*Joggal lehetek büszke magamra, amiért sikerült Gardelből kicsikarnom egy mosolyt, még ha az csak picike rándulás is. Mínusz egy karó. Annak is örülök, hogy nem kellett lesmárolnom, jobban szeretek pasikat smárolni és annak jócskán itt lenne az ideje, de sajna nincs önként jelentkező mostanában. Arra viszont nem számítok, amit ezek után mond és nagyon eltátom a számat. Komolyan ennyire nem érdekelnék a pasik, hogy képes Simon hadnagyot egy abszolút férfias letámadás miatt orrbavágni? *-Khhhmm…Simon hadnagy esetében én csak is egyre tudnék gondolni, hogy mire készül és nagyon hagynám magam. De a maga pasija. *Jegyzem meg teljesen őszintén és minden bizonnyal megint döbbenetet kiváltva a szavaimmal. De ez utóbbi érzelemnyilvánítást vissza is kapom. Mondhatnám azt, hogy Gardel reménytelen eset, de az iménti pici kis mosoly bizonyítja, hogy nincs veszve minden, én meg szeretem a kihívásokat, főleg ha azok ilyen mókásak.* -Mert jót tesz a léleknek, a morálnak meg nem különben. Egy csapat akkor jó csapat, ha megfelelően kimunkált hangulatú összhang van a felek között. A jókedv és a mosoly pedig ilyen kimunkált hangulat. Feljegyzem magát mosolygás órákra Gardel, ezt komolyan mondom. *Játékosan megfenegetem a mutatóujjammal, de gyorsan el is kapom az orra elől, nehogy eltörje. Kitelik tőle. Na ezért kell, hogy egy picit jobb kedve legyen és értse a poénokat, különben a küldetés végére úgy kell majd kiskanállal összeszedni, ha minden megszólalásomra ugrik. Amíg ők ketten magukévá teszik a hallottakat, elintézek mindent néhány ujjmozdulattal a gépen, így már az egész rendszer jobban össze van hangolva, mint a mi hangulatunk. *-Nyugi Simon hadnagy, én nem szoktam lövöldözni. *És ebben biztos lehet….és mindenkinek jobb is, ha nincs fegyver a kezemben, emlékezzünk csak arra amikor felkaptam a Nagypapit a lázadók völgyében. Nem sokkal később, pontosan két mondattal, már puffogva megyek Gardel után, mivel én nem lőttem, de a MOR vezetésének viszont annál inkább. Pedig már úgy készültem rá, hátul azonban nem lehet úgy élvezni a mocorgó, doromboló erőt a seggem alatt, mint a vezetőülésben…és mit fogok nyomkodni a lábaimmal? Pláne! S ez még nem minden. Aljas, előre megfontolt támadásnak lesz kitéve az évek sora alatt, nagy gonddal kitalált és megvalósított divatirányzatom. Ez sokkal mélyebben érint, minthogy odafigyeljek Gardel előremutató tanulási képességeinek ecsetelésére. A fosszínű ruha meglehetősen károsan hat az imidzsemre és a lelkemre, de csak addig míg Gardel fel nem veszi a sajátját és az rá nem igazodik. *-Wááááoooooo! Ez Pazar! Hol kell megnyomni? *Egy kicsit jobb lesz tőle a kedvem, de a színével még mindig nem vagyok kibékülve. *-Kékben is van? A sok beszéddel? Maga szerint? Nem leplezek semmit, csak közzéteszem a gondolataimat. Beszéd=kommunikáció. *S pont ennek a kommunikációnak hála, megtudom, hogy simon hadnagynál kell reklamálnom a lehangoló színösszeállítás miatt.* -Oké, szóvá teszem nála. *És meg is teszem, nem csak mondom. Egyelőre azonban még a teflon serpenyő meglétével küzdök, lásd: páncél, vagy golyóálló mellény, mi a franc! A kérdésre rábólintok.* -Ja, maguk a katonák nem én. Erre esküdtek fel. Szolgálunk és védünk…főleg védenek. *Átöltözve állok meg előtte, kezemben az izével, amit végre elvesz tőlem, ezt pedig úgy értem, hogy nem kell felvennem.* -Na hála az égnek és az összes csillagnak, hogy megértette. *Az utolsó szó már csak a hátán kopogtat, én meg próbálok vele lépést tartani.* -Ha csak feleannyira tudna mosolyogni, mint amennyire szedni a lábait, már egész jól állnánk. *A MOR-hoz érkezve már visszakapom a „kommunikációmra” sokkal nagyobb mértékben érzékeny hadnagyomat és mosolyogva közeledem hozzájuk. Persze nem mulasztom el végigmérni a mellette álló nagyobb darab, állig felfegyverzett és ezért igencsak férfias látványt nyújtó katonát. Ő is kap egy csilivili mosolyt. *-Beszélnünk kell a ruhák színéről. Förtelmes. *Közlöm nemes egyszerűséggel és a Gardelt smárral fenyegető éllel a hangomban, s mutatok a MOR belsejébe, hogy ott folytatjuk. A sofőr a kezét nyújtja, először nem értem miért, gondolom azért nem táncolni akar, de mikor Katrinát felsegíti a másik, arrébb lépek a csúcspasi felé és vetek egy bocsánatkérő mosolyt a sofőrnek.* -Bocsi, de inkább ő. *Kecsesen nyújtom a kezem és lépek feljebb, de amikor a derekamhoz ér, felsikkantok.* -Ha lejjebb tenné a kezét még élvezném is. *Mondom mindezt kuncogva, majd ledobom magam az egyik ülésre, Katrina mellé. Megkapom a mellényt.* -Már megint? Még mindig? Nem unja még? Komolyan el kell beszélgetnem magukkal. Eltört a combcsontom. *Aztán Simon hadnagy felé fordulok és kezdetét veszi a hosszú utazás, mely alatt megbeszélhetjük a katonai ruházat színösszeállítását és Gardel hangulatjavító tréningjének részleteit.* -szóval, akkor ha már nem vezethetek, beszéljünk a fosszínű ruhákról, bár elég ötletes, hogy alakra igazítható, kiemeli a csípő ívét és a fenék domborulatot, viszont roppant előnytelen az árnyalata. Nem mellesleg….
Katrina megjegyzésére elmosolyodom. - Mondjuk azt: köszönöm, hogy segíteni próbáltál. De mielőtt megjegyzést fűzhetne hozzá, felemelt kézzel jelzem, hogy nem kell válaszolnia, humornak szántam. Ami viszont a tizedes megjegyzését illeti, szívből, szélesen mosolygok rajta. - Tudtam, hogy magára mindig számíthatok! És hogy ezt a mondat melyik részére értettem, azt eszemben sincsen kifejteni. Természetesen nem kerüli el a figyelmemet, hogy Katrina visszatért a magázáshoz, de én nem vagyok hajlandó magamtól visszalépni a kapcsolatunkban, bármit is jelentsen ez. Addig nem, amíg egyértelműen fel nem szólít erre. Katrina mosollyal kapcsolatos kérdésére Raven válaszol, én pedig ebbe a beszélgetésbe nem folyok bele, meghagyom nekik. Ami a lövöldözést illeti, biccentek. - Ezúttal lesz fegyvere. Ez nem kérdés, és nem is kérés lesz.
A MOR mellett állva, a fiúkkal beszélgetve és pakolva várom meg a nőket, akik késve érkeznek a tíz perchez képest, de ezt gondolkodás nélkül Raven számlájára írom. A megjegyzésére belenyugvóan biccentek. - Beszélhetünk róla amennyit csak akar, amint beszállt… Komolyan is gondolom. Felőlem vitatkozhatunk a terepszín szükségességéről egész úton, ha közben azt is csinálja, amit kérek tőle. A kocsikísérő vigyora a tizedes megjegyzésére kis híján a füléig ér, de eszében sincsen máshová tenni a kezét, mint ahová illik. A sofőr elhúzott szájjal megrázza a fejét, nekem adja meg a kezdő lökést, majd utánunk lendíti a hátizsákomat. - Ne vigyorogj már így, Max! Szúrja még oda az állig felfegyverzett katonának, aki visszaszúrja, hogy csak savanyú a szőlő, majd ránk csukják a raktér ajtaját, és előrevonulnak. Egy perc, és indulunk is. Becsatolom magam, és Raven panaszáradatát igyekszem rövidre zárni. - Vegye fel! A büszkesége és a stílusa túléli a rémes ruhaszínt, de maga nem fogja, ha mellbe lövik védőfelszerelés nélkül. Hagyom, hogy panaszkodjon, és válaszolni is fogok rá, de addig is előhúzok egy mattfekete dobozt, ami közel olyan széles, és hosszú, mint egy tálca az ebédlőben, csak mélyebb, nagyjából öt centi. - Ha van maguknál kézifegyver, most tegyék le, nem lesz rájuk szükségük, utána pedig gyűrjék fel mindkét ruhaujjukat, zárják ökölbe a kezüket, és tenyérrel felfelé nyújtsák ide. Gyanítom Katrina lesz az első, aki kérdés nélkül fog eleget tenni a parancsnak, vagy éppen kérésnek, esetében nagyjából egyre megy. Ameddig elkészül, én kinyitom a dobozt, amiből egy meglehetősen ijesztő méretű injekciós tű kerül elő, amibe beleillesztem a dobozból az egyik kis üveghengert. Nagyjából rizsszem méretű chip van benne. Ha Katrina odanyújtja a csuklóit, a dobozból előkerülő fertőtlenítős gézlappal áttörlöm a bőrét, majd az egyik kezét megfogom, hogy fixen tartsam – bár nem hiszem, hogy elhúzná -, és különösebb tétovázás nélkül szúrom a bőre alá a tűt. Egy mozdulat, és a chip a tenyérgyöke alá, a csuklójába kerül. Ezt megismétlem a másik kezével is, utána Raven következik, de mivel ellenállásra számítok – és mert egyébként is elkerülhetelen – magyarázok is. - Új típusú fegyvereket viszünk, a chipekkel aktiválják magukat, így ha elveszítjük őket, vagy fogságba kerülünk sem tudják ellenünk, vagy más ellen használni a fegyvereket. Ha visszaérünk, Dr. Greymare nyom nélkül eltávolítja őket. Semmiféle mellékhatással nem kell számolniuk, már teszteltem. Hogy egyértelmű legyen, megmutatom a saját jobb csuklómat, amin még halványan felfedezhető a szúrás nyoma. Ez után azonban így, vagy úgy, tényleg Raven következik.
Tekintetem felemelem a lányról, hogy Simonra tekinthessek. Szemöldököm ráncolom és visszaidézem azon pillanatokat, amikor orrba vágtam. Egyszer, mert felkeltett egy csúnya rémálomból, mely inkább tűnt valóságnak, sőt… Olyan embereket láttam benne, akik léteznek a telepen, én mégsem találkoztam velük soha. Egyszer akkor, amikor megállított Eve miatt… Gondolkoznék tovább is, azonban Raven megjegyzésére egy leheletnyit vonom össze a szemöldökömet és újra letekintek rá. A pasim? Honnan tudhatná? A férfi elárult volna valamit a számára? Válaszra mégsem méltatom, ezt találom a legegyszerűbb megoldásnak. Simon szavai mégis további kérdéseket vetnek fel bennem és kétségeket ébreszt, melyeket nem kellene. Nem most. - Nem vagyunk egy véleményen azzal kapcsolatban, hogy mitől jó egy csapat. Nem az teszi megfelelővé és alkalmassá őket, hogy képesek-e mosolyogni. Nézze meg, hogy mi lett Wells Kapitány sorsa is - ha azt hiszi, hogy véletlenül tűnt el, akkor tévedhet is. Véletlelenek nincsenek. Én is elkaphattam volna egy “vírust”, amitől meghalhattam volna. Wells túl elnéző volt és látjuk, hogy mi lett a vége. Az Arkan szinte megsemmisült. Ezzel le is zárom a témát a magam részéről, még csak fenyegető mozdulatot sem teszek Raven irányába. Véleményem szerint előbb inkább meg kellene tanulnia célozni Moornak, mielőtt fegyvert ad bárki a kezébe. Élénken élnek bennem az emlékek, a legutóbbi akciónk nyomán. Szemem csak megvillan Simon kijelentésére, de nem szólok közbe. Bizonyára, hogy jobban tud valamit, mint én. A ruhát hamar magamra igazítom. - Jobb oldali váll alatt - mutatom a sajátomon, hogy merre is találja. A szegycsont és a váll közötti apró üregnél helyezték el. Alig észrevehető gomb, igazából csak egy megcsillanó logónak tűnik, ha ujját mégis rávezeti érezheti, hogy rögtön rá is simul a védőfelszerelés. Védőszálas ötvözet, könnyű benne mozogni, a legtöbb ütést is felfogja. Távolsági harcban viszont vajmi keveset ér, ezért is van a lőhatlan mellény. - Folyton hadonászik, magyaráz, önmaga szavába vág és sokszor úgy tesz, mintha ez normális lenne - figyelem a vonásait. - Látszólag összefüggéstelenül teszi a megjegyzéseket, akkor is, amikor nem kellene, mint akinek titkolni valója van - vonom meg végül a vállamat. Nem sokat szólok hozzá - sem - de olykor megfigyeltem őket. Csendben, messziről. Nem vonhattam ki egykor magam a csapat irányítása alól, ezt tudom. Többet is tehettem volna, ha maradni akartam volna a hajón. Többet mégsem tudok már tenni, ami megtörtént elmúlt. Inkább szolgálunk, mint védünk, időnk mégsincs, hogy megvitassunk mindent, indulnunk kellene, de ehelyett kellemetlenkedik továbbra is. Nem fogom lelombozni a kedélyeit. Jelenleg alacsonyabb rangban vagyok, mint ő. Nem kényszeríthetek rá semmit. Én nem. Simon annál inkább. Félmosolyra húzom az ajkam, elképzelve, hogy miként nem fogja a hadnagy engedni, hogy enélkül lépjen ki a járműből. De ez már nem az én gondom. Már nem. - Minél hamarabb letesz arról, hogy megváltoztassa az arcberendezésem, máris több ideje marad értékesebb dolgokra is - jegyzem még meg, mielőtt a járműhöz érnénk. Ezt őszintén mondom. Időpocsékolás, jobb dolga is lehetne. Bárki másnak is. Amint a MOR-hoz érünk, Raven máris letámadja a férfit. Mély levegőt veszek, ám nem szólok közbe a beszélgetésükbe. Inkább beszállok a járműbe a lány után és az ölébe ejtem a védőfelszerelést. Simon kegyesen válaszol helyettem, majd rövid időn belül apró instrukciókat kapunk tőle. Egy pillanatra kitekintek a MOR ablakán. A kocsi megindul alattunk, karom pedig automatikusan nyújtom, szó nélkül. Megbízok a férfiban, tudom, hogy nem tenne olyat, ami árthat nekünk. A hangár egyik ajtaja ekkor csapódik ki. Férjem ziháltan tekint az elinduló jármű után. Egy pillanatig még figyelem, ahogy haját idegesen túrja hátra, tétován lépked jobbra és balra, mint aki nem tudja, hogy mit csináljon. Figyelmem ezek után társaimnak szentelem. Apró szúrást érzek, de kezemet nem rántom ki a férfiéból. Mintha tűvel szúrnának meg, igazából semmi komoly. - Jobb, ha nem ellenkezik, Tizedes - fordulok a lány felé. Valamiért sejtem, hogy nincs oda az ötletért - Inkább örüljön, hogy élesen tesztelhet egy új technológiát. Keveseknek adatik meg - jegyzem meg, mielőtt még kényelmesen hátra nem dőlnék. Persze, ha máshogy döntene a lány, arra is kész vagyok reagálni, de egyelőre várjuk ki a végét. A katonai tábort lassan elhagyjuk, hogy percek kérdése után már az ocani élőflórába gyönyöködhessünk. Már ha van benne bármi gyönyörködni való.
*Jobban el vagyok foglalva Gardellel, semmint nekiálljak vitázni Simon hadnaggyal a fegyverhasználatot illetően, csak foghegyről vetem oda a saját álláspontomat és azt hiszem Gardel is egyetért velem. Persze nem mondja ki, de ebben az esetben belelátok a fejébe. Legalább valamiben egyetértünk. Kifakadásomat mellőzve fordulok Gardelhez, hogy kellőképpen felkészítsem a velem való együtt utazásra, s főleg, hogy mosolyra fakasszam. Egyszer már sikerült, miért ne sikerülne akár többször is? Csak meg kell értetnem vele, hogy a precizitáson és szabálykövetésen túl van ám élet is, és a katonai dolgokat lehet úgy is űzni, hogy az embernek jó kedve van. Persze ezalatt nem azt értem, hogy vigyorogva lőjön le mindenkit, de a csapatszellemnek igenis jót tesz. Hiszem, hogy Gardel nem reménytelen eset….de még sok munka van vele, tekintve a kijelentését is, ami meglehetősen hajaz egy figyelmeztetésre, ám ez lepereg rólam.* -Wells kapitány nem a mosolya miatt tűnt el, hanem mert szúrta egyesek szemét. *Vágok vissza és abszolút meg vagyok győződve az igazamról. Hogy honnan tudok ilyeneket? Néha számomra is rejtély. Gardel után sietve már nem is válaszolok Simon hadnagy újbóli próbálkozására amivel mindenáron fegyvert akar adni a kezembe. Lesz jobb dolgom is ennél, de ezt csak akkor tudom meg, amikor az átöltözésre kerül a sor, ami szerintem tök felesleges, legalábbis nekem. Az alakomra igazodó ruha azonban meglehetősen felkelti az érdeklődésemet, a színe annál inkább….elborzaszt. Gardelt meg a személyiségem, a stílusom az egész lényem, amit nem átall el is mondani. Mondjuk marhára nem érdekel, de muszáj a téves elképzeléseit közölnöm vele. *-Kinek nincs titkolnivalója? Maga is titkolózik, pedig a vak is látja, hogy oda vannak egymásért Simon hadnaggyal. Én mindig is ilyen voltam, szeretek a saját szavamba vágni, sőt! Még vitatkozom is magammal olykor, és ez tök normális. Másrészt, ha jobban figyelne rám, akkor rájönne, hogy amiket mondok, azok nem összefüggéstelen megjegyzések. Egyébként meg egyszerűen csak zseni vagyok és gyorsabban gondolkodom mint ahogy beszélek. *Oké, picit talán beképzelten hangzott a vége, de tényleg majdnem így van. Titkolózom. Na és? Van ami nem tartozik másra, nem én vagyok az egyetlen aki kikerül bizonyos részleteket az életéből. Ezt hívják magánéletnek. Na mindegy. Nem most fogom az életre beszélni, lesz elég időnk a küldetés alatt, legalábbis a MOR-ban, mert tutira nem fogok némán gubbasztani az egyik sarokban. A félmosolyát nem könyvelem el félsikernek sem, mert érvénytelen. Nem jókedvből született, hanem kárörömből, épp ezért a sajátommal überelem. Aztán meg loholok utána.* -Minél hamarabb elkezd önkéntelenül mosolyogni, annál hamarabb hagyom békén. * Azt hiszem ez kellő motiváció. A MOR-hoz érve azonnal be is váltom az ígéretemet és letámadom Simon hadnagyot a ruha miatt, persze nem akarom én ott helyben megtárgyalni, csak szóltam, hogy tudja mire számítson az utazás alatt. A beszálláshoz nem kellene segítség, de örömmel elfogadom, nem kevesebb derültséget és lelkesedést okozva ezzel az állig fegyveresnek. Leülve a kocsiban megkapom a mellényt, amitől úgy érzem, hogy eltört a csontom…vagy majdnem, de ha ez ennyire nehéz, hogy cipeljem magamon? Simon hadnagy azonban félreért, vagy tudomisén, ezért kellően felszívva magam folytatom, míg ő egy dobozért és abban kotorászik. Ártatlannak tartom a ténykedést, ezért eleinte nem is figyelek arra mit csinál.* -Oké, először is arról volt szó, hogy rejtve maradunk és csak felderítünk. Úgy sem leszek harcközelben, és éppen elég műszer lesz a kezemben ahhoz, hogy a fegyver már ne férjen el benne. Egyikben sem, ha nem látta volna még, csak kettő van. A rémes ruhaszín meg rossz hatással van az aurámra. Tudja van olyan, hogy fényterápia. A színes fények más és más hatással vannak az ember lelkére, testére, a működésre és ugyanígy van ez fény nélkül, csak a színekkel…most mi a frászt csinál? *Érdeklődöm, mert úgy látom nem figyel és ezt a pillanatnyi szünetet használja ki arra, hogy olyasmit mondjon, amiről már előre tudom, hogy a vége nem fog tetszeni. A kezemet nem nyújtom ugyan, de önkéntelenül is ökölbe zárom, majd…tenyérrel felfelé? Kinyitom az öklöm.* -Ööö..khmm…ez picike képzavar….de persze Gardel megoldja. *Mondom aztán, amint látom, hogy a talpig ninja katona exhadnagy szó nélkül szót fogad. Eddig még nem is lenne semmi gond, bár gyanakszom…viszont amikor a tű előkerül…hátrahőkölök, kezeimet védekezőn magam elé emelem.* -Hohóóó, na neeeem! Azt tutira nem fogja belém döfni. Na pláne nem oda! *Amikor én jönnék, még arrébb is megyek amennyire csak tudok, hogy meszebb legyek tőle is, meg Gardeltől is, mert tőle aztán kitelik, hogy jó esetben lefog, rosszban meg leüt. *-Mondtam, hogy nem fogok fegyvert viselni. Akkor minek? Belém nem fog helyzetjelzőt nyomkodni, kicsike kém chipet, hogyisne! Bökdössék csak magukat. És ki az a Dr. Greymare? Most komolyan saját magáról beszél harmadik személyben? Ez orvosi eset, ugye tudja? *Még arrébb megyek amikor Gardel is beszáll a rábeszélésbe, ha kell felkenem magam a MOR falára, eggyé válok vele, de nem nyújtom a kezem. Az kéne még csak, hogy egy kukkoló legyen bennem. *-De ellenkezem. Az én testem, én meg nem akarom, hogy ekkora tűket döfjenek belém, és nem örülök, nem akarok fegyvert tesztelni. Erre valók a katonák, meg a kísérleti alanyok, önként jelentkezők. Mert ugye az önkéntes alapon megy….maga persze élvezkedjen csak a kütyüjével Gardel, de ha hozzám nyúlnak sikítok! *Emelem fel a kezem és rázom meg előttük a mutatóujjam. *-Felveszem a kibaszott mellényt, de ha azt az izét belém merik bökni, húúú, ne tudják meg mi lesz akkor.
Katrina szemöldökráncolása ismerősen jóleső érzéssel tölt el, noha ennek az ég világon semmi értelme nincsen. Szeretem, hogy sejtem, melyik szemöldökráncolásnál mi jár a fejében. Nem veszem fel Raven megjegyzését, mert meggyőződésem, hogy minél könnyedebben veszem, annál kevésbé vagyok gyanús. Azt tudom, hogy Katrina nem mondott neki semmit, és valószínűleg nem örülnék, ha tudnám, hogy meggyanusít. Nem veszek részt a vita Wells kapitányról folyó részében. Sem Katrina szemvillanása, sem Raven korábbi tiltakozása nem tántorít el az elhatározásomtól. Kiképeztem a tizedest – már amennyire hagyta magát -, igenis képesnek kell lennie úgy elsütni egy fegyvert, hogy nem minket lő hátba.
A MORban elhelyezkedve kétséget sem hagyok afelől, hogy Ravennek kötelező viselnie a mellényt. - Akkor mondom másként. Fel kell vennie a golyóálló mellényt, ez parancs! Csak nehogy félreértsük egymást. A terepjáró meglódul, én a dobozzal vagyok elfoglalva, így lemaradok Carl érkezéséről. A férfinak nincs más választása, ki kell várnia, míg visszatérünk. Ravennek menet közben válaszolok. - Ez a terv, de ettől nem biztos, hogy sikerül is észrevétlennek maradnunk. Ez rohadtul életveszélyes, úgyhogy lesz fegyvere, és pont… Nem kell a kezében tartani, azért van a fegyveröv, hordhatja a csípőjén. Ha pedig beüt a baj, úgyis el kell dobnia a felszerelését. A képzavarra elgondolkozom. - Igaza van, képzavar, bár lényegében mindegy, hogy nyitott tenyérrel nyújtja vagy sem, módosítok. Zárja ökölbe a kezeit, és a csuklói belső oldalával felfelé nyújtsa ide… Katrinától nem számítottam másra, a keze meg sem rezzen a kezemben, így a MOR könnyű rugózásának ellenére gyorsan, mindössze egy-egy vércseppel sikeresen befejeződik a művelet. A hüvelykujjammal körkörösen, finoman megdörzsölöm a szúrások helyét, aztán letörlöm fertőtlenítős gézlappal, és Raven felé fordulok. Aki elsőre nyújtotta a karját, de már eszében sincsen együttműködni. Sejtettem. Nehezet sóhajtok. Mondjuk azt nem értem, miért „pláne nem oda” nem szúrhatom a chipet, a kirohanás végén igyekszem minden kérdést megválaszolni. Amíg lehet, kerülném az erőszakot. - Én pedig mondtam, hogy fog. Ez is parancs! Maga akart jönni, kövesse a parancsot! A kiképzésen látott utoljára igazán szigorúnak, de az a mostani villámló tekintetem mellett bemelegítésnek tűnhet, és a hangsúlyom is fenyegetőre vált, csak hogy a következő néhány mondat erejéig ismét megenyhüljön. - Soha nem hazudtam magának, és most az életemre esküszöm, hogy semmiféle helyzetjelzőről, kémkedésről nincs szó. Ideiglenes, és kizárólag a fegyvereket aktiválja. A következő megjegyzésre meglehetősen értetlen képet vághatok, egy pillanatra ki is esem a szerepből. - Talán orvosnak látszom? Dr. Serena Greymare a valaha élt egyik legjobb sebész. A kezemet is ő rakta össze… Valóban lenyűgöző munka, Raven is megfigyelhette több alkalommal. Éppen csak egy halvány csík a heg a valódi és a szintetikus bőr találkozásánál. Fáradtan megcsóválom a fejem, és utoljára megpróbálom. - Önként döntött úgy, hogy velünk tart, onnantól a többi már ne önkéntes. Adja a csuklóját. Igazán nem szeretnék erőszakot alkalmazni, de ha rákényszerít megteszem. És valóban. Ha nem hagy fel a MOR falába olvadással, és az ellenkezéssel, akkor Kat felé fordulok. - Katrina, segítenél? Egyelőre félreteszem a chipet, a dobozt – biztonságos helyre -, és Raven után nyúlok, hogyha kell, lefogjam. Ha Katrina is mozdul, kettőnknek könnyebb dolga lesz.
Ha egy pillanatra is sikerült egyet értenünk, ez abban a pillanatban múlik el, ahogy a mosolygásra és persze Wells kapitányra terelődik a beszélgetés. Egy ideig elég magas hozzáférésem volt a dokumentumokhoz. Pontosan tudom, hogy miről beszél, ehhez az új Kapitánynak semmi köze, de még a Consilium rosszhiszeműségének sem. - Nézzen utána, akkor - sorozatos lázadások a hajóján, egy szökött rab befogadása. És ezek csak a legcsekélyebb bűnei voltak. Magam is felelős vagyok Connorért, de ő mégjobban. Ő legalább jó emberismerő, de a vajszíve, hováig vezette? Köszönöm, ebből magam nem kérek. Meglehet, hogy a hangulat miatta remek volt a hajón, de sokra nem ment vele. Nem talált semmit, nem tudtunk felfedezni semmit és veszélybe sodorta a legénység életét. Nem egyszer. - Nincs semmi titkolnivalóm - jelentem ki rezignáltan, szavába közbevágva, amíg ki nem ejti a bűvös szavakat. Nem állok meg a mozdulatomba, szemeimet sem düllesztem ki. Nyugodt tekintettel nézek rá. - Elfelejti azt az apróságot, Moor Tizedes, hogy férjem van. A Consilium pedig kizár minden házasságtörést a nő részéről - s ezzel le is zárom részemről a témát. Meglehet, addig nem is hagyná abba, amíg nem reagálok rá valamit. Arra, hogy zseni, csak szemöldököm vonom fel, ívesen. De mégsem mondok rá semmit, mi sem bizonyítaná jobban szavait, minthogy én magam hívtam ide, hogy segítsen? - A túlzott és a már ostobaság határát súroló magabiztosságot sem díjazza - figyelmeztetem még utoljára. Jobb, ha vigyázz magára. A Földön talán megélt volna ezzel a stílussal, itt nem sokat ígérnék neki, ha összetalálkozna egy consiliumi taggal. Persze még okozhat meglepetéseket. De a tanácsnak is sokszor csak egy apró indok kell. Vagy még annyi sem. Nem vagyok ostoba és vakhű. Csak belátom, hogy mi jó az emberiségnek. Ennyi. - Ez esetben akkor szerencse, hogy többé nem szolgálok az Arkanon - fordulok meg, hogy útnak induljunk végre. A MOR-ba hamar beszállunk, a magam módján pedig csendbe is maradok. Legfeljebb, csak nézelődök, hallgatom a két utastársamat. Férjemre még egy utolsó pillantást vetek, de különösebben vele sem törődök. Tudom, hogy mit akart és tudom, hogy nem tőlem. De elkésett. Szerencsémre. A fényterápia említésénél mégis szemöldököm ráncolva fordulok a tizedes irányába, amolyan: ezt most komolyan gondolta? arccal nézek rá. Majd egyenesen Simonra. Mély levegőt veszek, de nem fújom azt ki. Inkább ráhagyom. - Semmit sem fog érzeni - tekintek újra a tizedesre, miközben Simon a vérem dörzsöli el a csuklómon az apró művelet után. Visszahúzom a kezem és az ölembe ejtem, s remélem ezzel vége is a műsornak. De persze nincs így. Szópárbaj. Szemem forgatom meg. Figyelem, ahogy a MOR falának húzódik. Most tényleg… Önmagát ejti csapdába? Mély sóhaj szakad fel a torkomból, amikor Simon segítséget kér. A Ravenhez közelebbi karomat hirtelen emelem, hogy satuba fogjam törékenynek tetsző testét, vagyis csak megfogom azt a karját és a testéhez szorítom, ami már így is a jármű oldalához simul. A másik kezemmel, pedig az Ő másik csuklóját ragadom meg és rángatom meg kissé erőteljesebben. - Két másodperce van - jelzem Simonnak. Raven érezheti, hogy erősen tartom mind a kezét, mind a testét. Karjaimban az izmok megfeszülnek, vasmarokkal tartják, mintha bilincsek lennének. Nem nőiesek, de katonás és határozott.
*Gardellel több bajom van, mint Simon hadnaggyal, ezért vele többet is kell beszélnem. Arra, hogy nincs titkolnivalója, csak vágok egy „na peeersze” képet, mert nem hiszem amit mond. Mindenkinek vannak titkai, és vak sem vak sem vagyok. Nem kell nekem titkokat kifecsegni ahhoz, hogy lássam micsoda villámok cikáznak kettejük között és nem a harag villámai. A vonzalom kisülései. Hogy házas? Tényleg? Ez vajon miért maradt ki az ismereteim közül? Nem lehet olyan jó házasság, ha soha, még egy röpke pillanatra sem mutatta az együttélés nyomait. Na de ez azért nem lehet akadály.* -Cöhhcöhh! Apróság. *A többire vállat vonok, olyan sokan mondtak már nekem sok mindent, hogy csípőből lepergetem és még vigyorgok is hozzá. *-Az sem probléma. Most is itt vagyunk együtt. *És mindketten tudjuk, hogy nem felsőbb parancsra, hanem mert ő hívott. 1-0 ide. A MOR-ban már nem ilyen jó a hangulat, bár amikor elindulunk még nyoma sincs a viharnak, csak parancsba kapom a mellény viselését és ez ellen nem tudok mit mondani. Ott ette meg a fene, hogy hadnagy. *-Jól van ne izéljen már! Majd felveszem. *Mondom és aztán kifejtem az összes többi bajomat amit ők zúdítottak rám, és elkezdődik a véleménycsere.* -Nem lesz fegyverem és pont. *A kéznyújtási utasítását is kiforgatom, nem mintha ezzel kibújhatnék a szurkálás alól, és nincs kedvem sem kötözködni, de ő kezdte. Gardel meg engedelmesen nyújtja a kezét és tűri, hogy a hadnagy belédöfje a tűt és azzal együtt a kis kémkedő fickót. *-Teljesen mindegy hogy mondja, akkor sem csinálom. * Bevágom a durcit és arrébb húzódom. Gardel lelkesen dörzsölgeti a szúrás helyét, ahol bakker még vér is folyt. Nanná, hogy nem hagyom magam.* -Kell a francnak fegyver. Mindig ezzel a paranccsal jön, de ha jól tudom ez egy nem hivatalos akció, amelyen én nem hivatalosan veszek részt, mivel parancsot azt nem láttam. *Az egy dolog, hogy én akartam jönni, de arról nem volt szó, hogy beöltözöm terminátornak. Gardel próbál rábeszélni mint egy kisgyereket az orvosi vizsgálatra. Világéletemben utáltam a tűket, de nem is azzal van bajom elsősorban.* -Na persze, mondja most, aztán…különben is a kis fickóval van bajom, aki bennem kukucskálna. *az már nem is érdekel amit Simon hadnagy mond arról, hogy nincs benne kémkütyü és csak a fegyverek aktiválása a dolga. Nem lesz fegyverem. Az sem érdekel ki az a Dr. Greymare és mennyire vérprofi kézösszerakásban. A fejemet rázom és érzésem szerint teljesen eggyé olvadok a MOR falával. *-Azt próbálja meg! *Fenyegetem meg Simon hadnagyot és készen állok arra, hogy akár kiugorjak a kocsiból ha közelebb jön, de Gardel gyorsabb. A hadnagy szinte még ki sem mondja, hogy segítsen, amikor ő már rajtam van. Mindkét kezem az ő karjainak bilincsébe szorul. Basszus, honnan van ennyi ereje ennek a nőnek? Kibaszott terminátor és nem a ruha teszi. Csíkra összehúzom a szemeimet, hogy minél fenyegetőbb legyen, bár gondolom ez nem fogja meghatni Simon hadnagyot és nem is fogja sírva eldobni a tűt. Csak a miheztartás végett. *-Ne merészeljen hozzám nyúlni! *Fogaim között szűröm a szavakat. A karjaim lefogva, de a lábam még szabad és ki is nyújtom a hadnagy felé, hogy ne tudjon közelebb jönni, akár neki is ütközhet, én tartom. Ha elsöpri, ott a másik lábam és ha kell felváltva rugdalok vele. *-NE NYÚJON HOZZÁM! VIGYE AZT A TŰT! VÍÍÍÍÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍ! *Sikítva vágom ki a magas „C”-t*
Úgy fest legalább a mellény viselését sikerült elfogadtatni a tizedessel, nem úgy, mint a fegyverek aktiválásához szükséges ideiglenes chipeket. Képtelenség szép szóval rávenni arra, hogy viselkedjen rendesen, és essünk túl az egészen, pedig szerintem baromi meggyőző, és nem mellesleg tökéletesen őszinte is voltam. Nem adtam soha okot rá, hogy ne bízzon bennem, de el kell fogadnom a tényt, hogy ide még ez sem elég. Katrina is próbálja rábeszélni, igaz a taktikája nem kecsegtet sok sikerrel, és nem is válik be, a szándékot azért értékelem. Míg a tizedes vitatkozik, menekülőutat keres, addig Katrina meglehetősen sokat sóhajtozik és forgatja a szemét. Én is megtenném, ha nem azzal lennék elfoglalva, hogy megpróbálok hatni Raven józan eszére. - De igenis csinálja! A dolog addig volt önkéntes, hogy eldöntötte, velünk tart. Attól a pillanattól, hogy beszállt velünk a kocsiba, követni _kell_ a parancsokat. Ha nem teszi, akkor hazavitetem a sofőrrel és a kísérőjével, és hogy megkíméljem az idegeiket, az ég a tanúm, a tizedes kezét-lábát összebilincselem, de még a száját is leragasztom a visszaútra. - Sokadszor is elmondom, hogy ez a chip nem alkalmas kémkedésre! Mostmár bosszúsan ráncolom a szemöldökömet, és a türelmem is fogy. A fenyegetésre nem rezzenek, Katrina pedig ahogy kértem, segít nekem. Az ülésre lököm a dobozt, és ahogy lefogja a tizedest, már mozdulok is kezemben a fecskendővel. - Legyen négy... Csak a fogaim között szűröm a választ Kat megjegyzésére a rendelkezésre álló idővel kapcsolatban, mert Raven rúg, mintha az élete függne tőle. A bal kezemmel elkapom a bokáját, eltartom oldalra, mikor a bal lábával rúg, elfordulok, hogy csak a combomat, csípőmet találhassa el, és ahogy a rúgás betalált, visszafordulok szembe vele, hogy a lábai közé léphessek meglehetősen szorosan hozzá - ha kell, a megemelt térdemmel arrébb is lököm kifelé a szabad lábát - így legalább már megrúgni szemből nem tud, legfeljebb a sarkával rugdalhatja hátulról a testpáncéllal fedett vádlimat, combomat. Elengedem a bokáját, átfogok a kezére. Előbb a jobb, majd a bal csuklójába is megkapja a chipet, nem érdekel mennyire magas hangon visít, vagy fenyegetőzik. Csak arra figyelek, hogy kellően stabilan tartsuk a kezét, nehogy magába törje a tűt. Amint kész, a fecskendőt visszadobom a dobozba, megfogom Raven csuklóit, röviden és gyengéden megdörzsölöm a szúrás helyét. - Elengedheted, köszönöm! Ez már Katrinának szól, megvárom míg elengedi a tizedest, és kicsit odébb húzódik, addig még egyszer - terveim szerint utoljára - elmondom: - Nyugodjon meg, semmi baja nem lesz, és amint visszaértünk a Volentisre, megszabadulhat tőlük. Addig pedig a szavamat adom, semmi kémkedés! Amint befejeztem, elengedem és hátralépek, csak arra figyelek, hogy amennyire lehet, a rúgásokat hárítsam, ha nem hagyja abba a kapálózást. Ha pofozkodik, ám legyen, azt még kibírom. Egyébként terveim szerint visszaülök a helyemre és bezárom a dobozt, utána kiosztanám a fegyvereket, ha lenyugodtak a kedélyek.
- Ön számára valóban az lehet - egyezek bele. Apróság. Manapság tényleg ennyit érne a törvény és a Consilium akarata? Mikor korcsosult így el a világunk? Mikor váltam ennyire vakká ez iránt. - A magam részéről nem fogom egy törvényét sem megszegni - nem csak mert nem akarom, hanem mert így is neveltek. Az admirális is ezt várja el tőlem, ezt verte belém, szinte szó szerint is. S hogy mégis megtettem? És valóban, itt van. - Mikor indul újra el az Arkan? - teszem fel a már régóta foglalkoztató kérdést. Az én hibám is az, ami történt, ez ellen nem lehet mit tenni. Felelősnek érzem magam, amiért nem indultak még el? Igen. De tudok ez ellen tenni valamit? Aligha. A járműben mégis más hangulat üti fel a fejét. Két sóhajtozásom közepette érdeklődve figyelem a kialakult helyzetet és inkább a reakciókat. Ritkán, mondhatni még soha nem láttam hasonló állapotban Simont. Szemöldökét rosszállóan ráncolja, talán egyszer, akkor, amikor visszakísért a megemlékezésről. Hangja is más színt üt meg, mint eddig bármikor. Nem állítanám, hogy Raven nem esik át változáson. Őszinte rémületet vélek felfedezni benne, a cselekedeteibe, a menekülésbe. Mintha valóban rettegne attól, hogy nyomkövetőt helyeznek belé. - Mégis mit hisz, hova tud úgy menni, hogy ne tudjanak arról? - vonom fel kérdőn mégis az egyik szemöldököm. A Volentisen nincs egy olyan sarok, ami rejtve maradhatna. Mindent ellenőriznek, nem csak kamerákkal és nyomásérzékelőkkel. Fejlett a technológiánk, mit hisz miért tud a legtöbb esetben jóval hamarabb a Consilium bármit is? Sokat mégsem foglalkozom ezzel, hiszen ahogy tudom lefogom a lányt, az időt is meghatározom. A férfinak persze nem elég, de nem vitatkozom vele. Röpke két másodperc múlva úgyis megtudja, hogy miért, és ahogy látom, ez meg is történik. Lefogom a karjait. A hangját mégsem tudom szabályozni. Fejem csak leheletnyit fordítom el, szívem szerint lefejelném. Talán elájulna és az út hátralévő részében már kevésbé lenne zajos, több mindent át tudnánk beszélni, ami az akcióhoz kapcsolódik. De hát ember tervez, nem igaz? De nem csak én vagyok erőszakosabb a kelletnél Simon is. Alig telik el néhány pillanat és a tű átszúrja a Tizedes bőrét. Sokat ellene tenni nem igazán tud már. A kérésre elengedem a nőt. - Vigyáznék vele - még veszélyes lehet, képes lehet rúgni, harapni, köpni, karmolni. A sarokba kényszerített vad bármire képes lehet, hogy szabadulhasson. Főként ha olyan helyzetben találja magát, mely nem kenyere. Könnyedén csusszanok vissza a helyemre, ölembe ejtem a kezem és figyelem a tű szúrásának helyét. Érzem bőröm alatt az apró chipet még, valahogy furcsa a jelenléte. De a szükség nagy úr. - A természetben lassabban kell haladnunk. Nyilvánvaló, hogy az előző esetek után több csapdát helyeztek el. Ezúttal nem szívesen lépnék bele még egybe - tekintek itt inkább Ravenre. Igaz, konkrétan akkor sem léptünk bele, de épp elég kalamajka alakult ki. - Mennyire tudja előre felmérni a terepet, Tizedes? - kérdezem inkább a nőt, ha Simon addig nem mond mást. A kocsi lassan zötyög alattunk. Az ajtóra illesztett panelon láthatjuk az úticélunkat és hogy merre is járunk. Lassan halad a jármű is a terep még számára is ismeretlen.
*Sportot űzök abból, hogy kiakasszam Gardelt, de csak azért, mert hagyja magát. Vagyis, hogy pont nem és az ellenkezés mindig csak olaj a tűzre. Annyira mókás amikor leáll velem vitázni. Csak vállat vonok a megjegyzéseire, a kérdése az Arkan indulásáról reménytelen remény. Elmosolyodom, kicsit ördögire sikerül, és még a szemöldökeimet is megugráltatom hozzá. A MOR-ban aztán kialakul a ketten egy ellen felállás és ha csak dumcsizásról lenne szó, még azt mondanám, hogy egyenlőtlen a küzdelem az én javamra. * -Maga mindig a szavakon lovagol. A maga gondja, ha kísérletezni akar azzal a kütyüvel, de rajtam ne kísérletezzen. Az pusztán önkéntes alapú, én meg nem egyeztem bele. *ÉS nem hiszem el neki amit mond. *-Hiszi a piszi. *Gardel is beszáll a buliba, miután alaposan kiforgatta a szemeit. A kérdése kissé naiv. Úgyis nézek rá, felemelt jobb szemöldököm alól, kérdőn, hogy „most tényleg komolyan gondolja?” Bárhova el tudok menni a Volentisen úgy, hogy ne lássanak. Eddig tartott a szópárbaj, ezek után már valóban egyenlőtlen a küzdelem, viszont a részemről ha nem s foggal-körömmel, de két lábbal vetem bele magam. Egyszer-kétszer el is találom Simon hadnagy lábát, ez némi elégtétellel tölt el, de végül a két lábam közé fészkeli magát, én meg sikítok ahogy tudok, hogy legalább nekik is nagyon rossz legyen. A rúgkapálást sem hagyom abba, de már nem sokat ér a páncéllal fedett testén, úgy pattanok le róla, hogy öröm nézni, de megnehezítem a dolgát az biztos. Amikor az első szúrást érzem, még hangosabban sikítok fel, a másodiknál szintén, pedig nem fáj annyira. Csak egy szúrás. Inkább az aggaszt, hogy az a chip bennem van. * -Ne dörzsölgesse, csak még mélyebbre nyomja! *Sziszegek Simon hadnagyra miután eltette a tűt és próbálja ugyanazt csinálni mint Gardelnél. Mintha a simogatásával jobb lenne. Basszus! Nem vagyok már gyerek! Bár Gardel még fog ebben a pillanatban, ahogy tudom, kicsavarom a csuklóimat Simon hadnagy dörzsölgetése alól, aztán végre szabad leszek. Rúgok még egyet felé, elérem vagy sem, már úgy is mindegy, a pillantásom amit feléjük dobálok, tele van szikrával, haraggal. A lehető legmesszebb ülök tőlük, duzzogva figyelem felváltva mindkettőt, és önkéntelenül is kapargatni kezdem a bal csuklómat ott, ahol a chipet érzem. Mert érzem, akármilyen kicsi is, _tudom_ hogy ott van. * -Azt a fegyvert tesztelni kell éles használat előtt? *Kérdezem aztán, nem minden hátsó szándék nélkül. Talán a hangomból is kihallatszik és Simon hadnagy háromszor is meggondolja majd, hogy a kezembe adja. Ha mégis megpróbálja…* -Lézerszkennerrel, terepviszonyoktól függően 100-500 méter. Addig meg ne is szóljanak hozzám, válogatott bosszúk kivitelezésén fogok gondolkodni. Szóval amint ennek vége, felköthetik a gatyájukat és imádkozhatnak, de az sem fog segíteni. Basszákmeg! *ÉS bedobom a durcit, ami nekik annyiból jó, hogy nem kell engem hallgatniuk, de az is biztos, hogy a tervezgetésben sem fogok részt venni. Amint megállunk, az első dolgom az lesz, hogy megpróbálom bemérni a chip frekvenciáját és ha meg van kisütöm. Hát velem nem fog senki sem szórakozni, sem kísérletezni. *
Szomb. Május 11, 2019 6:50 am
Tekintetem felemelem a lányról, hogy Simonra tekinthessek. Szemöldököm ráncolom és visszaidézem azon pillanatokat, amikor orrba vágtam. Egyszer, mert felkeltett egy csúnya rémálomból, mely inkább tűnt valóságnak, sőt… Olyan embereket láttam benne, akik léteznek a telepen, én mégsem találkoztam velük soha. Egyszer akkor, amikor megállított Eve miatt… Gondolkoznék tovább is, azonban Raven megjegyzésére egy leheletnyit vonom össze a szemöldökömet és újra letekintek rá. 
