Alig vártam, hogy reggel legyen és megkeressek egy bizonyos Pilótát, aki segített nekem eljutnom a Jolára. A Parancs a kezemben volt, de a transzporterben maradt, és vissza kell szereznem, hogy jelentkezhessek szolgálatra. Hogy a fenébe maradt ott nála, miután elvette ellenőrizni, azt nem tudom, de meg kell találnom gyorsan. A fagyasztásom óta eltelt idő inkább nekem tűnt hosszabbnak, mint a valóság. Bár a kiolvasztottak közül vannak olyanok is, akik már éveket élnek ezen a helyen. Sok időt nem szoktam egy helyben tölteni, de nem azért, mert „sajtkukac” vagyok, hanem a bevetések és a feladatok többször szólítottak el a Bázisunkról, mint az átlagembert. Katona lévén hozzá vagyok szokva az örökös „mozgáshoz”, de azért most jóval több napja voltam egy helyhez kötve. Ahogy a reggeli rutinjaimat elvégeztem és a zuhanyból kilépve, már csak a ruhámat kapom magamra és a málhát. Ha azt mondanám, hogy nem izgulok kicsit, akkor nem mondanék igazat. Az Állomáson se tudtam nagyon kiismerni magam a sok ismeretlen dolog közt, de ne is várjam magamtól, hogy ezeket pár nap alatt megszokom. A kések, fegyverek és egyéb robbantás-technikai eszközök nem okoznának semmi gondot, még most sem, de ha egy embert kell megtalálnom az egész rendszerben, inkább tűnik „tű a szénakazalban” esetre. De most már belevágtam, és ha sikerül megtalálnom, akit keresek, akkor kész csodának fog számítani. Azt persze számításba kell még vennem, hogy helyismeretem alig valamivel 5%- felett van. Nem sok, de ha belevesszük, hogy logikai úton kicsit leszűkíthetem az „előfordulási” helyét az illetőnek, akkor már „csak” három szintet kell végigtrappolnom, hogy megtaláljam. A hálókörleteket ki is húztam a sorból, mert valószínű, hogy reggel 8-kor már nem alszik az ágyában egy Pilóta. Ezt inkább erősen gyanítom, de biztosat nem tudok. Az elmúlt időben sok furcsa és érthetetlen dologgal találkoztam, de remélem, hogy nem tévedek nagyot. A Földön a „Sasok”-nak külön volt körletük, ahogy a többi alakulatnak is megvolt a privát helye. Itt még nem vagyok annyira jártas az elhelyezésekkel, bár a Kantin is egyfajta „gyűjtőhely”, ahogy nálunk is volt. De nem találtam meg a keresett személyt, akiről még fotót is kaptam az egyik Kadéttól, aki hozta a parancsot. Lassan már a második szintet is végigjárom, de még nem jutottam közelebb hozzá. A dossziét szorongatva és egyre sűrűbben belelapozva próbáltam valami fogódzót keresni az azonosítására, hogy merre keressem. Különösebb információt nem tartalmaz ez a mappa, de ahogy körbenézek a folyosókon elhelyezett kiírások közt, még jobban belemerülök az olvasásba. Észre sem vettem, hogy valakinek nekiütközöm a hátammal, miközben a papírokkal a kezemben forgolódom. Hirtelen hangokra leszek figyelmes, s valami a padlón elszóródva gurul szerte-szét. Még az talán a szerencse, hogy nem törtek el, amik a kémcsövekbe vannak. Majd megfordulok, és egy Hölgyet veszek észre, akinek a kezéből kivertem véletlenül a tálcát. Még levegőt is elfelejtek venni, annyira meglepett a dolog, de csak utána kezd vörössé válni az arcom, mikor elér a tudatomig, mi történt. -Bocsásson meg Hölgyem! Nem volt szándékos!- hajolok le szedegetni az elgurult tégelyeket. Szinte lángol az arcom a bénaságomért, de igyekszem uralkodni minden mozdulatomon és sűrű elnézések közepette segítek neki talpra állni. Még a mappámat is kiejtem a kezemből, ahogy a kezemet nyújtom felé, ha elfogadja. -Sajnálom… ! – nézek rá bocsánatkérően. –Jól van? Nem esett baja? - teszem fel a kérdésem, miután összeszedem neki a holmiját. Legszívesebben homlokon csapnám magam a figyelmetlenségemért, de most jobban izgat, hogy nincs e nagyobb baja az elsodort Kisasszonynak.
Micsoda rendetlenség van ezen az átkozott hajón. És milyen népségeket vetek fel ide. Hihetetlen! Nem tudom Ethan kapitány, hogy volt képes ilyen embereket felvenni. Én ennél sokkal határozottabbnak és figyelmesebbnek gondoltam őt. De úgy látszik tévedtem. Olyan mérges vagyok, hogy csak na. Főleg most, hogy nem találom azt az átkozott embert, aki megígérte, hogy segít nekem. Hova a fenébe mehetett? Megmondtam neki, hogy álljon rendelkezésemre a nap minden percében. Amit meg én parancsolok az a PARANCS! A szó szoros értelmében. Nem értem mit nem lehet ezen felfogni, vagy talán büntetést akar? Szükségem van egy külön laborra, mert, nem tudok ennyi ügyetlen és idióta ember között dolgozni. Áááá. Felrobbanok a dühtől. Felpakolok a tálcámra néhány kémcsövet, meg minden féle dolgokat, amikre szükségem van. Azt hiszem inkább a kabinomban fogok neki ennek. Ha vannak is a folyosón azok mind félreállnak és tisztelettudóan köszönnek nekem. Így kell. Ez a jól neveltség. Elvégre is a felettesük vagyok szóval kötelességük engedelmeskedni nekem. Egy árva érzelem sem jelenik meg az arcomon, amikor visszaköszönök nekik és egyet egyet jól megdorgálok, hogy miért nem dolgozik vagy miért álldogál itt, mért nem megy a dolgára. Olyan óvatosan próbálom vinni a tálcát és a rajta levő üvegeket, hogy nehogy leessenek, hogy az még tőlem is soknak számít. Szemem is folyamatosan csak a tálcán levő dolgokon van, szinte megbabonázva azokat, hogy még véletlenül se merjenek leborulni. Ám ekkor hirtelen valaki belém jön háttal. A tálca tartalma se perc alatt a földre pottyan, ahogyan vele együtt én is. - Azt a kurva jó életbe!- hagyja el ajkamat a méreg első jele. - Nem lát a szemétől?! - rivallok rá olyan hangnemben, hogy még a falak is megrezzenek. - Nem akarta. nem akarta. - mormogom - Szemüveget adjak magának? Vagy behúzzak rögtön egy jó nagyot. Bár inkább a legutóbbit kellene. - az egészet egyszerre hadarom el dühösen. Amikor meg az üvegcsék felé nyúlna, hogy felszedje őket félretolom a kezét határozottan. Mikor meg azért nyújtaná a kezét, hogy felsegítsen, nem fogadom el, hanem én magam állok fel rá se nézve. - Ne szabadkozzon már! - ordítok ismét rá, miközben a szemeim szinte szikráznak a haragtól. - Legközelebb jobban figyeljen és örüljön, hogy rögtön nem küldőm a kapitányhoz! - arra a kérdésére, hogy jól vagyok-e inkább nem is válaszolok. Nekem itt ne udvariaskodjon, nem vagyunk olyan viszonyban és ha abban lennék se engedném meg. - Egyáltalán ki maga? És mi a fészkes fenét keres itt?
Még akkor nem is volt gyanús nekem, hogy valami oka van ennek a nagy „félreállásoknak” a folyosón, mikor még hozzá sem ütköztem a nőnek. Mondjuk, amikor meghallom a szavait, hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Kissé meglepett a szabad-szájúsága, de betudom a szétgurult tégelyekre. -Bocsánatot kértem, Hölgyem!- próbálom ismét elnézését kérni, de szerintem feleslegesnek látszik. -Köszönöm, de nem kell szemüveg! A látásommal semmi baj sincs. Csupán véletlen volt, hogy magának ütköztem és a tálcának, mert hátrafelé nincs szemem… - válaszolok vissza egy kicsit hosszabban, mint talán kellene, bár lehet, hogy ez csak olaj lesz a tűzre, ha ilyen paprikás hangulatban van. Nem akartam elsodorni, de látom, hogy bármit is mondok vagy tennék, az sem felelne meg most neki. Inkább úgy teszek, mintha pár mondatát meg se hallanám, és rezzenéstelen arccal nézek rá. Fogalmam sincs miért ilyen zabos rám, de az is előfordulhat, hogy már előttem valaki felmérgesítette, én meg csak „rosszkor vagyok, rossz helyen” elven vezeti le a mérgét rajtam. Jó, hogy a tálca felborítása az miattam volt, de azon kívül nem tettem olyasmit, amiért ennyire mérgesnek kellene lennie. A tettlegességre utaló mondatára, kicsit oldalra billentettem a fejem és majdnem elnevettem magam, de teljesen jogosan van felháborodva a kémcsövekért, amiket visszarakosgattam a tálcájára. Ha kicsit belegondolok, akkor jobb, ha most erre nem mondok semmit. A Kapitány említésénél ismét majdnem szóra nyitottam volna a szám, de jobbnak láttam nem beszélni, még a végén tényleg eljár a keze. Bár biztos vagyok benne, hogy nem érne el az arcomig a lendülettel, mert megállítanám. De most jobb, ha nem szítom az amúgy is felfokozott hangulatát egy ilyen megjegyzéssel. -Edgar Malinor Hadnagy vagyok, a Jola új Taktikai Tisztje és a Deszantosok parancsnoka. – mutatkozom be a nőnek és húzom ki magam. - Önben kit tisztelhetek, Hölgyem? – nézek vissza rá, miután bemutatkoztam teljes nevemmel és rangommal. Kíváncsi is vagyok, hogy ki lehet ez a nő, aki ennyire kiakadt egy véletlen „ballépéstől”. Igazán nem akartam elsodorni a folyosón, de ha már itt tartunk, akkor nagyon érdekelne, hogy ő kicsoda, hogy ismeretlenül is ilyen hangon beszél velem? Én nem voltam illetlen az irányába, de ha nem tudunk szót érteni, akkor én is tudok más hangom megszólalni, ha nagyon kíváncsi, hogy mit keresek itt. Kezdem élvezni ezt a napot! Pedig már azt hittem, hogy nem fog semmi érdekes történni. - Ami azt illeti… egy bizonyos valakit keresek. De látom, hogy tényleg rossz helyen vagyok…
Igazából nem is érdekel, hogy mit mond. Az sem, hogy hátul nincs szeme. Senkinek sincs és mégis tudnak mások vigyázni. Nem értem ezt az alakot. Hadnagy? Hadnagy. Kissé meglepődöm azon, hogy ő is egy hadnagy. De ezt megpróbálom nem kimutatni. Amolyan lenéző tekintettel nézek végig rajta. Ez hadnagy? Hát ha Ethan ilyeneket vesz fel a hajóra, akkor azt hiszem megbolondult. Vagy nem is tudom. - A nevem Dr. Amanda Vahlen HAdnagy! -hangsúlyozom ki rideg hangnemben. Tőlem akár lehet ő az Isten is, akkor sem viselkedhet így velem. Nem értem Ethan, hogy vehet fel ilyen alakokat a hajóra. Borzasztó! Azt ajánlom legközelebb tartsa a távolságot tőlem, vagy nagyon megjárja.Egyáltalán nem vagyok jó kedvemre és nincs kedvem vitatkozni egy ilyennel. - Igen jól látja. Nagyon rossz helyen van. - jegyzem meg gonoszan. Egy cseppnyi érzelem sincs az arcomon, csak a méreg és a düh. Igazából nem is akarok tovább beszélgetni ezzel a férfivel. Inkább Ethannel váltanék pár szót, hogy felvette ezt az alakot. Na de mindegy. Mérges vagyok. Nagyon mérges. Ez az alak tönkre tette az egész kutatásomat, meg mindent. Legszívesebben jól felpofoznám. De tudom, hogy azért Ethan biztosan kidobna. De mióta is érdekel engem, hogy mit szól Ethan az egészhez? De ki a francot kereshet idelent ez a bizonyos hadnagy. Azért furdal a kíváncsiság, hogy mit kereshet itt. Nem igen szoktak megzavarni a munkámban. Ez az Edgar vagy, hogyan a francban is hívják megtette. Ha nem volna hadnagy akkora büntetést kapna most tőlem, hogy azt soha az életben nem felejtené el. Azt garantálom. No de nem engedem el ennyivel. Ha már ide jött, akkor kiszedem belőle ki a francot is keresett ilyen sürgősen. Szikrázó szemeket vetek rá, hogy azért ne érezze nyugalomban magát. - Ki a francot keres ilyen sürgősen? - meredek rá.
Na, szép! Remek! Megint belefutottam egy morcos Dokiba! Kezdem azt hinni, hogy vonzom a bajt magam köré, pedig csak pár órája vagyok itt, és még bele sem lendültem... A hangsúlyán érzem, hogy elég zabos ma, bár nem tudom, hogy ez nála mindennapos, vagy csak engem tüntet ki a „kedves” pillantásával?! -Örvendek Doktor Vahlen… – villantok egy mosolyt felé, majd gyorsan hozzá teszem. - Hadnagy. Szerintem a tégelyei felborításával kivertem nála a biztosítékot, bár egyáltalán nem szándékosan csináltam. Azt a Pilótát meg kell találnom sürgősen, ha nem akarok órákat dekkolni a Hangárban. -Igazából nem tartozik magára, hogy kit keresek. Az imént mondta, hogy igen rossz helyen vagyok. A tégelyeit sajnálom, nem volt szándékomban leverni a tálcáról, de azt hiszem, hogy a bocsánatkérésem nem sokat javított a helyzeten. Bár nem tudom, hogy Maga mindig ilyen? … Paprikás hangulatú?- nézek rá érdeklődő pillantással, de egyáltalán nem gúnyosan vagy sértőn. Soha nem találkoztam ilyen felfokozott idegállapotú hölggyel, aki ráadásul tiszti rangját hangsúlyozottan veti latba a „gyanútlanokkal”. De aztán lehet, hogy ismét nekem ront a felettébb lehengerlő modorával, de nagy szerencséje, hogy „birkatürelmem”van. Szinte látszik, hogy a vér a fejében csak úgy árad, ahogy a szeme villámokat szór felém. - Vagy esetleg… tudna segíteni, akit keresek? – nézek vissza rá, majd nem tudom eldönteni, hogy most robban fel, vagy pár percig még megfontolja a dolgot. Nem igazán akarnék mélyebben belefolyni a napjába, bár ahogy elnézem tényleg valaki nagyon felmérgesíthette. Jobb is lesz, ha odébbállok, nem hiányzik nekem, hogy rajtam vezesse le a dühét, bármi is okozta kora reggel. - Örvendtem, Dr. Amanda Vahlen Hadnagy! Most bocsásson meg, de dolgom sürgető, és Magát sem szeretném feltartani!- biccentek felé tisztelettudóan, de indulok tovább a folyosón, ha nem állít meg, vagy nem szól hozzám normál emberi hangon. Nem felettesem, és nem voltam vele tiszteletlen, de tényleg sürgető a dolgom, hogy megtaláljam azt a férfit. Nem akarok belebonyolódni a helyzetbe, de azt hiszem jobb, ha továbbállok.
- Ne mosolyogjon mint egy idióta! - mordulok rá az ismeretlen férfire. Mint egy bájgúnár úgy fest ezzel az alamuszi mosolyával. Szerencséjére hozzá teszi, hogy hadnagy. Máskülönben nem tudom mit tettem volna vele. Hihetetlen, hogy ezen az átkozott hajon nincs egy normális ember. Nem értem ezt az Ethant, hogy vehet fel ide ilyen... Ah.. Ilyen... grr. Olyan mérges lettem, hogy majd szét robbanok. Hatalmas szemeket meresztek rá, amikor meghallom, hogyan beszél velem. Ez még nem ismeri a híremet? Egyáltalán, hogy merészel ilyen hangnemben beszélni velem. Hallatlan. Na majd megtanulja tőlem, hogy hogyan kell viselkedni ezen a hajon. - Mit beszél? - nézek rá élesen. - Egyáltalán, hogy merészel így beszélni velem. Mit képzel magáról? - ha az én csapatomban volna, akkora öklöset lekevernék most neki, hogy azt megemlegetné. - Ajánlom, hogy válogassa meg a szavait és a hangnemét is ha velem beszél! - utasítom rendre gondolkodás nélkül. Ha azért beszél így velem mert nő vagyok és azért is viselkedik így, hát akkor nagyon mellé nyúlt. Kinézetem lehet, hogy nő, de biztosíthatom erősebb vagyok jellemben és fizikailag is, mint jó néhány férfi ember ezen a hajon. - Segít magának a fene! Főleg azok után, hogy így belém jött. - mordulok rá ismét. Ha tőlem várja a segítséget akkor nagyon rosszul gondolja. Én bizonyosan nem fogok neki segíteni. Még álmában sem. - Álljon csak meg! - ragadom meg a karját, mikor elmenne. Ha megállt, akkor rögtön el is engedem. Nem akarok én megütni, bár az eszme nagyon szeretné. Csupán azt nem szeretném, hogy erre felé kószáljon. Még a végén valami rosszat csinál. - Kit keres? - kérdezek rá. - Hátha segíthetek. - mondom kissé természetesebb hangnemben. - Nem járkálhat itt csak úgy. Mondja meg kit keres vagy menjen a dolgára.
Kezdem azt hinni, hogy ez a nő nem teljesen normális. Az imént még azért akarta leharapni a fejem, mert levertem a tégelyeit véletlenül a tálcájáról, most meg azért, mert nem kötöm az orrára, hogy kit keresek. Azt már nem is akarom tudni, hogy milyen hangnemről beszél, amivel illettem? Gondoltam róla, hogy valami nem teljesen tiszta a fejében, de hogy még arrogáns is, mikor okot nem adtam még rá, hogy így beszéljen velem. Kezdem azt érezni, olyan mint az óvodás kiskorú, akiknél hasonló civakodásban törnek ki egy apró dolog miatt. Pár pillanatig csak nézek rá, hogy eldöntsem, komolyan is mondja, vagy csak most kóstol meg ezzel a stílusával?! De ha jobban belegondolok, inkább nem méltatom nagyobb figyelemre a fejemhez vágott szavait. Olaj lenne a tűzre, ha mégis válaszolnék. Inkább indulok is, mielőtt még meggondolnám magam. Már éppen kezdek fordulni, hogy tovább lépjek, mikor utánam szól, majd megragadja a karom. Az érintésére egy szépnek nem mondható nézéssel felelek, de ebből láthatott valamit, mert el is enged hamar. -Hogy mondja?- nézek rá szúrós szemmel. Kezd kihozni a béketűrésemből és nem hinném, hogy akarná megtudni, mire vagyok képes. Ok nélkül nem bántok senkit, de azt se gondolja, hogy mert nő, akkor mindent megtehet velem… mert nem ütök meg Hölgyet?! Ez ellene van az elveimnek, hogy ha bántalmaznék a „gyengébbik nem” közül bárkit, de azt sem jelenti, hogy el kell tűrnöm jogtalan vádját és fejet hajtanom a „támadásai” előtt. Egy lépéssel szembe fordulok vele, hogy éreztessem, komolyan is fogom mondani, amit hallani fog. Eddig nem akartam válaszolni a letámadására, de azt hiszem, hogy jobb ezt most az elején tisztázni a köztünk lévő „erőviszonyokat”. -Akkor most jól figyeljen a szavaimra Doktornő! Csak egyszer mondom el….- hangom nyugodt és határozott. Nincs szándékomban se fenyegetni, vagy kioktatni, de az már biztos, hogy nem lesz felhőtlen köztünk a „kapcsolat”, ha továbbra is ilyen stílusban fog hozzám állni. -Ha valami gondja vagy baja van az elméjének azon részével, mint a szavak megértése, akkor forduljon inkább egy megfelelő szakorvoshoz. Azt, hogy kit keresek, az a saját dolgom és nem hiszem, hogy Magának be kellene számolnom bármiről. Az imént mondta, hogy rossz helyen vagyok és távozzam! De, ha már itt tartunk, akkor jól figyeljen! Ha még egyszer ilyen hangon mer beszélni velem, akkor isten bizony megmutatom önnek a rosszabbik énemet és higgye el, hogy nem szeretné látni! – teszem hozzá kissé halkabban, de végig a szemébe nézek. - Ha nincs szándéka segítségemre lenni, azt is elfogadom. De a következőkben, jobban teszi, hogy távol tartja magát tőlem, ha ezek után is ilyen lekezelő és arrogáns hangon tud csak szólni hozzám. Rohadt nagy szerencséje, hogy dolgom sürgető, így nem részletezem, amit most gondolok, de …. Ha segíteni akar megtalálni azt a Pilótát, akit keresek, akkor azt megköszönöm, de ellenkező esetben ne raboljuk egymás idejét! – ezen a ponton biztosan szét fog robbanni a dühtől, hogy így válaszoltam, de ha eddig azzal gyanúsított, hogy nem beszéltem vele szépen, akkor most legalább adtam okot. Nem félek a tettlegességétől, hogy ha lendítené a kezét, nem jutna el az arcomig a tenyere, de majd rájön, hogy egy katonát, nem hat meg egy nő jelenléte, bár nincs egyáltalán szándékomban bántani. De abban biztos lehet, hogy nem hátrálok meg csak azért, mert egy hölgy áll itt előttem. Ne akarja tudni, milyen az, amikor a „harcos” énem kerül előtérbe. Remélem, van annyi emberismerete, hogy ezt most ebben a pillanatban fel tudja ezt mérni, és nem provokál még jobban. - Mit válaszol? Segít, vagy nem?- nézek rá rezzenéstelen arccal, ahogy várom válaszát.
- Jól hallotta! - hangsúlyozom. Nem szoktam elismételni dolgokat, főleg nem egy ilyen alak kedvéért. Látom rajta, hogy kissé mérgesebb lett, de nem érdekel. Akkor sem viselkedhet így velem. Ezt azért szögezzük le. - Ne emelje fel a hangját előttem! - utasítom, amikor is azt várja el tőlem, hogy végig hallgassam. Komolyan nem értem mit képzelnek magukról, ezek a mostani katonák. Ethan egyáltalán nem tanított meg nekik semmi tiszteletet. Olyanok, mint valami gyerekek lennének egy óvodában. Egyszerűen felháborító. Azt hiszem ez a Mr Malinor nem lesz a szívem csücske. Nem tudok szebb jobb dolgot mondani róla, mint azt, hogy egy faragatlan tuskó. Le merném fogadni, hogy a földi életben is pont ilyen neveletlen és faragatlan volt. Már ha őt is lefagyasztották, mint engem. Ha én lettem volna az anyukája biztosan jól pofon vágtam volna már. Majdnem arcon ütöm, amikor meghallom, hogy mit mond rólam. Ez hallatlan. Ez már tényleg több a soknál. Közelebb megyek hozzá, hogy erősebben a szemébe nézhessek. Látni akarom tényleg annyira bátor-e, mint aminek mutatja magát. - Na most meg maga figyeljen ide! - emelem fel én is kissé a hangomat - Ne merészeljen még egyszer ilyet mondani személyemről. És igen is közöm van ahhoz, hogy kit és mit keres, ameddig ezen a szinte járkál. - teszem hozzá határozott és erős hangnemben. - Olyan hangnemben beszélek magával, amilyenben csak akarok. - nézek még mindig erősen a szemébe. Tekintetem szikrákat vet feléje. Nekem is van vér odalent, amiért nő vagyok. Ezt nem félek megmutatni. - Arrogánsak csak maga nevezhető itt - mondom makacsul. - Segítek! De csupán azért, mert ezen a szinten keresgél és, hogy ne lábatlankodjon mindenütt. - mondom nem túl kedvesen. Türelmem nem sok maradt már. Örülhet, hogy nem vágom pofon most rögtön. De nem amolyan csajosan, hanem egy jó kis öklössel. - Mondtam már. - ismétlem meg azt ami elhangzott. Segítek neki, de csak azért, hogy elhordja magát innen és ne csináljon valami bajt. - Kit keres?- kérdezek rá kicsit változtatva a hangnememen.
Totálisan tökéletes az emberismeretem, már csak azért is, mert tudtam, hogy fel fog robbanni a dühtől, ha válaszolok neki. Azt nem értem pontosan, hogy miről beszél az emelt hangomról, mert egyáltalán nem hangoskodtam, inkább még halkabban beszéltem a megszokottól. Azt levágtam már, hogy drámakirálynő is, nemcsak süket. -Azt meghallaná, ha én felemelném a hangom, de eddig sem beszéltem hangosan, magával ellentétben! De látom, hogy ezt a stílusát inkább szereti alkalmazni, mint ha normálisan beszélne. Talán ha figyelt volna arra, amit mondok, akkor megérthette volna azt, amiért erre …. hogy is mondta? „lábatlankodom”! Ez az!- vigyorgom el magam, ahogy eszembe jut a jelzője rám. - .... Ami meg az ittlétem többi részét illeti, nem véletlenül vagyok ezen a szinten, mert akit meg akarok találni, azt az illetőt erre látták. Viszont azzal egyetértek, hogy ha segít, akkor hamarább tudok innen távozni, és nem kell Magát hallgatnom, ahogy a sértegetéseit se. – állom a farkasszemes nézését, és ezzel aztán nem tud megijeszteni. Korábban kell neki felkelnie, hogy kihozzon a béketűrésemből. Igaz, hogy ha megmondom, kit keresek, akkor talán gyorsabban végezhetek a dolgommal. Kissé elgondolkozom, hogy mérlegeljem a lehetőségeket, és arra jutok, hogy elmondom a nevet, akiért ide jöttem. Sok esélyt nem látok a segítségére, de talán leszakad rólam és én is mehetek utamra. Borzasztóan lekezelő és pökhendi ez a nő. Még életembe nem találkoztam ennyire savanyú nőszeméllyel. Ha van férje, akkor sajnálatom annak a szerencsétlen flótásnak. -Egy bizonyos Fred O’Donell Pilótát keresek. – mondom a nőnek végül, és várom, hogy ennek hallatán még jobban nekem esik, vagy esetleg tudnánk e normális beszédhangon kommunikálni. Mert, ha nem akkor úgy itt hagyom a francba, hogy csak nyekken.
Szer. Nov. 21, 2018 6:43 pm
