-Igen, így tettem. - Vágja rá azonnal habozás, bűntudat, és úgy általában bármilyen emberség nélkül. - És fordított helyzetben elvárnám, hogy te is így tegyél.
És még csak nem is hazudik. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy neki amúgy sincs sok ideje már hátra, így talán könnyebben lenne mártír, mint egy fiatal ember.
-Ez nem kegyelem. Nem lenne méltó hozzánk. Segíts végezni ezekkel, és ezzel kiharcolod, hogy elhiggyem, hű vagy a családodhoz!
A falé dobott gránátot elkapja a levegőben, és még épp elmozdítja annyira, hogy a robbanást csak a karja bánja, és ne végezzen mindenkivel az osztagában, a bal karjának viszont annyi.
-Ez Hiba volt...
A félkarú, és fél arcú Azarov 2.0 Kirohan a füstből egyenesen a gépészek kereszttüzébe, mint aki nem törődik semmivel. És talán így is van.
Azonban amíg őt lövik, mögötte megjelenik a pontos mása, csak sértetlenül. Könnyedén átugrik a feje felett, és Azonnal a "fia" előtt terem, kit Démoni sebességgel ragad torkon, és nyom pisztolyt a homlokához.
-Le a fegyvert, vagy meghal. Te pedig...kikapcsolod a reaktort.



Pressia csapata közben meglepően ól teljesít. Ha Ethan látná, biztos büszke lenne rá, milyen gyorsan szervezte meg a halálzónát az ellenségnek, és intézte úgy, hogy tényleg hatékonyan tudjanak rajtuk ütni. Brown ugyan kap egy találatot, de a testpáncélja megvédi őt, és megússza sértetlenül. Mire a füst szertefoszlik, megnyerték a csatát, az ellenség elfogyott, és csupán egy marad belőlük. Sajnos az az egy épp a főgépész nyelőcsövét tömöríti, és fenyegeti pisztollyal.


A másik két Katona is Lita mellé áll, várakozón nézve a közlegényre.
-Tegyük tönkre az ajtót vagy ilyesmi? Bár, ha a hajótestbe is be tudtak jutni.
Amíg beszélnek újabb üzenet érkezik a hídról, mi szerint megszállták őket is, és az ellenség innentől bárhol lehet. Biztató.
-Robbantsuk fel a lépcsőt?


Freya székének fejtámlája több golyót is felfog, ahogy valaki tűzet nyit a nőre, mielőtt a golyóm fejbe találná, és holtan esne össze...már az ellenség, nem Freya.
-Mindenki fedezékbe!
Leadok még egy lövést. Újabb telitalálat, még egy hulla a küszöbünkön. Úgy tűnik még nem öregedtem ki ebből. Ezek után viszont hárman is tüzet nyitnak rám, és kénytelen vagyok nagyon lapulni, hogy ne daráljanak le. Mozdulni sem bírok gyakorlatilag.

Ő a rangidős ő dönt, ő parancsol. Ezzel az elvel rántom meg a vállam. Én csak egy katona vagyok. Azt teszem, amit kérnek.
Gondolkodóba esem, ahogy a két katona oda jön hozzánk és ötletelni kezdenek.
- Nem rossz ötlet, de ha valóban felrobbantjuk a lépcsőt azzal elvágjuk a további sebesültek ideszállítását és ellátását, esetleg az utánpótlásokat is ezzel megakasztjuk. - mutatók rá az ötlet hibájára, hogy a betegekre is gondolni kéne. Még vannak sebesültek és lesznek is, ha a lépcső megsemmisül nehezebben jutnak el idáig a jövevények, sőt ezzel nagy eséllyel csak csapdába szorítanánk magukat és olyanok lennénk, mint a bárányok a farkasok között. Bárhogy is Lita-n áll mit teszünk.

Az egész hídon kitör a káosz. Mindenki lő, próbálja magát, vagy éppen a társát menteni. Abba meg nincs is időm belegondolni, hogy búcsút inthetek kedvenc székemnek. Ha túléljük ezt remélem a Kapitányunk kiengesztel egy sokkal jobbal.
Észre veszem, hogy többen is Ethant vették célba. Nem sokat gondolkozom. A székemet erősen ellököm magamtól remélve, hogy ezzel elterelhetem a figyelmüket, így én az ellenkező irányból támadom meg őket.

Kezd felszaladni bennem a méreg. Még veszek néhány mély lélegzetet. Még nem robbanok, de közeleg annak is az ideje. Combtokban pihen a pisztoly, mert épp nem használom. hasznos találmány, könnyebb előkapni onnan mint hátulról….
-Hű bárkihez is, aki hagyott volna megdögleni?! – vetem oda és próbálom lenyelni azt a sok évnyi mérget, ami folytogat. Logikus és hideg gondolkodás kell és nem az, hogy ugorjak azonnal erre az egészre.
Az események felgyorsulnak. Arra van időm, hogy úgy mozduljak, hogy a pisztoly a kezembe kerüljön és egyúttal takarásba is, hogy legyen időm bármit is tenni. Attól, hogy a fejemre céloz, hogy a torkomon a kéz és vasmarokkal tart, nem esem kétségbe. Rég kibékültem én már a halál lehetőségével. Pressia és Nadine ezt nagyon is jól tudják.
Az embereim mögöttem vannak, ők pontosan látják mi van a kezemben és mire fogok készülni. Az én parancsom van érvényben. Veszek egy mély lélegzetet, lehunyom a szemeimet. Ellazul a tartásom, mint aki felkészült arra a bizonyos golyóra a fejében.
De nem adom meg így magamat. Lehet csak ember vagyok, de nincs mit vesztenem, már mindent elvettek tőlem, az élet sem akkora szám. Mit kezd azzal, ha én eresztek előbb bele néhány golyót?!

És lőn...Kaptunk erősítést, az esélyeink a túlélésre növekedtek valamelyest.
Viszont nehéz kérdésben kell jó döntést hoznom.Robbanjon-e a lépcső, avagy ne?
Tépelődöm, mi van ha mégis parancsot adok rá és mi van ha nem.
Próbálok kapcsolatot teremteni a híddal vagy bárkivel. Még a zörejekből is ki tudok talán hozni valamit.
-Egyelőre várjunk...Ha sikerül a behatolók első hullámával végeznünk robbantunk....És akkor is ha hirtelen nagyon sokan jönnének. Nem tudunk mást tenni. Azokat kell védenünk akik már itt vannak..
Véleményem szerint szar ötleteim vannak, de még sosem volt rajtam ekkora felelősség. Mérlegelni kell. Szép számmal lesznek saját halottaink is, de ez a háború kérem...

A tervem működőképes. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a folyosón heverő robodögök. Nem sok figyelmet szentelek nekik, csak összehívom az embereimet, és kiosztom a feladatokat. - Brown, Kacsa, megkeresitek Pipert, a többiek velem jönnek! - Ezzel átugrálom a hullákat, és mielőtt belépnék a barrikádok közé, elkiáltom magam, nehogy baráti tűz végezzen velem. - Itt Hicks, bejövünk. Te meg engedd el, vagy szétlövöm a fejed! - ekkor már a barrikádok között járok, fegyveremet pedig egyenesen a magas szőke tarkójára szegezem. Kicsit félek, hogy ez valamelyik Azarov bátyó lesz, de nincs most időm ezen agyalni. Mennem kell Zettáért, úgyhogy nem fogok agyonismételni semmit. Ha a szőke nem ereszti Azit, akkor golyót kap az agyába, és ezzel levan a gond. A többin ráérek később rágódni, ha már a kicsi biztonságban lesz. - Megmaradsz? - kérdezem Azitól, ha elmúlt a veszély, és körülnézek az emberei között. Nem maradtak sokan. Kettőt itt hagyok az enyéim közül. Tull szanitéc, úgyhogy talán még segíteni is tud a meglőtt gépészen. A gyengélkedőre vinni most nem épp a legjobb ötlet, úgyhogy ez lehet a legjobb esélye.

-Mindenkinek hoznia kell áldozatokat.
Azi emberei nem lőnek. Mindenki feszülten figyel. A gép arra számít, ezek a nyálas lázadók nem fogják kockára tenni az egyik társuk életét, így teljesítheti a küldetését. Szabotálni a reaktort. De a terve csődöt mond. És mégis, valami perverz módon az utolsó amire gondol, hogy valahol büszke arra, hogy a "Fia" mégis hajlandó megtenni amit kell, ha az ellenség kutyáiért is. Alex pisztolya persze nem nagyon tesz benne kárt, a tarkójába csapódó nagy kaliberű lövedék viszont gyakorlatilag leradírozza a fejét a nyakáról, ám nem esik össze, mint egy normális holttest tenné, és a szorítása sem enyhül, míg három gépész le nem feszítené az ujjait Alex nyakáról. Ez után viszont vége van. A gépház megmenekült. ÉS ekkor ér oda Ethan üzenete...



-Freya ne! - Szólok rá, de persze késő. A szék karfái közül lövök az ellenségre, és veszejtem el azokat, akik berontottak az ajtón, aztán visszafojtott lélegzettel nézek magam elé, csak a szemem sarkából figyelve a földön fekvő parancsnokom, ki akciójával elterelte az ellenség figyelmét addig, hogy tudjak lépni, és megmentett, de cserébe nagyon csúnyán megsérült. Várok egy kicsit, de ahogy eloszlik a füst sem látok több embert. Intek, hogy valaki lássa el Freya-t, és az ajtó felé araszolok. Odakint azonban nincs senki. Senki aki él. Rosszat sejtek. ÉS a megmaradt érzékelők igazolnak is.
-PRessi! A híd újra a miénk, de nem ez volt a célpontjuk! Holt a gyengélkedő felé megy!!!
Nem kell parancsba adnom, hogy siessen oda. Utálom, hogy nem mehetek én is, de ekkor az Arkan tűzet nyit ránk. Most nem mehetek el innen.


Lita-ék négyese a gyengélkedő előtt áll, amikor meghallják az első robbanást. A lépcsőház ajtaja berobbant. Az elelnség már ezen a fedélzeten van. Percek kérdése, és körbeveszik őket. Csaknem húsz, mindenre elszánt katona, és ki tudja mennyi android. Lövéseket hallanak a távolban, de egyre közelebbről. Nem tudni, kire lőnek, talán a holttestekbe még párat, hogy biztosra menjenek? akárhogy is, itt vannak.

Mondanom sem kell, hogy nem érzem magamat fittnek és kicsattanónak. Az egy dolog, hogy a pofámba robban a fej és minden szart kapok a képembe, hajamba. Az jobban zavar, hogy levegőt csak úgy kapok mint a mesében. Hol volt, hol nincs, ez esetben hol jut egy kicsi hol nem. Diszkréten hörgök vagy valami olyasmi. Kurvára nem tesz jót az egómnak, hogy segítséget kapok, a kéz lefejtéséhez. Bár igaz ami igaz, a levegőm erősen fogyóban volt és a világ is kezdett homályosulni, eldósodottá és vontatottá válni.
Sarkaimon ülve, combomon támaszkodva, előre görnyedve hörögve próbálok légcserélni…. élek… ja……

Halljuk a robbantásokat. Közelednek és úgy tűnik egy percig sem fognak habozni.
-Minden erőt bevetünk. Kézigránátot is...Hullákat és szétesett androidokat akarok látni.
Amíg élünk, nem léphetnek be a gyengélkedőbe. Remélem, világos voltam! -nézek körül.
Ha feltűnik az ellenség, indul a kézigránátos fogadás. Aztán a golyózápor.
Ezúttal nem vesztegetem az időmet arra, hogy kommunikációt keressek a híddal vagy bármivel. Nem tudhatom, mennyire rosszabb a helyzet. Ráérek később is megtudni.
-Arassunk szépen! Remek szezonunk van idén! - orditom kicsit rekedten. Tuti megkattantam és még a közepén sem vagyunk a dolgoknak.

Leguggolok Azi mellé és megpaskolom az arcát, mikor végre megszabadul a szorongató kéztől és elmosolyodom. - Ne félj királylány, a sárkány kimúlt. - De a hercegnek most rohannia kell, mert a napnak még nincs vége. Villámcsapásként ér Ethan üzenete. - Vettem, Indulok! - Felpattanok, és csak úgy lobog utánam a hálóingem, ahogy átugrálom a hullákat és az akadályokat kifelé menet. Út közben felszedem Kacsáékat, és már indulunk is a gyengélkedőre. Az még jó sok lépcső, és ki tudja, mi érünk oda hamarabb, vagy Holték. Egy biztos: Senki nem érhet a gyerekemhez!
Mi felfelé trappolunk, ők lefelé tartanak. Az első robbanás a lépcsőfordulóban talál, pedig eddig is kettesével szedtem a fokokat. Most viszont megelőzöm Rames-t és kétszer csapok az ajtónyitóra. Kilövök az elém táruló résen, és egészen addig sorozom a berobbantott ajtót, míg az enyém be nem záródik előttem. Előkapok egy gránátot, és újra nyitom az ajtót. - Holt, te mocsadék! Itt vagyok! - kihajítom a gránátot, át a szomszédnak, remélve, hogy megtizedelhetem őket, aztán a falhoz lapulok, kezemben a fegyveremmel.