Nem csak én, hanem ő is elveszik a mi kis bűnünkbe. Mintha nem lenne a világ körülöttünk, s mi sem azok lennénk, akik vagyunk. Hanem csak két szerelmes lennénk, akik együtt léteznek. Még én is képes vagyok belefeledkezni ebbe a mámorító érzésbe, s hagyom, hogy a sodrása vigyen magával. Érzem, ahogy a teste az enyémnek feszül, érzem, ahogy a mellei mellkasomhoz szorul, s ez nem zavar, sőt csak jobba beleéljük magunkat a másik által nyújtott gyönyörbe. Szinte éget a ruhám, s az elmém azért kiállt, hogy vegyem le az övével együtt, s hagyjuk, hogy meztelen testünk is érintkezhessen. Már nem vagyok teljesen ura a testem, amely önálló életre kell, s kezem a formás hátsójára vándorol, amire egy kéjes sóhajtással válaszol Sam, majd finoman beleharap az alsó ajkamba, ez már nekem elég jelzés is, hogy tudjam nincs ellenére a dolog. Legszívesebben tennék vele egy lépést, majd még egyet, amíg el nem éri a háta a falat, de le kell állnom. Különben olyat teszünk, amit mind a ketten talán megbánunk. Bár ebben nem vagyok biztos, de jó erkölcs ezt kívánja meg.
Miután elszakadunk, egymástól próbálok úrrá lenni az érzésen, hogy vége szakadt. Próbálom logikusan elhitetni magammal, hogy ha sikerül a tervem, akkor lesz még folytatása a dolognak, de az érzés csak nehezen enyhül.
Próbálom megmagyarázni azt, hogy helyes, amit tettünk, amit szavakkal igazol is Sam, de valahol belül még mindig azt érzem, hogy ő sem gondolja így, ahogy én sem. Tovább kellet volna mennünk, és nem megállni. Legalább is az érzéseim ezt mondják, de az agyam mást mond. Hiába próbálok mosolyogni arra, hogy ő is egyet ért abban, hogy meg kellet állnunk, de nem jön őszinte mosoly az arcomra, csak egy fanyar kényszer mosoly. De ahogy elnézem az ő mosolya sem túl boldog, inkább olyan kényszerű.
Még miközben a lehetőségeit mutatom be, közben is az ajkaira tudok csak gondolni, s hogy mennyire élveztem azokat a hosszú másodperceket. De azért kifelé ugyan olyan nyugodt, és profi vagyok, mint a megbeszélésünk elején. Látom Sam arcán, hogy amikor a segédgépészről beszélek, akkor kutat az elméje mélyén, hogy felelevenítsen valamit, s amikor a hadnagy fehérneműire kerül sor azt valamiért komikusnak találja bár nem értem mit kell kuncogni azon, hogy egy perverz ilyet tesz. Ez meg is lep, hiszen nem erre számítottam, hanem hogy megbotránkozik.
-Ebben mi olyan vicces? – kérdezem a kuncogásra – egy perverzet rajta kaptak, amint egy nő holmijai között turkál. Akár a te ruháid között is lehetett volna.
Sam a kis ártatlan lélek, még köszönetet is mond, amiért elmondok ilyet titkos információt neki, pedig nem szabadna. Tényleg azt hiszi, hogy ennyire becsületes vagyok? Első gondolatom az, hogy megmondom neki, hogy ennél többet is hajlandó vagyok megtenni érte, de akkor félő, hogy azt hiszi nyeregben van, így inkább maradok az egyszerű válasznál.
-Úgy gondoltam erről tudnod kel.
Mikor rátérünk a házasság kötési módszerekre, akkor kimért és lassú vagyok. Szándékosan, hogy evvel is feszültséget okozzak benne, míg végül le térdelek elé, és felteszem neki a nagy kérdést. Tudom, hogy ma már szinte senki nem csinálja így, s a közös döntés alapján létrejött házasságoknál is elenyésző a lánykérés fogalma, de pont az ilyen apró gesztusok, amik megnyerik a nők szívét. Látom, hogy mosolyog, ahogy azt is hogy nem erre számított, s ez jó jel, hiszen meg tudtam lepni. De arra a röpke ideig, amíg nem reagál, csak az ékszert nézi, addig a szívem vadul kezd el kalimpálni az idegességtől, hogy mit fog válaszolni. Nem örülnék a nemleges válasznak, hiszen akkor erőszakkal kellene hozzám jönnie, s jobban szeretném, ha önként tenné. Végül kimondja, hogy igen, s már nyújtja a kezét, amire óvatosan felhúzom a gyűrűt, ahogy azt a szokás megköveteli. Bónuszba még egy lágy puszit is kapok az ajkaimra, ami meglep, hiszen ilyen reakcióra nem vártam. Kissé talán bele is pirulok, de viszonylag hamar összeszedem magam, s felállok a térdelő pozícióból.
-Köszönöm. – mondom neki a válaszára, és a puszira. Nem azért mert hálás vagyok tényleg, bár az is kicsit, hanem mert ezt diktálja az illem.
Mivel már végeztünk a formális dolgokkal, így most már kötetlenebbül beszélgethetünk, s élvezhetjük egymás társaságát. Legalább is én így gondolnám, de alig hogy elmegyek a székemért, hogy oda vigyem mellé elhangzik a kérdés, amely összezavar. Vissza mehet-e az Arkanra? Egy röpke pillanatig bénultan állok, hiszen a terveim között még egy kis beszélgetés, ismerkedés is szerepelt a mai találkozónkra, mint egy randevúféleség. Erre ő most feldobja ezt a kérdést. Nem értem, hogy most mire gondolhat. Itt akar hagyni most? Vagy általánosságban kérdezte?
-Most? – teszem fel a kérdést kezemben a székkel, de nem mozdulok, amíg nem tudom, hogy van-e értelme oda vinnem, vagy sem.

Nehéz most William szavaira koncentrálni, mindazok után, ami köztünk történt nem is olyan régen, de azért sikerül. Testem is lassan megnyugszik, így elmém kitisztul, miközben az a bizonyos segédgépész is eszembe jut. Nem volt túl szimpatikus a fickó, és mint hallom, követett is el pár furcsaságot, mely most megmosolyogtat. Látom, hogy a tanácsos nem érti ezt, sőt, szavaival is kifejezi, mire én csak finoman vállat vonok.
- Lehetett volna, valóban, és neked talán nem vicces, de nekem eszembe jut róla a múltam... az egyetemi évek. Ott is előfordult a kollégiumba, hogy a srácok ilyesmivel hülyéskedtek, bár tény, Brandon már felnőtt férfi. - nem voltam sokáig kollégista, de kipróbáltam azt az életet is, de múltam ezen részeiről amióta felébresztettek, nem beszéltem senkivel se. A férfi viszont most megismerhet belőlem egy apró részletet és így már talán Ő is meg fogja érteni, hogy miért is kuncogtam. Megbotránkozás? Ugyan... ha tudná, hogy mi minden folyt annak idején az egyetemen... Ő se lenne ilyen merev és karót nyelt. Ismét érzem a hiányt, mindazt, ami a Földön volt, de próbálom elhessegetni a gondolatokat, és ebben segít, hogy William tovább mesél a házasságról. Ez a téma kijózanítana még részeg állapotomban is, főleg, mivel összezavar a kérők és a házasság fajtáinak bemutatásával. Nemrég még arról volt szó, hogy Ő szeretne nekem ajánlatot tenni, most mégis úgy tűnik, hogy erről nincs szó. A negatív gondolataim viszont tévesnek viszonyulnak, ugyanis a tanácsos nemsokára elém térdel, és elhangzik az a bizonyos kérés, immáron hivatalosan is, melyet nem is olyan régen említett. Gyűrűre viszont nem számítottam, így hirtelen meg se tudok szólalni, de azért sikerül elég hamar megtalálnom a hangomat, miközben kezem felé nyújtom, engedve, hogy Ő húzza rám ezt a gyűrűt, amit én egy lágy puszival pecsételek meg. Mintha meglepődött volna a tettemen, amin én csak tovább mosolygok, majd figyelem, ahogy felkel, és nemsokára egy székkel a kezében közelít felém. Akad viszont még valami, amit szeretnék tisztázni vele, mert bár tudom, nem menekülhetek a házasság elől, és mint látja, képes is vagyok ezt elfogadni, de a munkám... az Arkan, nagyon is sokat jelent nekem. Amikor megáll és rákérdez arra, hogy "most" akarok-e távozni, csak továbbra is mosolyogva intek nemet a fejemmel.
- Dehogy. - megvárom, amíg odaér mellém, és akkor fordulok felé, majd fejtem ki kérésemet. - A kérdést úgy értettem, hogy akkor visszatérhetek-e az Arkanra, hogyha a hajó ismét útnak indul. Nekem fontos a munkám és szeretem ezt csinálni, így nem igazán tudnám elképzelni, hogy le kelljen mondanom róla. - kissé megköszörülöm a torkomat, nehezemre esik folytatni, de megteszem, mégis, egy rövid időre tekintetem a padlóra téved, majd végül vissza Williamre.
- De úgy tudom, hogy a férjemként lesz beleszólásod ebbe a dologba. - bár Katrina azt mondta, hogy a flotta tagjaként nem tarthatna maga mellett, de mivel Consiliumi tag... nos, nem tudhatom. Szeretnék hinni benne, hogy tényleg nem lesz gond és az életem folytatódhat úgy, ahogy eddig telt - annyi különbséggel, hogy a dokkolások alkalmával bizonyára a férjemmel tölteném a legtöbb időt -, de csak akkor érzem majd biztosra, hogyha a férfi szájából hallom mindezt. Ha szeretné, hogy működjön mindez kettőnk között, akkor nem akadályozhat meg benne, mert most én is úgy érzem, hogy valóban kölcsönösen jól járhatunk, de ez az érzés természetesen még változhat, bár remélem, hogy nem fog.

Nehéz újra a régi önmagamnak lenni. Bár a régi önmagam is elég furcsa kifejezés, inkább azt kéne mondanom, hogy nehéz olyannak lennem, mint a csók előtt. Összeszedett, s határozott. Nem pedig összezavarodott férfi, aki csak a vele szembe lévő nővel akar foglalkozni. De végül összeszedem magam, és belekezdek a hosszú bevezetőmbe, amibe belekuncog, amikor nem kellene. Nem értem, hogy mi lehet vicces egy perverzben. Nem az volt a tervem, hogy megnevettessem, hanem az, hogy megbotránkoztassam. Mikor rákérdezek, akkor választ is kapok, bár kicsit kacifántosan számomra, de ki tudom így is hámozni belőle a lényeget. Egyetem. Hallottam, hogy a Földön ilyen intézményekben tanultak a kivallóak fiatalok, s hogy időnkén vad bulikat csaptak. Na meg persze, az is rémlik, hogy a különböző iskolák harcoltak egymással, hogy ki a jobb, aminek része volt a másik kabalájának elrablása. De ez még mindig nem elég válasz arra, hogy mitől lenne ez vicces.
-Sajnos ezt így nem értem, nálatok az egyetemen ilyennel vicceltek a férfiak? – kérdezem meglepődve. – Ez helyi szokás volt?
Sokat olvastam a régi világról, de én már nem abban nőttem fel, s a feljegyzésekben ilyesmikről nem írtak. Engem egy átmeneti rendszerben neveltek ár fel. Rend, és fegyelem, volt a lényege. Mivel a régi világ már nem létezett, de még az új nem is jött el, így mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. Tizenhat éves koromig nyolc különböző tanítom volt, majd jött a sereg, ahol 3 évet töltöttem el. De nem voltak se tivornyák, se van bulik. A legvadabb dolog annyi volt, hogy megcsapoltam raktár bor készletét, s berúgva énekeltem. Persze után 2 hét büntetést kaptam, s megtanultam a leckét. Rend és fegyelem. Abban az időben keményebb volt az élet, hiszen csak nem rég indultunk el a nagy útra. Mindenkitől azt hallom manapság, hogy milyen rossz az alvóknak, hiszen egy teljesen más világban ébrednek fel, mint amiben elaludtak. Pedig szerintem az nem nehéz, csak furcsa. A gyermekkorom időszaka volt a kemény, az ébren lévőknek. Dolgozniuk kellett, avval a tudattal, hogy nincs többé otthonuk. Avval a tudattal, hogy a családjuk halott a Földön, s avval a tudattal, ők soha nem érik meg az új haza megtalálását. Hiába válogatták elő azokat az embereket, akik ébren maradnak, a Consilium mégis csak szigorúbb szabályokat vezetett be. Ma már természetesek ezek a szabályok, de egy olyan embernek aki huszon valahány évet már leélt a Földön szabadon, majd hirtelen mindenkit gyászol annak furcsa és veszélyes gondolatai születhetnek. Tudom, a most felébresztetek is ilyenek, de most egy ébresztésre van 10 katonák, akkoriban pedig még a katonák is ilyenek voltak, s nem pedig ennyire hűségesek.
A lánykérés szerintem jól sikerül, hiszen igent mondott, s már készülnék neki, hogy ténylegesen randevúzzunk, amikor elhangzik a kérdés, amit megdöbbent. Nem értem, hogy miért akar már most visszamenni a hajóra? Miért akar itt hagyni az után a csók után. Számomra is furcsa, hogy fájna érte a szívem, de az érzést akkor sem tagadhatnám le, még ha el is játszhatnám, hogy nem bánt. De a válasza kis megnyugvást hoz a szívemnek, így mosollyal az arcommal viszem már oda a széket hozzá, s vele szembe leülök.
-Köszönöm – mondom lágyan, miközben megsimítom az arcát lágyan, amiért kedvemre való módon válaszolt.
-Azért is gondolom, hogy jó pár leszünk, – direkt nem használom a házas szót – mivel én sokat dolgozom, így ezt csak egy olyan nő érti meg, aki szintén a munkájának él. És milyen ember lennék, ha eltiltanék egy ilyen nőt a munkájától? - mosolygok rá, miközben óvatosan megpróbálom megfogni a kezét.
-Férjedként elég sok dologba lesz beleszólásom – ismerem el, de nem szeretném megrémiszteni – Sajnos bizonyos kötelezettségeid neked is lesznek az által, hogy a feleségem leszel, de a kötelezettségeink, és a nehézségeink ellenére, remélem, hogy élvezni tudjuk majd ezt a házasságot. És még inkább remélem, hogy … - de nem fejezem be a mondatot, mivel nem volna illendő.

Azok között, akik a Földön születtek, és azok között, akik már idefent, az űrben, van egy hatalmas különbség, ami nem más, mint az általuk megélt események. A szabályok mások, mint odalent voltak, sokkal kötöttebb minden, és amíg a Volentison különösnek tartják mindazt, ami nekem természetes volt, addig számomra hihetetlen a jelen, amelyben élnem kell. Persze ez alatt a három év alatt, amióta itt élek, már elfogadtam a törvényeiket, és éppen most fogok rábólintani az utolsóra, amelynek eddig még ellenálltam, hiszen tudom, nincs tovább, de William képes még ebben a helyzetben is megnevettetni. Sejtem, hogy nem ez volt a szándéka, mégis ezt érte el, és ez valahogy jól esik.
- Hogy szokás? - próbálok most már nem nevetni a másik furcsa kérdésén, majd végül nemet intek fejemmel. - Az egyetemen sok hülyeséget elkövettek a diákok, minden őrültséget valóra váltottak, amit csak elterveltek, és igen, akár a fehérneműk ellopása is hozzá tartozhatott a dologhoz. - oh de még mennyi cifra dolgot tudnék neki mesélni, mégse teszem. A tanácsos valahogy túl merevnek tűnik ehhez... túl idősnek és egy másik kor szülötte. Nem hiszem, hogy különösebben érdekelné az, amit mondok, megérteni pedig még kevésbé tudná. Nos... nem vagyok olyan lány, mint itt sokan mások, erre pedig úgy hiszem, hogy szépen lassan Ő is rájön, mert nem felejtettem el azt, aki voltam, és belül ragaszkodom a Földön élt Samantha-hoz. Néha nehezen találom a helyem, de egyre inkább érzem, hogy befogadnak, csak engednem kell, és nem tiltakozni mindaz ellen, amit itt felépítettek.
A beszélgetésünk viszont még nem ér itt véget, elvégzi a feladatát, amiért itt vagyok, így tájékoztat szinte mindenről, csak azokról a bizonyos kérőkről nem. Érdekelnének? Nem igazán... Az után, ami az előbb történt kettőnk között, kezdem úgy érezni, hogy William mellett talán valóban jó helyem lenne, még akkor is, hogyha belül egy részem tiltakozik ellene. Ő maga a Consilium, a 10 tanácsos egyike... nagy ember, és tőle akartam eddig a legtávolabb tudni magam. Most mégis képes lennék a feleségévé válni és vele hálni? Az ambivalens érzések ellenére mégis győz az az énem, aki fejet hajt a törvények előtt, aki nem küzd tovább, mert tudom, ha ellenállok csak még rosszabb lesz. A legjobb lehetőség számomra ez a férfi, és bíznom kell benne, hogy valóban képes lehet boldoggá tenni. A csókja... az érintései mind hatással voltak rám, ez pedig jó kezdet, ennél jobban talán nem is reménykedhetek. És ez után történik meg a lánykérés. Nem számítottam rá, hogy elém térdel, ahogy a gyűrűvel is sikerül meglepetést okoznia, és bár tudom, hogy a válaszom döntő lesz, azzal is tisztában vagyok, hogyha nem teszi fel a kérdést és kötelezővé tehetne a házasságra. Továbbra se utasítom el, igennel felelek, majd ujjamra hamarosan felkerül a gyűrű, amit én egy apró csókkal köszönök meg. Talán ez még hirtelen sok, én is érzem, hogy ezt nem biztos, hogy kellett volna, mégse bántam meg. Jól esett a csókja, amit oly hevesen adott nekem, és nem tagadom a vágyat, melyet felébresztett bennem a hosszú álomból. Ha pedig a férjem lesz, nos, akkor minden jogom meglesz arra, hogy megcsókoljam. Egy kérdésem még akad, amire szeretnék minél hamarabb választ kapni, még mielőtt túlaggódnám a dolgot, de arra nem számítok, hogy ismét félreértést szül és magyarázkodnom kell. Azt hiszem, hogy erre fel kell készülnöm, hogy a kezdetekben sokszor nem fogjuk teljesen megérteni egymást. Más korból származunk, és bár ránézésre Ő az idősebb, ez valójában éppen fordítva van. Figyelem, ahogy felém közeledik, majd amikor a székkel velem szemben helyezkedik el, akkor érdeklődve pillantok rá, majd megérzem cirógatását is. Egy kicsit még idegen ez a közvetlenség, de érintése ismét bizsergetően hat... jól esik, és egy picit zavarba is hoz, főleg, hogy az a bizonyos gyűrű most már az ujjamon van. Nem sütöm le szemeimet, de az édes pírt nem tudom eltüntetni pofimról. Mint egy kislány, úgy viselkedem, agyam eldobom saját magamtól.
- Ebbe már én is belegondoltam, hogy mivel bizonyára sok a munkád... talán nem fogod bánni. - ismerem be, majd ahogy kezem a kezébe kerül, egy pillanatra lenézek rájuk, miközben szívem is újból hevesebben kezd el kalapálni. A választ megkaptam tőle, visszamehetek az Arkanra, ez pedig némi megnyugvással tölt el. Nem tudom, hogy pontosan mi mindent csinál, de egy tanácsos túl fontos ember ahhoz, hogy minden napját a feleségével tölthesse, így pedig meglesz a szükséges szabadságunk is. Az pedig hamar ki fog derülni, hogy várni fogom-e majd a dokkolásokat, hogy viszont lássam és ismét vele lehessek vagy sem. A beszélgetésünk viszont ismét érdekes kérdéseket vet fel bennem, így miközben kezem picit megfeszül a kezében, lassan felteszem őket. Nem húzódom el továbbra se, de szeretnék tisztán látni.
- Kifejtenéd, hogy mi mindenbe lesz beleszólásod, és hogy milyen kötelezettségeim lesznek? Szeretném tudni. - nem hiszem, hogy zavarná, hogy érdeklődöm, hiszen ezért vagyok itt, de abban egyet kell értenem, hogy én is remélem, hogy élvezni fogjuk a házasságot. Házasság... nem gondoltam volna az egyetemi éveim alatt, hogy 25 évesen már férjem lesz, valahogy mindig 30 fölött képzeltem ezt el. Sose voltam egy feleség-típus, de most se kell majd teljesen olyanná válnom, hála a flottának.
- Hogy? - a befejezetlen mondat is kíváncsivá tesz, így újból érdeklődöm, kicsit közelebb is csusszanva a másikhoz. Mit remél még? Túl sok minden jut eszembe hirtelen, de nem fogok tippelni, beszéljen csak világosan, ahogy eddig.

Sokan azt hiszik, hogy könnyű a Consiliumi tagok élete, pedig egyáltalán nem az. Sőt roppantul nehéz. Hiszen, mindig Consiliumi tagnak kell lenni, s mellette nincs időd önmagadnak lenni. Ez a helyzet tökéletesen bemutatja, hogy mennyire nehéz is a helyzetem, hiszen szívesen lennék csupán önmagam, de még sem lehetek teljesen önmagam. Mert ha már most önmagam lennék, akkor Sam sírva futna el, amit meg nem akarok. Bár tény, hogy a Consiliumi tag is én vagyok, de még sem teljesen önmagam. Ez csak egy álca, egy eszköz, hogy önmagam lehessek bizonyos helyzetekben. Így próbálom megtartani a legjobb hidegvéremet, s a tervemet véghezvinni. De nem sikerült megbotránkoztatnom őt, sőt komikusnak találta a helyzetet. A válaszát sem értem. S ez zavar. Nem az én terveim szerint alakulnak a dolgok, s ezt nem szeretem. Próbálom megérteni, amiket Sam mond, de olyan messze áll a valóságunktól, hogy ezt még szavakba önteni is nehéz.
-Sok hülyeséget? – kérdezek vissza – Az egyetem a tanulásról kell, hogy szóljon. Vagyis az volt a cél, hogy tanuljanak a fiatalok ott. – javítom ki magamat – Akkor minek csináltak olyat, hogy fehér neműk között turkálnak? Ez inkább úgy hangzik, mintha valami orgia tanya lett volna az egyetem, nem pedig az oktatás központja.
A mi világunkban a legtöbben az apjuktól, vagy ismerősük mellett tanulja a szakmáját, s ha netalántán valaki olyan kegyben részesül, hogy tanulhat valakitől, akkor mindent meg tesz, hogy a legjobban teljesítsen. S nem tenné tönkre olyan őrültséggel, hogy lányok bugyiját lopkodja. Még ha nem is dobják ki érte a zsilipen, akkor sem kockáztatja meg senki.
Szerencsémre a beszélgetés egy idő után áttér a kellemes időtöltés részre is, ahol végül megkérem a kezét. Igent mondott, s evvel nagy felelősséget is vont a saját fejére. Hiszen a világunk 10 leghatalmasabbikai közé tartozom, s nem a tizedik voltam a rangsorban. Elsőre ez egy kegynek tűnik egy közember számára. Számukra nekünk nincs korlát. Annyi élelem jut számunkra, amennyit csak akarunk, akkor kabinunk van, amelyben akár 5-10 család is könnyedén elélne. Bálok, fogadások, s nincsenek gondjaik. Pedig ez csak a felszín. Ezért mi igen is megdolgozunk. Az szinte már mellékes, hogy a népünk legtöbbje gyűlöl minket, s irigykedik az életünkre. De az igazi veszélyt egymásra jelentjük. Vérre menő harcokat folytatunk egymással, ahol nincsenek szabályok. Vagyis vannak, de nem olyanok, amiket a nép tagjai megértenének.  De én is férfi vagyok, azon túl, hogy a Consilium egy tagja vagyok, csak egy férfi, aki szinte mindennél jobban vágyik arra, hogy megkaparinthassa a nőt. Kedvem lenne már most azonnal birtokba venni az ajkait, mint nem olyan rég, s nem megállni, mint az előbb. Ha ezt a gondolatot hangosan kimondanám, akkor sokan közölnék, hogy mocskos férfi vagyok, pedig én nem testét akarom birtokba venni, hanem az egész lényét. Azt akarom, hogy az enyém legyen. Persze ezt nem úgy értem, hogy nem mehet vissza a hajóra. Nem kell állandóan mellettem lennie, ahhoz, hogy az enyém legyen. Így számomra természetes, hogy megengedem neki a hajókázást, s próbálok utalni rá, hogy jó magam is sokat kell dolgoznom.
-Igen, - sóhajtok egy nagyot, amikor végre a kezeink összeérnek, s nem utasítja el az érintésemet – sokat kell dolgoznom, és nem mindig olyan időben, amit mások elfogadnak. –ismerem el – de ígérem, hogy a lehető legtöbb időt rád fogom tölteni, amennyit lehet.
A beszélgetésünk viszont kezd egy formális beszélgetés formáját ölteni, s félő, hogy hamarosan alkudozásba csap át, hogy ki mibe egyezik bele a házasságunkba, s kinek mi a követelése. Aminek nagyon nem örülök, mert még a végén olyan kérdéseik is előkerülnek, amikre most még nem szeretnék válaszolni. Vagyis legalább az előtt nem, hogy aláírta volta a szükséges papírokat. De ha most azonnal visszakozok, vagy túl erőszakosan íratom alá, az is gyanús lenne.
-Ez kissé erős kifejezés, hogy mibe lesz beleszólásom, – kezdem kedvesen – hiszen a törvény csupán három dologra ad jogot feletted. – tudom, hogy ez durván hangzik egy átlagembernek, de nekem ez még nem erős.
-Jogom van… – megállok, hogy kijavítsam magam- Jogom lesz a gyermekhez, de ez törvény által előírt kötelezettségünk is. – kezdem, ahogy eszembe jut, majd folytatom – Jogom lesz a munkádba is beleszólni, ha az fenyegeti a házasságunkat. És végül jogom lesz dönteni az egészségedet érintő kérdésekben. De ezek a jogok egy része téged is megilletnek majd.
Ez elég erősen hangzik így, s tudom, hogy ez csak a látszólagos válasz, neki. Valószínűleg ez kevés lesz neki, mint válasz, így jobban belemegyek, hogy tisztában legyünk a dolgokkal.
-Az első törvény lehetőséget ad, hogy élvezhessük egymás által nyújtott gyönyört, természetesen ez nem jogosít fel az erőszakra. – óvatosan simogatom meg a kezét, de aggódok, hogy elhúzza. S inkább nem folytatom, hogy erőszakra ugyan nem jogosít fel, de kényszeríteni kényszeríthető, hiszen vagy összefekszik egy nő a férjével, vagy sterilizáltatják. – Természetesen én nem szeretnélek kényszeríteni semmire, – de nem teszem hozzá, hogy ha kell, akkor ez lesz – azt szeretném, hogy ha megtörténik, akkor azért történjen meg, mert mind a ketten akarjuk.
-A második törvény már több lehetőséget ad a férjeknek, bár a te esetben ez sem annyira könnyű. Hiszen mint katona kiváltságos vagy, s nem hivatkozhat senki sem arra, hogy veszélyes a munkád. – persze ez sem ennyire igaz, de nem akarok belemenni a részletekbe.
-Az egészségügyi kérdés sokak szemében maga a bűn, hiszen dönthetünk a másik élete felett, hiszen egy műtét közben akár dönthetünk a másik élete és az adott végtagja között. - Persze azt nem teszem, hozzá, hogy ezeket kombinálva, és kihasználva a hatalmamat könnyen azt tehetnék vele, amit akarok. Hiszen melyik orvos mondana nemet arra, hogy ha arra kérem, csináljon meg valami nem teljesen legális dolgot nekem Sammal. Volt mát hogy elintéztem egy – két abortuszt, és nem a feleségeimnél, hanem olyan személyeknél, akikre szükségem volt. Majd elérkezünk az est fontos kérdéséhez, hogy mivel is fog ez járni. Kötelezettség, előnyök, s a befejezetlen mondat, amire felfigyel Sam is. Pedig nem akartam, de ha már véletlenül elszóltam magam, kénytelen vagyok befejezni. Persze nem úgy, ahogyan eredetileg magamban gondoltam a befejezést, hanem úgy, ahogy a helyzet megkívánja.
-És még inkább remélem, hogy - nézek közben a szemében – hamarosan ismét megcsókolhatlak, s hogy boldoggá tudlak majd tenni.

Jókedvűen gondolok vissza az egyetemen eltöltött éveimre, nem is tudom, hogy mikor tettem ezt utoljára, de William most tesz róla, hogy felelevenítsem őket. Mesélek is neki néhány dolgot, melyeknek hála megértheti, hogy miről beszélek, de elég hamar észreveszem, hogy képtelen felfogni mindazt, ami akkor természetes volt. Egy apró, lemondó sóhajt hallatok, miközben kioktatását hallom. Mi ketten nagyon különbözőek vagyunk ez egyre jobban megmutatkozik. Tényleg nem értem, hogy miért egy Földön született nőt nézett ki magának, nem lesz egyszerű dolga, ezt már most észreveheti Ő is, akár csak én. De az biztos, hogy nem lesz unalmas a házasságunk.
- Megnyugtatlak, hogy amikor tanulni kellett, tanultunk, de a szabadidőnkben azt csináltunk, amit csak akartunk, így nyugodtan bulizhattunk és hülyéskedhettünk. De nem az orgiákról volt híres az egyetem. - még mindig mosolygok, de ez a mosoly már nem olyan széles, mint amilyen eddig volt. Nem magyarázom tovább, kezdem úgy érezni, hogy nem lenne semmi értelme, mert William nem fogja soha se átérezni azt, amit a Földön élő egyetemisták éreztek. Bár a tanulás a cél, mégis egyben a világ egyik legcsodálatosabb dolga volt egyetemistának lenni. A beszélgetésünk viszont hamarosan más irányt vesz, elhangzik a lánykérés, melyre igent mondok, láthatóan teljesen normálisan beleegyezve a dologba, amit még egy szájrapuszival meg is pecsételek, de belül tudom, hogy ez csak egy gesztus volt. A tanácsos a beleegyezésem nélkül is megkaphatna, de akkor nem túl valószínű, hogy kellemesen indulna a közös életünk, ahogy az se, hogy visszamehetnék a hajóra, amire most mint hallom, lehetőségem lesz. Nem óhajt mindig maga mellett tudni, és ez számomra is így tökéletes.
- Nem töltök sok időt a Vonetisen a munkám miatt, de amikor dokkolunk, akkor úgyis látjuk majd egymást. - mosolygok rá kedvesen, és így próbálok  hárítani. Azért nem szeretném, hogy abban a 48 órában mindig velem legyen, de tudom, hogy legalább egy napot mégis mellette kell majd töltenem. Meglátjuk, hogy miként viselem majd, lehet, hogy vágyni fogok rá, hogy a közelében lehessek, de még az is előfordulhat, hogy inkább menekülnék. De szeretnék optimista lenni, és egyelőre ez egész jól megy, elég csak visszagondolnom a nemrég történtekre... az érintéseire és a csókjára. Mivel az Arkan elég sűrűn távol van, és ez a távollét olykor több hónapot is igénybe vesz, melyet csak néhány nap dokkolás követ, bőven lesz nyugalmam, akár csak eddig. Talán még soknak is fogom gondolni, kiderül még. Akad viszont még néhány dolog, amiről szeretnék beszélni a férfivel. Érdekelnének a kötelezettségeim, ahogy az is, hogy mi mindenbe szólhat majd bele, ami engem érint. Már a kezdő mondat se tetszik, hogy "jogot ad felettem a törvény", de lenyelem a megjegyzésem és csendben hallgatom. Nem húzódom el, teljes figyelmemet élvezheti, így hallgatom azt a bizonyos három dolgot. Gyermek... Nem érzem úgy, hogy fel lennék még készülve egy gyermekhez, a karrierem is fontos a számomra, és ha szülnék, akkor... otthon kéne lennem vele. A munkám véget érne és olyan nővé válnék, akivé nem akarok. Mégis tudom, hogy ez a kötelességünk, így jobb pont nem előtte ecsetelni, hogy ez egyelőre mennyire megrémiszt. Később is lesz időnk még erről beszélni. Talán neki se sürgős a gyermeknemzés, attól függetlenül még lehetünk együtt. Bár... a mai korban úgy tudom, hogy antibébit se gyártanak, így ha becsúszik... hát becsúszik. Nehéz ez így.
- Még jó... - nem tudom megállni, hogy ne tegyem ezt hozzá, amikor az erőszakot említi. Nem is értem, hogy ezt miért emelte most ki, és bár kezemet simítja, valahogy most szívem szerint elhúznám azt az övéből, mégis, erőt veszek magamon és nem teszem.
- Akkor gondolom siettetni se fogsz. - ezt azért szeretném tudni. No nem mintha szűz lennék vagy ne tudná felkelteni bennem a vágyat, az előbb Ő is tökéletesen érezte, hogy milyen hatást tud kiváltani nálam, akár csak én nála, de ettől függetlenül érdekel a válasza. Mennyire lenne türelmes, ha nem adnám oda magam neki? A határokat feszegetném? Talán... De ennyihez még van jogom.
- A munkával kapcsolatban már az előbb elmondtad, hogy nem fogsz visszatartani a főgépész pozíciómtól az Arkanon. - szólalok meg, miután mind a három dolgot elmondta nekem, amit fel akart sorolni. Ez után tartok egy rövid szünetet, majd folytatom.
- Az egészségügyi döntésekbe pedig úgy tudom, hogy régen, még a Földön is beleszólhattak a házaspárok, hogyha az egyik fél nem volt képes válaszolni, mert teszem azt kómában volt. - Ő is erre gondol? Vagy valami másra? Ha több van a háttérben, akkor gondolom ki fogja most fejteni nekem, és csak ez után kérdezek rá annak a bizonyos mondatnak a folytatására. Túl szépnek hangzik minden, hogy igaz legyen, hogy boldoggá akarjon tenni, hiszen még csak nem is ismer. Nem nagyon tudok hirtelen mit kezdeni a szituációval, érzem, hogy ez kezd kínossá válni, mégis próbálok udvariasan mosolyogni.
- Ne haragudj, de még nagyon furcsa a számomra, hogy így viselkedsz velem, amikor most kezdesz el megismerni, és nem nagyon tudom még hogy kezelni a helyzetet. - nem hazudok, őszinte vagyok hozzá, teljesen. De ezzel szerintem Ő is tisztában van, hogy rendesen összezavart. Kezem még mindig az övében van, és most vajon mit kéne tennem? Megcsókolni? Nem érzem most a késztetést, ez a házasság téma túl súlyos, ahogy ezek a kötelezettségek is.
- De én is remélem, hogy boldogok leszünk. - végül csak sikerül valami értelmeset mondanom. Másra nem futja, ez is picit erőltetett tőlem, de mégis igaz. Tényleg remélem, nem szeretnék boldogtalan házasságban élni, ha már muszáj lesz férjhez mennem.

Amikor beléptem a vizsgálóba, akkor olyan szépen elterveztem ezt az egészet. Összezavarom, én pedig végig határozott leszek, s tudatos. Erre jött a baj a játékunkkal, ahol én nem tudtam megállni, s elcsattant egy csók. De még milyen csók. De végül csak visszazökkentünk a megfelelő kerékvágásba. Erre megint én jövök zavarba az egyetemi történet hallatán. Nem értem, talán a köztünk lévő évek miatt, vagy pontosabban a köztünk lévő korok miatt. Próbálom megérteni, de nincs értelme. Miért csinálnának ilyet azok akik tanulni akarnak. A szabadidő fogalma nem ismeretlen számomra, hiszen sok ember élvezi, de én nem. Amikor éppen nem tanultam a mentorom mellet, akkor a digitális könyvtárat bújtam, hogy még többet tudjak. Erre kiderült, hogy azok, akik olyan kiváltságosak voltak, hogy egyetemen tanulhattak a legjobb tanároktól a szabadidejüket elpocsékolták.
-Tanulni, amikor kellet? – kérdezek vissza. – szabadidőben buliztatok és hülyéskedtetek? És a bugyi lopás az most akkor bulinak számított vagy hülyéskedésnek?
Az orgiákat nem tagadta, csak éppen annyit mondott, hogy nem arról volt híres az egyetem. Szóval nagy eséllyel voltak orgiák is, de vagy nem voltak nagydobra verve. Vajon ő is részt vett ilyenen? Ott veszítette el a szüzességét? Már nyílna a szám, hogy feltegyem neki a kérdést, de végül nem szólok semmit.
A beszélgetésünk szerencsére jobban sikerül, mint az orgiákról szóló rész, sőt a leánykérést még sikeresnek is mondanám, hiszen az igen mellé, még egy szájra puszit is kapok tőle. Ez ugyan csak egy gesztus a részéről, ahogy a részemről is a letérdelős leánykérés is, de mégis jól esik. Szívesen folytatnám az elkezdett dolgunkat, a házasság kérdését szívesen rövidre zárnám egy pecséttel, hogy házasok vagyunk itt és most. De még nincs itt az ideje. Majd később. Most inkább rátérek a lényegi kérdésekre, ha már rákérdez. Igen, sokat kell dolgoznom. Amit látszólag el is fogad, hiszen ő is sokat dolgozik a hajón. Viszont a szavai távolságtartásról tanúskodik. Látjuk egymást dokkoláskor? Én úgy gondoltam, hogy a lehetős legtöbb időt töltünk olyankor együtt. De inkább nem mondok semmit, csupán elveszek egy darab csokit a tálból, félig kibontom, s a szájához tartom.
Majd jön a nap legkellemetlenebb része, az alkudozás előszele. Ő kérdezi, hogy milyen jogaim lesznek, de már az első jognál nem bírja megállni, hogy ne szóljon bele. Én értem, hogy az erőszak számára nagyon is kényes téma, de sajnos manapság nem olyan ritka, mint ahogyan ő gondolná. Nem mintha meg akarnám erőszakolni, de ilyen világban élünk.
-Sajnos sok férfi azt hiszi, hogy a házasság után bármikor, és bárhol kedvét lelheti az asszonyába – próbálom elmagyarázni neki a megjegyzésemet – és odáig is elmennek, hogy megerőszakolják, hivatkozva a gyermektörvényre. Pont a múlthónapban is volt egy fickó, aki azért vett el egy tizenhat éves leányzót, s mikor az nem engedelmeskedett, akkor elvette, azt, ami szerinte járt neki.
Tudom, hogy nem jó a rendszer, és sokan élnek vissza a rendszer által ráruházott jogokkal, de sajnos nem tudunk mindent jóvátenni egy pillanat alatt. Bár sok hibát nem is akarunk jóvátenni, hiszen azok a mi érdekeinket szolgálja.
-Hibás a rendszer. Tudom, de próbáljuk javítani. – magyarázni a munkámat, és az emberek helyzetét – Tételezzük fel, hogy a törvényeink egy URS Arkanhoz hasonló hajó. De ezt a hajót legalább 150 évig kellet volna építeni, viszont az idő szűkéje miatt, 25 év alatt összecsapták, annyira, hogy elindulhassanak vele. Mivel folyamatosan úton van, ezért a hibákat menet közben kell kijavítani azokból, amiket máshonnét veszünk el.
Remélem így megérti, hogy mi is a munkám, illetve az embereim munkája, s hogy milyen nehéz sokszor a helyzetünk, mint például az említett erőszakoskodó férfinál. Elsőre mindenki azt mondaná, hogy irány a légzsilip. De ha mindenki azonnal kidobunk tényleg, akkor elég hamar elfogynánk. Majd jön a kérdés, ami inkább kijelentés, hogy ugye nem fogom siettetni. Bár az nemrégiben lezajlott események biztossá teszik számomra, hogy akár most megkaphatnám, de értem a kérdés mögötti kérdést. A szándékaimra kíváncsi.
-Nem akarok elsietni semmit. – nyugtatom meg, de nem is akarom tévhitbe ringatni, hogy évekig játszhat velem – Az illem azt kívánja meg, hogy a házasságig ne hálják el a nászt a párok, s apám úgy nevelt, hogy az illemet mindig tartsam be. – mosolygok rá kedvesen, majd hozzá teszem – Azért az is tény, hogy a nászt el kell hálni az esküvő napján. – Evvel már úgy érzem elég nyilvánvalóvá tettem számára a terveimet. Mondhat nemet, de nem érdemes.
Türelmesen hallgat végig, majd hangosan összegzi a hallottakat, hogy már elmondtam, hogy nem tartom vissza a munkájától. De igazság szerint ez sem teljesen igaz, csak csupán annyit, hogy amíg a kedvemben jár, addig nem tartom vissza. Majd jön az egészségügyi kérdés, amit úgy értelmez, amiből a törvény ered. Régen tényleg így volt, hogy az ember házastársa dönthetett a másik félről, ha az nem tudott válaszolni. De ma már kiegészült. Első gondolatom, hogy megtartom ebben a hitben, de mégis csak felvilágosítom valamennyire.
-Részben igen, de már többről van szó. Például a férj vagy feleség kérheti a másik plasztikai műtétjét is arra hivatkozva, hogy az így már nem kívánatos számára. S mivel a fajfenntartás, szebben fogalmazva a gyermeknemzés a fő törvény, így ezért mindent meg is kell tenni. – tudom, hogy ez így keményen hangzik, de így van. – Ezek mellet számtalan hasonló kis törvény van, ami a házassági egészségügyhöz tartozik. Holnap estig itt ülnénk, hogy ha az mindet el akarnám mondani.
Az informálódás után már eléggé feszeng a székben, pedig én mindent megpróbálok megtenni a magam visszafogott módján, s végül bevallja, hogy mi zavarja. Én. Pontosabban nem érti a helyzetet. Őszinte. Látom rajta, érzem rajta. Így kénytelen vagyok én is őszinte lenni hozzá. Óvatosan elveszem a kezemet a kezéről, pedig legszívesebben nem engedném el.
-Nincs semmi baj. – nyugtatom meg, hiszen a kérdése jogos - Nem vagyok szerelmes típus, nincs rá időm. –vallom be, hogy tisztázzuk, miközben felállok mellőle – Nem vagyok szerelmes beléd. Jelenleg erősebb a vágy irántad, mint az érdeklődésem, s legszívesebben megszabadítanálak a ruháidtól, hogy egymásba vesszük el. De nem vagyok olyan pozícióba, hogy ezt megengedhessem magamnak. Nem tarthatok szeretőt, mint a legtöbb ember, nem lehet ágyasom, vagy több nejem sem. Így ha meg ízlelni egy nő gyönyörét, akkor el kell vennem. Férfiember lévén számtalan nő fel tudja korbácsolni a vágyamat, de uralkodok magamon, s próbálom a legalkalmasabb személyt kiválasztani a feleségemnek, azt, akiben nem csak a testi gyönyört találom meg. Hanem azt a pluszt is, ami miatt a társam lehet az életünk végéig.
-Ettől most undorító vagyok? –teszem fel a kérdést, miközben széttárom a karjaimat előtte, hogy végig tudjon nézni, majd ismét letérdelek elé, s a karjaimat a térdére helyezem. – Tudom, hogy ez így furcsa, de az éremnek mindig két oldala van. Azon túl, hogy mire vágyom. Rád. A testedre, – csúsztatom fel finoman a kezemet a combjára, de ott meg is áll a kezem. - arra, hogy megismerjem, ami benned lakozik itt, - emelem fel a combjáról a kezemet, s mutatok a fejére – s, hogy mi lakozik itt. – mutatok a szívére.- De nem erőszakkal akarom, hanem csábítással, kedvességgel, hosszú beszélgetésekkel, közös programokkal. Az érme másik oldala, hogy én biztosítani tudom a megélhetést, s talán ami a legfontosabb, én nem olyan vagyok, mint a mostani férfiak. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, és meg vannak a hibáim.
Tudom, hogy nagy a kényszer rajta, hiszen nem akar házasodni, így nem csodálom, hogy nem olyan vidám most, főleg a jogok megbeszélése után. De igazat kell adnom neki, hiszen mind a ketten abban reménykedünk, hogy boldog házasságunk lesz. Bár én tudom, hogy előbb meg kell törnöm Samet.

Kezdem fárasztónak érezni, hogy mindent meg kell magyaráznom az egyetemmel kapcsolatban, és William még így se érti meg azt, amit mondani szeretnék neki. Szívem szerint hagynám a fenébe az egészet, de tudom, az most illetlen lenne,mégis, a mosolyom eltűnik, akár csak a jókedvem, ahogy tovább érdeklődik.
- Nem tudom, hogy itt milyen a tanítási rendszer, de a Földön volt szabadidőnk is. Szükség volt rá, hogy néha kikapcsoljunk, és akkor a barátainkkal vagy a családdal töltöttük az időt. Így igen, voltak bulik és néhányan elég furcsa dolgokat tudtak tenni, de én soha se voltam az a laza lány, aki mindenben benne lenne. - remélem, hogy ennyi magyarázat elég lesz a számára, mert többet nem kap. Nem itt és nem most, talán majd egy következő alkalommal. Nem akarok véletlenül se kioktató lenni, ezért is szeretnék lapozni végre, hiszen akadnak fontosabb dolgok is, amikről beszélnünk kellene. Mégis csak el akar venni, én pedig tudni akarom, hogy ez mivel fog járni. Persze tény, ha nemet nem mondhatok, de elméletileg azért ülünk most itt, hogy erről beszélgessünk, én nekem pedig akadnak bőven kérdéseim.
A lánykérés tehát hivatalosan is megtörténik, mely után kiderül a számomra, hogy az Arkanon maradhatok a jövőben is, hiszen Williamnek is van bőven munkája, ami leköti, ez pedig remek hír a számomra. Amikor pedig dokkolunk, majd tudunk együtt lenni. Érzem, hogy nem olyan válaszra számított, mint amit kap tőlem, de még csak ma ismertem meg, nem várhatja el tőlem azt, hogy máris a nyakába ugorjak és rajta akarjak lógni. Figyelem, ahogy a csokiért nyúl, majd elkezdi azt kibontani, de amikor rájövök arra, hogy mit akar vele, hezitálok. Ez egy romantikus gesztus is lehetne, ha olyan viszony lenne kettőnk között, de jelen pillanatban én másnak érzem. Lehet, hogy hibásan, de a kedveskedést inkább dominanciaként fogom fel. Ha elutasítom és eltolom a kezét vagy esetleg átveszem a csokit és úgy harapok vele, azzal megsértem őt. Másnál nem érdekelne, azonnal megtenném, de érzem, hogy a tanácsossal vigyáznom kellene. Ha viszont engedelmeskedem... az valamilyen szinten behódolásnak hathat. Nincs itt más, aki látná, mi zajlik köztünk, mégis, a férfi láthatja, hogy néhány másodpercig várok, és szerintem sejti, hogy az agyam nagyon is jár. Túl sok múlik most a jelenlegi beszélgetésen, túl sok mindent tehet ellenem, így végül meghozom a döntést, ajkaim pedig engedelmesen szétnyílnak, ahogy azt szeretné a másik. Nehezemre esik, nem is kicsit, miközben barna íriszeim a szemeit fürkészik, és van valami különös ebben a szituációban. Valami furcsa, ami bár egyben rettenetesen dühít is, mert nem szokásom csak úgy fejet hajtani másoknak, de valahol viszont tetszik is, szinte izgatónak hat. Én se vagyok normális! Végül megtöröm a pillanatot, a csoki felét lecsippentem, majd végül megforgatom nyelvemben és ízlelgetni kezdem. Finom, ugyanolyannak érzem, mint amit a Földön ettem, és minden érzékemre csodálatosan hat, és miután elolvad a számban, az íz továbbra is megmarad. Muszáj megköszörülnöm kissé a torkom, ideje folytatni a beszélgetést, hiszen még oly sok minden van előttünk. Nem szeretném én félbeszakítani, de akadnak dolgok, amik mellett nem tudok szó nélkül elmenni, ezt pedig Ő is meg fogja ismerni idővel. Nem vagyok az a csendben maradós fajta.
- Hallottam én is történeteket... - ismerem be, miután elmeséli azt a bizonyos szörnyű példát, de nem megyek bele jobban. Nem kellene 16 éves kislányokat házasságra kötelezniük, de még nincs jogom ilyesmit megjegyezni, így inkább hallgatok. Azt viszont jó hallani, hogy Ő is érzi, a rendszer nem tökéletes, de őszintén szólva eddig abba nem gondoltam bele, hogy túl gyorsan kellett mindent felépíteniük, és nem volt rá megfelelő idő. A példája jó, sőt, tökéletes, bár az nélkül is megértettem volna. Hiába vagyok úgymond munkás ember, elég magas az intelligenciám, de erre majd Ő maga is rá fog jönni, ahogy megismer.
- Tisztában vagyok vele, hogy nem egyszerű a munkád, de bízom benne, hogy jobbá tudod majd tenni a rendszert. - és nekem annyi tanácsom lenne. De vajon érdekelné, hogy egy nő miket mond? Hmm... a feleségeként talán szívesen meghallgatna majd, talán hatni is tudnék rá, és valóban segíthetném a nők helyzetét. Vagy talán máris túl sokat akarok? Túl sokat remélek? Ezzel a házassággal jól járhatok, de tudom, sok buktatója is van. Legalább látszatra úgy kell tennem, mintha átengedném neki az irányítást, de ügyeskedve a háttérből még megpiszkálhatok bizonyos szálakat. Kezdem kedvezőnek gondolni én is a dolgokat, de meglátjuk, hogy melyikünk játszik ügyesebben. Érdekelne azért még az is, hogy meddig hajlandó várni rám, mert nem akar kényszeríteni, ezt már mondta, de sejtem, hogy nem is az a túl türelmes típus. Elég csak visszagondolni a nemrég történt jelenetre...
- Esküvő... Úgy tudom, hogy ez a fogalom már nem is létezik igazán, csak aláírunk egy papírt és házasok vagyunk. - vagy talán nem így lenne? Mindenesetre értem, hogy mire gondol, de nem kommentálom. Valahogy sejtettem a választ, de képtelen vagyok rá reagálni, mert jelenleg fogalmam sincs, hogy akkor mennyire fogok vágyni rá, de legalább lesz időm felkészülni. Bár... fogalmam sincs, hogy mikor írjuk majd alá azokat a bizonyos papírokat. Ez után még ki lesz fejtve az egészségügyi kérdés is, és őszintén meglep az, amit hallok. Lehetséges volna ilyesmi?
- Ez eléggé... furcsa törvény. - köszörülöm meg a torkom, és egyértelműen az első gondolatom az, hogy nem akarok magamon megváltoztatni semmit se. Nem fogok kés alá feküdni egy pasi miatt, akinek így nem felelek meg, és talán ezek a gondolatok az arcomra is vannak írva. Még van más is, de talán nem kellene jobban belemennünk, úgyse mondhatok majd nemet.
- De ugye te... te nem akarsz rajtam változtatni? - muszáj feltennem ezt a kérdést, szeretnék megnyugtató választ kapni. Szükségem van a számomra pozitív válaszra! Túl nehezek ezek a témák, ezért se vagyok képes már úgy reagálni a következőkre, ahogy annak William örülne. Egyszerűen túl sok volt ez így egybe, és nemsokára ezt finoman a tudtára is adom, de szerintem érti Ő is. Talán ezt még megérti. Amikor elereszt, kissé megnyugszom, majd felpillantok rá, amikor feláll, és végül beszélni kezd. Nem számítottam ilyen őszinteségre, de persze, sejtettem, hogy a külsőm fogta meg. Magának akar, az ágyába kíván, és ez az ősi ösztön most a legerősebb. Választott... engem, és meg akar kapni, ezért tesz a feleségévé. Nem teheti csak úgy meg, a jóhíre kerülne veszélybe. Nem is tudom, hogy most örülnöm kellene-e ennek a válasznak vagy sem, de miben is reménykedtem? A szerelem illúzió, mégis, kicsit úgy érzem magam, mint egy áru, amit megszereznek maguknak és használnak. Kellemetlenül érint, zavar, de más férfinál is ez lenne a helyzet. Williamnél legalább vannak előnyök, ahogy az is, hogy megérezhettem, képes hatni a testemre, ami azért már jó jel. Mégis jóval idősebb nálam, de van benne valami, ami tetszik, de olyasmi is, ami taszít, ez pedig a hatalma. Tanácsos, és tudom, jobb vigyáznom vele.
- Nem, dehogy vagy undorító. Értékelem az őszinteséged! - ismerem be, miközben ismét elém térdel, de amikor karjaival a térdeimre támaszkodik, kissé meglepődöm. Túl közvetlen... máris. És ismét képes kitérni arra, hogy engem akar, majd kezeivel combomhoz ér, aminek hatására cseppet megfeszülök, de nem mozdulok, és nem szólalok meg, hagyom beszélni. Érdekel most már minden szava. Meg akar ismerni, úgy érzem, hogy ezt őszintén mondja, nem csak azért, mert én ezt akarom hallani, és legalább képes tenni érte. Nem csak elvárja, hogy az ágyába feküdjek, hanem szívesen beszélgetne velem és csinálna közös programokat, ez pedig számomra is jobban hangzik, mint a puszta kötelező szex. A megélhetést hallva viszont már nehezen tudom visszafogni magam, hogy ne vágjak közbe, de megteszem és majd egyszerre felelek, amikor úgy érzem, befejezte mondandóját.
- Az Arkan főgépészeként nekem sincs gondom azzal, hogy biztosítsam magamnak, amire szükségem van. - jelentem ki határozottan, hiszen soha se akartam eltartott lenni. Nem véletlenül választottam ilyen szakmát, mely segítségével kiemelkedhettem volna a férfiak közül is. Régen erre volt lehetőség, még a Földön, de most? Most már nincs... Mégis, úgy hiszem, hogy mindenem megvan, bár tény, nem férhetek hozzá bármihez, maximum illegálisan, ami ez után megváltozhat. De akkor se tetszik ez a helyzet. Én megteremteném magamnak, amit akarok, kár, hogy ebben a világban nincs erre annyi lehetőségem, mint kellene. De térjünk vissza ránk... rá. Talán azért gondolja magát másnak, mint a többi férfi, mert képes tenni azért, hogy normális házasságunk legyen? Hogy energiák fektetne azért, hogy együtt felépítsünk valamit? Ez jól hangzana, de túl sok negatív ért már ma.
- Én is szeretnélek megismerni William. Nem akarok olyan házasságban élni, ahol semmit se tudok a férjemről és minden csak a kötelezettségek miatt van. - ezekkel a szavakkal jelzem felé, hogy örülnék én is azoknak a bizonyos beszélgetéseknek és programoknak. Szeretném megadni a lehetőségét annak, hogy kialakulhasson valami közöttünk, még akkor is, hogyha nehéz lesz. Valahogy bízni akarok benne, hogy lehetséges, legalább még most, az elején. Érdekelne, hogy mikor akarja érvényesíteni a házasságunkat, de erre még nem kérdezek rá, átengedem neki egyelőre továbbra is a beszélgetés vezetését, úgy hiszem, hogy ez se fog kimaradni, amint eljön az ideje, rátér majd.

Nem úgy alakulnak köztünk a dolgok, ahogyan szeretném, vagy legalább is nem teljesen. Tudtam, hogy nem megy majd simán minden, de nem gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerű dolog kezd feszültséget generálni köztünk, mint az egyetem. De úgy látszik, hogy nekem teljesen másnak képzeltem el a leírások alapján, mint amilyen valójában volt. Lelkesen teszem fel a kérdéseket, hogy tisztább képet kapjak, s ő válaszol. De már nem olyan lelkesen válaszol. Válaszol, de a mosoly eltűnik az arcáról. Érzem, hogy túlfeszítettem azt a bizonyos húrt. Hiába válaszol, még mindig nem értem teljesen. Hiába magyarázza, hogy nem tudja milyen itt az oktatási rendszer, s azt is, hogy nekik szükségük volt lazításra. Szükségük volt a kikapcsolódásra, bár én egy jó könyvvel kapcsolok ki. De tudom, hogy a munkásréteg inkább pár pohár itallal. Szívesen tennék még fel kérdéseket, de inkább nem teszem. Hanem helyette megpróbálom visszarázni magunkat a nem ennyire ellentétes dolgok irányába. S majd máskor megbeszéljük ezt az egyetemi bugyi lopásos dolgot.
-Próbálom megérteni, - magyarázom neki – de nem megy. Sajnálom. Inkább beszéljünk másról. – nem akarok most ilyen kérdésekben feszültsége, mert félő, hogy rányomja a bélyegét a közelgő leánykérésnek. Szerencsémre azt jó fogadja, persze azt nem tudom, hogy mennyire kényszerből, és mennyire önszántából. Próbálom minél logikusabb érvekkel meggyőzni, s minél jobban megbeszélni vele a dolgokat, hogy mire számíthat, számíthatunk. Persze azért nem annyira, hogy elmeneküljön. Nem szabad, hogy idő előtt megrémüljön. Elsőre megrémül majd, ha megérti, és felfogja, hogy mibe csöppent bele, és hogy mi mindenre kell felkészülnie. De hát, ha a katonák toborzását is úgy csinálnák, ami a nyers valóság, akkor senki nem jönne. Hiszen az ilyen szlogen nem túl kecsegtető: „Gyere katonának! Évi 13 hónapot távol leszel mindentől, amit szeretsz, hogy a legmocskosabb legundorítóbb helyekre menj értelmetlenül, közben ha megsérülsz még le is cseszünk érte.” Azért szerencsémre elég jól értek ahhoz, hogyan tálaljunk valamit az embereknek úgy, hogy azt higgyék, hogy jó dolog. Nem mintha a feleségemnek lenni nem lenne jó dolog, de az biztos, hogy embert próbáló. De Sammy igent mond, ami valahol belül a mocskos énem legmélyén boldogsággal tölt el, s nem az a fajta boldogsággal, amikor sikerül rávennem valakit olyanra, amit nem akart, hanem inkább olyanra, amelyet már rég éreztem. Tudom, hogy kényszer, s tudom, hogy nem örül nekem, de próbálom kellemesebbé varázsolni neki ezt az egészet. A csoki is ilyen gesztus. De az ajkai nem nyílnak azonnal, sőt hosszú pillanatokig inkább csak megmerevedik, s szerintem ő sem tudja eldönteni, hogy ebbe most bele kell-e, szabad-e harapnia vagy sem. Kifejezéstelen arccal várom, hogy miként dönt, pedig belül majd széttép a feszültség. Igaz, hogy az arcom rezzenéstelen, de a bal kezem kissé megremeg, ahogy az ideg megrándul a feszültségtől. Nem szoktam hozzá, hogy a kéréseimet ne azonnal tegyék meg, vagy ahhoz, hogy valaki ellenkezzen velem. De ez nem az a rossz érzésű feszültség, mint ami a munkám során szokott érni, hanem az inkább az a kellemes, amit már utoljára az első feleségemmel éreztem. Vágyom rá, hogy ellenkezzen, hogy be tudjam törni. Nem egy engedelmes pincsire vágyom, hanem egy olyan nőre, aki mellet férfi lehetek. A munkámban nem sok férfias dolog van, hiszen sokszor meg sem kell erőltetnem magamat, s máris teszik, amit kell, egyedül a többi Consi taggal való megbeszélések, amelyek izgalomba hoznak. Végül Sammy ajkai szétnyílnak, és engedi, hogy megetessem vele a csokoládét, az olyan mennyei érzés, hogy nem nagyon tudom titkolni mennyire jó érzés, hogy győztem. Nem is akarnám titkolni előle a mosolyomat, de azért kénytelen vagyok rá kérdezni nála a dologra.
-Mi a baj Kedvese? –próbálok nyugalmat erőltetni magamra, hogy ne tűnjek annyira önelégültnek, mint aki most gyakorolt hatalmat a másik felett – nem szereted a csokoládét? – bár szerintem ez nem lehet a baja, de illendőségből rá kell kérdeznem erre is – vagy esetleg a gesztusommal van a bajod?
A beszélgetésünk kellemetlenebb témákat is érint, ilyen például a 16 éves lányok sorsa, ami nem mondható rendkívülinek, inkább mindennaposnak. Elmesélek egy rövidke történetet, de csak vázlatosan, nem szándékozom evvel sokkolni így hirtelen, amire megértően helyesel, hogy ő is hallott efféle történeteket.
-Sajnos a munkámhoz tartozik, hogy az ilyen esetekről részletes jelentéseket olvassak, és beszéljek a megerőszakolt nőkkel is, ahogy a férfiakkal is. – mondom szomorúan – Én nekem ezek nem csak szóbeszédek, vagy mesék, hanem a mindennapok…
Nem gondolnám, hogy most ilyeneknek a részleteibe kellene bele mennünk, bár a fiatal lányok megerőszakolás még nem is a legdurvábbak közé tartozik. Volt már esetünk olyan nőkkel, akik egy férfit tartottak szexrabszolgának, vagy ott vannak a travik, amik szintén nem festenek túl jól az állomáson… Bár tény, hogy szerintem a legfurcsább, még midig Bernard. Még soha nem láttam nővel, bár pasival sem… De szerintem a laborjában inkább a kémcsöveit használja élvezkedésre, vagy valamelyik kütyüjét. Régen volt is rájuk valami szó… Mechanofil. Az embereknek vannak vágyaik, amiket ki kell élniük, különben a felgyülemlett feszültség egyszer úgy tör utat magának, ahogy nem kellene. És sajnos Bernard mellet még senkit nem láttam, pedig figyeltetem egy ideje. Majd a munkámra terelődik a szó, vagyis inkább a rendszer tökéletlenségére, s hogy mennyi munka helyrehozni, vagyis inkább javítani rajta.
-Ebben a világban senkinek sem egyszerű a munkája. – mondom kedvesen, amikor közli, hogy nincs könnyű munkám – de mind azért dolgozunk, hogy az emberi faj fennmaradhasson, az pedig nem könnyű.
Sokan nem látják be, hogy a közös célt kellene szem előtt tartaniuk, s nem pedig a saját önző céljaikat, vágyaikat, mert csak így valósulhat meg a cél. Ilyen vagyok én is. De mit kell szépíteni, nem kommuna vagyunk, ahol mindenki alázatosan fejet hajt, bár a kommunákban is van egy vezető, és a tagok hiába hisznek a magasztos eszmében, mégis csak a vezető kiszolgálása a valós cél.
És jön a kérdés, amire megpróbálok diplomatikusan válaszolni, hogy mikorra is gondoltam az első szeretkezésünket. Ez nem a legjobb szó, inkább az, hogy meddig vagyok hajlandó várni avval, hogy birtokba vehessem a testét. Látszólag Sammy nem mond semmit, hogy rendben, vagy sem, de biztos vagyok benne, hogy őrlődik magában, s ahogy közeledik a nap, úgy egyre idegesebb lesz. Az esküvőt viszont nem hagyja szó nélkül.
-Az esküvő, mint ceremónia sajnos manapság ritkaság, - ismerem el – hiszen sokan nem áldoznak 5-10 havi pont készletüket, hogy egy este alatt mások lakjanak jól. – ismerem el – azért gondoltam arra, hogy tarthatnánk, hiszen te megérdemled, hogy fehér ruhában végig vonulj a sorok között. Persze, ha nem szeretnéd, akkor megoldjuk magunk között. – közben oda lépek a comomhoz, és elkezdem elkeresni a megfelelően előkészített házassági papírokat.
-Sajnos a rendszer nem ismeri el a jegyesség fogalmát, vagyis de 16 év alatti személyek esetében. – kezdem magyarázni a fekete levest, amelyet reméltem, hogy későbbre tarthatok. – A türelmi időt ismeri, mint fogalmat. Amely a kényszerházasságok, illetve a külön élő feleknél azt az időt jelöli, amíg mind a két fél alá nem írja, vagy a hatóság nem hitelesíti helyettük. De az esetben is csak napokról beszélünk, hiszen akit nem lehet 3 nap alatt előkeríteni az állomáson, az bujkál. Szóval, ha ezt most aláírjuk – fordítom felé a com-ot, ahol a kettőnk házassági formanyomtatványa látszódik, alul a két újlenyomatnak hely, mint aláírás – akkor attól a perctől házasok leszünk papírforma szerint. De szerintem tekintsük inkább eljegyzésnek egyelőre.
A jogok és kötelezettségek résznél látszódik Sammy-n, hogy a plasztikai sebészeti beavatkozás gondolata megdöbbenti. Pedig sajnos gyakoribb, mint hinné.
-Furcsa? Ha egy férfinak nem áll fel, mert nem kívánatos számára az adott nő, akkor nem lesz gyerek. – szögezem le, mintha csak azt mondanám, hogy ez itt egy kiló kenyér. – Nem tökéletes a rendszer, de próbálunk a legtöbbet kihozni belőle.
Nem bírja ki, s felteszi a kérdést. Megértem, hogy fél tőle. Hiszen megtehetném, hogy 3 nap múlva csinálok belőle testileg egy új nőt. Hiába fogom a kezét, hogy megnyugtassam, nem elég. Ezért lágyan megérintem az arcát.
-Te így vagy gyönyörű, ahogy vagy, semmit nem tervezek változtatni a testeden. – mondom halkan, miközben közelebb hajolok hozzá. – ha bárki át akarna téged szabatni, annak velem kell számolnia. – ahogy hajlok közelebb, szinte már éget a vágy, hogy ismét megcsókoljam, de inkább csak egy puszit nyomok az arcára.
Majd jön a vallomásom, hogy nem vagyok belé szerelmes, de minek is hazudjam azt… Nem buta naiv lányka ő már, és én sem hazugságra akarom építeni ezt a kapcsolatot. Vagyis nem ilyenre. A vallomásomra pozitívan reagál, legalább is addig, amíg meg nem említem a megélhetést, amit ki kér magának.
-Mint az Arkan főgépésze havi 23 pontnyi egységgel gazdálkodhatsz, az jónak mondható főleg, ha figyelembe vesszük, hogy 2-3 hónapig nem kell semmire sem költened, s ha kikötőtök, akkor is alig költesz ételre, hanem inkább műszaki cikkekre költesz. Ha jó emlékszem, akkor legutóbb 29 egységet adtál egy nyelvi chippért az egyik bazárban – közben a com-on kikeresem- igen a szürke zóna 137-es kabinjában üzemeltettet kis boltban. Lett volna kereted a normál chipre is nem csak a másoltra, de sokalltad a 98 egységet, amit kért érte. Vagy ott volt a barna 11es szektorban működtetett kisbolt. – újra nyomkodom a com-omat – igen Dagi Louis boltja. Bent voltál kb 15 percet – nyomkodom egy kicsit – 17 perc 24 másodpercet, tranzakció nem történt, de biztos vagyok benne, hogy megoldottátok avval az orvgazdával. És abban is biztos vagyok, hogy nincs közöd a halálához.
Folytatnám még tovább ezt a kis erőfitogtatást, hogy mégis mennyivel magasabb életszínvonalra lép velem, amely nem csak az elegendő ételt, szállást jelenti magában, hanem olyan forrásokat is, amelyről csak álmodott, de a com-on hív a titkárom, amit azonnal fel is veszek.
-Uram! 11:47 van, kérte, hogy szólja, a 12 órás megbeszélésről. - hallatszódik a készülékből.
-Köszönöm Tom! –szakítom meg a vonalat, s nézem Sammy-re.

William ügyesen alakítja a dolgokat, képes folyamatosan kibillenteni a komfortzónámból és ez a csokoládés jelenet is ehhez vezet. Lehetséges, hogy én gondolom túl a dolgokat és csak kedveskedni akar nekem, de mi ketten még mindig idegenek vagyunk egymásnak, hiszen nem ismerem, ahogy Ő se engem, ez a tette pedig túlságosan is intem. Szívem szerint ellenkeznék, elutasítanám azt, amit tesz, de az eszem tudja, hogy most nem cselekedhetek így, a döntés jelenleg nem az enyém, engedelmeskednem kell. Ajkaim végül szétnyílnak, a finom csokoládé pedig hamarosan megízlelésre kerül. Látom a férfi mosolyát, és kiérzem belőle az önelégültséget. Biztosra veszem, hogy ezt akarta, hogy Ő irányítson, de amikor még rá is kérdez, nos... azt nem tudom értékelni. Nem pirulok el, vagy talán egy nagyon picit mégis?
- Nincs semmi baj! - vágom rá azonnal, de tovább folytatja, így nyelem le a csokit lassan. Legszívesebben félretekintenék, de nem tehetem, nem leszek gyenge, nem adom meg neki ezt az örömet. - Még csak most ismertelek meg, és ehhez képest túl közvetlen vagy. - az igazat akarta hallani nem? Tessék, elmondom én neki, nem titkolom. Az pedig szerintem egyértelmű, hogy szeretem a csokoládét. Van olyan, aki nem?
A beszélgetésünk viszont hamarosan másfelé terelődik, szóba kerülnek a kötelező házasságok, a 16 éves lányok és William munkája is. Elhiszem, hogy nem lehet egyszerű, elég csak ennyit hallanom abból, hogy mit csinál nap, mint nap, a bővebb kifejtéstől megkímélném magam. Az emberi fajnak tényleg fenn kell maradnia, de akkor se szabadna ilyesmire kényszeríteni minket, de ezt már egyszer kifejtettem, így most nem teszem. Beszéljünk inkább rólunk, még akadnak kérdéseim. Oh, de még mennyi, remélem, hogy minél többre választ kaphatok majd. Az első együttlétünkig még van időm, de vajon mennyi? Mikor kell hozzámennem? Fogalmam sincs, hogy William mit tervez, de érzem, nem fog sokáig várni. Régen mindig szerettem volna ceremóniát, megadni a módját az esküvőnek, de most? Ebben a helyzetben? Egy olyan férfihez kell hozzámennem, akit még csak nem is ismerek, aki a Consilium tagja és nem mellesleg nem kicsit idősebb nálam. Már több felesége is volt, én pedig... hogy akarhatnék így fehér ruhában végigvonulni? Nincs is olyan, aki előtt tetszelegni akarnék, se családom, se igaz barátaim.
- Én... régen szerettem volna, de most jobban örülnék, ha nem lenne felhajtás. - ismerem be szemeibe tekintve, és remélem, hogy meg fogja érteni a döntésemet. Aztmondta, hogyha nem akarom, akkor megoldjuk magunk között, hát legyen úgy. Kíváncsian tekintek a com felé, de nem pofátlanul. Mit keres? Aztán beszélni kezd, bennem pedig meghűl a vér. Ez túl gyors... túlságosan is gyors, és amikor felém mutatja a com képernyőjét, hirtelen görcsbe rándul a gyomrom és némileg el is fehéredek. Én még... még nem akarom ezt. Három napot mondott, legalább annyit kaphatnék, de ha annyi nem is, csak még egy kis időt. Szükségem van rá.
- Ugye nem várod el tőlem, hogy most írjuk alá? - kérdezek rá őszintén, de pici kétségbeesés talán kiérződik még a hangomból, miközben reménykedve nézek rá. - Szeretnék még kérni pár napot, ha nem gond. - az Arkan még úgyis dokkol addig. Ez igazán nem nagy kérés, nem sok idő, és ha már ennyit tudott várni, akkor tud még egy kicsit. Nem is nyúlok a com felé, inkább folytatjuk a beszélgetést, így kerülnek szóba még bizonyos törvények, jogok, amik nem tetszenek.
- Ez megint diszkrimináció. A nőnek nincs választása, Ő nem szépítheti meg a férjét, nem tehet semmit, mégis ki van szolgáltatva! - állok ki a nők mellett, mert úgy érzem, hogy ez nagyon is jogos. William se néz ki úgy, mint egy 25 éves férfi, aki korban hozzám illene, mégse lenne választásom, ha Ő vesz el. Vagyis nincs választásom. Persze, nem csúnya, de nem is a legjóképűbb férfi a világon, de tény, van benne valami plusz, ami képes felkelteni az érdeklődésemet, és ahogy hozzám ért... Most nem borzongok bele, de a csókját nehéz lenne elfelejtenem. Vajon rajtam akar valamit változtatni? Félek a válaszától, nagyon is félek, mert azt nem fogom hagyni, hogy átszabjanak... szinte másik nőt hozzanak létre belőlem. Nem csak hús és bőr vagyok. Ahogy megérinti arcom, egy pillanatra sikerül beleremegnem, bármennyire is nem akarok, a szemkontaktust pedig viszonzom, nem nézek félre. Jól esik a válasza, nagyon is jól, és egy kis időre meg is nyugtat.
- Örülök, hogy így gondolod. - bár ha nem így gondolná, akkor nem engem akarna elvenni, hiszen biztosra veszem, hogy a testem keltette fel elsőre az érdeklődését, ezt pedig a puszi után ki is fejti. Örülök, hogy nem akar megcsókolni, most nem lennék képes úgy viszonozni neki, mint az előbb, melyet önként adtam, de szeretném, ha távolabb menne tőlem. Még túl közel van, és egyre inkább kezdem kalitkában érezni magam, pedig nem akarom. Amikor ez megtörténik, picit fel tudok lélegezni, de amiket mond, azokkal teljesen nem értek egyet. Én meg tudom teremteni magamnak azt, amit akarok, ebben biztos vagyok, Willian mégis rám cáfol, és elkezdi sorolni azt, hogy mennyi creditet kapok minden hónapban, ahogy azt is látja, hogy mikor, hol és mire költöttem. Elhúzom a számat, ahogy mesélni kezd, de amikor Louis boltját említi, elfordítom pillantásomat. Nem akartam, hogy bárki megtudja, hogy mikor voltam ott, valószínűleg az eladó halála után nem sokkal érkezhettem és ott volt az a pszichopata állat... Jobb, ha nem említem meg, ha szóba se hozom, mert még bajt hoz a fejembe.
- Nem tudtam, hogy meghalt! Mi történt? - hazudok szemrebbenés nélkül, mert ezt kell tennem. Arra viszont nem vagyok hajlandó felelni, hogy szereztem-e ott valamit vagy sem. Ez maradjon az én magán dolgom, ez nem egy kihallgatás amúgy se. És ekkor jön a hívás, melyet ahogy meghallok, megkönnyebbül a szívem. Williamnek dolga van! Akkor ezek szerint végre elmehetek? Szemeibe nézek, majd végül felemelem a szék támlájáról a kabátomat, amibe most belebújok, mintegy jelzésként, hogy akkor én megyek.
- Nem akarlak feltartani, ha dolgod van. - tudom jól, hogy így még nem mehetek el, rá kéne kérdeznem arra, hogy mikor találkozunk legközelebb, hogy mikor írjuk alá azokat a bizonyos papírokat, de egyszerűen nem megy. Nem akarok rákérdezni, mert félek a választól, félek attól, hogy mikor kell a feleségévé válnom. Majd elmondja Ő, ha akarja, ha pedig mégse, akkor egyelőre még kiélvezem az édes tudatlanságot.