Újra és újra visszakalandozik a pillantásom a szobára, ahol magára hagytam Christ. Mintha képzeletbeli fantomjaim üldöznének, úgy lesek hátra a vállam felett; rossz szokás, kellemetlen berögződés, mégsem tudom leplezni. A kis vakarék fogva tartja a gondolataimat, pedig pont olyan, mint a többi idegen, akit összehalásztunk az erdőben. Begyűjtöm. Elhozom. Leadom. Vége. Chrisben azonban van valami, ami nem hagy nyugodni, és ennek valószínűleg köze van ahhoz, amit mondott - pontosabban nem mondott, a 6. szektorról és a titokzatos szökéséről.
Tudom, hogy rosszul kéne éreznem magam amiatt is, hogy öltem, erre egy kötelességtudó, halk hangocska figyelmeztet, és próbálok tudomást venni róla, de sajnos többnyire hidegen hagy. Nem ez volt az első eset az elmúlt két év során, hogy meg kellett ölnöm valakit, és hazudnék, ha azt mondanám, nem hat meg egyáltalán, de megtanultam nem a lelkemre venni. Aki fegyvert fog rám és kész tüzelni, azzal szemben én sem mutatok könyörületet. Jelentettem Jacobnek a dolgot, és ezzel vége is.
A gondolataimba merülve szelem a folyosókat, ösztönösen tudom, merre kell fordulnom anélkül, hogy akár csak egyszer is felnéznék. Hideg van, leheletem apró felhőcskéket generál magam előtt. A fejem tele van, gondolataim vadul kergetik egymást, és ahhoz, hogy kiürítsem az elmém és rendezzem a belső viharomat, muszáj mozgásban maradnom. Így a búvóhelyünk legmesszebbi pontját tűzöm ki célnak, amúgy is ráfér némi ellenőrzés a keleti őrtoronyra. Túl sokáig voltam távol Chris miatt.
A következő kanyarban ismerős alakba futok bele, és ismerős alatt azt értem, hogy láttam már errefelé. A nevét is tudnám, ha megerőltetném az agyam, de az jelenleg még mindig a hátrahagyott fiúnál és a szobánál jár, és Jacobnél, aki talán választ kap azokra a kérdésekre, melyekre én is tudni akarom a választ.
- Hé - üdvözlöm a fiatal lányt röviden, és már tudom is, honnét volt ismerős. Ő az, aki folyton rengeteg kérdéssel fáraszt. - Jane - teszem hozzá némi fáziskéséssel, készen rá, hogy ennyivel le is tudjam a kötelező, formális beszélgetést, és kikerülve őt tovább indulhassak a folyosón. Nem szándékozom leállni beszélgetni vele.

Az ocantisok nincsenek túlzottan hozzászokva a becenevekhez. Természetesen mi is élünk a kedveskedő névváltoztatásokkal és a különböző, vicces és sértő jelzőkkel, de valahogy sokkal gyakorlatiasabban állunk az élethez, mint az emberek: arra való a kapott nevünk, hogy azon szólítsuk egymást, feleslegesen meg minek kitalálni valami újat, így aztán eleinte furcsán fogadtam ezt az egész Rory dolgot. Idővel megszoktam. Ma már egy ember szájából hallani nem tűnik sem leereszkedőnek, sem bóknak. Teljesen közömbös, hiszen itt a többség így ismer, és már nehezemre esik felidézni apám mély baritonú Roranját.
Érdeklődve fordulok vissza Jane-hez, amikor közli, hogy örül nekem. Nem igazán értem, mi örömteli van abban, hogy találkoztunk, pláne hogy rólam van szó, de nem szállok vitába vele. Ez is olyan ember-dolog, amit sosem fogok megérteni. Azt meg pláne nem, amikor leáll mesélni nekem a napjáról. Nem igazán tudom, hogyan reagálhatnék úgy, hogy ne legyek túl sértő, így igyekszem a meglévő szókincsemből táplálkozni.
- Sajnálom - A tőlem telhető legnagyobb együtt érzéssel biccentek, tudatva vele, hogy mélységesen megvisel, amiért nehéz dolgokon ment keresztül, aztán már fordulok is, hogy ismét megpróbáljam faképnél hagyni, gondolván, ennyivel le is tudtuk a kötelező köröket. A lány azonban tovább beszél, és nem igazán sikerül lepleznem gyors szemforgatásomat, ahogy ismét visszafordulok hozzá.
- Sáe? Nem is esett az... Whoa! - értetlenkedésemet félbevágja, amikor lazán belém karol és magával húz. Tiltakoznék, de annyira meglep a gesztus, hogy elfelejtek, és csak szaporán pislogva botladozom utána egy darabig, míg lépteim fel nem veszik a tempóját. Mellé húzódom, beleegyezve abba, hogy segítsek, bár fogalmam sincs, milyen sárról beszél és miért az én hibám, viszont a karomat ódzkodva elhúzom tőle, ha nem csüng rajtam túl erősen. - Az erdőben találtam - teszem még hozzá, hogy a kérdésére is feleljek. Kelletlenül elhúzom a szám Chris említésekor, mintha csak egy csomag lenne, amibe véletlenül belebotlottam.
- A néped táborából szökött meg. Fontos információkat tudhat - Ennél többet egyelőre nem osztok meg Jane-nel. Nem mintha bármi többet tudnék... Mikor közli, merre tart, diszkréten megfogom a karját és a teljesen ellentétes irányba fordítom. Igyekszem udvarias lenni és nem megjegyzést tenni arra, mennyire borzasztóak a tájékozódási készségei, már ha az ő esetében lehet egyáltalán bármiféle készségről beszélni. A vándorló élelmiszerraktáros meséjét pedig felvont szemöldökkel hallgatom végig.
- Persze... - dörmögöm, de mimikám elárulja, hogy egy percig sem hiszek neki és sokkal inkább őt és a képességei hiányát tartom felelősnek a folyamatos eltévedéseiért.
- Még nem eldőlt. Életképtelen, nem megyünk sokra vele. Haszontalan. De sokat tud. - lesajnálón csóválom a fejem. Chris kedves srácnak tűnik, pont ezért nem jósolok neki hosszú életet. Idekint csak a kemények maradnak életben, ám ha a fejében lévő tudás megéri a kockázatot, Jacob biztosan beveszi közénk, ennek pedig nem igazán örülök. Nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy menedéket nyújtsunk minden elesettnek.
- Mi kell a raktárból? Miért egyedül vagy, ha nem ismered az út? - érdeklődöm most én, hogy ne kelljen tovább beszélnem. Jane mellett könnyű szótlannak maradni, csak át kell tudni passzolni neki a beszélgetés fonalát.