Yaaaaassssssssss! telekiabálom a kabint, aztán még reflexből Raynek is válaszolok. - Majdnem, mint te! - csak ezután esik le, hogy ezt hangosan nem biztos, hogy ki kellett volna mondani, de már nem számít.
A szutykos kis ringyó Arti viszont már nem bújkálhat többé. Az mondjuk számolgatás nélkül is látható, hogy még nem adta fel. A Főnix talán elintézi.  Reméljük!
Nekem végülis kurvamindegy, hogy milyen fegyvere van a kis genyáknak, amik felénk közelednek, egy lövés és nekem annyi.  Sssszóval kurvagyorsan meggondolom magam, és elhúzok a francba, hogy a Jola seggét védjem.  
Nem egyenes úton megyek, mivel úgy látom, Ray sokkal csinosabb kis segge is bajban van. Megpróbálom oldalba kapni a skorpiókat és leszedni Niáról a  legmorcosabbat, aztán fél szemmel a pultra pillantok, ahol még mindig látom dolgozni az algoritmust, ami azt a Ribancot hivatott bemérni. A pályája láttán még a vér is megfagy az ereimban. Abüdösanyádat! - Hémindenki, Artemis begorombult! -  Nincs sok időm gondolkodni. Ahogy innen kinéz, Artika nem szarozik, kajakból megy a Jolára. Én meg akkor őrá, amennyire lehet, oldalból, és küldöm rá, ami a csövön kifér, de félek, ez nem lesz elég. Nyitott csatornán ordibálok bele a rádióba, hátha ezzel megyek valamire. - Hé öngyilkosok, alapítsunk klubot! Jövök már!  Ja és valaki üzenje meg Bragának, hogy szeretem! Tali a túloldalon! - keresem, keresem...ha van turbó üzemmód, azt is kapcsolok, és csak remélem, hogy Arti minden kibaszott műszere pirosan villog, jelezve, hogy ütközőpályán vagyunk.  Persze nem áll szándékomban kinyírni magam, de hátha nekik sem... hátha... az utolsó utáni pillanatban akarom felhúzni, és fejben már ki is számoltam, hogy az mikor van. Az már más kérdés, hogy elvileg nem vagyok elég ügyes hozzá, hogy ezt véghez is vigyem. És úgy tűnik, gyakorlatilag sem. - Kabbe gyíkok, én leléptem! - kiabálom a rádióba még utoljára, de érzem, hogy ez nem lesz meg. kurvára nem lesz meg.

- Nia, cikk-cakk! - Háborúban nem számít, hány másodperc telik el, mert aztán a következőben egy pillanat alatt megbolondulhat minden. Amilyen szépen tartjuk a frontot a legelején, úgy látszik megroppanni aztán a következőkben. Nem elég csak úgy konstatálnom, hogy bajban lehet mindenki, miközben nekem kell többet lépnem. Úgy fest, hogy az Artemis nem sokáig bírja már és ezt az is jelzi, hogy elveszti a kontrollját, de mi garancia, hogy leszereltük, ha az irányt belőtte?
Kibillenek Nia felé a Főnixszel és leadok pr lövést a skorpiókra, remélve, hogy azért a hatalmas gép lövegei elegek lesznek néhány megkarcolására, aztán a kijelzőn az esetleges érkező rakétákat igyekszem becélozni, miközben teljes gőzerővel fordulok meg a két másik gép felé.
- Hé, Nyomikám, húzd fel a kormányt és tűnj el onnan! - teljes gőzerővel indulok meg az Artemis felé. Muszáj lesz kockáztatnom és kibillentenem a pályáját, különben sok mindennek annyi.
Ahogy mellé érek, úgy megyek neki, hogy az elegendő legyen ahhoz, hogy pályát váltson és meginduljon az utolsó útján. Hogy aztán visszakanyarodva megint más célpontokat szedjek le.

Nia utolsó szondáját az ellensége nem látja nagy fenyegetésnek, aminek meg is lesz az eredménye. Telibe találja, ami már önmagában is elég káros ennél a sebességnél, de aztán utolsó erejével a lézervágó még a kinyílt burkolaton is belő, hogy tönkretegye ennek a skorpiónak a pajzsát. Innentől kezdve a kadét egyetlen lövéssel képes véget vetni ennek a párbajnak, és meg is teszi. Apró darabokban repül szerteszét a támadó, és már csak kettő marad a nyakán. Ők azonban egyszerre sorozzák meg, és Nia pajzsai vészesen csökkennek. Félő, hogy egy pillanat, és darabokra lövik őt, mint Keri-t korábban Powell osztagában.
Azonban, a következő pillanatban segítséget kap. A főnix ágyúi nagy erővel csapnak le a kis gépekre, és szedik darabokra őket egymás után, épp időben, hogy megmentsék a kadétot. A találat jelzői elhallgatnak, és a Pajzsát jelző szám haragos vörösről kezd visszafakulni valami sokkal szelídebbé, szép fokozatosan. Az Artemis kíséretének vége.
Viszont, mivel Finn prioritása Nia megmentése volt, a lopakodó sikló kis híján teljesíti a küldetését. Az egyetlen légy a levesében Gandalf, ki nagy sebességgel száguld felé, és többször is eltalálja, kitérni viszont már nem tud előle. Teljes erővel ütközik bele a lopakodóba, ami épp kilőtte volna a torpedóját, így az közvetlen közelről csapódik a srácba, a karambol közben. A találkozás eredménye egy minden irányban kiterjedő űrtörmelék hullám, mely szintén sebesen csapódik bele minden hajóba, vagy legalábbis annak elhárító pajzsába. Viszont, több kárt nem tud tenni a lopakodó. Sunder Weir hősként halt meg. Lehet, nem szándékosan áldozta az életét a társaiért, de megtette.


//Ide már csak zárót szeretnék kérni. Az életben maradt pilóták a Vesszőfutás nevű szálban egyesítik majd erőiket, melynek kezdője a hét végén fog kikerülni. Köszönöm mindenkinek

- Tűzijáték....- kiáltom, ahogy az egyiket sikerül kinyiffantanom, majd hallom a parancsot. Látom a támadókat.
- Cikk, cakk, cikk, cakk - táncoltatom a siklómat miközben minden lassan pirosan világít a kijelzőn. Azt hiszem ezt a hajót nem nekem találták ki, sem a manővereimnek. Bezzeg , ha azokból ott szembe kapnék egyet... húúúú mire lehetnek azok képesek, ha nem robot ül bennük?
Nem jobb erre gondolni, mint arra, hogy a pajzsom mindjárt megadja magát? Már épp peregni kezdett kicsi kis életem rövid története a szemem előtt, amikor megsemmisül a maradék támadóm.
- Finn...- kiáltom a rádióba, mert oká,hogy nekem segített, de hogy ezzel ő került most bajba. Már veszem is az irányt, hogy segítsek neki, de ...
- Gandalf... ne..... jövök... - de már késő volt. Fordulnom kellett, hogy a törmelék véletlen se találjon el... Könnyemet nyeltem vissza, és beálltam a Főnix mellé kisérőként. Nem sülyedhetem most el, még mindig feladat vár ránk. Igaz nem sok mindenem maradt, és kétlem, hogy hazarepülhetek, hogy feltankoljanak újabb szondákkal. Pedig jól jönnének.
Némán repültem a Főnix mellett egy újabb csatába.

Egy összecsapás, egy háború, egy párbaj mindig kiszámíthatatlan. És hogy mennyiben döntünk jól, azt csak az idő tudja megmondani, ami vészesen pörög olyan gyorsan, hogy még az sem oldaná meg tökéletesen a problémát, aki úgy gondolkozna: tak, tak, tak. Nia kihúzása a csávából kézzel foghatóbbnak tűnik, hisz gondolom én nagy naivan, hogy két találat és fordulhatok ismét az immár szemmel jól látható, lassan darabokra roncsolódó Artemis felé. A fő célomhoz, amit akkor akarok utol érni, amikor már késő.
- Bassza meg! - hőbörgök mérgesen a kialakult helyzet miatt. Ekkora tűzijátékot is csak egyfajta kimenetellel lehet kivitelezni, ezt pedig tudom nagyon jól mit tehet. Pedig azt hittem, hogy már csak ez van és mindhárman mehetünk segíteni a többieknek. A rengeteg űrszemét úgy koccan el a Főnixről, mint légy a rovarcsapdáról, miután kisült. Egy jó darabig nem szólok semmit, csak amikor már meggyőződhetek arról, hogy tényleg nem fog senki életjelet adni. Nyomi mellé kellett volna az erősítés, ha néha be is talált bravúrral, az inkább a véletlen műve, mint a betervezett tapasztalaté. Mégsem érzem úgy, hogy hiábavaló lett volna az áldozata. Kezemet apró szalutálásra emelem, miközben a két gép szétoszló maradékát figyelem.
- Hősként halt meg, a franc essen is bele. - szólalok meg végül a rádióba. Vetek egy pillantást a radarra, hogy szemügyre vegyem Nia tartózkodási helyét, aztán csak felhúzom a kormányt, máshol is van dolgunk még.
- Nia, a gondolataidat csak későbbre, értettem? - ismerem már annyira, hogy képes lesz kattogni. És minden, ami történt és történni fog még mindig az én felelősségem.
- Főnix a Jolának, a célpont kilőve. Várom a helyzet ismertetését.