Végre valahára teljesen kész vagyok azzal a rohadt rombolóval, és a jelek szerint kivételesen Nadine-t is csak azért szeretnék klónozni, hogy más asztalához is odaüljön. El sem tudom képzelni, mikor ebédeltünk együtt utoljára. Persze előbb értem ide, de addig legalább kikérem a kajáját, pont sorra kerülök amikor...
-...
-Hello. Egy Cappucino-t kérek, tejszínnel, és...
-Lassan a testtel. Mielőtt rendelnél... - A konyhára beosztott tizedes felém fordít egy kijelzőt, amin nyolc fotó látható egy rácsban. - Érints meg azokat a képeket, amik űrhajókat ábrázolnak.
Pislogok, aztán kitör belőlem a nevetés, és visszafordítom a kijelzőt.
-Ez édes...és most kérem az a fejadagot.
Látom, hogy Nadi megérkezett közben. Biccentek a lehető legfélreesőbb asztal felé, és felkapom a  tálcát.

Összehúzom magam Tommy dzsekije alatt, és a kezeimet a zsebeibe süllyesztve sétálok be a kantinba. Mostanság mindenki megfeszített tempóban dolgozik, és nekem is van minden napra tennivalóm. Tudom, az én munkámat nem lehet összehasonlítani azokéval, akik egész nap hajót szerelnek, vasat kalapálnak, meg egyéb fizikai munkát végeznek, de én is fáradt vagyok. Az ebéd tartotta bennem a lelket egész délelőtt, és most, hogy végre a kantin felé tartok, érzek végre némi erőt magamban, hogy elmosolyodjak, és váltsak néhány szót a mellém felzárkózó fodrász lánnyal, aki néhány napja olyan frizurát nyírt nekem, amilyet a volentis robotfodrásza sosem tudott. Ő beáll a sorba, én viszont elköszönök, hiszen egyből kiszúrom a már az ételkiadónál álló Tommyt. Kiszúrom az asztalt, ami nagyjából mindenkitől a lehető legtávolabb van, és arrafelé indulok. Köszönök néhány embernek, kapok néhány gyilkos pillantást, amikre nem reagálok, aztán megállok az asztal előtt, ahová Tommy már tálcástól megérkezett. - Hoztál nekem kappucsínót? Imádlak! - Adok egy puszit a szájára, lehuppanok az asztalhoz, aztán egy korty kávé után még hozzáteszem egy széles mosoly kíséretében: - amúgy szia. -

-Hát szia... - Üdvözlöm őt mosolyogva, miután leültem, és még hozzáteszem pimaszkodva: - Keresztkérdést, azt, hogy imádlak nekem mondtad, vagy a kávénak? Nem ítélkezem, csak jobb tudni.
Épp megjegyezném, hogy hála az analizáló programomnak én vagyok az egyetlen férfi, akinek feltűnt, hogy új frizurája van, közhely ide vagy oda, de ekkor az asztalunk mellé szalad egy kis gyerek, és megáll Nadine mellett, majd leteszi a kekszét a nő tálcájára.
-Izé...,köszi, hogy kimentettetek odalent...
Felismerem a srácot. Ő volt az, akit az Onik elhurcoltak lent. Furcsa, akkor sokkal fiatalabbnak tűnt. Nem sokkal később megjelenik az apukája is mögötte, és felkapja az ölébe.
-Bocsi a zavarásért. Ti vagytok a hősei, meg persze Freya. És amúgy nagyon szurkolt ám nektek az egész falu. Rohadtul ideje volt, hogy végre összejöjjetek.

A kappucsínót természetesen. De téged is szeretlek! -  felelem vigyorogva, és nyelvet is öltök rá, mielőtt kortyolnék egyet a forró italból. Nem mondom, hogy ez pont olyan jó, mint régen az otthoni, de már annyira megszoktam az itteni ízeket, hogy igazából tökéletesen boldoggá tesz az is, hogy jutott egy adag ebből.  
Az asztalunknál megjelenő kissrácra pillantok és rámosolygok. - _Nagyon szívesen! De ez a keksz csak akkor finom, ha megosztod valakivel, tudtad? - kérdezem tőle, és már bontom is ki, hogy törjek belőle egy darabot, aztán a többit visszaadom a fiúnak. - Kóstold csak meg, ha nem hiszel nekem! -  Az apuka megjelenésére  már felállok és mosolyogva megrázom a fejem. - Semmi baj, nagyon édes volt.  Örülök, hogy mind jól vagytok. - meglapogatom a vállát, aztán vissza is húzom a kezem, hogy megint a gyerek felé forduljak. - Ugye, hogy igazam volt? - rákacsintok, és visszaülök a helyemre, nagyon finoman jelezve, hogy ebben a társalgásban most ennyi volt, szeretnék ebédelni és a párommal tölteni ezt a kis időt.  Még integetek a távoztában visszaforduló gyereknek, aztán Tom felé fordulok. - Hős lettem, hallottad? - emelgetem vigyorogva a szemöldököm. - Milyen érzés egy hőssel járni, hmmm? -

-Én is téged.
Hátradőlök, és csak figyelem, ahogy eszik, vagy enne, ha nem lenne ilyen népszerű. Nehéz nem mosolyogni azon, ahogy a gyerekkel bánik és...kicsit elkomorodom, ahogy egy pillanatra eszembe jut, hogy nekünk nem lehet. Legfeljebb, ah rendelünk egyet, vagy nem tudom...Minden esetre, ahogy visszafordul felém, szélesen vigyorgok.
-A legjobb. elhinnéd, hogy egy év után is meglep, hogy ezt csak így kimondod, hogy járunk? Aztán belém hasít, hogy jé tényleg, és elkezdek ilyen...bárgyún vigyorogni...
Demonstrálom is persze, bár ez eléggé magától jön. Közben valaki megpaskolja a vállam, ahogy elhalad mellettünk. Az anyuka abból a családból. Félreesőbb asztal kellett volna. Nem mintha zavarnának.
-Tényleg ideje volt. Mást sem hallottunk, mint a ti éjjeli őrködéseitek történeteit. Na jó étvágyat.
Mondjuk kicsit zavarba ejtő. El is pirulok kicsit, és inkább Nadit nézem a népek helyett.
-Te elhiszed, hogy majdnem egy éve volt az a vadászlesen...

Továbbra is csak mosolygok rá, és bár a fejemet is rázogatom hozzá, az a legjobb az egészben, hogy tudom, hogy igazat mond. A cuki mosolyáról pedig már inkább nem is ejtek szót. Vagy mégis? - amikor úgy vigyorogsz, akkor vagy a legédesebb...leszámítva, azt, mikor alszol..vagyis úgy teszel.
Csak kedvesen mosolygok és biccentek a nőnek, és tényleg eszembe jutnak azok a hűvös, csillagnézős esték, mikor a kilátóban ülve beszélgettünk órákon át, anélkül, hogy egyáltalán megmozdultunk volna. Vagy épp a teknőskunyhók tetején feküdtünk, mint a régi filmekben egy nyári estén, fűszálat rágcsálva, egymást átölelve, hogy ne fagyjak meg.
Bár valószínűleg senki sem hinné el, de tényleg semmi nem történt köztünk, egész addig, míg a Jolára nem jöttünk. Itt viszont nagyon hirtelen lett minden nagyon komoly, és azok után, ami Tommal történt, úgy érzem, több is volt, mint egy év. Hátradőlök és őt nézve kortyolok egy újabbat a kappucsínómba, miután újra magunk maradtunk. - Jóval többnek tűnik. Annyi dolgon túl vagyunk már, amennyit mások évek alatt sem élnek meg. De nekem tetszik így. Nincs már vesztegetni való időm. Veled ellentétben én nem leszek mindig 30. -

-Oké, most egész biztos, hogy szándékosan zavarba akarsz hozni. - Félre nézek, elfordulva tőle legalább 90 fokkal, mielőtt újra megszólalnék.
-Pedig mindketten tudjuk, hogy az lehetetlen.
Még a földre is lenézek. Aztán, ahogy szóba kerül a múlt, pontosan ugyanazok a  jelenetek jutnak eszembe, mint neki. Nem véletlenül, mindketten ott voltunk. Akkor úgy éreztem magam, mint egy tini, és álmomban sem gondoltam volna, hogy ezzel öregbítem magam. nem is kicsit.
-Ezt úgy mondod, mintha lenne bárki, aki elhiszi, hogy elmúltál már 20. Viszont, ezek szerint nem bántad meg, hogy akkor nemet mondtál?
Ahogy végigpörgetem azt a pár napot, felrémlik bennem a támadás előtti délután is. Újabb őrködésen voltunk túl, és mégsem tudtam aludni egy szemhunyásnyit, de nem is éreztem magam fáradtnak. Akkor ez valamiért nem tűnt gyanúsnak. Minden esetre, egész délelőtt felszerelést, és ételt csomagoltam össze, meg persze felkészítettem Bambit, hogy amikor Nadine felébred, és megtalálja a neki hagyott üzenetet, minden kész legyen.
"Nézd...egyértelműen vétlen vagy ebben az egészben. Mindig is sejtettem, de...a lényeg, hogy nem érdemled meg, hogy fogva tartsunk. Bambival Pár nap alatt haza tudsz jutni...ha bekapcsolod a jeladóm, lehet előbb is felvesznek. Csak kérlek azzal várj estig. Addigra biztos nem leszünk már itt."

- Ugyanmár... egy kis pironkodás még senkinek sem ártott meg. - Ahogy elfordítja a fejét, átnyúlok az asztalon és megcirógatom a kézfejét. - Naa, csak mosolyogj! - én is szélesre húzom a saját kis vigyorom, akár látja, akár nem. Azt ugyan nem tudom, mi jár az ő fejében, de az enyémben egy tucatnyi emlék kering. Jó emlékek.  Önfeledt, őszinte pillanatok, amik mosolyra késztetnek. Ahogy visszapörgetem ezeket a pillanatokat, tudván, hogy micsoda Tom valójában, rájövök, hogy jól döntöttem. Semmit sem von le azoknak az emlékeknek az értékéből. Tényleg olyan érzés, mintha évek teltek volna el azóta, nem pedig... nem is tudom..9-10 hónap? Nem is érdekel. Fogolyként tartottak számon még a Jolára érkezésemkor is, pedig azóta vagyok csak igazán szabad, mióta elraboltak. Ez azért vicces gondolat, bár tökéletesen fedi a valóságot.
- Mindig imádnivalóan túlzóak a bókjaid. De tudod, hogy igazam van. És azt is, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy visszamenjek. -
Tisztán emlékszem, nem tudtam, mire véljem az üzenetet, ami ébredéskor várt a kunyhóm ajtaján. Kétszer is végigfutottam, hogy biztos legyek benne, jól értem. Persze félreértettem, de ez akkor nem tűnt volna fel a világért sem.
- KOmolyan mondod, hogy inkább felraknál egy állat hátára és elengednél a dzsungelen át, ahelyett, hogy elém állnál és  azt mondanád, bocs, ez engem mégse érdekel???? Ennél azért többet vártam! Nem is értem, hogy miért... Te is csak egoista hím vagy...- dühösen nyomtam a mellkasához az összegyűrt üzenetet, és hátat fordítva eltrappoltam, egyenesen Bambihoz. Attól persze csak még dühösebb lettem, mikor megláttam, hogy a cuki kis elum már elő is van készítve az utazáshoz. Cöhhhhh! Seggfej!
Már csak mosolygok az emléken, de akkor tényleg rettentően felhúzott. Méghogy hazamenni?! Nem vagyok teljesen őrült!

Visszafordulok felé, és megadóan sóhajtok, mielőtt a számhoz emelném a kezét, és puszit adnék rá. Majd leeresztem. és finoman az ujjaira fogva megint visszahúzom még egy puszira. Mint aki épp begyakorol valami mozdulatot. Vagy nem.
-Tudom. Azt viszont furcsálltam, hogy sosem vallottad be senkinek, hogy valójában önként vagy itt. Legalábbis addig, amíg le nem esett, hogy nekem falazol ezzel...
Ha kiderült volna, hogy szabadon engedtem a Jola legértékesebb politikai foglyát, miután elkaptam...na nem úgy...! Khmm...szóval könnyen lehet, hogy már közlegény lennék, igaz efelé elég jó úton haladok így is.
„-Mi dehogy én...” Azóta is emlékszem arra a pillanatra. Ami mára annyira már nem meglepő. Nadine-nak mindig is volt egy emberfeletti meggyőző képessége, minek segítségével elérte, hogy senki se tudjon neki ellent mondani. ÉS ami nálam többnyire az ellentétest hatást érte el, most azonban különösen éreztem, hogy a sarkamra kell állnom. Olyan lendülettel trappoltam utána, hogy még Bambi is felnézett, hogy most mi történik. Aztán karon ragadva őt kényszerítettem, hogy felém forduljon:
„-Nem akarlak elküldeni. És nem azért mert bűntudatom lesz, vagy mert lefokoznak kadéthelyettessé ha ez kiderül. Egyszerűen csak hiányoznál. De azt sem szeretném, hogy azért maradj, meg erővel tartunk itt, szóval tiéd a döntés.„
Aztán csak álltam ott farkasszemet nézve vele, és csak jó egy perccel később vettem észre, hogy annak ellenére amit mondtam, nem engedtem el a karját.