Továbbra is egyenesen álltam, karjaimat lazán magam mellett lógatva. Nem éreztem feszültséget a hadnagy felől, ami dícséretes volt, tekintve, hogy majdnem nyíltan megfenyegettem. Vajon önbizalom volt ez a részéről, vagy szuicid hajlam? Nemsoká megtudjuk, gondoltam. - Amennyire észrevettem, eléggé megoszlanak a vélemények arról, mi is egy jó katona dolga, uram. Mióta felébredtem mindenki azt próbálja belém sulykolni, hogy a jó katona egy parancsot teljesítő erkölcstelen robot. Nevezzen régimódinak, hadnagy, de az én időmben ezt máshogy taníották. Kérdő pillantást vetettem rá, mintegy feltéve a kérdést, hogy ő az új avagy a régi normák szerinti jó katona-e. Gondolom ezt is hamarosan meglátjuk. Viszonoztam a pillantását, de most igyekeztem a legkevésbé sem fenyegető lenni. - Nincs semmi bajom önnel, uram. Legyünk őszinték, ön a rangidős tiszt, így még csak jogom sincs panaszkodni. De ha már rákérdezett, azt elmondhatom, hogy én egy egyszerű ember vagyok, és az egyenes beszédet szeretem. Szóval értékelném, uram, ha elmondaná, mint katona a katonának, miért vagyunk itt.
Lassan járom körbe a zászlóst. Nincs bennem szándék, hogy hátulról támadjam, mint sokan lennének így, hanem a szemtől-szembeni harcot szeretem. Az igazi kíváncsiságom a bensőjében lapuló érzelmeire és elszántságára irányul. Régen, mikor az egységemhez kerültek az „újoncok”, sokszor a mentális rátermettségük nem érett meg a csapatszellemre, bár akkoriban mások voltak nálunk az erkölcsök és a becsület. Most sem az ébresztett fel bennem a gyanút, ahogy felkészült a fizikai támadásomra, hanem a válaszai. Szeretem, ha nyíltak és őszinték velem az embereim. A parancs, az parancs, amit végre kell hajtani. Függetlenül attól, hogy azzal egyetértünk vagy sem. Látom rajta, hogy ő is hasonlóan vélekedik, ami tetszik. Meg kell hagyni, van vér a pucájában, hogy burkoltan is, de szembe mert szállni velem. Nem vagyok egy vaskalapos tiszt, sokakkal ellentétben, de ezt nem tudhatja még rólam. -Rendben zászlós! – bólintottam felé, majd megálltam vele szemben. – Öntsünk tiszta vizet a pohárba. - mondtam a szám szélén elhúzódó fél mosollyal. -Látom, hogy érdekli, mi miatt vagyunk itt. Gondolom, hogy most a fizikai rátermettsége tesztelésére számított, de nemcsak az számít. Nálam nem. – mondtam egyszerűen, semmi köntörfalazással. Nem kenyerem a ködösítés és nem is most fogom elkezdeni. –Sok esetben az életünk múlik rajta, hogy a kényes helyzetekben mit reagál a társunk, és ezért vagyunk most itt. – szögeztem le nemes egyszerűséggel. -Azt már láthatja, hogy nem az „előírás” szerint folyik most ez a beszélgetés, teszt, vagy aminek hívhatjuk, inkább a mentális reagálásra vagyok kíváncsi a részéről. Bizonyára észrevette, hogy én sem a megszokott módon járok el, bár ezt ismerősnek vélheti a földi múltjából. Eddig, amit láttam, egyelőre elegendő, és ha van kedve, akkor gyakorolhatnánk is, ha már itt vagyunk. – néztem a szemébe, és vártam a reakcióját. -Válasszon fegyvernemet, vagy amit szeretne. Egy kis testmozgásra mindig lehet találni alkalmat. – veregettem vállon, és az arcomon láthatja, hogy minden szavam őszinte és egyenes, akár csak a pillantásom. Régen, a Parancsnokom, aki a kiképzésemben részt vett, mindig mondott egy frappáns kísérőszöveget, de mivel a Tengerészgyalogság tisztje lettem később, így ezt örökségbe megtartottam magamnak. Tetszik a zászlós hozzáállása, és nem tévedek talán, ha most be akarna húzni nekem, amiért kissé provokatív vagyok vele. Értékelem az őszinteségét, bár talán mások ezt nem annak neveznék, amiért volt az iménti válaszában némi fenyegetés. De amit látok benne, az tetszik.
Ahogy sejtettem is, egyfajta pszichológiai hadviselésnek estem áldozatául a hadnagy részéről. Nem tudtam hibáztatni, én is valami hasonlóval álltam volna elő fordított helyzetben. Teljes mértékben igaza volt ugyanis: a fizikai erőnlét másodlagos egy katonánál. Felvontam az egyik szemöldököm, hogy hagytam, hogy a tartásom ellazuljon. Szinte mint aki megnyugodott és már nem tart attól, hogy össze van zárva a Consilium bérgyilkosával. Szinte. - Elegendő? - kérdeztem - Mégis mihez? Szolgálni a rendszert? Ezt a rendszert? Ehhez bármelyik agyatlan idomított véreb elegendő. Nem, hadnagy. Meg fogja látni, hogy én sokkal több vagyok, mint elegendő. Nem csak színjáték volt, tényleg elveszítettem az önuralmam. Olybá tűnik, tényleg megváltoztam. Elárulva éreztem magam, mert nem ezért a világért áldoztam fel mindent, és az ebből fakadó harag sokkal hatalmasabb volt, mint amit én még irányítani tudtam volna. Vagy legalábbis kordában tartani. Most mégis mély levegőt vettem. - Elnézést kérek, uram. Ez a várakozás nincs ínyemre, szívesebben lennék már aktív szolgálatban. Ez nem teljesen volt igaz, de hihető hazugságnak tűnt. Körülnéztem. Az egyik falnál fel volt halmozva pár gyakorló fegyver. Odasétáltam, elvettem két hosszú botot, és az egyiket a hadnagy felé dobtam. Könnyű, fekete anyagból voltak, valamilyen műanyagból, gondolom, de elég keménynek tűntek ahhoz, hogy fájjanak, ha eltalálják a fejemet. Talán pont arra volt szükségem. - ezeket mindig is jobban kedveltem, mint a lőfegyvereket, uram - mondtam - Könnyebb velük nem megölni valakit. Előre lendültem, a bot végével a hadnagy veséje felé bökve, mintegy bemelegítésképp.
A tartásán és a mozdulatain látszik, hogy elég nagy önuralommal tartja kordában az indulatait. Nem mintha nem provokáltam volna ki tőle, de erre is számítottam. Vagyis majdnem teljesen, de közelében van a megérzéseim pontosságával. -Gondolja, hogy azért teszem most próbára, mert szórakozni akarok?- néztem rá egy vigyorral. –Ha azt akartam volna, akkor másképp kezdem, de már nem is fontos. - léptem mellé, majd néztem rá, hogy az arcvonásait elemezzem, de nem bámulom. Elegendő mindarra figyelnem, ami a hangjából kiszűrődik. Egyenes tartása mellett a karjait is lazán igyekszik tartani, de valahogy a légzése szaporább, ami fel is tűnik. -Igen. Elegendő jelen pillanatban, bár lehet nem ez a legmegfelelőbb szó rá.. De nézze le nekem, mert a Földön másképp határoztuk meg a szavak értelmét. Abban biztos vagyok, hogy maga zászlós több, mint amit mutatott eddig magából, de nem hiszem, hogy megértette a szavaimat. Ez a Rendszer más, mint a Földi. Ezt nyugodtan borítékolhatja és feljegyezheti. – vigyorgom el magam, de nem gúnnyal. -Nagyon is jól tudom és ismerem a jelen törvénykezést és a nyakatekert szabályokat, amik jó esetben nem diktatúrának hangzanak, bár, ha jobban belegondolunk, akkor minden nézőpont kérdése. Nekem nem tisztem megítélni senki javát vagy gyengeségét, de abban biztos lehet, hogy minden egyes tette és mondata kihat az életére. A Szolgálatba lépése pillanatától, a sírig. – léptem elé, majd megvártam, hogy fegyvernemet válasszon a teremben lévő gyakorlók közt. Nem hiszem, hogy baj lenne a zászlóssal, csak egy kicsit nyers és nehezen illeszkedik a meghatározott helyzethez, de nem reménytelen senki. Időt kell adni, hogy megértse a rendszer alapjaiban gyökerező elveket és a maga elveire kell formálnia a becsületes és tökéletességre törekvő énjét. -Remek választás!- elismerően bólintok, majd elkapom a felém dobott botot, és védekező állást veszek fel. A vesémre irányzott „szúró” mozdulatát, egy laza riposzttal hárítom, és hagyom, hogy támadjon, ha még akar. De nem kell higgye, hogy előnyt adok neki, csak engedem, hogy ismerkedjen a bottal, és velem.
A botok tompa csattanással szétváltak, és én hátra léptem. Látványosan megpörgettem a fegyverem magam előtt, részben, hogy felvágjak, részben, hogy szokjam a súlyát és fogását. Ezzel időt is nyertem, hogy átgondoljam a hadnagy szavait. - Nem tudom, hogy több vagyok-e, hadnagy - mondtam aztán elgondolkodva - De mindenképpen más. Azt hiszem ha a világ ennyire megváltozott, akkor mi magunk sem maradhatunk ugyanazok, nem igaz? A hadnagy feje felé lendítettem a botommal, de csak megtévesztésképpen. A mozdulat felénél irányt váltottam és a bot másik végével Edgar hasa felé böktem. Nem volt különösebben ügyes trükk de arra jó volt, hogy felmérjem, mennyire ismerős a hadnagy ebben a harci formában. A csapás után, akár sikeres volt, akár nem, újra hátra léptem, védekező állást felvéve. - Valóban nézőpont kérdése, uram - mondtam - Ahonnan én nézem, a rendszer sokkal inkább tűnik diktatúrának, mint bármi másnak. Lassan lépkedtem oldalra, szememet a hadnagyon tartva, várva, hogy támadjon. Úgy tűnt nem rázták meg szavaim amik a rendszer ellen szóltek, de ez akár színjáték is lehetett. A Consilium fekete Őrsége talán már úton is van értem. Vagy talán mégsem.
Láthatóan a zászlóst elgondolkodtatták a szavaim. A hosszú bot remek választás volt a részéről, amit az első bemelegítő „szúrása” után, meglengetett, ahogy a botok eltávolodtak egymástól. -Szép lendítés. - bólintottam felé, majd védekező állásba álltam ismét. -A „több” vagy „kevesebb”, részletkérdés. Az a lényeg, ami bennünk van, zászlós. Nem mindig mások mércéje a fontos, inkább a saját magunkba vetett hit. – válaszoltam, majd oldalra kilépve hárítottam a fejemre, majd a törzsem felé indított támadását. - Nem rossz…- bólintottam egy vigyorral, majd ellentámadásba kezdtem. Oldalra fordulásom után, az egyik lábammal kilépek, majd a bottal oldalról lendítek felé, a lábát célozva egy csavart ívvel. Ha sikeres a művelet, vagy csak részben találom el, nem akarok sérülést okozni neki. Majd hátralépek, hogy ezzel jelezzem, készen állok a következő fordulóra. - Minden nap változunk zászlós, ahogy a körülöttünk lévő Világ. Csak az a kérdés, hogy önmagunk tudunk-e maradni, vagy olyanokká válni, amit mi magunk se akarunk?! Mindig van választás. - nézek rá egy vigyorral, majd várom, hogy ismét támadjon. Megértem a reakcióját, mert én is feltettem anno magamnak ezeket a kérdéseket. A Föld sokkal másabb volt, mint a mostani. De abban hasonlít mindkettő, hogy egyik sem olyan, amilyennek látszik.
- Rutinnal bele lehet jönni. - Furcsa mód nekem sosem okozott gondot ennyi titkot fejben tartani, megőrizni és ezeknek megfelelően keverni a kártyákat, pedig vannak évtizedes titkok is a birtokomban. Biztos az egész személyiségem és így az agyam is erre állt rá, és olyan egyszerű ez nekem, mint ahogy Jasmine se keverne össze egy fát egy fűvel, az epret egy gyógynövénnyel. És ha már eper, azon csak mosolygok, egyre szélesebben, hogy milyen lehet, ha duzzog, egyáltalán mi készteti duzzogásra - ohó, egy titok! Fel is csillan a szemem, de csak mókából -, és milyen a bosszúszomjas epermajszolás. - Értem. Ez esetben reméljük, hogy nem a földből szívják fel a növények azt, ami az ocani gabonát nehezen emészthetővé tette. - A beteg embereket és nem beteg ocantisokon való kísérletezés amúgy is az én dolgom meg Bernard-é, de ez is olyan titok, amit nem kell tudnia a nőnek és egészen más lenne a mosolya, ha tudná, amit én is. De nem most fogja megtudni, talán sohasem - ezt mondjuk kizártnak tartom -, maradunk a kedélyes beszélgetésnél és beleegyezek, hogy ezúttal ő vezessen el engem valahova a Volentisen, ráadásul olyan helyre, amit ismerek is, mégis rejtőzik ott valami titok, amivel ügyesen megfogott engem. Vagy ismerem, csak úgy tálalta, hogy nem jövök rá, mi lehet az? Mindenképpen érdemes arra, hogy jobban utánajárjunk. - Ha nem hiszünk a sikerben, nincs is értelme nekilátni bárminek is, nem gondolja? - Felelem ezt arra költői kérdésként, hogy bízom benne mint pártfogoltban, és arra csak mosolygok, hogy a virág jó kezeken van nálam. Kétségeim vannak, de ennek nem adok hangot. Több halt meg a kezeim "által", mint amennyi túlélte, de hátha ez a kis kék virág javít a statisztikámon. Míg kiérünk a raktárból, röviden az én munkám kerül szóba. - Önmagában az Alvókkal valóban kevés tennivaló van, de ha hibernálni vagy ébreszteni kell, akkor épp ellenkezőleg. Valóban vannak titkai az Alvóknak is, de számomra azok derülnek ki, amelyek a hibernációjukkal kapcsolatosak, hogy vajon minden adatot pontosan megadtak-e róluk annak idején vagy elhallgattak valamit, ami esetleg kizáró tényező lehetett volna a hibernálásban? Ilyen szempontból sosem tudni egy Ébresztésnél sem, hogy nem fog-e valami közbejönni, nincs-e titok? Azokról a titkokról, amelyekről Ön beszél, én kevéssé tudok. Keveset beszélek csak az ébresztettekkel, és a hosszabb beszélgetés a pszichiáterekre és azokra a szakemberekre hárul, akik segítik a beilleszkedést. És a gének néha nagyon is hallgatnak, mint az Ön gabonája... De majd folytatjuk, vagy kérdezhet még, ha szeretne, mikor odaértünk az oktatóterembe. - Egyelőre most ennyivel lezárom a témát az ügyelni való látszat miatt és neki nyújtom a kosarat. Megjegyzésére szemeimben is felcsillan a derű, mert szó se róla, elég szürreális látvány lennék azzal a kosárral sétálgatva, csinos kíséretemre fel se figyelnének. A folyosón csendben haladunk és a liftbe megint csak előre engedem őt, hiába állok rang szerint magasan fölötte. Oda belépve megnyomom a megfelelő szint gombját és megvárom, míg az ajtó halk szisszenéssel bezáródik s elindulunk. Szerencse, hogy egy szinten van a kettő, így a gombnyomás még nem árulta el előre, mit is tervezek, amit hamarosan amúgy is megtud a nő. Ekkor fordulok ismét Jasmine-hoz, egy leheletnyit engedve azon a fizikailag nem mérhető távolságon, ami a folyosón közénk került. - Ami a kosarat illeti: az oktatóterem előtt tennénk egy kis kitérőt. Leginkább Ön. - Kezdek bele és láthatja, amint ravaszan megcsillannak a szemeim. - Az iskolába megyünk, ahol is, szeretném megkérni rá, adja oda a gyerekeknek az epret. Szerintem elég lesz mindenkinek, vagy a nagyobbakat kettévágják majd. - Figyelek azért Jasmine minden rezdülésére is, vajon ezzel megbántom és duzzogni, esetleg csúnyán fog nézni? Nem mert feltételezném, hogy a tizenkét évnél fiatalabb, kötelező katonai képzésüket még meg nem kezdett gyerekektől sajnálja, hanem mert pontosan tudjuk mindketten, hogy nem nekik hozta és nem éppen illő dolog ajándékot továbbajándékozni... ráadásul erre magát az eredeti ajándékozót megkérni. - Fontos kitétele a feladatnak, hogy ne mondja el, hogy én küldtem! Nem hiszem, hogy ilyen ajándékkal feltartóztatják, de ha mégis, küldje az illetőt hozzám, kint fogok várni Önre. Nos... vállalja ezt a feladatot? - Vajon ha nemet mondana, ki is meri mondani vagy ha nem, adja-e bármi jelét majd nem tetszésének?
*Igen, gondolom neki már van gyakorlata abban, hogyan őrizzen meg titkokat, hogyan ne fecsegje ki, még véletlenül sem. Hivatásából adódóan is nagyon sok mindent kell elhallgatnia, hiszen ha a polgárok mindent tudnának, olykor pánik vagy zavargás törne ki, nem lehet ennyi embernek egyszerre jót tenni. Különbözőek vagyunk a vágyaink és a szemléletünk is más. Mindez pedig óriási felelősséggel jár egy tanácsos életében. A titkokon és a könnyedebb, mókásabb, bosszúszomjas epermajszolás témáján is túllépünk, ám az ocani gabona emészthetőségéről való megjegyzése elgondolkodtat egy pillanatra.* -Igen, reméljük. *Mondom ezt, de közben egészen máson jár az eszem. A sok lehetőség, ami most ott kavarog a fejemben, sok munkával is fog járni, de talán sikert hoz. Apámnak pedig újfent igaza volt. Nem szabad leragadni egyetlen dolog mellett, lazítani kell és a megoldás rám talál. Ahogyan talán most is. Azonban gyorsan visszatalálok hozzá és a festményemhez, amit gondosan helyez le a csomagolóanyagra.* -De, teljességgel igaza van. *Bólintok mosolyogva a megjegyzésére és örömmel, egy kis büszkeséggel tölt el az érzés, hogy bízik és hisz bennem…még ha ez csupán a szokásos optimizmusa is. Én is bízom benne és abban, hogy noha velem tölti most az idejét, majd igyekszik vissza a virágért, mert bár a mozdulatai mellyel a képet tette le és mellé a virágot óvatosságról és gondosságról árulkodtak, a növénynek nem tesz jót a fény sokáig tartó hiánya. Sok mindent megtudtam eddig róla, ám a munkájáról még nem beszélt, engem pedig érdekel, mint tudóst és mint magánembert is. A válaszaiból pedig kiderül, hogy ezt is sokféleképpen látjuk. Kérdeznék még, de ennek elejét veszi a figyelmeztetéssel, ami a megállapodásunkra vonatkozik, miszerint minden mást majd az oktatóterem falai között folytatunk. Van hát időm elgondolkodni azon amit mondott és rendszerezni a kérdésimet, hiszen több titok…probléma és nehézség felmerül az Alvókkal kapcsolatban, melyekre én nem is gondoltam s természetesen érdekel. A liftig ugyanaz a csend vesz körbe minket mely a raktárig kísért, de ez a csend most egészen más. A visszafelé vezető úton sokkal könnyebben visznek a lábaim, mert tudom, hogy mi a hallgatás és a távolságtartás oka. Igaz, egyedül vagyunk, mégis ez a játék igen izgalmas, de akkor lesz izgalmasabb, amikor olyan szintre érünk, ahol a Volentis már megszokott élete zajlik. A lift előtt már nem a megtorpanás mozdulata jellemző, inkább az udvarias várakozásé, mert már sejtem, hogy ismét előreenged ahogy eddig mindig, de úgy illő, hogy megadjam a lehetőséget és találgatásra vagy sejtésre alapozva tolakodjak előre. A kosárral kapcsolatban úgy gondoltam már megadtam a kézzelfogható választ, de ebben is tévedek. Csodálkozva és várakozón nézek fel a tanácsosra, mikor közli, hogy a sétánk alatt egy kis kitérőt teszünk. Kíváncsi vagyok mit talált ki a számomra, és pillantása elég ravasz – egyáltalán nem hűvös és rideg – ahhoz, hogy még csak meg se próbáljam kitalálni. Ezen a ponton bármi lehet, ami tetszik és ami egyáltalán nem. Hogy őszinte legyek, és az arcom, a szemeim nem is hagynak kétséget efelől, egyáltalán nem számítottam arra amit végül hallok. Először csak hitetlenkedem, mert nem tudom mit keresnénk mi az iskolában, de amikor a gyerekeket említi, felderülök a megmaradt eprek sorsán. Szélesen elmosolyodom. Jenkins tanácsos ismét csak meglepett, ami pedig az ötletét illeti…az önzetlensége és az, hogy gondolt a gyerekekre…és még azt mondják róla, hogy lelketlen. * -Ez nagyon kedves ötlet öntől. Ezek szerint elég finom ahhoz, hogy a gyerekek megízleljék. *Ez az igazi siker azt hiszem, ami a munkám során érhet, amikor…szó szerint beérik a sok álmatlanul töltött éjszaka gyümölcse. Jenkins tanácsost eddig is csodáltam, de most még nagyobbat nőtt a szememben. Legszívesebben átölelném ha nem éppen a Volentis egyik forgalmas szintje felé tartanánk. * -Nagyon szívesen megteszem, de….miért nem mondhatom el kitől kapják? *Egy újabb adalék az önzetlenségére, még a jótettét is eltitkolja, nem fontos neki az elismerés és a köszönet. *
Úgy tűnik, megleptem Jasmine-t, bár érdekelne, hogy mire számított? Miért visszük magunkkal az epret és a kosarat? Gondolta megsétáltatom és út közben csipegetek majd belőle, mikor ott is hagyhattam volna a raktárban a virág és a festmény társaságában, hiszen ha hamar visszamegyek értük, akkor ráértem volna akkor magammal vinni. Mosolya mindenesetre megnyugtat, hogy nem veszi rossz néven ajándéka továbbadását és nem feltételezi, hogy nem ízlik, hacsak nem erre vonatkozik burkoltam a finomságra vonatkozó szavai. - Ugyan. És szerintem nagyon is finom. - Mosolyog a szemem, mit sem sejtve, hogy ha ezt a tervemet még odalent a raktáraknál elmondom a nőnek, akkor az ölelés veszélye fenyegetett volna, most is éppen csak elkerültem. Ahogy viszont arra számítottam, megkérdezi, miért nem megyek be vele és miért nem szabad felfedni, hogy én küldtem. Consiliumi engedéllyel megy hát epret osztani a gyerekeknek Jasmine, de nem kell ezt az engedélyt tovább finomítani. - Köszönöm, hogy vállalja. És három okból is kérem, hogy ne derüljön ki, hogy tőlem van. Egyrészt nem tervezek a jószívű tanácsos képében tetszelegni, mert nem nagy jószívűség lemondani olyasmiről, amihez én könnyen hozzáférhetek. Ha nem volna elég, hogy tanácsos vagyok, még ráadásul ismerem is az eprek termesztőjét. - Finom hunyorítás derűvel a szememben helyettesíti most a mosolyt az utalás végén. - Másrészt ez az Ön és kollégái érdeme, a babérok is Önök jussai. Hálásabb teszt-közönséget pedig keresve se találhatnának. - Szerintem a gyerekek kíváncsi és lelkes érdeklődéssel állják majd körbe a kosarat, jóllehet a legtöbbjük még csak képen se látott epret, hogy tudja, mi is ez a piros gyümölcs, de édes íze biztos hamar megszeretteti velük. A harmadik okkal sietve kell előállnom, mert mindjárt a megfelelő szintre érünk és onnantól megint korlátozni fogom a társalgást közöttünk. Ennek megfelelően, na meg az utolsó indokot nyomatékosítandó komolyabbra fordul hangom és tekintetem is. - Harmadrészt ne feledje, hogy én vagyok a Fekete Pirula feltalálója. Senki nem fogad el semmi elfogyasztandót tőlem gyanakvás nélkül, őszinte mosollyal. - Ha Jasmine feledni is tudja ezt az apróságot rólam, másoknak nem ilyen elnéző az emlékezete. Lehet utólag megy majd valami susmus róla, hogy én álltam odakint a folyosón, de akkor már rég túl lesznek az egészen, és nem az eper élvezetét rontja el a bizonytalanság és félelem, vajon meghalnak-e tőle? Mert ez még a gyerekekben is benne van, hiszen ezt hallják otthon, és aligha vagyok bizalomgerjesztő látvány nekik, ha belépnek oda magas és komor alkatommal, öltözetemmel. Ha nem Jasmine-ról lenne szó, akkor persze lenne egy negyedik indok is, aminek nem adnék hangot: ha mérgezett az eper, akkor ez jó próba lenne, hogy merénylőm mennyire elvetemült, azaz megetetné-e a gyerekekkel is biztos halálba küldve őket, csak hogy engem is sírba tehessen? Ötödik indok lehetne az, amit Moor tizedes mondott a vacsorán valami nyílt étel-napokról, de ezt nem az ő hatására teszem, habár biztos vagyok benne, ha véletlenül a fülébe jut, saját érdemének fogja tekinteni. Mindenesetre a liftünk finoman megáll és jelzi, hogy megérkeztünk a megfelelő szintre, hogy aztán az ajtó is kinyíljon és én visszaöltöm arcomra és tekintetembe a rideg tanácsos küllemet. Vagy ez a normális és a derűsebb, közvetlenebb a felvett szerep. Nehéz eldönteni. - Menjen előre, hölgyem. - Mondok még neki ennyit és hagyom őt előbb kilépni a liftből, míg én hátam mögött egyik kezemmel megfogom a másik csuklómat és így indulok el mellé felzárkózva a folyosón, de rá se pillantok. Se senki másra, aki láthat minket. Biztos tudja Jasmine, hova kell menni, hiszen ő is ide járhatott iskolába, így kíséretem csak azt a célt szolgálja, hogy biccentésemre az iskola kapui rögtön nyitva álljanak Jasmine előtt és bemehessen az eprekkel. Kis szerencsével épp szünet lesz és nem zavarunk meg semmit. Én addig is kint maradok, mint jeleztem azt előre és mivel nem szívlelem a tétlenséget, hát a pda-mat veszem elő, és ránézek az üzenetekre, tán még megválaszolni is lesz időm egy-kettőt, mire az eper sikeresen a gyerek-hasakba kerül.
Pént. Márc. 22, 2019 10:42 pm
