Megsimogatom a kezét, ahogy az asztalra visszatér az enyémmel együtt, és kicsit hitetlenkedve nevetek fel azon, amit hallok. - És mennyi időbe telt a te szuperintelligenciáddal kisakkozni mindezt? -  megvonom a vállam, és folytatom, akár válaszol, akár nem. - Egyébként nekem is sokkal könnyebb volt így. Könnyebb durcásan morgolódni, mint elismerni, hogy ha azon múlik, akár könyörögnék is, hogy ne kelljen visszamennem. -  a mosolyom őszinte, tekintetem viszont révedező; már nem is Tomot látom, ahogy az asztalnál ül velem szemben, hanem Tomot, amint teljes értetlenséggel mered rám, miközben én nagy hangon öntöm a nyakába a véleményemet a nemes cselekedetéről. Nem igazán állt szándékomban meghallgatni a magyarázkodását, legalábbis ott és akkor biztosan nem. Túlságosan felhúztam magam, és tudtam, hogy nem lennék képes megfelelően viselkedni. Akkor még nem voltam tudatában, de egyébként rémesen meg is voltam ijedve. Ha akkor vissza kellett volna mennem a telepre, azt hiszem, azt nem tudtam volna feldolgozni. Ahogy azt sem, hogy a szemembe mondja, igazából nem érdeklem, de lehet, hogy ezt már csak utólag költöm hozzá a sztorihoz.
Mindenesetre dühtől ízzó tekintetemet az övébe fúrva fújtattam egy nagyot, ahogy elkapott. - Ez így egy ordas nagy kamu, és ezt te is tudod! Ha nem akartál erővel itt tartani, akkor csak mondanod kellett volna. És akkor azt mondtam volna, hogy eszemben sincs visszamenni. És most sincs. a lázadás nyakán maradok, akár tetszik, akár nem, de ne félj, a tiéden nem! - több sértett-hisztis menekülési kísérletet követően adtam csak fel, és könnyekkel küszködve pillantottam rá megint. - Elengedsz vagy mi lesz? -

Lágyan mosolygok rá, ahogy ujjaim az ő ujjaival játszanak, és halkan ismerem be:
-Meglepően sokba. Sajnos a szuperintelligencia sem mindig segít látni a nyilvánvalót. Bár, azt továbbra is tartom, hogy mostanra te lennél a Telep polgármestere, bármennyire is próbálnának hátráltatni.
Végighúzom a hüvelykujjam a kézfején, és közelebb hajolok hozzá az asztal felett.
-De nagyon örülök, hogy inkább velünk maradtál.

"Nem igazán akartam elengedni, bár jó kérdés, mennyire fogtam őt biztosan, és mennyire lett volna könnyű dolga a szabadulással, ha tényleg ki akarja rántani a karját a kezemből. Minden esetre nagyon nyilvánvaló lehetett, mennyire kellemetlen a helyzet, hisz egy idő után nem más, mint Bambi lépett oda hozzánk, és megnyalta Nadine karját.
-Nem akarom, hogy elmenj. Sőt...ha maradnál, maradnék én is.
Ez után engedtem csak el, és hagytam magára. A többi pedig történelem."

A jelenben közben megkapom végre a a visszajelzést. A szimulációs terem szabad. Igaz, nekünk csak egyetlen szék kell onnan, de jobban tetszik, ha csak ketten vagyunk. Valamiért úgy érzem, jobb, ah ezerszer átgondolom, mielőtt megszólalnék. Ezerszer, ezerszer. Izgulnék? Azt hinné az ember, nálam az ilyesmi már nem játszik, és mégis. Megvárom, amíg befejezi az ebédjét, és akkor kézen fogva felállok, és húzom őt magammal.
-Gyere.
Ahogy felállunk, az egyik kadét már viszi is el a tálcáját vissza a helyére. ez az a lépés, ahol megfordul a fejemben, hogy lehet kicsit agyonszerveztem a dolgot.
-Tudod, a beosztottjaim mind könyörögtek, hogy kaphassanak pár extra pihenő órát. Gondolom elég általános ez most a hajón. Minden esetre, ezzel csak azt akarom kérdezni, van kedved kipróbálni a Gyűrűk Ura szimulációt, amit találtam?
Beszéd közben oda is vezettem a harci szimulációs terem ajtaja elé, ami most tárva nyitva vár minket, és most már láthatóan egy lélek sincs bent. Megsimogatom a nő hátát, és finoman tolom előre.
-Megengedem, hogy te alkoss először karaktert.

Csak vigyorgok rá, és bár legszívesebben csak áthajolnék az asztal fölött, hogy megcsókoljam, az utolsó mondaton fennakadok. Azt már nem tudom szó nélkül hagyni. - Mostanra halott lennék, nem polgi. De nem baj, amúgy is jobb nekem itt. Veled. - a mondandóm végére már megint csak mosolygok. Esélye sem volt rá, hogy hazaküldjön. Nem tudom, ezt realizálta -e mostanra, de akkor, ott lent, a táborban olyan volt, mint egy kisfiú, aki nem is igazán érti, mi történik épp. Akkor dühös voltam, most már csak mosolygok a dolgon. Elvégre tényleg nem tudott megszabadulni tőlem, és mostmár csak ez számít. Nem, mintha igazán rajta múlt volna... Akkor ott hagyott, én pedig nem léptem utána, mert olyan dühös voltam, hogy nem tudtam volna értelmes beszélgetést kezdeményezni, csak veszekedni. Maradtam inkább Bambi mellett és... nos jó döntésnek bizonyult, hiszen most itt vagyok. Vele. Ezt pedig nem cserélném el semmire.

Ebéd közben alig szólok valamit. Már egészen kezdem megszokni, hogy ő nem eszik, sőt! Igyekszem arra bátorítani, hogy használja ki az időt, amíg én a számat használom másra, és meséljen. Magáról, a gondolatairól, vagy amiről tetszik. Ilyenkor kisebb az esélye, hogy közbevágok. Látom, alig várja, hogy befejezzem, úgyhogy gyorsan végzek, és mikor feláll az asztaltól, magával húzva engem is, egy pillanatig sem ellenkezem. Igaz, kicsit bután nézek a kadét után, aki pont úgy néz ki, mintha már percek óta arra várt volna, hogy megszerezze a tálcámat. Dobok utána egy köszit, aztán mire kettőt pislognék, már kívül is vagyunk a kantinon. Meggyőződésem, hogy a kabinunk felé tartunk, így elsőre talán nem az elvárható szintű a lelkesedésem, tekintve, hogy közismerten nagy rajongója vagyok a középkori író előbb említett műveinek. Pislogok kettőt, mintha csak most dogoznám fel, amit hallottam. - Azt mondtad, hogy Gyűrűk ura? Komolyan? - szélesen vigyorogva lépek be a terembe és bár kicsit meglep, hogy nincs itt senki rajtunk kívül, nem igazán foglalkozom vele. - Ez annyira izgi! Lemondom a randim, és már mehetünk is! - a randi persze munkát jelent, de tudom, hogy nem kell magyarázgatnom a dolgot, csak dobok egy villámgyors üzenetet a tanítónéninek, és már készen is állok. - előbb segíts felöltözni! Addig kitalálom, ki leszek. - Adok egy puszit a szájára és már szaladok is az öltöző felé.

-Hát ki vagyok én, hogy vitatkozzak a lázadás grófnőjével? - Szólok vissza, és cukin mosolygok is hozzá. Bár igaz ami igaz, elképesztő, milyen gyorsan megkedveltette magát mindenkivel, és nem csak velem. Így folytatja, lehet tényleg polgi lesz valahol...és borzasztóan büszke vagyok rá.
Picit szorosabban fogom a kezét a randi említésére hogy jelezzem, milyen jó vicc volt, de továbbra is csak mosolygok. Kissé talán túlságosan is. A takarítókkal már beszéltem, hogy le akarják mondani ezt a beszélgetést ma. Sőt, a karbantartó tanoncokkal is. Lehet valóban túlszerveztem ezt.
-Úgyis Elf harcos hercegnő leszel, nem?
Mögé lépek, és hagyom, hogy belém kapaszkodjon amíg magára húzza  a szürke kezeslábast. Elvileg fehérneműben kéne bele bújni, vagy abban sem, de ebben a játékban ez felesleges. Valahogy nem vágyom a 100%-ig autentikus középkori hadviselés élményére, és szerintem ő is megvan nélküle. Ahogy ráadom a sisakot, ott találjuk magunkat, 3000 évvel a sztori előtt, szemben Sauron seregével, de még mindenki csak áll, és várja, hogy elkezdjük. Megnézem magamnak az Elf íjász karaktert, de gyorsan elvetem. Tökéletes reflexek? Tűpontos célzás? Lehetetlen pontosság? Nem kösz, most játszani jöttünk. Maradok Isildur szerepénél. Igaz, kissé átszabja a játék a képét a kedvemért:

Megfogom a kardom, és a pajzsomhoz ütögetve várom, hogy Nadine is csatlakozzon, és indulhasson az ütközet.
-Szóval...melyik is a fő gonosz? - Hajolok oda hozzá, és súgom, amikor megjelenik, a csatatér másik végén egy valószínűtlenül magas, tüskés sisakot, és fekete páncélt viselő valaki, aki kiköpött úgy néz ki, ahogy az angyalok nem.
-Nem érdekes...kitalálom.

Tommy a viccesnek szánt megjegyzésemre nem mond semmit, de már abból,ahogy a kezemet megszorítja,  tudom, hogy ennyi egyelőre elég is a tréfálkozásból. Tényleg csak pár pillantás az egész, és szabaddá is tettem magam a mai napra. Tudom, nem úgy néz ki, mintha megtanultam volna keményen dolgozni; sőt! Ami azt illeti úgy néz ki, a munkamorálom most is egy consi-feleségé. De ez most kicsit sem izgat. Gyűrűk ura szimulációs játék? ki kell próbálnom!
- Tünde harcos leszek, az igaz, de hercegnő?... nem tudom.  - sóhajtok egyet, és magamra húzom a kezeslábast. - Te mit gondolsz? -  
Felcsatlakozom és kis gondolkodás után választok magamnak egy zölderdői tündét közelharci képzettséggel. Kicsit meglep, mikor megjelenik az avatárom tükörképe a szemem előtt; még a fegyverek kiválasztása közben is a tükör felé pillogok, annyira le vagyok nyűgözve a szimuláció és a kedvenc fantasym találkozásától. Választok magamnak egy könnyű tünde kardot, és egy íjat is, illetve egy tünde tőrt a csizmámba, mert azt hallottam, hogy az előrelátók mind így csinálják.
Amikor a szimuláció bedob a játéktérre, újabb csodálkozás és hüledezés következik. Először Tommyt nézem meg magamnak a fess Isildur páncéljában, aztán pedig a seregeinkkel szemben álló mocskos, vérszomjas orkok és egyéb szörnyek ezreit veszem szemügyre. - Isildur herceg! Ím eljött hát a nagy pillanat! Rajtunk a sor, hogy megvédjük világunkat .... - csettintek egyet a nyelvemmel és elnevetem magam. - Szóval öljük meg mind? - kérdezem vigyorogva, de közben már harsannak is a kürtök. Nem nagyon lesz itt idő beszélgetni. Toporogva várom, hogy igazán elkezdődjön végre, és magasba emelt kardomat egy orkba márthassam. Már, ha nem ölnek meg előbb.

-Szerintem illene hozzád a hercegnő...a Tündék pedig úgyis születésüktől fogva mesteríjászok...vagy ez Fantasy rasszizmus volt?
Az én Avatarom már a játékban volt, így nem kellett sokat várni. Az kicsit zavar hogy az alapbeállítások mellett nem láthatom őt, amíg válogat, de a programozók biztos úgy gondolták, így hatásosabb a meglepetés, amikor megjelenik valaki...vagy lehet sokan panaszkodtak a páncél bikini ruhák miatt, akikkel még a lányok is kényelmetlenül érezték magukat mindenki szeme előtt.
-Ó...Khmm, itt. Eljött a nap, amikor mindannyiunk szíve a torkában robog, és remegő kézzel ellenőrizzük percenként, hogy nálunk van-e még a...kardunk. Azonban azt is tudjuk, hogy ez most a mi pillanatunk, nem a szörnyeké, akik az ajtónkat döngetik és...
A harci kürtök a szavamba vágnak, és mindenki rohanni kezd előre. Oldalra Sandít. Szóval nincs idő beszélgetni. előre rohanok, és meglepve látom, hogy a szimuláció úgy intézte, hogy valóban a hős Isildur adottságaival rendelkezzem...vagyis sokkal lassabb, és gyengébb vagyok, mint élőben. Annyi baj legyen. Pajzsom magam és Nadi előtt tartva szaladok, és hárítom el a kilőtt lándzsa méretű nyilakat, hogy egyikünkből se legyen tűpárna, aztán le kell lassulnom, amikor belém rohan egy szörny. Kissé ügyetlenül rúgom le a kardom éléről, amire a beleit hányta...volna, ha realisztikus lenne a szimuláció. De itt csak vér fröccsen, és azt is azonnal beszippantja a föld. Családbarát program...
-Vi... - Kiáltok fel, ahogy meglátom, hogy három ork rohan egyenesen Nadi felé, amíg én a saját hullámmal bénázok, de nem tudom, időben szóltam e. Nagyon úgy tűnik, hogy nem.

Ez édes! De nem hiszem... vagyis..ők nem mennek az ombudsmanhoz. - felelem mosolyogva, miközben a kardomat próbálgatom, hiszen itt az íjamat nem merném használni. Kicsit fura érzés, hogy minden mozdulatom rutinos, jól begyakorolt, szinte profinak hat. Jó lesz ez! Végre kipróbálhatom, milyen lehet, mikor valaki igazán menő.
Felpillantok Isildur hercegre, és képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy talán beöltözős fétisem van, csak eddig nem is tudtam róla. Ez a gondolat annyira szöget üt a fejemben, hogy alig tűnik fel, milyen édes esetlenséggel próbál királyi lelkesítő beszédet mondani. Szerencsére a kürtök félbe szakítják, és nagy robajjal megindul a csata. Futok én is a többiekkel. Először azt hittem, nehéz lesz és pihegni fogok egy percen belül, de olyan könnyedén mozgok, hogy egy pillanatig azt hiszem, rosszul állította be a játék a gravitációt. Csak utána esik le, hogy a tündék bizony ennyire könnyűek és macskaszerűek. Milyen kényelmes!
- Magadat védd! - kiáltom oda Tomnak, és egy pillanatig aggódva figyelem, mit küszködik az első áldozatával. De aztán nekem is akad dolgom. Hárman is egyszerre támadnak rám, én pedig rémesen megijedek, de próbálom észben tartani, hogy ez csupán játék, és ideje lenne elengedni magam. A matrixban is azt mondták: szabadítsd fel a tudatod! Hát én ezen vagyok. Mindent megteszek, amit egy másodpercen belül meg lehet, és erőből sújtok le az első, közelembe érkező orkra. Épp a nyakán találom el, ahol a mellvért és a sisak között van némi fedetlen terület. Meglepően pontos találat, és meglepő erő társul a kard visszarántásához is. Kicsit magabiztosabban fogadom a másik kettőt, és néhány akrobatikusnak tűnő mozdulattal hárítom a csapásaikat, míg az egyik óvatlanul túl közel nem kerül egy elvétett suhintás után. Akkor hirtelen rántom elő a késem és szemen döföm a mocskot. A harmadik ellenség viszont pont ezért kap lehetőséget, hogy rozsdás, életlen kardját az oldalamba vágja. A penge lecsúszik a bőrvértről, és egy csinos, horzsolásnyomot hagy a csípőmön, na meg tompa fájdalmat. Fenébe! pedig majdnem megvolt a hármas kezdés! és akkor még nem is tudom, hogy Tommy kikerült a látóteremből. - Isildur! - kiáltom el magam zengő hangon, és keresztül döföm a hármast, mielőtt utána indulnék. A csata bizonyára elsodorta tőlem, de nem hagyhatom sokáig magára. Egy kisebb tömegen verekedem át magam, mire újra megpillantom csillogó páncélját, és fellélegzem. Még életben van! - Isildur! Az apád!!! - Arrafelé mutatok, ahol nemsokára Sauron fog találkozni az öreg királlyal, és intek neki, hogy ideje indulnunk, hogy jó helyen legyünk, mire kezdődik.

-Ez nagyon nemes tőlük - Felelem, a kardom szorongatva. A pajzsot tartó kezem mozdulatlan, de az emberi viselkedést szimuláló algoritmusaim folyamatosan azt jelzik, hogy most kéne a zsebemhez nyúlni, hogy ellenőrizzem, ott van-e még a doboz. Ott van természetesen. A súlyom semmivel sem csökkent mióta becsatlakoztunk ide.
A harctéren nincs sok időm bénázni, sem azt nézni, Nadi hogyan gyakja le az orkjait, bár van egy olyan sejtésem, hogy erről majd feltétlen tanulmányozni kell a visszajátszásokat közelről. Azonban egyenlőre a rám rontó ogre az, ami elvonja minden figyelmem. Megpördülök, és hozzá vágom a pajzsomat, aztán ahogy ettől megtorpan, én lendülök előre, csúszok be a lábai közt, és vágom át az Achilles inait mindkét lábán. Legalábbis egy embernél ez lenne ott. Abból, ahogy súlyosan vérezve esik össze arra tippelek, Dr.Shrek sem ajánlotta volna ezt a kezelést így.
-Apám...? - Felkapom a fejem, hisz úgy tűnik máris elértünk ehhez a részhez. Páncélos katonák szó szerint tömegével repkednek körülöttünk, és "apám" is látom, ahogy Sauron-ra támad. És elesik. Kardom a fejem fölé emelve ordítok fel, és szaladok előre.
-NEEEEM!!!
Természetesen velem sincs nehéz dolga. Fegyverem éle kicsorbul a páncélján, ő pedig egyetlen ütéssel messzire repíti a sisakom, és kicsin múlik csak, hogy a fejem a nyakamon marad, ahogy a gonosz lábai elé hullok, de még élek. És most...amíg a gonosz arra készül, hogy megadja a kegyelemdöfést, kapkodva kutatok valami fegyver után. Bármilyen fegyver után.

Még a szimulációjuk is nemes! - felelem vigyorogva, de azért érzem, hogy a torkomban dobog a szívem és egyre feszültebb vagyok. A tudatom felszabadítása persze nem is olyan könnyű művelet, főleg, ha közben folyton a saját, vagy a szerelmed életéért aggódsz, még úgy is, hogy biztosan tudod, hogy ez nem a valóság. De Tommy remekül állja a sarat, legalábbis, amíg tudok rá is figyelni.
Csak remélni merem, hogy alapbeállítás, hogy ezt később visszanézhessem, mert szerintem valami eszméletlen badass dolgokat művelek úgy, hogy még életemben nem volt kard a kezemben. Most mégis úgy használom, mintha ezzel a kezemben születtem volna, s mikor már a sokadik ork hullik el a kardom által, kezdem csak érezni, hogy teljesen elnyelt ez a világ. Tényleg nem tudom megszámolni, hány ellenséget veszejtek el, de nem is ez a lényeg. Végre Tommy közelébe férkőzhetek, de újabb keserves csata vár még ránk, hogy a királyig elverekedjük magunkat. Nagyon fura érzéseket kelt bennem, ahogy Tommy hangjából aggódást hallok, de ezekkel most nem törődhetek!
Együtt vágjuk át magunkat a tömegen, bár én kicsit lemaradok egy gyors kardpárbaj erejéig. Szauron hatalmas alakját látva újra elfog a félelem, de nem állok meg. Tudom, mi következik, és feltett szándékom részt vállalni a történet alakításában. Azt még ugyan nem tudom, hogyan fogom ezt megtenni, de nem is találom fontosnak ezt az apróságot. Az utolsó, aki az utamba áll, egy gonosz képű ember, akin kapkodva keresem a fogást, de sehogy sem találom. Közben Isildur is földre kerül Szauron keze által és én érzem, hogy nincs több időm. Egy testcsellel rohanok hát el az ellenfelem mellett, és Tommy felé futok. Érzem, hogy szorosan a nyomomban van, de nem érdekel. Tommy bajban van. Segítenem kell, Ismerem a történetet, de azt is tudom, hogy itt és most csupán egy sokváltozós valószínűség a történet végkimenetele. A kicselezett ellenfél utolér, épp, mikor már elérném a célt. - Tommy! - magamról és a szerepemről megfeledkezve kiáltom a nevét, és épp van még lehetőségem rúgni egyet a törött kardon, mielőtt egy hatalmas erő leránt a földre. Még pont látom, hogy egész jól sikerült a közbelépésem, mielőtt megjelenik, közvetlenül az arcomban egy ronda, igénytelen arc. MIközben minden erőmmel megpróbálom ledobni, lerúgni magamról, változatos szitkokat szór rám, és én az arcomon érzem a bűzös leheletét. Kétségbeesetten keresem a gyenge pontját, de úgy tűnik, nincs ilyenje. Keze a nyakamra fonódik, én pedig még hevesebben kapálódzom. De megint szerencsém van. Egy fényes pengéjű tőr villan a férfi övén, nekem pedig még van annyi levegőm, hogy egy utolsó kétségbeesett manőverrel szabadulni próbáljak. Kirántom a kést az övéből, és az oldalába döföm, egész a markolatig. Végre levegőhöz jutok, így újra támadásba lendülök, és szúrok.Újra és újra, amíg csak el nem ernyed a hatalmas test fölöttem. Akkor lerúgom magamról és pihegve próbálom feldolgozni, mi folyik körülöttem. És akkor megremeg a föld, és hatalmas szélvihar kerekedik. Lemaradtam.... a legfontosabb pillanatról... Tommy keresésére indulok, de a lábaim nem akarnak engedelmeskedni, így a vérmocskos, hamuval borított homokban kúszom arrafelé, amerre Tommyt sejtem. - Isildur! - kiáltom elhaló hangon, ahogy belélegzem a porrá vált gonoszsereg levegőben szállingózó hamvait. - Merre vagy? -

A tudat, hogy ez az egész csak egy játék vajmi keveset segít. Még én is elfelejtkezem róla, és úgy tűnik párom is abszolút beleéli magát a helyzetbe. Kapkodok a földön többnyire csak véres sarat és hamut érve, amíg végre kezembe kerül a markolat, amit kerestem. És pont időben. A felém magasodó sötét úr a nevemet kiáltó nő felé néz, így itt a lehetőségem, hogy lecsapjak rá. Két kézzel mindent beleadva hasítok felfelé, és vágom le az ujjait.
Még több korom és hamu tölt be mindent, és valamiért hirtelen olyan lesz minden, mintha éjszaka lenne. A hirtelen felszabadult rengeteg gonosz energie szinte a földbe döngöl, és ahogy szertefoszlik sem tudok felkelni. Jóformán hason csúszva indulok el arra, amerre utoljára hallottam Nadiel hercegnő hangját, kezemben egy apró, de mégis valószínűtlenül nehéz kis ékszerrel, ami mintha a világ mélyére akarna lehúzni magával. A mellkasomhoz közel szorítva rejtegetem a testem alatt, hogy továbbra is előre vonszolom magam, míg végre a csatatér mocskában tapogatva az ujjaim megtalálják azt a kezet, ami ahhoz tartozik, akit felismernék ezer közül, és ujjaink végre összefonódnak.
-Itt. Pont itt. És nálam a gyűrű.
Rendeződik a lélegzetem, most, hogy itt van velem. Megpróbálok felállni, és neki is segíteni, ha kell, a jóformán világító ékszert pedig, amihez valamiért nem tapadt egy szem hamu sem megmutatom neki, és segélykérőn nézek rá. Mégis csak ő a bölcs Tünde, ki tudni fogja, most mit kell tennem ezzel.