-10 év mi? Nos, el kell ismernem, a látottak alapján egy napon tényleg nagyon tehetséges kezdő leszel, de addig szerényebben ha kérhetem Sunshine.
Meg kell hagyni, azért eléggé be kell feszítenem az izmaim, és résen lenni, hogy az a zsák ne csússzon ki a kezeim közül. Valamiért az az érzésem, hogy felhúztam. Mondjuk a földi kiképzéssel kapcsolatos szurkálódására megpróbálok elfojtani egy nevetést, sikertelenül.
-Csak találjunk egy alkalmas bolygót... olyan hagyományőrző képzést fogok tartani minden közleánynak a hajón, hogy beájul tőle.
Aztán újra szigorú arcot vágva tartok ellen neki, és közben egy pillanatra a futópadok felé sandítok. Nagyjából itt döbbenek rá, hogy ha nem figyelek, újra és újra mosolyogni kezdek, a szemtelenségét hallva.
-És mond, azért szeretnél öklözni, hogy legközelebb tőled is betojjon, vagy csak nekem akarsz behúzni párszor?
Ellépek a zsáktól, de aztán el is ugrom, mert amint elengedem az megindul az arcom felé. Mázli, hogy a reflexeim még a régiek. A felszerelésekhez lépve visszaveszem a kesztyűket, és két sisakot is előveszek, az egyiket a nőnek passzolom.
-Csak szólok, lágyékvédőt viselek zuhany alatt is, amióta a fedélzetre léptél, szóval hiába ütsz oda. Nos...hölgyeké az elsőbbség.
A küzdőtérnek kialakított puha szivacsos rész felé mutatok, majd lassan én is annak a közepe felé lépek, és felveszem a védekezőállást.

Lehet, hogy bosszantó, és az is lehet, hogy legszívesebben pofán verném, de az tagadhatatlan, hogy megadja, amire most szükségem van. Akár szándékosan teszi, akár nem, jót tesz a cukkolás. így legalább levezethetem -egyelőre csak a bokszzsákon- a feszkót. Nem válaszolok kihívásnak is beillő felszólításra, mert nem akarom a sok duma után kapkodni a levegőt. Még a végén tényleg csak azt bizonygatnám, hogy igaza van. Ha nem lenne rajtam ez a batárnagy kesztyű, azért mutatnék neki valami szép egyujjast, így viszont csak hagyom, hogy az ütéseim beszéljenek helyettem.

Nevetését látva, hallva sikerül újra elképednem egy kicsit. Még most sem hagy hidegen mély tónusú hangja, és egy pillantra vidáman csillanó tekintete. Ezért majd később utálni fogom magam, most viszont csak igyekszem kiélvezni a pillanatot. Még ha csak ennyi időre is, de képes elengedni magát a társaságomban, csak, hogy aztán újra a szokásos morgós hangján vágjon vissza valami kétértelmű fenyegetéssel. Mondjuk ezzel most kicsit megfogott, mert tényleg elég érzékeny a szaglásom. Lehet ,hogy nem tudja, de jobban tartok a két hetes emberszagtól, mint bármi mástól, ami egy idegen bolygón várhat. - szólsz, ha kezdhetek rettegni? - hangom gunyoros élét elveszi ugyan a ritmusos szuszogás, de az arcomon ott van minden, amit közölni akarok.

Ha csak kérdés formájában is, de azért megkapom az óhajtott válaszomat. Gonoszul vigyorogva állok meg, mintha már végeztem volna, de búcsúzóul azért még rúgok egyet a zsákba, hogy lássam, mennyire van észnél az őrnagy. - Ez olyan könnyű, hogy még te is ki tudod találni. Teljesen egyedül. - arcomon még mindig ott az előző vigyor halvány maradványa, de szemem huncutul villan rá.

Elkapom ugyan a sisakot, de nem is mozdulok, csak nézek rá várakozón, cipőm sarkával halk, türelmetlen ritmust kopogva. Ki kellene bújnom a kesztyűből, hogy egyáltalán a fejembe tudjam húzni, ami kész rémálom, mire visszaveszem. Ha nem segít, persze megteszem, de kíváncsi vagyok rá, egyáltalán a közelembe merészel -e jönni most. Igaz, ismerem a Crash-sztorit, úgyhogy ez igazából nem is kérdés. - Rosszul esik, hogy ilyesmiket is kinézel belőlem! Hát ilyen rossz asszony lennék a szemedben? - hangom a nyávogi kistinik hangszínéhez közelít, szóval rövidre fogom, és szélsebesen el is kussolok, mert ez ebből még én se bírok két mondatnál
többet.

A küzdőtéren felveszem a támadóállást, és nem várok újabb jóváhagyásra. Két gyors, de viszonylag könnyed ütéssel kezdek, szándékosan a fedezékét célozva, s csak a harmadikat lehet igazán komolyan venni, amivel rögtön a fejét veszem célba. Ha visszatámad, igyekszem védekezni, de ezt alapvetően a gyors ellentámadások jelentik, nem pedig a bunkerfedezék. Pedig tudom, ha benyelnék egy jól irányzott, kemény ütést tőle, kinyúlnék mint egy kurva béka. Épp ezért is, folyamatosan mozgásban vagyok, szinte szabályosan körbetáncikálom, és kisebb-nagyobb szúrásokkal keresgélem a gyenge pontját, ha van neki egyáltalán. Ha esetleg azt hitte az előzőek alapján, hogy tank üzemmódban fogok nekirontani, akkor tévedett. Jobban szeretnék bizonyítani, mint amennyire pofán akarom verni. És ez tőlem kurvanagy szó.

-Természetesen. 3 munkanappal előbb levélben foglak értesíteni a megadott postai címeden. - Felelem, halk, mély hangomon, kicsit előre dőlve, hogy visszafogjam a nevetésem. Nem tehetek róla, rémesen szórakoztató, amikor morog mint egy kis méregzsák.
Amúgy sejtem, hogy nekem akar behúzni, bár őt ismerve, azt még el tudom képzelni, hogy nem csak nekem. minden esetre nem hátrálok meg egy kis barátságos, vagy akár kevésbé barátságos öklözés elől. A fejemre húzom a sisakot, és csak aztán veszem észre, hogy valamiért rám néz. Felvont szemöldökkel mérem végig, de aztán megforgatom a szemeim, amikor leesik, mit akar tőlem.
-A hajadat ne fonjam be véletlenül?
Azért hozzá lépek, és óvatosan megigazítom a haját, mielőtt ráhúznám a sisakot. Óhatatlanul is megérintem arcát, és nyakát, amíg a csatokkal a fejéhez erősítem a védőeszközt, közben pedig véletlenül sem hagyom abba a morgást.
-Apám mondta mindig, fiam, a nap amikor rábízod egy nőre a golyóid, lesz a nap, amikor a medencéd markolva görnyedsz a földre. Egyébként bazi nagy seggfej vol...
Mások előtt nem szoktam beszélni a családomról, vagy legfeljebb szökő évente egyszer. A parancsnok eddigi beszélgetéseinkből tudhatja például, hogy voltak szüleim, a Kapitány valamivel többet, de nem sokkal. Pressia előtt viszont nyugodtan beszélhetek róluk, ő tud a hátteremről. Nem sok értelme lenne titkolózni előtte, hisz a kezébe adták a hivatalos, és a nem hivatalos aktámat is, mielőtt hozzám jött.
-Egyébként, megtanultál már főzni? - szúrom oda neki, majd kezdetét veszi a tánc. Először hagyom, hogy ő kezdeményezzen. Mikor az ökleimbe üt gyakorlatilag, már sejtem mire készül, és hátra is húzom a fejem. Ahhoz túl gyors, hogy ellen is támadjak, úgyhogy csak mozgásban maradok, és küldök felé pár ismerkedő ütést én is, minden erő nélkül, csak azért, hogy lássam, hogyan reagál rá. Azért amikor megteszünk egy kört megint felmordulok.
-Ha én ezt tudom, felteszem a bécsi keringő zenéjét!
Aztán, ha esetleg visszamorogna, hirtelen küldök felé egy nagyobb bal horgot, egyenesen a gyomrát célozva vele.

- Elég ha átkopogsz hozzám. Mostmár sosem leszek túl messze tőled! - próbálok vigyori fejet vágni hozzá, mintha ez engem kifejezetten szórakoztatna, de hangom durcásnak hat. Emellett azt is tudom, hogy ezzel is csak azt a képtelen gondolatot erősítem benne, hogy miatta vagyok itt, és szándékosan itt. Ezek után sosem fogom meggyőzni az ellenkezőjéről. Mérgemben csak még nagyobbakat ütök, de ez valószínűleg fel sem tűnik alkalmi edzőtársamnak.

Hiába tûnik úgy, hogy nehezére esik segítõ kezet nyújtani, valahogy mégse azt látom rajta, hogy valóban tehernek érezné a dolgot. - Csak, ha utána kifesthetem a körmödet - csípőből lövök vissza, kihasználva, hogy még mindig szabadon dumálhatok. Majd csak szól, ha megunta...vagy csak lecsap, és itt hagy a Kukkerrel. Bármi megeshet.
Mondjuk nem pont erre utal, amilyen nagy gonddal a hajamat igazítja a sisak alá. Beleborzongok, ahogy keze az arcomat érinti, és akaratlanul is elfordítom kicsit, amikor a nyakamhoz ér hozzá. Semleges kis érintés, elbaszott reakció. Hülye, idióta, gyökér, punciközlegény! Mégiscsak igaza volt Bowernek.. folyton magamnak keresem a bajt.

- Nagyobb, mint az anyám? - kérdezek vissza egy fura vigyorral. Nem igazán beszélgettünk eddig ilyesmiről. Igazából szinte semmiről sem, hiszen nehéz úgy, ha az egyik félről tudomást sem vesznek. Azért meglep, hogy az apját emlegeti. Annyira viszont nem, hogy elfelejtsem, mit is csinálunk mi itt.

- Csak fekete levest. - összecsapkodom a kesztyűimet - Jöhet? - vigyorogva próbálkozom egy gyenge eltereléssel, aztán viszont igyekszem elkerülni az ütéseit, még akkor is, ha látszik, hogy nem küldi egész komolyan. Nem tudom, hogy azért, mert nem vesz elég komolyan, vagy nem akar már az elején leütni, de én nem hagyom magam kibillenteni, ezt a sisakszerelés után eldöntöttem. Ugrálva térek ki egy ütés elől, és rögtön vissza is támadok, amíg még kartávon belül van, igaz, ha el is találom, meg sem kottyan neki az ütés, ebben biztos vagyok. Ezt követően gyorsan lépek is hátrébb, mert az ő keze kurvára messzebb ér, mint az enyém, és ez nem valami hülye metafora, vagy mi...

- Ne rinyálj, mint egy elsőbálo... - tudtam hogy el akarja terelni a figyelmemet! Addig dumált,hogy elbambultam és elkapott! Mondjuk az utolsó pillanatban még sikerült némileg menteni a menthetőt, így nem volt telitalálat a gyomros, de így is összegörnyedek egy pillanatra. Hátrébb is táncolok, amíg összeszedem magam, de közben továbbra is vigyorgok. Azt, hogy mennyire őszintén, gondolom nem nehéz kitalálni.
Közelebb merészkedem megint, és csakazértis tovább folytatom az ugrabugrálást. Ide is, oda is szúrok egy-egy gyors, keményebb ütést, de igazából arra várok, hogy hibázzon. Ha egyszer is elég figyelmetlen ahhoz, hogy kicsit leengedje a kezét, biztosan közelebb lépek, hogy végre benyomhassak neki egyet. Ha viszont ez csak beetetés, igencsak pórul járhatok.

-Milyen igaz, akár mehetünk közös kocsival is dolgozni... - Mondom, fáradtan morgolódva. Időközben volt alkalmam utána nézni, és megnyugodni, hogy Pressia eredetileg az Arkham-ra jelentkezett, csak azok a bohócok épp teli voltak, vagy valaki puszta jó szándékból tette ide. Az indoklást nem tudom, de mindegy is. Persze, ha jobban figyeltem volna a másik hajó navigátorára tegnap, amikor említette, hogy egy hajón szolgálok a nejemmel, nem ért volna ez meglepetésként...vagy legalábbis nem akkor, amikor meglátom a fedélzetre lépni.
-Álcafestéket tehetsz az arcomra, ha egyszer leengednek a hídról, de a körmöm Tabu.
Próbálok nem tudomást venni Pressia reakcióiról, vagy arról, ahogy szinte érzem magamon az irigykedő tekinteteket. Persze, nem állítanám, hogy teher lenne ez a mozdulat, de inkább az eljövendő bunyóra koncentrálok. Ő az a fajta nő, aki testem másik 90%-án is tud nekem fájdalmat okozni.
-Anyád egy...bonyolult asszony. Nem mindig könnyű szeretni...apám ezzel szemben egyszerű, mint egy kő, amivel megdobálnak...Rá sosem bíztam volna a fiunkat. Na igen, a tegnapi még mindig zavar kicsit. ÉS igen, nem sokat szóltam bele, de ha választanom kellett volna, hogy magammal hozom a hajóra, vagy az én családom neveli fel, inkább felcsempészem ide valahogy.
-Had szóljon! - Nekikezdünk, és elismerően biccentek minden alkalommal, amikor megpróbál nekem kóstolót adni abból a fekete levesből. Dicséretes, hogy nem próbál nekem esni, mint némelyik újonc aki túl sok propagandafilmet látott, és el is hitte. Próbálok úgy tenni, mint aki könnyedén veszi ezt a küzdelmet, de valójában szemmel kell tartanom testének minden rezdülését, hisz a képzési anyagát még olvasni is fájt.
Összecsapkodom az ökleim, amíg hátrál, és remélhetőleg sikerült elég gyorsan magabiztos vigyort erőltetnem, hogy ne lássa a pillanatra felbukkanó aggodalmat. Mondjuk sokat segít, hogy ő is eszelősen vigyorog, na ezen már majdnem őszintén elnevetem magam.
-Folytassuk, vagy szeretnél még egy kis csendes pihenőt?
Aztán viszont ide-oda kapkodom a tekintetem. Újra aprókat ütöm, hogy közel csaljam magamhoz, de most még ezekkel sem tudom elérni őt. Mi a...
-Hogy hívják ezt a harcmodort, nyuszitsu? -Förmedek rá, aztán egész súlyommal előre dőlve, nagy lendülettel ütök test középpontja felé egy ugrás közben, de nem vagyok elég gyors, és túlzottan előre visz a lendület, ráadásul őt sem találom el..

Csak fintorgok egyet a közös autó említésére. Mintha olyan sok közös dolgunk lenne! A kicsi E-t leszámítva szinte semmi, és még ő is inkább csak.... az enyém? Vagy inkább az anyámé? Hú, de kurvajó irányban vagyunk már megint!

Kell némi idő, mire rendesen feldolgozom azt is, hogy mit mond, nem csak, amit tesz, és ahogyan. Azért a semleges kifejezés, ami az ő arcán tükröződik, azért segít gyorsan visszatérnem az elbaszott valóságba.  - Elég jó az álcád most is. Senki meg nem mondaná, hogy rettegsz tőlem!  - dobom vissza végül a labdát, de persze képtelen vagyok nem elképzelni egy mesebeli rózsaszín bolygót,  és Kőagy őrnagyot, rózsaszín és magenta álcafestékkel az arcán. Mint egy kibaszott nagyra nőtt csillámpóni.. Üdítő gondolat, főleg, hogy épp jó rálátásom van a valós arcára.  Morcosan, kemény tekintettel figyel, és a nyakamat rátenném, hogy máris a bunyón jár az esze. Jobb lenne, ha én is arra koncentrálnék inkább.

De már látom, mit csinál. Szándékosan próbál kihozni a sodromból, hogy nekiugorjak, aztán jól megleckéztethessen. Máskülönben minek hozná fel megint Ethant? Szinte biztos vagyok benne, hogy ő is hallja, ahogy összekoccannak a fogaim, annyira igyekszem nem a képébe vágni, hogy nem emlékszem, hogy érdekelte volna, mi lesz a sorsa a gyereknek. Inkább továbbra is tartom magam ahhoz, hogy nem említem őt Ethan előtt és kerülöm is a témát, amennyire lehet.  Úgysem tudnék érzelmek nélkül beszélni róla, az meg most rohadtul nem hiányzik, főleg rögtön az első napon.  - Mintha bármikor is könnyű lenne szeretni! - inkább az anyámat illető megjegyzésre reagálok, a tőlem telhető legnagyobb lazasággal, de tekintetemben elkaphatja a zavart villanást, ha figyel.

Hogy kedvem lenne-e nekirontani, és addig ütni, amíg csak el nem fáradok? Na ja. Nem, mintha túl nagy kárt tudnék benne tenni, ebben a nyamvadt kesztyűben meg sisakban, de nekem legalább jól esne. A táncikálás lehet, hogy nem tűnik katonásnak, de mivel nem vagyunk egy súlycsoport, nem állhatok bele egy sima öklözésbe. Ki kell használnom, hogy kisebb, könnyebb és gyorsabb vagyok nála. Utóbbiról mondjuk nem árt előbb megbizonyosodni, különben úgy jár az ember, ahogy én most. Nem taglóz le az ütés, ezt azért túlzás lenne kijelenteni. Ennél csak durvább dolgokat kaptunk a képzés során, úgyhogy gyorsan összekapom magam, és már ugrom is vissza a táncba. - a pihenés a gyengéknek van kitalálva, meg a 80 fölöttieknek, papi!  - Annyira próbálok minden mást kizárni, és csak a meccsre koncentrálni, hogy nagyjából úgy nézhetek most ki, a sisaktól összenyomott fejemmel, mint egy elbaszott harci mókus.  Nem, mintha érdekelne, sőt! majd a biztonsági felvételről kérek egy pillanatképet, hogy kicsi E-vel röhögjünk rajta egy jót. De a koncentráció végülis csak meghozza a gyümölcsét.  Hiába próbálkozik, állandóan kitérek az ütései elől, és látom rajta, hogy ez kezdi zavarni. Vagy megint csak szórakozik velem. Simán kinézem belőle ezt is.
A kérdést igazából fel sem fogom, annyira a mozdulataira van fixálva a figyelmem.  Különben se lenne időm pofázásra, mivel úgy látszik, tényleg megunta a keringőzést és felém lendül. Kitérek az ütés elől, de megint csak épphogy. Mindegy, hogy 82 vagy 42,  még mindig rohadtul gyorsan mozog, és kurvára résen kell lennem. Most viszont szerencsém van. Nyílik a fedezéke, és a lendületét is ki tudom használni. Gyakorlatilag lefejeli a kesztyűmet, de azért én is beleteszem a magamét a dologba. Az ütés félig a sisakon, félig az arcán landol, én pedig már ott sem vagyok. Meg sem próbálok még egyet odaütni, inkább igyekszem újra kikerülni az ütőtávjából és figyelni a reakcióit. -  Már házhoz jössz a pofonért? Ennyire kívánod? -  tovább ugrálok, jobbra-balra, de viszonylag egy helyben,  és felemelt kezekkel várom a folytatást. - kaphatsz még! - ajánlom vigyorogva, mintha csak sütivel kínálnám.

Látom rajta, hogy megint magába fordulva kezd el fortyogni. Nem nehéz kitalálni, miről van szó. Én említettem a fiunkat, így ez adott, ám amikor akkora árnyékok takarják el arcát, akkor viszont borítékolhatóan valahogy eszébe jutott az anyja is.
-Hé Sunshine! Akkor most öklözünk, vagy hozzak inkább egy párnát?
Úgy mosolygok rá, hogy ne legyen nehéz dolga utálni. Valójában, amikor ilyen arcot vágok, én is behúznék magamnak. Arra viszont, hogy félnék tőle elég látványosan fintorgok.
-Viccelsz...egy napja sem vagy itt, és azt hallgatom mindenkitől, hogy papucs vagyok...
Először a doktornő, aztán meg az a közlegény, aki mostanra a háromezredik körénél tarthat a hajó fedélzetén. Lassan lehet szólni kéne neki, hogy abbahagyhatja...remélem nem fogom elfelejteni. Viszont, egy féloldalas mosolyt még megengedek Pressia felé. Na igen, az anyósom...
-Még mindig egy törpeterrorista?
A csata közben nevetve rázom meg a fejem a beszólására. És ez nem is színjáték, őszintén nevetem el magam, amikor a korommal kapcsolatban viccelődik. Még vissza sem szólok, ez most túlságosan tettszett. Akkor sem húzom fel magam, amikor csúnyán intim közelségbe kerülök az öklével, és az arcom is csak azért pirosabb egy kicsit, mert rendesen eltalált. Hátrálok tőle pár lépést, amíg összeszedem magam, de aztán tekintetem az arcára emelem a mellkasáról.
-Ne kímélj bébi!
Szinte összeszorított fogakkal morgom ezt felé, ám tekintetem máris átvándorol róla, abba az irányba, ahonnan a "menjetek már szobára!" beszólást hallottam. Pár pillanatig csúnyán nézek arra, aztán visszafordulok az ellenfelemhez.
-Ki a szponzorod, a Duracell?
Beszéd közben azonban a mozgását figyelem. Párszor megmozdulok előre, hogy lássam, hogyan próbál kitérni, azonban eszem ágában sincs megint úgy lerohanni őt. Kivárom, amíg legalább az egyik lába a levegőben van, és akkor támadok újra. Nagyot lendítek az öklömön, azonban ahelyett, hogy ezzel támadnék, hirtelen a lábam lendül előre, amivel megpróbálom kirúgni az ő lábát. Ha ez sikerül, azonnal rávetem magam, hogy lefogja a kezeit, és így tegyem harcképtelenné.

Bár esélytelen, hogy így legyen, de néha az az érzésem, hogy Ethan  jobban ismer, mint bárki is gondolná. Vagy ez, vagy csak nem működik az évek alatt szinte tökélyre csiszolt álarc funkcióm, amikor a közelben van. Akárhogy is, mindenképp szarban vagyok. Ha valakinek, hát neki nem szívesen mutogatnám, mi folyik a fejemben. Főleg, most, hogy a felettesem is lett egyben. Micsoda érzékkel tenyerelek állandóan a legelbaszottabb helyekre!  
Mondjuk, ahogy most vigyorog rám, az ő arcába tenyerelnék szívesen...ököllel. Csak azért nem ugrom neki azonnal, mert tudom, hogy erre hajt. Meg persze jól megtanítottak a kiképzőim. Igaz, belekerült egy-két zúzódásba és orrtörésbe, de legalább hasznos volt.  - Csak, ha szeretnéd, hogy belefojtsalak! - vigyorom pont olyan kellemes és megnyerő lehet most, mint egy darabolós gyilkosé bármikor, de ez minden, ami most tőlem telik.  Meg egy kesernyés kis nevetésre, mikor megjegyzi, hogy máris kellemetlenségekkel jár az ittlétem. Ez a minimum. Arra biztos nem gondol, nekem milyen kellemetlen, hogy innentől az igenis uram az egyetlen elfogadható reakció mindenre, amit kiejt a száján. Elméletben legalábbis.

Hogy Kicsi E tabutémának számít, annak csak Ethan hozzáállása az oka. Az már egész más kérdés, hogy Édesanyáról miért nincs humorom dumálgatni. Nem sok jót tudnék mondani, pedig az vitathatatlan, hogy miatta vagyok az, aki. Hogy ez jó, vagy rossz? Franc se tudja. - Szerinted miért nem otthon vagyok most? - Felvonom az egyik szemöldököm, de semmi vigyor, sőt,  választ sem várok. Nem hiszem, hogy hallani akarnám, úgyhogy inkább megpróbálom megütni. Addig se dumál, ha szerencsém van. Amikor viszont eltalálom végre, képtelen vagyok letörölni az arcomról az elégedettséget. Nem, mintha annyira próbálkoznék... Mivel nem kér időt, folytatom, ahol abbahagytam. Az állóképességemmel semmi gond, úgyhogy tovább pattogok körbe-körbe, de érzem, hogy ezt hosszú távon úgysem hagyja majd annyiban Ethan. Csak azért nem próbálom újra megütni, amikor nem figyel, mert a szuicid idiótát nézem én is, aki indokolatlanul hangosan akart viccesnek tűnni. Egyáltalán hogy került ide? Teszek rá igazából, csak a bokszra kell most figyelnem.

Minden pillanatban azt várom, mikor unja meg Ethan a gumimaci stílusomat és próbálja meg gyorsan befejezni.  Mégsem tágítok. Túlságosan szórakoztat, hogy őt nem szórakoztatja ez az egész. Ahogy a kezét lendíti, magamban már vigyorgok is. Elég kiszámítható mozdulat, szinte látom, mekkora luftot fog ütni. Megpróbálok kilépni oldalra, hogy újra bemossak neki egyet, de akkor hirtelen valami elbaszódik. De tényleg olyan kurvahirtelen, hogy a kép csak akkor áll össze, mikor már a földön vagyok, Ethan pedig a kezeimet a földre nyomva tornyosul fölém. Annyira fel vagyok pörögve, hogy elsőre erőből próbálom megoldani a lehetetlent, de néhány vergődő mozdulat után elengedem magam és szándékosan kihívó pillantást vetek rá.  - Inkább így játszanál? engem nem zavar a közönség! - lassan emelem a fejem a padlóról, és közben végig az ajkait fixírozom, de ha a lábaimat valamennyire szabadon tudom mozgatni, akkor kurvaélet, hogy megpróbálom megrúgni, szuszpenzor ide, vagy oda. Ha viszont nem, akkor a fejeléssel próbálkozom. Ha semmi más nem marad, akkor tovább vergődöm, amíg nem adódik valamilyen lehetőség. Nem szokásom csak úgy feladni.

-Ne kímélj szivi... - Mondom a szemeim forgatva, de a mosolyom már megint elárul. Pressia persze megint olyan, mint egy vulkánkitörés, vagyis sokkal viccesebb, ha valaki mással történik, de azért közvetlen közelről is megmosolyogtat.
-Akarom mondani... talán belefojtsalak, uram!
Arra, hogy ki miatt nincs otthon nem mondok semmit. Kinézem az anyósomból, hogy ő dobta ki, de csak nem ez a helyzet. És azt sem hiszem, hogy annyira rossz lenne a helyzet, hogy amiatt költözött volna. Mármint, biztos ez is egy előny, de biztos vagyok benne, hogy ha menekülnie kellett volna tényleg, akkor a fiunk is itt rejtőzne  kabinjában. Nem ez a helyzet. Ellenőriztem.
-Azért, mert itt akarsz lenni. Vagy, legalábbis egy hajón. Ha a hadbíróság sem tud kényszeríteni semmire, akkor majd pont anyád? Ugyan...
Talán ez úgy hangzik, mint egy szemrehányás, ahogy morogva adom elő, de igazándiból tőlem szebb bókot sosem kaphat senki. Aztán lehet ez valahol szomorú.
A küzdelmet majdnem sikerül rövidre zárni. Szavaira kissé vörösebb lesz az arcom, és nem az erőlködéstől, szám szóra nyílna, de aztán megérzem a térdét, és egyszerre ledermedek.
-...Komolyan...?
Arcomon ugyan nem látszik érzelem jele, de ez hatalmas erőfeszítésbe kerül. Újabb szabadulási kísérletére leesem róla, és össze is görnyedek kissé. Úgy kell nekem, mostantól tényleg zuhanyzáshoz is fogom viselni azt a rohadt golyóálló tojástartót!
A hátam mögött a hadnagy is hüledezik, és inkább ki is megy a szobából, gondolom abban reménykedve, hogy ha elég gyorsan eltűnik, akkor elfelejtem, hogy létezik. A terve sikerül. Pressi megérdemelte volna, hogy szó szerint hányjam szemen a kis művelete után, most azonban...szikrákat szóró szemekkel egyenesedem fel, majd lecsatolom egyik, aztán a másik bokszkesztyűmet, és félredobom őket, aztán felemelem az ökleim.
-Jobb, ha beszerzel egy vízhatlan mankót, ha le is szeretnél tusolni ez után...
És akkor nekilódulok. Ezúttal már nem fogom vissza magam, igaz ökleim valahogy mégis főleg a karjára céloznak, és a fején csak oda, ahol védi a sisak, de roppant erővel, és sebességgel, sokkal gyorsabban, mint eddig. egyszerre akarom nagyon bántani, és nem is. Hülye érzés...

Kímélni? nem terveztem egy percig sem. Hogy ő hogy érez velem kapcsolatban, azt nem tudom, de én még mindig szívesen okoznék neki egy kis fájdalmat. És ez nem olyasmi, ami egy-két perc ugri-bugri öklözgetés és pár jól irányzott beszólás után változna. Ha még sokat emlegeti a gyerekünket, meg az anyámat, akkor esetleg rosszabb lesz, de ez minden. - Csak, ha szeretné, hogy belefojtsam egy kibaszott párnába, uram! - ismétlem meg olyan hangsúllyal az előző mondatomat, hogy abból biztosan megértse a lényeget. Az uram szóhoz pedig olyan szemforgatás jár, hogy a Földről is tisztán lehetne látni, mennyire magasról teszek most a protokollra. Kellett neki engedékenynek lennie az elején!

- Akkor gondolj bele, neked mik az esélyeid! - ezúttal nem jár a vigyor, se a fintorgás, se az uramozás. Egy kurvaegyszerű mondat, amit oda tesz, ahová akar, és reményeim szerint le is zárjuk végre ezt a beszélgetést, mert túlságosan eltereli a figyelmemet. Persze, gondolom épp ez a lényeg. Biztos, hogy feszültebb és ingerültebb, mint mutatja. Szokásom mások agyára menni, ami csak ritkán szándékos, de vele... vele más. Szándékosabb nem is lehetne az idegőrlés. Remélem, legalább annyira kivan tőlem, mint én tőle.

Halvány gőzöm nincs, mit akart elérni a pankrátoros megmozdulásával, de annyi biztos, hogy nem hagyom magam. Rohadtul nem volt fair, amit csinált, igaz, nem is tisztáztuk előre a szabályokat. Annyiszor vertek már el, mert nem voltam képes leállni, hogy megszámolni sem tudnám. Mégsem tudták kipofozni belőlem a dolgot. Orttörés? Leszartam. Monokli? A legkevésbé sem érdekelt. Törött kar? Végülis meggyógyult az is. Most sem foglalkozom a következményekkel, főleg, hogy látok is esélyt a szabadulásra. Ahogy Ethan összegörnyedve legördül rólam, egy pillanatra megbánom, a keménykedést, de közben már talpon is vagyok. Leveszem az egyik kesztyűmet, hogy kezet nyújtsak neki, ha összeszedte magát, de amikor dühtől villogó tekintetét rám emeli, már tudom, hogy nincs vége a dolognak. A megbánás csak jön és megy, mint a rendes kurva, aki jól végezte dolgát. Amit látok, egyszerre hozza vissza a harci kedvem és spannol fel olyan módon, amire még csak gondolni sem akarok most.
Hogy megijeszt-e amit látok, nem tudnám megmondani. Meg sem fordul igazából a fejemben ilyesmi, mert irreleváns. A szervezetem már rég magától eldöntötte, hogy mi lesz. Ami mindig is. Leveszem, és elhajítom a másik kesztyűmet is és egy gusztustalan kis vigyort erőltetek az arcomra. - Ne miattam aggódj édes, inkább számold meg, hogy megvannak -e még a koronaékszerek! - Ha most nem akar agyonverni, akkor soha. Valahol meg is értem, de hogy hagyjam magam vagy elfussak? Nem opció.
Mocskosul meglep, hogy még az eddigieknél is gyorsabb, és az ütései olyan keményen csatannak a védekező karjaimon, hogy egy-egy alkalommal legszívesebben felkiáltanék. Addig hátrálok, ameddig csak lehet, és mindenek előtt a fejemet igyekszem védeni, de így is eltalálja egyszer a sisakomat. Csillagokat látok, amíg ő a karomra mér néhány ütést, de ha minden jól megy, ezt még túlélem. Egy alkalommal kétségbeesett rúgással próbálkozom, de ha el is találom az oldalát, jó eséllyel meg sem érzi, amilyen durván ki van most akadva. A karjaim közül csak egy pillanatra lesek ki, épp elkapva a pillantását. Lehet, hogy én vagyok a legelbaszottabb nő az egész szájbatekert univerzumban, de esküszöm, sosem akartam még ennyire, hogy hozzám érjen. Ha zúzódást hagy maga után akkor is. Később még nagyon fogom rühellni magam ezért.
A legnagyobb meglepetés viszont akkor ér, mikor rájövök, hogy elbasztam. Addig hátrálok, amíg egyszer csak falat fogok és nincs hová lépnem. Ha Ethan ki akar ütni, akkor most jó esélye van rá, mert nincs hová pattognom. Kicsit összegörnyedve emelem egyik kezemet a fejem fölé, míg a másikkal a gyomrára célzok többször is, de a faltól még lendíteni sem tudok rendesen. Ha máshogy nem sikerül, hát erőből nekimegyek, hátha legalább annyira kibillenthetem, hogy szabadulhassak, amíg még észnél vagyok. Amíg még tényleg akarom.