Tényleg azt mondtam, hogy nem? Tényleg. Nem vágyom arra, hogy békén hagyjon, biztosan hiányoznának az élcelődések, s e kisebb simulások. Ám több egyelőre nem kell. Tőle nem. Hiába ver a szívem hevesebben, hiába sajtolnék ki belőle vad érintéseket, az eszem még a helyén van. Ez most nem fér bele, vele nem fér bele, talán soha nem is fog. Hiába, tagadni próbálom, de akkor is bennem van… önérzetes vagyok és még önbecsülésem is van..
– Meg is érdemelnéd. Az összes nő istenítene ezért a tettemért –nevetek. Nem vagyok ennyire béna, ám megtenném ezt vele. Néha ráférne, hogy valaki odacsapjon neki és ellássa a baját. Ha nem félnék attól, hogy én jobban megsérülök, mint ő, akkor néha biztosan neki rontanék.
– A bűn az, hogy másképpen szeretnéd élvezni – kiöltöm rá a nyelvemet. Nem bűn, ám olyan ábránd, melynek megvalósulása nem mostanában fog bekövetkezni. Én ebben rendíthetetlen vagyok, s nem azért, mert egy prűd, nebántsvirág lennék. Ó..Ugyan. Egyszerűen semmi kedvem ahhoz, hogy az ezredik legyek, még a végén villódzó fények, meg feliratok és egyéb ilyen nyalánkságok potyognak rám, hogy kifejezzék gratulációjukat.
Azzal ellentétben, hogy ő miféle szerencsétlennek hisz, a hirtelen jövő megtorpanására nem az a válaszom, hogy szerelmes sóhaj kíséretében a mellkasának ütközök, hanem csak megállok. Szemeim összeszűkülnek, jobb szemöldököm az égbe szökken és pár pillanatnyi némaság után kitör belőlem a nevetés.
– Félek tőled? Csak nem azt képzeled, hogy az járkál a női agyamban, hogy miképpen fogsz majd megbántani? – távolság van közöttünk, ami biztonságot ad, ám most ezt elhajítom a fenébe, s közelebb lépek. – Hidd el nekem, nem a szerelmes kislány típus vagyok – cinikusan nézek rá. –Tény, hogy tökéletes díszfasz vagy, akire bárki bármikor ráülne, hogy egy jót lovagoljon, de éppen ezért kerülöm el ezt a lehetőséget – félkarnyi távolságra állok meg előtte és szemeimet megpihentetem az övéiben. – Miért fájna veled kapcsolatban bármi is? – nem értem még a feltételezését sem. Most tényleg egy olyasfajta libának néz, aki egy aktus miatt belehabarodik a másikba? Pfu. Utálom, mikor a férfiak azt képzelik, hogy csak ők képesek valakivel összefeküdni úgy, hogy utána semmiféle érzelmet nem mutatnak iránta. Barmok.
– Bármikor harcolok veled, sőt, sírás nélkül elviselem, ha sebeket szerzel nekem… Nyilván egyszer még a lábaimat is szét fogom tenni neked, mindketten tudjuk.. De ez addig biztosan nem fog bekövetkezni, míg ilyen véleménnyel vagy rólam. Megígérem –hogy ez tetszik-e neki vagy sem az nem érdekel. Elkerülhetetlen, ott a tűz, ott a vágy, mindkettőnk bőre perzsel, s ez nem csak az elemünknek köszönhető. Ám van bennem annyi tartás, hogy ne dobjam le neki a ruháimat csak azért, mert ő Zarath. Azt megadom a hiú és ábrándozó kislányoknak.

Nem értem ezt a nőt, de én mondjuk a nők többségét nem értem, nem is ez a baj ezzel, hanem, hogy nem is akarom. Szépek, gyönyörűek, okosak és kiváló harcosok, vagy éppen gyógyítok, de pont annyira tisztelem őket, ahogy Ők teszik azt velünk. Ők tettek engem azzá, aki vagyok, ha nem borulnának a lábam elé, ha nehezebb prédák lennének, akkor talán kedvem lenne egy hosszabb vadászatra. Mondjuk, házasságra nem vágyom, társ nem kell örökkön, örökké balblabla. Ki hisz már ebben?
Ty pedig külön eset, nem tudom,  hogy mi tartja vissza, attól, hogy boldog legyen? Teszem hozzá, mellé nem is érdekel, mindenki a saját sorsa és boldogsága kovácsa. Én akkor is az vagyok, ha ő nem. A gondjaim nem kötődnek vele össze, ahogy az álmaim sem, de azért lenne egynéhány elképzelésem.
- Szerintem nem foglalnák a neved imába, lévén, hogy ha nem haragszol, nem írlak bele a naplómba se. – mellé valójában gyakorlok eleget, még nem is mindig a nő kedvéért, de a kézügyesség baszott fontos a vadászatban, a fegyverforgatásban és még ezer más dologban is. Igaz nincsenek picik ujjaim, mint a nőknek, gyöngyöt biztosan nm fűznék.
- Ugyan Tyria, a bűn fogalma nem tiszta neked. Semmi olyan nem történne, ami neked nem esik jól. – vállat rántok, szócsatázunk és nekem az bőven elég mára, azt nem hazudom, hogy nem esne jól, ha elém térdelne, de nem vagyok benne biztos, hogy tudná mit kell csinálni, ami csak jobban hergeli amúgy is képzett fantáziámat.
Elé cövekelek, gyökeret növesztek, szinte érzem, ahogy a fűszálak körém tekerednek, aludni csábítanak, pihenni. Bestla meg megfolyt, de ezzel ráérnék később foglalkozni. A Bestia is várhat néha.
Nevetése mosolyra késztet, na, ha már elértem, hogy mosolyogjon, nem vagyok rossz irányba lőve.
Felsóhajtok, hogy közelebb lép, hangja végig simít a gerincemen, vigyorom megmarad, ahogy letekintek rá.
- Ó nem a szerelemtől féltelek. – most én nevetem el magam, neki akkor nyílik majd meg a világ, amikor végre talál egy ocantis férfit, akibe szerelmes lehet, mert ráébred, hogy az erkölcs csak fogságban tart, nem több, mint egy léc, amit le kell rúgni a picsába.
- Áh, szóval az a bajod, hogy túl sok punci akad a farkamra? – most akkor tegyük ezt össze kislány, mert ennek van ám jelentősége, ha nem is látod át.
Újabb mosoly. Pedig mi valahol nagyon hasonlóak vagyunk. Én kiélem, míg eljön az a nő, aki miatt változtatok, ő pedig bevárja a férfit. Ki, hogy várakozik.
- Nem velem kapcsolatban. Magaddal. – felé nyúlok, hogy ujjaim karcsú derekára feszítsem, húsára markolok, nem fájón, de jelen vagyok, közelebb húzom.
- Nőkkel nem harcolok. – lehet egy nő baromi ügyes, lehet mozgékony, lehet gyors, a fegyverének kitűnő ismerője, de nem tud akkora pofont adni, ami hanyatt dönt. Mondhat akárki, akármit, egy küzdelemben fontos az erő, az izomzat, állóképességet ad, elviselni segít az ütéseket, rúgásokat. Szép legendák vannak, harcos nők, amazonok, az erejük sosem fog felérni egy képzett férfiéval, így vagyunk teremtve. Ahogy mi sok másban alul maradunk velük szemben.
Bár azért vannak kivételek, harcolok nők ellen, ha a másik oldalon állnak és mindenképpen kell, gyakorlok velük, vívok küzdelmet, de ebben az esetben nem vetném be minden erőm.
Ott van Oestris, kitűnő ellenfél, de nő. Tudja, hol vannak a határai, nem fél cseleket bevetni, nem fél irgalmatlan lenni, de kölyök kora óta csak a harcnak él, nem tud mást, kőkemény. Mégis elfekszik egy erősebb ütéstől, mert egyszerűen nem olyan az izomzata, nem bír el annyit.
Kérdőn villan rá a tekintetem.
- A véleményem nem attól fog megváltozni rólad, hogy erkölcscsősz vagy, hogy azt szeretnéd, többnek lássalak. Hovatovább, engem csak a nő érdekel belőled, nem érdekel apuci kicsi lánya, a harcos, a szent, az, aki megdönti az én és a hozzám hasonlók hitét. Amit te szeretnél az a tisztelet, azért pedig, meg kell küzdeni. Nem, nem fegyverrel a kezedben. – az egyfajta kisugárzás, vagy van, vagy nincs. Nem lehet kiharcolni, nem lehet kérni, nem lehet követelni, érezni kell, sugározni, úgy ontani magadból, hogy a másiknak a farkára csomót kössön.
Még közelebb húzom magamhoz.
- Nőként boldogabb lennél, mint női testbe szorult férfiként. – csak azért is az álla alá nyúlok szabad kezemmel, erősen megtartom a fejét és durva puszit nyomok a szájára, ha hagyj, azonban figyelem minden rezdülését, a szemének moccanását, vállának finom izmait, ha megütni tervezne, vagy annál is csúnyább tenni, előbb lássam meg, mint érezzem. A testem közel van az övéhez, érzem, ha moccan.

Túlélem, sőt aludni is fogok tudni. Bár sértésnek szánja, s el is talál vele, de nem ugrok. Túl nagy örömöt okoznék neki, ha felvenném magamra ezt. Mellesleg, nem akarok tucat lenni, nem szeretem, ha egy lapon említenek másokkal. Nekem saját könyv jár.
– A bűn… Nem olyan ismeretlen, mint képzeled – mosolygom. Ha tudná csak egyetlen egy titkomat. Ha bele látna az elmémbe. Ha egyszer követne.. Olyan sok mindent tudna meg rólam, a mit mások sem. Olyan könnyedén jönne rá arra, hogy mennyivel több lakozik bennem, mint ami a felszínen van. Mert tudom én, hogy egy mogorva, pattogó és idegesítő alaknak gondolnak sokan. Ám az igazság sokkal tágabb, mint ezek. De annak tudatában, hogy kinek a lánya vagyok, sokkal jobban kell vigyáznom arra, hogy kit engedek közel, mint bárkinek. Ez pedig elővigyázatosságra int.
– Szerelem? Zarath megijesztesz – elkerekedett szemekkel nézek rá. Játszom, nem túl piszkos és élvezetes játékot, ám annál nagyobb élveztettel. – Honnan ismered te egyáltalán ezt a szót? – mosolyodom el. - Tudod sokkal jobban hasonlítunk, mint te azt valaha is gondolnád.. – közlöm még vele azt, ami nekem már egyre nyilvánvalóbb. Oké, hogy én nem ugrálok minden második ocantis ölében, ám több férfit fogyasztottam el, mint ez a bátor teremtés kinézi belőlem. Csak nem kérkedek, nem verem nagydobra sőt ők sem. Nem azért mert annyira rossz fogás lennék, csak jó a meggyőző képességem, na meg a késem.
- Ugyan – legyintek. – A híres nevezetes farkadnak kijár, hogy minden punciban megfordulhasson –mosolygom rá édesdeden. – Felőlem annyi nőbe mártogatod, amennyibe csak szeretnéd – vagy férfiba, gyerekbe, emberbe, állatba. Ó micsoda történeteket hallottam én már, s ha hinnék nekik, akkor most ő úgy állna velem szemben, hogy minimum három szeme, négyfüle és két dákója van. Végül is, csak a cerkájáról nem tudok még nyilatkozni…
– Köszönöm szépen, de tökéletes harmóniában tudok élni magammal és a kielégített vágyaimmal – mert vannak ilyenek. S megtalálom a nekem való farkat, aki tökéletes arra, hogy jöjjön, lőjön és távozzon. Nem tudom, hogy minek kell ezt túl ragozni. De már kezdem nagyon unni azt a képet, melyet kivetít rám. Sőt, felháborít vele, se ez is a dacolásra, szájalásra és ellenkezésre késztet. Pedig tudnék mit kezdeni vele, alatta, felette… Csak az a fránya agy. Túlságosan rápörgött az ellenkezésre.
El kellene távolodnom tőle abban a pillanatban, mikor ujjai a húsomba vájnak. Ám túlságosan kíváncsi vagyok, így hagyom neki, hogy egy kicsit játsszon rajtam.
– Nekem nincs szükségem a te tiszteletedre – már a feltételezés is annyira vicces, hogy ezt a következő tábortűz esten tutire el fogom mesélni Tycudinak. Hiszen ő pontosan tudja, hogy mit gondolok arról, hogy mások véleményét hova kell tenni. Zarath okos férfi, bölcs és erős, ez vitathatatlan. Valószínűleg könnyedén kiismeri a másikat, ám velem teljesen mellé lőtt. A legviccesebb pedig az, hogy annyira akarja bizonygatni azt, hogy ő már pedig igenis a lelkembe lát, hogy ezzel még inkább eléri nálam azt a határt, amikor már nem tudom komolyan venni a másikat. Pedig hallottam én róluk már jó pár történetet. Nagyok, rettenhetetlenek, odáig kell értük lenni.. s mégis, csalódnom kell. Ebben a pillanatban pedig teljesen úgy érzem, hogy a kis szócsatáink által felépített elnyomott vágyakozás, mintha fogságba kerülne. S ekkor Ő meglep, s én is magmat.
Engedek neki, de viszonzatlan marad a számra adott puszi. Az engedékenység sem a vágyból fakad, hanem abból, hogy már teljesen feleslegesnek vélem azt, hogy bizonygassak neki bármit. Ő kialakított egy téves képet, melyben szentül hisz. S nekem csak akkor lenne esélyem megváltoztatni a képzeletét, ha széttárnám a lábaimat neki. Arra pedig várhat.
– Most boldog vagy? – ugyan felemelem a kezeimet, de nem taszítok rajta. – Vagy esetleg tetézzük? - jobbomat a mellkasára helyezem, finoman végig táncoltatom rajta, egészen a tarkójáig. Tekintetemet az övéiben időztetem, próbálom megfejteni, olyasvalamit kiolvasni belőle, melyet teste, szavai nem árulnak el nekem, ám ő túlságosan jó játékos, s tudom, hogy könnyedén képes arra, hogy megvezessen. Ujjaim szétnyílnak, s belemélyesztem őket a hajába, a lehető legközelebb a tövekhez. Ha lehetőségem van rá, akkor kicsit rámarkolok, s fejét így próbálom meg megmozdítani, megemelni, ha úgy tetszik.
– Kár, hogy egy frigid p*csának hiszel.. Olyan nagy kár – búgom halkan, olyan közel az ajkaihoz, hogy gyakorlatilag egy hajszál sem férne be közéjük. Végül ahelyett, hogy viszonoznám durvaságát, eresztek a fogáson – már, ha eddig nem kényszerített rá -, s egy mélyről jövő sóhaj felszakadásának kíséretében próbálok eltávolodni tőle.