökkent. Egy pillanatra csak és nekem fel sem tűnik, hogy ő láthatja ezt. Simon már a rég gép előtt van, amikor a Tizedes feláll és elém sétál. Szemöldököm újra csak ráncolva gyanakodva tekintek végig a lányon. Ilyen közelről csak egy fél fejjel alacsonyabb tőlem. - Tizedes - kezdek bele, még mielőtt megszólalhatna, ám ekkor olyat tesz, amire egyáltalán nem számolok. Izmaim akaratlanul is összerándulnak érintése nyomán. Arcomhoz ér, sőt mi több, szám két szélét mosolyra kényszeríti. Megkapja a vicsorgásom ajándékba. - Tizedes - sóhajtom lehunyt szemekkel, mégsem vagyok képes megállni. Láthatja, hogyha csak egy momentum erejéig de megrándulnak ajkaim a mosoly irányába. Zord ábrázatomat magam sem tudom sokáig tartani, főként akkor, ha a MOR is megvan. - Ne akarja, hogy betörjem az orrát - húzom félmosolyra a számat, ennyit kaphat tőlem, amolyan sokatmondó tekintettel karöltve. Még is egy lépést hátrálok előle, hogy csendben, keresztbe font karokkal hallgassam a kettejük eszmecseréjét. Több hozzáfűzni valóm nincs is. - Ha sötétedés előtt akarnak odaérni, akkor jobb minél hamarabb indulni. Ezek szerint jönni akar Tizedes? - teszem fel a kérdést felé fordulva. Bennem még az él, hogy ha nem akar, nem kell jönnie. A döntés rajta áll. Ha a válasza igen, akkor megnyújtott léptekkel indulok el az öltözők irányába. - Tíz perc múlva találkozunk a hangárba - hangzik a parancs, melyet még szoknom kell. Legfőképpen azt, hogy nem teszem meg. Ez mégis kicsúszott, magam észre sem veszem. Az évek és a rutin, mit is tehetnék ellene. Megvárom, amíg Raven is utolér, az öltözőbe, pedig két szekrényből kapom elő a ruhákat. Egyet neki, egyet magamnak. Terepszínűek, amilyeneknek lenni kell az ocantisi környezetben. A nemrég tesztelt tűzálló mellényekkel, melyeknek súlya már nem olyan nehéz, mint a régebbi példányoknak, mégis azért megviselheti az ember szervezetét, főként ha sokáig hordja. Ha Raven nem kezdeményez beszélgetést - amit egyáltalán nem tartok kézenfekvőnek - magam nem beszélek. Annyira lefoglalnak a saját gondolataim, Connor fantomképe, amit lassan már mindenhol látok. Szinte ki is esik a külvilág egy rövid időre.
*Az hagyján, hogy nekem egészen más terveim és meglátásom van a tervezett akcióval kapcsolatban – na meg más dolgom is – mint nekik, de még ők ketten sincsenek egymással szinkronban…semmilyen tekintetben. Jó lenne ha úgy indulnánk el, hogy _egy_ terv van és ahhoz tartjuk magunkat, különben ha hárman négyfelé megyünk annak nem lesz jó vége. Gardel azonban makacs és nem tudom, hogy Simon hadnagy mennyire képes a felé irányuló nem kicsit forró érzelmeivel kibillenteni ebből a makacsságból. Én azon vagyok, hogy a hatszáz karóból, amiket lenyelt, néhányat eltávolítsak a bebetonozott helyükről, erre irányul a mosolygásra való késztetésem is, nem kevés fenyegetéssel…hallom ahogy mögöttem a Simon hadnagyos szék megnyikordul a hirtelen mozdulattól. Gondoltam, hogy erre kíváncsi lesz, és elképzelem mind a feszült várakozását ami Gardel erélyes fellépésére vonatkozik, mind a széles vigyorgást, ami pedig a beígért smárolásnak. Én mégis Gardelt figyelem, minden egyes apró rezdülését…naná! Egyrészt azért, mert jó lenne időben elhajolni egy esetleges pofon elől, másrészt azért, nehogy elmulasszam az önkéntelen mosolyt. Felhőtlen vigyorgásról még nem beszélhetünk, de na….azért valami halvány, kezdetleges derűt látok rajta a kényszerű vicsorgást követően. Aztán még egy félmosoly is felvillan….az enyém egész, sőt majdnem körbeéri a fejemet. *-Nem akarom. De láttam! Nem tagadhatja le, ott volt az a mosoly. Már azt hittem lebénultak az arcizmai, de neeeem! Tudtam én, hogy menni fog, csak gyakorolja bőszen. Majd segítek. *Ez már nem fenyegetés hanem ígéret. Az elmaradt orrbavágás után mintha egy megkönnyebbült sóhajt hallanék a hátam mögül, aztán jön a tématerelés az akció leírását illetően. Jobbára az én dolgaim lesznek felsorolva, van belőlük egy valagnyi.* -Peeersze! Átküldöm, összekapcsolom, lelövöm….ja! Azt nem. *Gardel ellép tőlem, de most nem is akarok többet kicsikarni belőle, lesz időm rá elég és lesz mosoly is, széles és őszinte. Én türelmes vagyok és makacsabb Gardelnél. *-Naná, hogy jövök. Nélkülem nem boldogulnának a helyszínen. Feltételezem nem tudja hogyan kell használni a lézerszkennert. *Van valami ami egy kicsit eltereli a figyelmemet Gardelről és minden másról. Felkapom a fejem az átöltözésre, ez még annál is jobban izgat, hogy hamarosan átsétálok három erdőn.* -Átöltözni? Minek? *De most komolyan! Az miért nem jó ami rajtam van? Bakancsban vagyok és katonai ruhában, mi lehet más és jobb még ennél is? Jó, oké a zubbony alatt nem hivatalos, maximálisan civil felső van rajtam, de az úgy sem fog látszani. Elképzelésem sincs mit akarnak rám adni, és az már csak hab a tortán, hogy nem vezethetek.* -Csessze meg! Ez nem ér! *Azt hiszem valami ilyesmit mondtam akkor is Simon hadnagy szemébe, amikor másodszor is megtalált a kiképzésem ideje alatt, az egyik kiszuperált takarítórobotokat tároló helyiség eldugott sarkában. Gardel „lelkesen” máris elindul, Simon hadnagy meg úgy néz rám, amiből biztosan tudom, nem fog engedni….és még át is kell öltöznöm. Hogy a franc egye meg. *-Csesszék meg! *Nézek Gardel távolodó alakja után, majd Simon hadnagyra, majd vissza Gardelre. Épp látom amint eltűnik. Utána sietek, beérem. *-Nagyon kíváncsi vagyok mit akar rám adni…..na neeeem! Ez komoly? Ilyen fosszínű ruhát, ki az aki kitalálta? *Eltátom a számat, oké, láttam már terepszínű göncöt, de sosem viseltem egyet sem. De oké, ez még hagyján, az elém pakolt mellény már kiveri a biztosítékot.* -Még teflon serpenyőt is vegyek magamra? Na ne vicceljen már! Ez kész agyrém! …Csatakosra izzadok benne, arról nem is beszélve, hogy bazi nehéz…. Hogy kapok majd levegőt? Engem is vinni fog?.... Merthogy én ebben a cuccban tutira nem tudok három erdőn keresztül menni….. Majd kettejük közé állok és felfogják a golyókat, oké? *Nem, tutira nem veszem fel. A terepszínű cucc még oké, átöltözöm míg beszélek, nem tudom melyik tart tovább. A fekete felsőm rajtam marad azért, hátha szükség lesz a szép rucira, meg az ellentmondásokban gazdag fekete fehérnemű. Kezemben a teflon serpenyővel állok meg aztán Gardellel szemben jelezve, hogy azt azért még sem vagyok hajlandó felvenni. Kiköpöm a belemet is mire megérkezünk, ha nem végkimerülésben esem össze a cél előtt. *-Nem megy a szemem színéhez.
Nem akarom megváltoztatni Katrinát. Pontosabban nem igazán megváltoztatni, talán csak azt szeretném, ha boldogabb lenne, legalább egy kicsit, ha addig nem is jut el, hogy igazán boldog legyen. Abban sem vagyok biztos, hogy az emberiség megmaradt képviselői közül eljut-e bárki az igazi boldogságig. Ideiglenesen azonban még az ezirányú gondolataimat is felfüggesztem. Sóhajtok egyet, és a fontosabb problémákra koncentrálok. Úgy fest, a küldetéssel kapcsolatban nem feltétlenül értünk egyet. Látom, ahogy Katrina kinyitja, majd hang nélkül becsukja a száját. Erre később vissza kell térnünk. Nagyon remélem hogy nem azt tervezi, amire gondolok, mert az felér egy öngyilkossággal. Vízágyú nincs, és egyelőre sajnos egyéb elemspecifikus fegyver sem, amit az ocantisok ellen bevethetnénk. Ha lenne is, valami univerzálisabb fegyverről kellene lemondanunk a javára, ahhoz pedig pillanatról-pillanatra kevésbé fűlik a fogam. Sőt! Ahogy Katrinát figyelem, kifejezetten bánom, hogy nem bírok el még egy vállról indítható rakétát is… A gépen villogó adatokra koncentrálok ezután, egészen addig, míg Raven nem támadja meg Katrinát, hogy mosolyra bírja, vagy éppen kényszerítse. Hirtelen fordulok hátra, a szék megnyikordul, a nyakam halkan kiroppan, én pedig mindazt produkálom, amit a tizedes várt tőlem. Ugrásra készen markolom a támlát, ha segítenem kellene Ravennek, és szélesen vigyorgok a beígért csókra várva. Arra, ami történik, azonban én sem számítok. Katrina elmosolyodik! Na jó, ez csak magához képes mosoly, de nála ez az apró rándulás a szája szegletében olyan eredmény, amit én is talán csak egyszer-kétszer értem el nála. A következő megjegyzésre aztán felmordulok az igazságtalanság hallatán. - Az enyémet bezzeg szemrebbenés nélkül betöröd! Aztán visszaengedem a tizedest az asztalhoz, hogy összekapcsoljon, átküldjön, csináljon amit csak akar, bár a lelövést jó lenne kihagyni, ezt szóvá is teszem. - Egyelőre csak semmi lövöldözés! Viszont abban egyetértek Katrinával, hogy a lehető leghamarabb indulnunk kell, bár én tulajdonképpen ide is menetkészen érkeztem. Azt pedig sejtettem, hogy Raven a panaszkodás ellenére velünk fog tartani, így nem lep meg a válasza. A parancsra biccentek, eszemben sincs belekötni, vagy ellenkezni. Úgy érzem erre még lesz lehetőségem. - Tíz perc múlva… Arról pedig valóban szó sem lehet, hogy mégis engedjek a Tizedesnek, aki fel is adja, és eltrappol Katrina nyomában. Szinte sajnálom, hogy lemaradok a műsorról, amit Raven minden bizonnyal előad öltözködés közben. Mivel én eredetileg is menetfelszerelésben érkeztem, most egyenesen a hangárba megyek, és bepakolom a még szükséges holmikat a MOR csomagterébe, ez alig öt percet vesz igénybe. Ezután a raktérajtó mellett megállva beszélgetésbe elegyedek a sofőrrel, és az állig felfegyverzett kocsikísérővel, közben pedig ellenőrzöm a saját felszerelésemet. A két katona a MOR hátulja mellett áll, amikor Katrina és Raven megérkezik, rutinos mozdulattal nyújtják a kezüket, hogy mindenkit – nemre való tekintet nélkül – segítsenek zökkenőmentesen a kocsiba juttatni. Ha Raven nem ellenkezik, a sofőr megfogja az alkarját, és ahogy a tizedes ellép mellette, a hátul a derekát megtámasztva tolja fel a kocsira, míg a kocsikísérő ugyanezt tervezi Katrinával, de szemük sem rebben, ha bárki visszautasítja őket. Én nem ellenkezem, hozzászoktam már, még a hátizsákomat is fellendítik utánam, majd felcsukják a platóajtót. - Kössék be magukat! Bármi merül fel, szóljanak előre az adóvevőn! Megvárják, míg nyugtázzuk, aztán előresétálnak a MOR mellett, beülnek, és a motor már fel is hördül.
Egy pillanatnyi nyugalom ül csak háborgó lelkemre a tizedes apró közjátéka miatt. Ennyi időre felejtem el, hogy mi is kavarog bennem, mire is készülök valójában. Az emberek sokszor igénylik az apró kedveskedést - vagy miként is nevezik, azt amint a tizedes éppen művelni próbált. Magam részéről időpocsékolásnak tartom. Elvonja a figyelmet a lényegről, amely igazán számíthatna. Ami számít. Barna lélektükreimet Simonra vetem, ahogy megjegyzést fűz a szavaimhoz. - Ha jól rémlik, maga mindig hirtelen ért hozzám, onnan, ahonnan nem láthattam, hogy mire is készül. Mégis mit várt? - teszem fel a kérdést, szememet lehetnyit vonva össze, mielőtt újra letekintenék az előttem álló lányra. Nőre. Végülis a társadalmunkban ő már igenis nőnek számít. Sokszor mégis inkább viselkedik kislányosan. - Miért? - teszem fel az egyszerű kérdést. - Miért kellene mosolyognom? - éééés újra visszalyukadunk ehhez a kérdéshez. Nem ez lenne az első, hogy ezt felteszem. Nem hinném, hogy a tizedes is képes kielégő választ adni erre, így el is engedem a témát, mielőtt még belefolynánk. Inkább újra csak Simonra tekintek, ám kéréssel megelőz. Így nem is maradna sok hátra, minthogy induljunk. Ennyi kellett, hogy újra megfeszüljenek az izmaim, érzem miként vibrálnak bőröm alatt, ugrásra készen, akár egy lesben álló vadmacskának. Mennék, tudom mégis, hogy nyugalomra kell magam intenem. Nincs még itt az idő. - Meglepődne, milyen gyorsan tanulok - tekintek Moore-ra, jelezve, hogyha nem akar velünk jönni, elboldogulunk. De úgy tűnik, hogy az elhatározása véglegesnek mondható. Így nem beszélem le róla. Már elindulok az öltözők irányába, amikor meg felcsattan a tizedes. - Ha szitaként kíván visszajönni, akkor valóban felesleges - kezelem le ennyivel. Már nem alattam dolgozik, már nem sok közöm van hozzá. Nem az én felelősségem a testi épsége, ha nem akarja magát megvédeni attól, ami előttünk áll, akkor ne tegye. Szuicid hajlamaim nincsenek, még ha sokszor ez nem is látszik. S már ezzel is értékes perceket vesztettünk. Átadom a ruhát Ravennek. Kilenc. Tizedes szája pedig be sem áll. Trikóm felé veszem fel a kezeslábast, melyet különös anyagból készítettek. Egy gombnyomás és tökéletesen simul a testhez, mégis az élesebb fegyverek pengéit nem engedi át. Golyót még nem tud megfogni, ezért van szükség az ormótlannak tűnő darabra. Nyolc. - Mondja Tizedes, mégis mit leplez ennyi beszéddel? - tekintek rá, miközben hajamat igazítom meg. Vagyis csak szorosabbra kötöm a fejem tetején. Semmi szükség arra, hogy zavarjon egy esetleges harcnál, csak útban lenne. Hét. - Illeszkedik az Ocan élővilágához. Egyébként a fegyverfejlesztési részleg, Simon Hadnaggyal tárgyalja meg, ha nem tetszik - persze ebben nem csak ők döntenek, rengeteg osztályon megy át egy-egy fegyver véglegesítése, még mielőtt valóban éles bevetésre küldenék. Hat. Még mindig beszél és közben alig öltözik. Öt. Bakancsomon kötöm be a fűzőt, lehajolva. Copfom az arcomba hull. Négy. Valóban elgondolkodtat. Azok beszélnek általában megállás nélkül, akiknek rejtegetni valójuk van. Nem feltétlen gondolok itt arra, hogy rosszban sántikálna. Lelki eredetű is lehet a probléma, melyről nem akar tudomást venni. Három. - Élő pajzsnak nézünk ki? - egyenesedek fel és a tizedesre tekintek. Karomat keresztbe fonom a mellkasomon, ekként várom, hogy elkészüljön. Kettő. Szemöldököm ívesen emelkedik a magasba, ahogy egyébként szenvtelen arccal nézem. Egy. Kezem mozdul, ujjaim a lőhatlan mellény válla köré fonódik. Elveszem tőle a darabot. - Nem szépségversenyre megyünk - jegyzem még meg, utoljára, enyhe szigorral a hangomba, mielőtt megfordulnék. Zero. Elkéstünk. Mégis hamar kijutunk a hangárba, ahol már vár minket a járművünk. A MOR mellett már ott áll Simon és a sofőrünk. Megvárom, amíg a Tizedest betessékelik, mellé pedig engem segítenek be. Előtte még az ölébe ejtem a ruhadarabot, melytől idegenkedik. Jobb, ha nálunk van, inkább. - Értettem - felelek ennyit az instrukciókra és megvárom, amíg a másik kettő is így tesz és remélem, hogy mihamarabb elindulunk. S remélem, hogy útközben nem akad semmi meglepetés. Nem szeretném, ha a MOR egy gödör alján végezne, amit a lázadók ástak nekünk csapdából. Oh, nem hiszem, hogy nem készülnek fel ránk.
Pént. Márc. 22, 2019 10:06 pm
Cseverészésükre nem reagálok. Nem csak azért, mert jelen pillanatomba egy cseppet sem érdekel. Jobb napjaimon sem kötnek le a mások beszélgetései. Egyik fülemen be, a másikon ki. Számomra ezek nem lényeges információk. És itt a lényeg. Egy dolog számít csak: meglelni a lázadókat. Meglelni Connort és befejezni a munkát, amit Hespera nem engedett. Mélyről gyökerezik. Egy méreg, melyet cseppként hintett el bennem. Ezt pedig a gyökerénél kell megszüntetni. Vagyis nála. 
Nem tudom, hogy megértette-e amit kértem tőle, mégis egyelőre csendben marad, ahogy én magam is. Simon arckifejezéséről meg nem veszek tudomást egyelőre. Tán kifejtettem már neki, hogy nem sokat kérek az emberektől, csak hogy ne tegyenek próbára. Vagyok, amilyen vagyok, ezen változtatni nem hogy nem tudok, de nem is akarok. Az, hogy ezt nem hiszik el és ennek ellenére erőltetni próbálják az ellenkezőjét csak frusztráltá tesz. Főként az utóbbi időben. 
Egy pillanatnyi nyugalom ül csak háborgó lelkemre a tizedes apró közjátéka miatt. Ennyi időre felejtem el, hogy mi is kavarog bennem, mire is készülök valójában. Az emberek sokszor igénylik az apró kedveskedést - vagy miként is nevezik, azt amint a tizedes éppen művelni próbált. Magam részéről időpocsékolásnak tartom. Elvonja a figyelmet a lényegről, amely igazán számíthatna. Ami számít. 
