*Egyszer el kellett jönnie annak az időnek is, hogy egy csapatba kerülünk Bruce-szal, bár most nem engem kísérnek, hanem fordítva. Én csatlakoztam egy kutatócsapathoz, és a megérkezésünk után váltak külön az útjaink. A terveim szerint nem kell túl messze mennem tőlük, de a terepviszonyok távolabb sokkal jobban megfelelnek nekem, másrészt jobb szeretek egyedül dolgozni. Természetesen nem fogok, hiszen nem mehetek egyedül, kísérő kell, de a csapat parancsnoka szerint elég egy is aki vigyáz rám. Az engedély mellé még egy kacsintást is kaptunk, az alibi házasságunk újabb iktatása gyanánt. Jó, hát ráhagytuk a parancsnokra a gondolatait és eljöttünk Bruce-szal megfelelően kialakítva a kommunikácitót – mondjuk arra én vagyok a garancia – az utasításoknak megfelelően pedig minden nap bejelentkezünk. A peremvidék igen érdekes terepviszonyokkal rendelkezik, lesz látnivaló bőven, főleg ha égig érő, vaskos törzsű fák között sétálunk. Én csak ámulok az óriások láttán, és be kell valljam, az Ocanon még sosem élveztem ennyire a túrát, mint itt és most. Az ideiglenes táborhelyünk látótávolságon kívülre esik az alaptábortól, de könnyedén elérhető egy napi gyaloglásra. Az első nap fél napnyira távolodtunk el, ellenkező irányba az alaptábortól, ma a másodikon egy kicsit…talán északabbra, fene sem tudja mi merre van, csak hozzávetőlegesen határoltuk be az irányt. Este jobban tudok tájékozódni a csillagok állása miatt, nekem jobb támpont, ezért is kell ez a mostani kutatás, hiszen több lézer szkennert is kihelyezek mire végzünk, és össze tudom majd hasonlítani az eredményeket azokéval, amelyeket a Viharszigeten állítottam fel annak idején Simon hadnaggyal. Sajnos nincs sok lehetőségem erre, nem volt hát kérdés, hogy kihasználom ezt az alkalmat. Másrészt örülök, hogy kettesben lehetek Bruce-szal, sok megbeszélnivalónk van, amit értelemszerűen, az elmúlt események miatt, nem szeretnék még a kabinunkban sem elmondani neki. Úgy egy órai séta, ámulás és ámulás séta közben után állok meg, hogy pihenjünk.* -Oké, csüccs le. Innom kell és pisilnem. *Leteszem a hátizsákom és a fémládát amit én cipelek, mert értékes műszerek vannak benne, Brucenak pedig szüksége van mind a két kezére, ha esetleg valami vagy valaki lesből támadna ránk. Én jobban félek a valamitől, konkrétan ocani állattól, másra nem számítok. Egy fa törzsének dőlök a hátammal nekitámaszkodva, a lábaimat pedig kinyújtva pihentetem, míg a kulacsból teszek még a hólyagom tartalmához. Addig Bruce megfelelően néptelen, állat – és mérgező növénymentes toalettet keres nekem. Meg persze magának, de neki sokkal könnyebb dolga van. Néha, hasonló helyzetekben nagyon szeretnék pasi lenni, bár úgy általában a fenének sem hiányzik egy himbilimbi a két lábam közé….saját testrészként.*
Sűrűn nem fordul elő, hogy Ravennel együtt tudok küldetésre menni, de most végre elérkezett ez is. Általában több fős csoportokban kapjuk a küldetésre a parancsot, de most végre nem ez történt. Hinném, hogy a gondviselés, bár egy kis rábeszélés is kellett, hogy meggyőzzem a hadnagyot, hogy Raven nagyon jó kísérőnk lenne a feladat megoldására. Az meg még nagyobb örömmel töltött el, hogy bele is egyezett. Hamarosan a szállítóegységben találtuk magunkat és aztán már csak percek teltek el, hogy a felszínen landoljunk. Hihetetlen, hogy ennyire könnyen ment a dolog, de azért nem bízom el magam. Az összekészített holminkat már magunkhoz vettük és mire felocsúdtam, már ketten igyekeztünk az alaptábor felé. A terepgyaloglás szinte felüdít, és ahogy elnézem a tájat, nagyon is tetszik ez a hely. Ami meg a szükségleteinket illeti, az is szóba kerül, bár nekem nem okoz annyira gondot. -Oké. Keresünk valami alkalmas helyet. - nyújtottam ki a nyelvem rá, de ahogy ismerem, nem lesz egyszerű a megvalósítás. A Bolygó növényzete lehet mérgező is, ha nem figyelünk. A kis dolgom hamar elvégzem, aztán megvárom a nejem. Ha nem hallok felőle szitkozódást vagy éppen cifra káromkodást, akkor sikerült megoldania neki is. -Na? Minden rendben?- kérdezek rá, mert elég sokáig marad távol, de pár perc még nem nagy ügy. Amíg várakozom rá, addig a PDA-n előkeresem a műholdas térképet, de megnyugodtam, hogy a megfelelő helyen vagyunk jelenleg. -Jól haladunk! Hamarosan meg kell látnunk egy vízesést… arra!- mutatok Nyugat felé, majd ha visszajön a „bokorvadászatról”, akkor indulhatunk is tovább. Egyelőre a megadott hely felé tartunk, de valahogy úgy érzem, hogy túl gyanús, hogy ennyire simán jöttünk idáig. Ahányszor erre a Bolygóra tetem a lábam, mindig történt valami. Most se számítok másként, bár arra felkészültem, hogy váratlan élőlények is felbukkanhatnak az útvonalunkon. Azt meg, hogy kezdek éhes lenni, azon már nem is csodálkozom. -Kezdek éhes lenni. –közlöm tényként, mivel szomjas még nem vagyok, de a hasam hamarosan fog jelezni, hogy itt az utánpótlás ideje. Azt meg borítékolom, hogy a nejem nem fogja szó nélkül hagyni, ha megint kajáláson kapna. De tényleg kezdek éhesedni.
*Tök jó, hogy őt felüdíti a terepgyaloglás, hát engem nem annyira. Látszik is az arcomon, magamban elmorzsolok azért pár keresetlen szót a lehetetlen terepviszonyok miatt, de végül is nekem ad némi támpontot s már a túra közben összegezhetek némi kutatómunkát. Bruce arca persze földöntúli mosolyba görbülten marad az indulástól majdnem a megérkezésig. Élvezi, hát istenem. Néha szeretnék egy kis lelkesedést elcsenni tőle, de nem olyankor amikor nyelvet ölt rám. Visszanyújtok. Mikor meg van a megfelelő hely, elvonulok és nekikezdek a hámozásnak. Még a felénél sem tartok amikor Bruce sürgető hangja csorog felém a fák és a susnyás között.* -HÉÉÉ! Neked könnyű, csak előkapod oszt jóvan! Nekem vetkőznöm kell, francba ezzel az egyenruhával! *Kiabálom nem kis elégedetlenséggel a hangomban. Némi bokorzörgés és csörtetés után sikerül felszabadultan megjelennem a zöld levelek között. Nézzük a jó oldalát a rossznak; legalább nem esik az eső. *-Most már minden rendben….Arra, vízesés. Iktatom. *Még lecsüccsenek pár percre, hogy kifújjam magam és kipihenjem a könnyítés fáradalmait, iszom pár kortyot, de nem sokat, mert nem szeretnék újra nekivetkőzni. Hátamat a fának döntve pihengélek, de egyszer csak el kell indulni, ami nálam hosszas nyögésekkel tarkított felállást jelent. Mikor ezen is túl vagyunk és Bruce alig visszafojtott röhögésén, mehetünk tovább. Persze nálunk nem olyan egyszerű egy kirándulás sem, talán nem is baj, hogy eddig nem igazán voltunk együtt a küldetéseken. Szerintem tutira összevesztünk volna és nálunk még a békülős szex sem jöhet szóba. Csak azért nem beszélek, mert levegőt venni muszáj, az meg rohamosan fogy a feszített tempótól, Bruce azonban…hát komolyan nem hiszem el!* -Éhes?! Induláskor ettél, több energiaszeletet, pár darab nem is tudom mit, és még lefojtottad azzal a hogyishívjákkal. De ki szááámolja!? *Szemet forgatok. Bruce gyomra feneketlen, olyan mint egy növésben lévő kamasz. Mindezt menet közben vágom hozzá, nem mérgesen, inkább csak szimplán tényként közölve, de azért a szabad kar hadonászása a jobb kifejezés miatt meg van. Eszem ágában sincs megállni, mert a végén nem érünk oda időben és még vissza is kell érnünk. Nem akarok kint éjszakázni, kicsi sátorban, közel az állatokhoz akik kifejezetten rám utaznak. Persze az alaptáborban sem lenne más a helyzet, de ott több vadriasztót is felszereltek, több katona van sok fegyverrel és nagyobb sátrak. *-Egyél menet közben. Menni fog ugye? Néha komolyan fel nem foghatom hova fér beléd annyi kaja. Neked szuper anyagcseréd lehet, de meg ne tudja senki, különben kísérleti alany leszel valamelyik laborban. *Felnevetek, bár a gondolat nem túl vidám és nem is mondtam olyan nagy hülyeséget. Bármi megtörténhet, főleg azok után amit Denisov mesélt arról a kutatóállomásról. *
Ahogy várakozom Ravenemre, hogy tovább indulhassunk, kezdem azt érezni, hogy a kis heccelődésem célba talált. Nem mintha direkt húznám a fejét ezzel a sürgetéssel, de meg kell hagynom, hogy élvezem ezt a kirándulást. Régen akartam már vele lenni egy küldetésen, de eddig nem volt hozzá szerencsém. Most viszont kapok az alkalmon, hogy mindent elkövessek arra, hogy élményes és kalandos legyen ez a napunk. A fejemben viszont valami kezd motoszkálni a pontos helyzetünk miatt. Az világos, hogy most éppen a tábor felé tartunk, de nem rémlik, hogy itt lenne egy vízesés. Talán valami adat nem stimmel, vagy más koordinátákat adtak meg, de még nem szólok róla neki. Biztos, hogy megint én lennék a hibás, hogy eltévedtünk vagy nem is ott vagyunk, ahol lennünk kellene. Egy pár óra gyaloglásra vagyunk csak a megadott helytől, de ebben csak akkor leszek biztos, ha odaérünk. A PDA-mat elrakom a zsebembe és amint indulunk, arra tartok, amerre a térkép is mutatja az irányt. -Az a két energiaszelet semmi nem volt. - kezdem neki magyarázni, de a végét már elröhögöm. -Jól van, na. Utálom, ha korog a gyomrom, és inkább megelőzöm a hangját. – bólintok, majd a nyelvemet visszahúzom a számba. Tudom, hogy elég sokat eszem, de az energiához kell az étel. -Persze, hogy megy. - néztem rá kicsit durcásan, de inkább csak színlelve, mert tudom, hogy ez kiakasztja és imádom piszkálni őt. Elő is veszek egy tasakot, amiben valamilyen fehérjebomba rejtőzik és falatozni kezdek egy széles vigyorgással. -Kérsz?- nyújtom felé, bár tudom, hogy ő inkább kényelmesebben fogyasztja el a betevőjét. Az arckifejezését figyelem és nem állom meg, hogy ne lengessem magam előtt a tasakot, hogy ezzel cukkoljam még jobban. -Finom. – bólintok, miközben tömöm magamba a kaját. Jó is a friss levegőn pótolni az elhasznált energiát, és most ez egy remek alkalom. De aztán… ahogy egyik fát kikerülném, a lábam alatt beszakad a talaj, és zuhanni kezdek lefelé. -Maradj ott ahol vagy Raven!... ÁÁáááááá… - Próbálok megkapaszkodni, de olyan gyorsan csúszom le a nedves talajon, hogy a fejem felett, csak egy kisebbedő rés mutatja, ahonnan indultam. Még szerencse, hogy Raven nem állt mellettem… így nem rántottam el magammal, vagyis remélem, hogy neki nem esett baja. A zuhanásom végeztével, a seggemre érkeztem, és a hátizsák elég sokat felfogott a landolásomnál. A karom sajog, de nem hiszem, hogy eltört volna valamim. Legalábbis remélem, hogy nincs erről szó, de csak akkor tudom meg, ha megmozdulok. Jobb híján a sötétben igyekszem összeszedni magam, és felállni, de amint megemelkedem, egy nagy ütést érzek a fejemen, ahogy a sziklába verem a fejem. -A francba!- fogom a homlokom, de aztán nagyobbat kaptam, mint gondoltam, mert egyre homályosabban kezdek el látni, és nemcsak a sötét hely miatt. – Mekkora hülye vagy, Bruce!- mondom magamnak, majd a szikla hűvösét érzem utolsónak, ahogy elterülök.
*Rábíztam, hogy vezessen, ezért nem is figyelem, hogy merre megyünk, egyébként is el vagyok foglalva azzal, hogy megint éhes. Ha nő lenne, tutira elhízott volna annyi kajától, amit megenni képes. *-Hja, persze, a gyomrod sem számolja kettő után amit megeszel. Értem én. *S ilyenkor már csak az agyát tudom húzni, mert nem vesz komolyan, ami persze nem is baj. Ezen _is_ alapul a barátságunk. Nem is lassítok míg előveszi az energiaszeletet, így kénytelen menet közben turkálni a holmija között, vagy épp a zsebében, mert abban is biztos vagyok, hogy már jó előre a keze ügyébe készítette, biztos ami biztos alapon. S nem is csalódom benne. *-Köszi nem…..biztos vagyok benne, de nem kérek. *Először szemet forgatok, a második unszolásnál már csak nevetve válaszolok, mert tudom, hogy úgy sem hagyja abba, míg meg nem nevettet. Még vállon is csapom, finoman és nőiesen, ahogy szoktam, erre meg hirtelen eltűnik mellőlem. Csak pislogok, nem fogom fel hova lehetett…bár a kiáltás eléggé árulkodó. Úgy két légvétellel később kapcsolok, tekintetem a közvetlenül a lábam mellett tátongó lyukra téved, hallom ahogy a föld pereg lefelé, néhány öklömnyi göröngy is leszakad. Meg sem merek mozdulni, mert attól félek, hogy abban a pillanatban kiszalad az én lábaim alól is a talaj. *-Bruce…Bruuuuce! *Még kiabálni sem merek, a hangom olyan mint egy nyikorgás és csak a nyakamat nyújtom a lyuk fölé, mintha ugyan látnék valamit. Persze nem látok, csak a fekete lyukat, ami elnyelte Bruce-t. *-Bruce jól vagy? Megsérültél? *Megdermedek abban a testhelyzetben, amiben megálltam, ebben már van gyakorlatom. Lentről csak mormogást hallok, de a szavak értelmét nem tudom kivenni, tovább nyújtom a nyakam, ameddig csak lehet, de úgy sem fogok lelátni a sötétségbe, ez inkább önkéntelen próbálkozás. Azon agyalok, hogy van-e kötél nálam, amivel felhúzhatom, persze csak ha nem sérült meg komolyabban, és fel tudja húzni magát. Szerencsére fa van bőven amihez a kötelet tudnám kötni. Viszont arrébb kellene mennem a lyuktól, hogy egyáltalán bele tudjak túrni a hátizsákba minden probléma nélkül. Végül csak megmozdulok, lassan behajlítom a térdeimet addig míg a fémtáska alja le nem ér a földre, elengedem és jöhet a második akció. Arrébb kell lépnem. A lyukhoz közelebbi lábamat emelem fel, hogy a pergő föld közeléből elvegyem a súlyt és egész jól megy, csak keresztbe kell tennem a lábaimat, hogy a felemeltet magam mögé tegyem. Ám az Ocan élőlényei feltették magukban az én elveszejtésemet, s mivel eddig nem sikerült, hát tovább próbálkoznak. Most egy nagy madárfélét küldtek az isteneik, vagy tudomisén kicsodák, hatalmas szárnyakkal, melyek először csak árnyékot vetnek rám, aztán már a hangját is hallom ahogy surrognak a levegőben. Felnézek…nem kellett volna.* -Neeee! Kérlek szépen ne! *Nyekergem ijedten, de a madár nem hallgat rám, egyenesen felém repül….a jelenlegi állapotomban ezt hiszem, noha csak egy ágra akar leszállni. A baj azonban kész, ösztönösen ugornék el az útjából, ehhez azonban leteszem a lábamat, amit már oly gondosan felemeltem. A föld abban a pillanatban gondolja úgy, hogy göröngyeire szakad alattam, a lyukat megnagyobbítva csúszom bele én is Bruce után. *-VÍÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍÍ! *Menetrendszerinti sikításom elkísér egészen a fenékig, ott aztán Bruce-ra esek szétvetett lábakkal, pont az ölébe, letarolva a felső testét, szinte a földbe gyömöszölve. Minden tagom fájdalmasan sikít fel…némán. Csak én hallom, ami rosszabb, hogy érzem is. A tenyeremet lehorzsoltam, ahogy Bruce két oldalán megtámaszkodom a talajon, így esett, hogy megesett. A térdem is fáj a kemény talajnak ütközve és a hasam is….tutira a kemény páncélja miatt. Gondolom azt érzem. Meg azt is, hogy nem akarok megmozdulni, hátha más testrészem is megfájdul. *-Aúúúcccs!
Gyorsan történt minden. A fejemet, ahogy bevertem, már csak foszlányokra emlékszem. Ravenem hangja még a távolból elért hozzám, de aztán csönd lett. Nem tudom meddig voltam kiterülve a saját hülyeségem miatt, de mielőtt még tovább lebegtem volna az öntudatlanság mezsgyéjén, egy hatalmas puffanással rám esett valami. A levegő teljesen kipréselődött belőlem, ahogy az a valami rám zuhant. Úgy éreztem, mintha egy kőszikla a mellkasomra esett volna, holott még azt se tudtam pontosan hol vagyok. Pár pillanattal később zihálva térek vissza a valóságba, és nagy megdöbbenésemre, nem egy szikla, hanem a nejem lábait látom magam előtt. A derekam fájdalmasan megroppan, ahogy megérkezik a teljes súlyával az ölembe. -Basszzuus…… ööö….boccs… Raven...- szalad ki a számon a hirtelen fájdalomra a reakcióm, de aztán próbálom őt is összeszedni, nemcsak magamat. Azt már sejtem, hogy egy jó darabig a nemesebbik felem sajogni fog, a többiről nem beszélve. Még szerencse, hogy nem a táskát dobta maga elé, ami biztosan csak keresztszülőnek avanzsálna valahová, bár a családalapítás is kérdéses lenne. -Jól vagy?- nézek rá, ahogy az ágyékomat szorítom. Elég rossz volt ez a landolás, vagyis a lehető legrosszabb helyre sikeredett neki. Bár nem tudhatta, hogy én hol lehetek. Legalábbis fogalmam sincs. Igyekszem most már nem nagyon felemelkedni, de megvárom Ravent is, hogy összeszedje magát. Ha kell, segítek neki feltápászkodni. -Elég szűk ez a járat, már bevertem a fejemet is, ahogy fel akartam állni. Te se emelkedj nagyon, inkább négykézláb menjünk tovább. Arra mintha lenne fény, vagy kijárat. Minden rendben? Megvagy?- kérdezek rá, és próbálom a saját szememmel, vagyis a kezemmel megtapogatni, hogy egyben van-e. Olyan sötét van itt, mint egy fotószobába, bár ott van némi infravörös fény, vagy valami ilyesmit olvastam róla. -Megyek előre, gyere majd utánam, jó? – mondom végül, ha a kezeimmel megbizonyosodtam, hogy nem tört el semmije, és persze, ha közbe nem csapkodja meg a karomat a tapizásért. Mondjuk teljesen orvosi szemszögből tettem, bár fene tudja, miket szoktak ilyenkor matatni a dokik. Még jó, hogy nem vagyok az.
*Egyelőre Bruce-ra hajolva próbálom kiűzni a fájdalmat legalább a fejemből. Másrészt ha nem mozdulok, akkor talán nem hullámzik át rajtam még egy-két gyötrelmes érzés. Viszont jólesik egy kicsit káromkodni. *-Bruce. *Nyöszörgő hangommal még magamat is meglepem. *-Ha káromkodsz, csináld rendesen. Aztarohadtkurva! Basszki! Hogy a redvás, nyálkás földféreg zabálja meg azt a lyukat…*Egész jó. A dühöm egy részét kiadtam magamból, bár érzésem szerint ebben az állapotban még én sem vagyok formában. Nagy levegőt nem veszek.* -Szerinted? *Bruce-nak néha remek kérdései tudnak lenni, de ezért szeretem. Többek között. Bár gondolom neki is fáj, érzem én, hogy kettőnk között tapogatózik ….ezek szerint véget vetettem a lehetetlennek. Én biztos ami biztos alapon végignyöszörgöm a talpra állításomat…*-Áúúúcccsss! Aúúú szólhattál volna előbb is. *Valamiért mindig későn szól, vagy én kapkodok, aminek most a fejem látta kárát, mert beverem. Dörzsölgetem hétrét görnyedve.* -Azt hiszem. Remélem nem zökkent semmi a helyére a fejemben ettől az ütéstől. Borzalmas lenne normálisan. *Sötét van, ezért nem látom előre, hogy Bruce mire készül, viszont pillanatokkal később érzem. A legjobb helyeken tapogat meg, nekem a legjobb….őt minden bizonnyal nem hozza lázba és izgalomba a melleim és a fenekem tapogatása. Meglepődöm – újra – azon amit az érintései miatt érzek. Végül is pasi keze van.* -Hmmm….nem akarod folytatni? *Persze biztosan nem, de így jártam. Én is megtapogatom magam, leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy a kütyüim egyben maradtak-e és szerencsére igen. *-Te jól vagy? Megnézzem, hogy mindened egyben van-e? Szívesen…csak mondom. *csak mondom a sötétnek meg Bruce felől érkező lélegzetek hangjának. Aztán inkább lemondok a tapizásról és előveszem a nadrágom zsebében lévő kicsi elemlámpát. Nem rég még átkoztam a katonai ruhát, most áldom az eszemet, hogy ezt vettem fel és telepakoltam a zsebeit mindenféle hülyeségnek tartott kacattal. Az egyik ilyen kacat végül a kezemben villantja fel a fényét. *-Nálam van a lámpa, én megyek elől. *Ha a tapasztalataimra hagyatkozom, el sem indulok, mert tuti, hogy ezen össze fogunk veszni. Mert Bruce-nak lehet, hogy jobb érvei vannak. Nála van a fegyver. Nála van a fegyver? Vagy zuhanás közben elhagyta? Végigvilágítok rajta, meg a földön is magunk körül.*
Úgy vélem, hogy Ravennek nem történt baja. A káromkodását meghallva, ebben biztos is vagyok. Elvigyorgom magam, ahogy akarja nekem tanítani a trágár szöveget. -Tudod, hogy nem megy nekem cifrázva káromkodni, mint neked, de majd igyekszem. – kászálódok fel lassan és szedem össze a sajgó tagjaimat. De legalább neki nem esett baja, mert akkor nem szidná ezt a helyzetet. -Mondtam, hogy ne állj fel… - tapogattam meg a fejét, már amennyire gondoltam, hogy ott verte be, ahogy emelkedett fel. -Majd adok rá puszit. - vigyorogtam el magam, de inkább meg akarom nyugtatni, hogy ne pánikoljon be a helyzettől. -Jól van már… csak megbizonyosodtam, hogy nem sérültél meg. - eresztem el a testét, bár nincs bennem semmiféle reakció az érintésétől, de az ő részéről ugyanezt nem mondhatnám el. De jobbnak látom nem folytatni és elengedem, hogy arrébb kússzon elém. -Nézd, ha akarod. – terül el rajtam egy újabb mosoly, de tudom, hogy úgysem teszi meg. -Remek érv, hogy előre menj. De csak most mondod, hogy van lámpánk?- nézek hunyorogva a fénybe, ahogy körbevilágít a helyen. A hátizsákom még megvan, és a fegyverem is mellettem hever. Megragadom, és ha sikerül összehúzódva négykézlábra emelkednem, akkor követem a nejem. Úgy se engedné, hogy én induljak előre, amilyen hatalmas felfedezővágy van benne, de én így csípem, ahogy van. Jól kiegészítjük egymást az első pillanattól fogva. -Ez valami féregjárat lehet?- kérdezem halkan, ahogy követem, ha már haladunk előre az előbbi kijáratnak vélt fényfolt felé. -Remélem lakatlan…- teszem még hozzá, de nyitva tartom a szemem és az érzékeim, nehogy valami meglepjen minket. Nem igazán szeretnék valami dög ebédje lenni. Apropó ebéd! Az energiaszeletemet meg se ettem…
*Kettőnk közül nekem mocskosabb a szám az tény, de épp eleget káromkodtam ahhoz, hogy egy s mást eltanulhatott volna. Na mindegy, megy nekem nélküle is. Sajnos azonban hamarabb adom ki magamból a „feszültséget” semmint kellett volna, mert a felállásnál megint fájdalom jár át, csak éppen a majdnem törött bordáimhoz adok még egy kővel ütött fejet is. Most már teljes a leltár. *-Későn mondtad. *Vágok vissza, mert igaz, a puszira viszont igényt tartanék csak éppen nem tudom hova nyomjam a fejem érte. *-Majd ha már látunk. * A sötétben jobban esik a tapogatózás s bár én még szívesen elviselnék belőle többet is, Bruce elhúzza a kezét, és még mentegetőzik is egyem a máját! Mielőtt engedélyt adna a viszont tapizásra, lemondok róla, nem tudom mennyire esne neki jól, vagy nekem…mondjuk biztosan kiélvezném a hosszú pillanatot, de megelégszem a tusolós emlékekkel. Lámpánk van, kivételesen nálam. A sok küldetés meg kaland – rossz kaland – már nyújtott némi tapasztalatot, legalább annyit, hogy elemlámpa legyen nálam, fegyvert azonban semmiképp nem vagyok hajlandó magamhoz venni. Igényt is tartok arra, hogy elsőként vegyem birtokba a járatot ami reményeim szerint vezet valahová, Bruce-nak szava sem lehet….de attól még van neki. A gyér fényben láthatóvá válik a vállrándításom és a pimasz képem, mosoly nélkül. *-Nem kérdezted korábban, és el voltam foglalva a zuhanással, a csontjaim helyretételével és a drága, finom kezed érintésével. Na az…nagyon lefoglalta a figyelmemet. *Még a mutatóujjamat is felemelem, hogy nyomatékosítsam a szavaimat, ezzel egyszer s mindenkorra zavarba hozva Bruce-t. Azt hiszem a titkos házassági szerződésünk előtt nem gondoltuk mi át ezt az egészet úgy istenigazából, főleg én nem. Hiszen adva van egy pasi, aki külsőre és belsőre is – eltekintve egyetlen momentumtól – joggal tarthatna igényt az Álompasi címre, és itt vagyok én, aki lassan de biztosan feladja a makacsságból fogadott önmegtartóztatást. Tuti feszültség. Mielőtt még jobban belegabalyodnánk ebbe a témába, előre indulok…Bruce első kérdésénél még nem fogok gyanút, a hely meghatározása csupán lopva csusszan be a tudatomba és észrevétlenül fészkeli el magát. A reményei kifejezésekor azonban már megjelennek előttem a hátborzongató képek férgekről, szörnyekről, éles fogakról és karmokról. Megtorpanok…aztán hátrálok…kis szerencsével Bruce képébe. Megpróbálok visszajutni a kiindulópontukhoz, nyújtom a keze ügyébe a lámpámat.* -Menj te előre, mégiscsak te vagy a férfi…meg neked van fegyvered. *Amit már kifigyeltem az első lámpagyújtásnál és meg is könnyebbültem. *
Elég szűkös, és mi tagadás büdös helyre zuhantunk. Már az első pillanatban feltűnhetett volna, hogy elég keskeny is, de csak most látszódott jobban a lámpa fényénél. Még szerencse, hogy nem valami rusnya dögre estünk, mert akkor már kevesebb testrészünk is lehetne. De jobb, ha nem is emlegetek ilyet, mert a végén tényleg belebotlunk valami féregbe, ami ezt a járatot vájta. -Mikor kérdeztem volna? – nézek rá hunyorogva. Jószerivel a legképtelenebb helyzetekben is tudunk vitatkozni vagy éppen egymást piszkálni, amit nagyon is élvezek mindig. - A fene se gondolta, hogy az is kellhet még. - másztam tovább utána, majd megint eszembe jutott az, hogy valami élőlény lakhatja ezt a szűk izét. -Csak jussunk ki erről a helyről, ahol fény van, és adok még kettő puszit is ahova akarod, csak haladjunk…. – kezdtem tovább noszogatni, hogy gyorsabban másszunk, nehogy tényleg meglepjen valami. -Jól van, na…. én se gondoltam, hogy beszakad alattam a talaj. - most már nevetem el magam, ahogy visszaemlékezem a zuhanás előtti percre, de meg kell állapítsam, hogy egy porcikám se kívánta ezt az élményt. -Most mi van?- kezdenék haladni, mikor a fejemnek ütközik a feneke. – Mit csinálsz? Előre megyünk, nem vissza…- húzódom oldalra, amennyire tudok, hogy elférjen mellettem, de nem értem pontosan, hogy miért gondolta meg magát. -Te akartál előre menni… most meg tolatsz?- vigyorgom el magam, ahogy a kezembe nyomja a lámpát, majd mögém araszol. -Jól van. Gyere akkor mögöttem. – bólintok felé, bár ezt nem biztos, hogy látja, de majd kitör rajtam a röhögés, ahogy az arcát látom. -Csak nem tán majrézol?- mondom még neki, miközben helyet cserélünk, és előre indulok. A lámpa fénye nem sokat világít előre, de legalább nem vakon mászunk, mint a vakondok. -Ne maradj akkor le. Amúgy meg nincs itt semmi, csak föld, meg szikla. - próbálom nyugtatni, de az én pulzusom se teljesen normális értéket mutat, de annak örülök, hogy én vagyok elől, ha esetleg tényleg lakná valami borzadály, az előttünk lévő járat valamelyik oldalágát. Lassan haladunk, de már látom, hogy nagyjából száz méter után, valami fény szűrődik felénk, ami nem a lámpánktól ered. -Már nincs messze. Tarts ki. Ott, látok valamit.
Hétf. Feb. 19, 2018 3:08 pm
