Reggel elég korán keltem, volt egy kisebb műtétem. Tényleg nem nagy, rutinnak számít, de jobb szeretem az ilyeneket reggel elintézni, akkor még friss vagyok. Ráadásul napközben sosem lehet útközben kiszámítani ,hogy esetlegesen mi fut be. Ilyenkor pedig az esetek többségében nyugalom van. Műtét után megnéztem a betegszobán lévőket, volt akit a kabinjában látogattam meg, hogy még is hogy van, aztán magam is a kantin felé vettem az irányt, és megreggeliztem. Hogy jól esett e már azok után, hogy hajnal óta fenn vagyok,és eddig meg sem álltam? A választ azt hiszem igen, de nekem nem igen szokott ez feltűnni, az egyik nővér figyel oda rám, hogy jobban tenném, ha nem csak a betegekkel foglalkoznék, hanem magammal is. Van egy tippem, hogy a kis hölgy nem azért aggódik, hogy tényleg rendben legyek, hanem erősen consilium párti, ebből fakadóan pedig szúrja a szemét a szabadságom, hogy nem gyűrűztek meg ,vagy szültem már két - három gyereket. Reggel után persze visszamentem a rendelőben, hiszen a mai napra van pár ellenőrzés, és vizsgálat kiírva. Az ajtóm amíg egyedül vagyok, vagy nem vizsgálok mindig nyitva hagyom. Jobb szeretem így. Kint van mozgás és nem azt érezteti velem, hogy egy lyukba ülök, akkor is, ha az orvosi szoba nem annak számít, mert elég tágas. A mások ok viszont az, hogy így a bátortalanok, akik esetleg visszafordulnának nem fognak tudni, mert meglátom őket. Az első pár vizsgálatot le is futtattam, jöttek szépen, viszont a következőre, egy közlegényre kissé várnom kellett. Vajon dolga van, vagy megfutamodott? Kinéztem a folyosóra, de nem láttam senkit sem, így vissza mentem, és leültem az asztalomhoz. Van itt még pár dolog, amit iktatnom kell, meg elküldeni a központba. Ezt valahogy nem szeretem, mi jogon vájkálnak bele az ember magándolgaiba. Értem én ,hogy van amit figyelni kell, meg esetlegesen jelenteni, de az alapdolgokat én nem szeretem elétárni senkinek sem,így tényleg minimálisan vezetem csak a központi rendszert, a többit pedig megtartom magamnak. Most is itt ülök, és gondolkodom egy eseten, hogy mi legyen, mert lehet, hogy csak egy kis vitamin hiány, vagy valami fertőzés okozza az egészet, nem pedig eget rengető betegség, amit azonnal jelentenem kellene, mert esetleg az illető nemzőképtelenné válik.
Szó se róla, könnyen meg tudnám szokni ezt a bizonyosan múlandó helyzetemet itt a Jola-n. Amikor éppenséggel nem élhető bolygó után kutatok a csapattal, akkor vagy a Peterson-tól kapott büntetésemet töltöm, vagy siklót takarítok többedmagammal, miközben persze ismerkedhetek az űrjárművek fizikai valójával is, ha már az olvasnivalót unalmasnak és egyhangúnak találom. Másnak talán nem tűnik olyan nagy dolognak, mint nekem, de hivatalosan is rangot kaptam hajón, emellett pedig két váltás egyenruhát, illetve ellátmányt is. Szerencsére levethettem magamról a már agyonhasznált, még a volentisről csent, néhai katonai ruházatomat, amit immáron a Flotta uniformisára cserélhettem. A mai nap pontosan annak a siklónak a takarításával telt, melyet Hicks közlegénnyel együtt mentettünk meg a pusztulástól nem régiben és nem mellékesen, ami bajba is sodort bennünket a parancsnokság előtt. Tisztában voltam vele, hogy nagyon szorít az idő, de a takarítóbrigádot nem akartam magára hagyni, ezért kicsit csúszva ugyan, ámde tisztán érkezek a vizsgáló nyitott ajtaja elé, ahol nem várok egy pillanatig sem és bekopogok. - Minnick Alhadnagy! – kihúzom magam és tisztelgek, ahogyan egy felettesnek szokás - Ne haragudjon a késésem miatt, de napi teendőim meggátoltak a pontos érkezésben. – nem ragozom késésem okát, és bár egyáltalán nem ismerem Elliana-t, bízom abban, hogy nem lesz túl zabos késésem miatt.
Csak ülök, és gondolkodom, hogy várjak még ,vagy adjam le a jelentést. Azt azért utálom, hogy az ilyen eseteket nem tudom kivel megbeszélni, vagy is inkább nem merem. Hiszen elég, ha a nővérkére gondolok, aki száz százalékosan hűséges, és úgy gondolkodik, ahogy egészségügyi személyez lévén nem lenne szabad. Nekem továbbra is megmaradt az, hogy emberséges legyek, a lehető legtöbbet, amit csak tudok megtegyem a betegeimért. Ugyan akkor betartom a szabályokat alsóhatáron, hogy ne kerüljek bajba. Végül csak arra döntök, hogy várok. Ez már nem oszt nem szoroz, ez a pár nap, meg amúgy is valaki beköszönt, így fel is kapom a fejemet. - Pihenj közlegény – válaszolok neki, majd felállok az asztalomtól. - Nikolai Denisov, ugye? – nézek az érkezőre, majd ha beljebb lépet, akkor már nyomtam is a gombot, hogy az ajtó záródjék. - Semmi probléma nincs belőle, foglaljon helyett – mutatok a székre, és már lépek is vissza az asztalomhoz. - Tegeződhetnénk? – pillantok rá kérdőn, hiszen jelenleg magánszférában vagyunk, és nálam még mindig él az orvos beteg kapcsolat féle, amit jobb szerettem mindig kicsit személyesre venni. - Most érkeztél nem régiben a hajóra, ha jól tudom- és ezzel már meg is érkezett a következő kérdésem felé, a monitoron pedig már kerestem is az adatait elő, hogy mi is a helyzet az urral. - Nagyon kevés mindent látok itt felírva, úgy, hogy van esetleg valami amiről tudnom kellene? – nézek rá immár harmadjára. Néha úgy érzem, hogy én csak kérdezni tudok, más társalgásiformát nem is ismerek, de azért igyekszem. - Remélem nem izgulsz azért - oldom talán a saját magam feszültségét kissé, hogy tényleg ne csak kérdésekből álljak már össze. De, hát egy orvos mitévő legyen, ha egyszer csak így tudhatja meg, hogy miért érkezett a páciens hozzá, és oldhatja meg a problémáját. Lehet tényleg ki kellene használnom azt a kevéske kis szabadidőt, ami van, ár mindig készenlétben kell lennem, vagy legalább is elérhetőnek.
A szalutálást követően eleget teszek az invitálásnak és belépek abba a szobába, ahol még ezen a hajón egyszer sem voltam. Nem, mintha túl sűrűn szeretnék itt lenni, de ez azon pillanatok egyike, amikor Kapitányi parancsra kell itt megjelennem és egyben eleget tennem a Jola, amúgy orvosi szempontból is rendkívül szigorú követelményeinek. Megértem a dolgot, ha már a potyautas státuszból, mondhatni felemelkedtem, akkor a közösség szabályait betartva kell szolgálnom a hajón a jövőben. - Igen, Asszonyom, Nikolai Denisov közlegény vagyok, a Jola kötelékéből. – mire mondatom végére érek, az ajtó is bezáródik mögöttem és hellyel kínálnak. - Köszönöm a helyet. – biccentve fogadom el a helykínálást és már le is ülök az asztalhoz - Ha ragaszkodik hozzá, tegeződhetünk. – bármilyen meglepő is ez a felkérés számomra, nem szeretném visszautasítani, habár nem lesz könnyű, mert jobban kedvelem a hivatalos formulát a rangban magasabban elhelyezkedőkkel szemben. - Most kerültem állományba a Jola-n, de úgy tudom, hogy az aktám titkosított. Ha többet szeretne megtudni… úgy értem, ha többet szeretnél megtudni a múltamról, a Kapitányt keresd. – ez a hivatalos, problémamentes álláspont, ezzel nem kerülhetek bajba - Talán izgulnom kellene? – érdeklődök, mert egy cseppet sem izgulok, de, ha így rá lett kérdezve, úgy érzem jobb, ha tisztázzuk miért is vagyok itt, mielőtt elkezdek aggódni a kérdés miatt - A Kapitány parancsba adta, hogy tegyek eleget a szabályzat ide vágó részének, hogy mielőbb megkapjam a kötelező oltásokat, melyet mindenki megkapott indulás előtt. Talán van esetleg valami, amiről nem tudok? – most már tényleg érdekel, van-e más oka is annak, hogy itt vagyok.
Elmosolyodtam a bemutatkozáson, na meg a meghökkenésen. Szeretek meglepetést okozni azzal, hogy zárt ajtók mögött kicsit emberibben, kevésbé hivatalos légkört alakítok ki a betegeimmel, ami szerintem érthető is. Így nem csak azt látják, hogy oké megcsinálom, mert ez a kötelességem, hanem azt szeretném érzékeltetni, hogy engem igen is érdekel hogy vannak, mi van velük, hogy érzik magukat. Tudják, hogy vannak kötelességeim , amiknek eleget kell tennem, de így akkor is könnyebbnek érzem bizalom kiépítését. -Örvendek Nikolai, és üdvözöllek a hajón – mondtam neki mosolyogva. - Kérlek, ha csukva az ajtó, és ketten vagyunk, akkor szólíts csak Ellienek, vagy Ananak, rendben? – néztem rá kérdőn, hogy rendbe van e ez neki, vagy továbbra is maradjunk esetleg hivatalosabb hangnemnél, pedig nem áll szándékomban, így egy mosollyal nyugtáztam is, amikor beleegyezett a tegeződésbe. Azon nem kicsit lepődők meg, hogy az aktája titkosított. Egy közlegénynek? Szerintem nem kicsit értetlenül néztem fel rá, majd vissza a kijelzőre. Hát rendben, végül is, nekem nem az a fontos, hogy abba mik szerepelnek habár ez magában is felkelti az ember érdeklődését. - Izgulni? – nézek rá mosolyogva. - Nem tudok róla – de most már így magamba tartva talán még is kellene neki, mert valami van körülötte, ha már ennyire titkos. Vajon mi lehet az? Nem, nem tehetek róla, de kíváncsi lettem. Főleg, hogy olyan …olyan hivatalos… távolság tartó. Hideg? Nem, ez nem jó kifejezés rá, inkább maradjunk a hivatalos, vagy a túl hivatalos, merem talán kifejezéseknél. - Ezt a kérdést magam is feltehetném – álltam fel a székemről és a sztetoszkópomat vettem le a nyakamból és tettem a nyakadra. - Akkor kezdjük az elején. Az alap adatokat látom végül is , így akkor ezzel most nem kell foglalkoznunk. Úgy, hogy megtennéd kérlek, hogy levetközöl? – kértem meg erre, majd felálltam az asztalom mögül, és előkerestem a kis szerkentyűmet. Mondjuk a sok furcsaság mellett ezekre az új kütyükre jó volt felébredni, mert sokkal fejlettebbek már, mint régen.
Értem én, hogy mindennél fontosabb a baráti légkör mihamarabbi kialakítása, az első pozitív benyomás szükségessége és a közvetlenség az újonnan érkezettel szemben, de ez a módi egyelőre valahogy túl mézesmázosnak tűnik számomra. No persze ez nem Ellie ellen szól, még véletlenül sem, csak számomra nem megy ilyen könnyen a bizalom kiépítése. Régen sem ment ilyen egyszerűen, de most, hogy az ébredésem óta csak menekülök, valahogy minden efféle még nehezebbé vált. Összességében inkább kezelek mindenkit idegenként, tartom meg a sok-sok méter távolságot és húzom meg nyomatékosan a határt, mint barátkoznék. - Rendben, Ellie. – magamra erőltetek egy mosolyt és még egy apróbb biccentést is társítok mellé, hogy hihetőbb legyen oldódásom a vizsgáló amúgy barátias közegében. - Szerintem találkoztál már nálam nagyobb vadállatokkal is, nem kell izgulni. – látva egy pillanatnyi zavart a doktornő szemeiben újfent elmosolyodok, és bár nem tudom mit olvashatott a kijelzőn, de mintha a látottak egy kicsit felborították volna a klasszikus, beteg-orvos, ki izgul a másik előtt szerepeket. Nem kérdezősködök, pedig egyre több kérdésem lenne, de ez már megszokott, amikor arra látok esélyt, hogy talán információhoz juthatok az elmúlt, alvó időszakomról. Végül úgy döntök, kivárok és hagyom, hogy a doki végezze a munkáját. Elvégre egy tiszt kommunikációs felszerelésének eltulajdonítása valószínűleg nagyon komoly vétség, ami a helyzetemben felérne a halálos ítéletemmel, ezért inkább visszafogom magamat. - Semmi akadálya. – szólok röviden és pillanatok alatt, gyorsan egymás-után lekapkodva magamról ruháimat bújok ki mindenből. Nem vagyok szégyellős és az orvosi vizsgáló nem is az a helyszín, ahol ez sokat nyomna a latba. Összességében Ellie-nek igyekeznie kell, ha szeretne megállítani, mielőtt anyaszült meztelenül állnék előtte.
Magamban megjegyzem, hogy nem egy őszinte mosolyt kaptam. Ezek szerint valami nem tetszik neki. Talán nem kellett volna elsőre ennyire lazán nyitnom felé? Meg kellett volna tartani a hivatalos hangnemet? De ezekre a kérdésekre már nem fogunk választ kapni, vagy a végére járni. Az meg végképp nem szokásom, hogy egyin megszólításból, visszaváltsak valami másra. Meg amúgy is itt a négy fal között én ezt akkor is kényelemsebbnek tartom. -Vadállatnak tartod magad? – húzom fel a szemöldökömet, és nézek rá féloldalasan, aztán vissza a képernyőre. Eddig se mondtam azt, hogy nem sejtek itt valami rejtélyfélét, de most ? Ezen kijelentése után. Nem is tudom. De érzem magamban ,ahogy a kíváncsiságom erősödik az úriember irányába. Vajon mit takargat? El is kezdtem előkeresni a kis kütyüket, kezdve a vérnyomásmérővel, és hát …ha már takargatásról van szó, és utasítottam, hogy vetkőzőn le, így mikor visszafordulok, hát….van mit izmok terén takargatnia, de amikor a nadrágjához kezd, akkor kapok észhez,hogy nem kellene elméláznom a látványán, hanem megállítani, vagy azt hiszem végképp zavarba fogok jönni, ami nem szokásom,de pasiknál mostanság egyre sűrűbben fordul elő. - Elég lesz – állítom meg a mozdulatát szóval. - Derékig elég – köszörültem meg a torkomat, majd kézmozdulattal kértem, hogy üljön fel a vizsgáló székre. - A karodat kérném – mondtam, majd éreztem, hogy bazsajgok lányos zavaromba, úgy,hogy ha megkaptam a kezét nem is cicoztam, hanem felhelyeztem az eszközt, ami vérnyomást, szívverést mért. Ha végzett, akkor feljegyeztem az adatokat. - Ez rendben van - mondtam és nyúltam a tetoszkopomért, hogy meghallgassam a légzését, így mellé léptem, és elkezdtem hallgatózni. - Végy még lélegzeteket - kértem rá, és erősen koncentráltam a fülemre, nem pedig arra, hogy ...Na jó hagyjuk mi vonja el a figyelmemet, koncentráljunk a betegre.
Mélázós pillanatom mélyéről a Doktornő meglepő visszakérdezése ránt vissza a vizsgáló valójába. Nem tudom miért, de meglepődök a kérdésén és pillantásomon is jól látszik, hogy nem vártam visszakérdezést, de igazság szerint még reakciót sem. - Amióta felébresztettek az Alvóprogramból, nem találom a helyemet és vadállatként létezek. – rázom meg kissé a fejemet, majd folytatom, ha már belekezdtem - Őszintén szólva meg sem próbáltam megkeresni a helyemet, mert az az út, amit számomra kijelöltek és ahogyan azt kijelölték, egyáltalán nem volt kedvemre való… - oldalra pillantok, de mindeközben persze hagyom, hogy Ellie tegye az ilyenkor szükségszerű lépéseket és hagyom, hogy végezze a dolgát. - A Földön minden más volt, aztán minden megváltozott és most itt vagyok… - nem sokon múlik, hogy még inkább elmélyedjek a mesélésbe és bár pontosan én voltam az, aki meg akarta tartani a pár lépés távolságot, most mégis én kezdtem bele egy rövidmonológba olyan témáról, amivel nagyon óvatosan kellene bánnom, főleg ebben a nem tisztázott státuszomban a Consilium felé. - Értem, akkor csak derékig. – nyugtázok egyet az elhangzottakra és megállok, mielőtt többet mutatnék magamból, mint amennyit a vizsgálat megkövetelne tőlem A további lépésekhez ellenvetés nélkül asszisztálok és teszek eleget a kéréseknek, tartom a karomat a vérnyomásméréshez és néhány mély lélegzettel segítem elő a folyamatot.
Látom rajta, hogy meglepődött. Vajon min? Csináltam valamit, amit nem kellene? Néha úgy érzem, hogy még mindig tanulom azt, hogy mit szabad, és mit nem az ébredésem óta. Ez az új világ, az új nézetek nehézkesek még számomra. Újra futottam a fejemben ,hogy eddig mi történt, min lepődhetett meg , de nem sikerült rájönnöm. - Hm, nekem is még furcsa ez az ébredés utáni új élet – jegyzem meg halkan neki, talán így kicsit megnyíllik, ha már ugyan úgy érzünk. - De azért nem hinném, hogy vadállat lennél – vagy tévedek, kérdem magamban már, és nézem, hogy vajon erre mit fog reagálni, válaszolni. Lehet rossz döntés volt vajon ma becsukni az ajtómat? De csak nem az? Vagy az? mi lehet az aktájába, hogy ennyire titkos? - Hm, ismerős érzés , de szerintem ezzel mindenki így van. Elaludtunk, és egy olyan helyen ébredünk fel, amit nem ismerünk. A világ, amiben éltünk megszűnt létezni. Szerintem teljesen normálisak ezek az érzések, amiket érzel magadban. Mióta vagy ébren? – kérdezem kíváncsian miközben teszek veszek körülötte. - Hiányzik a Föld, a hosszú séták, a friss levegő – ábrándozok el egy pillanatra, de gyorsan visszatérek a valóságba, ha más nem azért, mert csipog valamelyik műszer. Régi szép emlékek, ezeket őriztem meg csak az elmémben, minden mást kisöpörtem onnét. Hiányzik a családom, a Föld, az ottani életem. Ott nem kellett az elől menekülni, hogy férjhez kényszerítenek, és tenyészkancának néznek. Persze megértem ezt is, hiszen az emberi faj léte a tét, amióta csak eljöttünk, és eddig nem sok lehetőségünk volt. Közben készülök, hogy mérem a vérnyomását, és csak ekkor tűnik fel, hogy majd nem levetkőzött teljesen. Ettől kicsit most zavarba jövök, mások nem szokták így. - Igen – köszörülöm meg a torkomat, majd megmérem a vérnyomását, amit renden találok, Ezután nyúltam a sztetoszkópomért, és mögé léptem. - Vegyél mély lélegzeteket az orrodon – utasítottam, és meghallgattam a légzését. Ez is teljesen rendben van. - Kaptál már oltásokat? – léptem vissza elé, és közben újra elkezdtem hallgatózni, meg a szívét is meghallgattam. - Mikor volt az utolsó terhelési próbád? – jött a következő kérdésem, és leraktam a kis elavultnak mondható eszközömet, de én szeretem, és nem fogom lerakni.
Szer. Aug. 29, 2018 9:08 pm
