*Valóban nem számítottam a kérésére, de gyorsan túlteszem magam a kezdeti meglepettségemen, és immár örömmel az arcomon lelkendezem a nagylelkűségén. Csupán egyvalami miatt érzek csalódottságot, amit meg is osztok vele miután újra megdicséri a gyümölcs ízét.* -Örülök, hogy ízlett. Ha tudom, hogy gyerekeknek szánja, többet hoztam volna, ez az átka a meglepetéseknek. *Mivel ő sem tudta, hogy mivel lepem meg, én sem tudhattam előre, hogy végül milyen sorsa lesz a kosárnyi epernek, ami egy tanácsosnak talán sok, de egy iskolányi gyermeknek kevés, de remélem, majd jól el tudják osztani. A mosolyom csak szélesedik amikor elkezdi felsorolni, hogy miért nem szeretné ha felfedném a kilétét az ajándékozónak. Az első indok meglehetősen nagy önzetlenségről árulkodik, ami ismét csak elsöpör pár rossz szót szólót. A második úgyszintén igaz, de nekem is elég az öröm amit majd a gyerekek arcán látok, ha megkóstolják az epret, nem vágyom elismerésre.* -Ebben igaza van, a gyerekek mindig őszinték és hálásak. *S elképzelem a piros arcukat és a mosolyt, a csillogó szemeket, és sajnálom, hogy Jenkins tanácsos ezt nem láthatja. Biztos vagyok abban, hogy őt is meghatná a sok mosolygó arc és hálás tekintet, hiszen mondjanak róla bármit, igenis van szíve. A harmadik indok azonban szinte azonnal lefagyasztja a mosolyt az arcomról. Tudtam, hogy is felejthettem volna el a tényt, ami sötét vászonként takarja el a fényt Jenkins tanácsos alakja előtt. Nem értem miért most említi meg, egyetlen mondattal elsöpörve minden jókedvemet. Miért ilyen ridegen löki az arcomba, amit már úgy is tudok. S az a legborzasztóbb, hogy erre nem tudok mentséget találni a számára, mert hallom mit beszélnek az emberek, és az én családomban is nem egyszer esett róla szó. Próbáltam racionális magyarázatot találni rá, hogy ez szükséges rossz és az Ocan megtalálása ennek eltörlésére is reményt adott, de attól még létezik. Ha nem Jenkins tanácsos találja fel, feltalálta volna más, nem egy tanácsos hanem egy tudós, egy kémikus, vagy gyógyszerész, bárki aki erre utasítást ad. Nem az ember a hibás hanem a rendszer, mely próbál egyensúlyt teremteni, de olykor végzetesen téved. Ő most csupán előrelátó azzal, hogy ne fedjem fel a kilétét, így a gyerekek biztosan hozzájutnak a gyümölcshöz. Én pedig a komolyság álarca mögött látni vélem a keserűséget amit a pirula szülőatyjának rossz hírének érzése fest a vonásai közé. Szólni azonban nem tudok már, a lift megérkezik a kívánt szintre és az ajtó halk szisszenéssel nyílik ki előttünk, véget vetve a beszélgetésnek. A folyosón több ember is sétál, oktatók, idősebb tanulók…de mind, kivétel nélkül megtorpan Jenkins tanácsos láttán, fejet hajtanak és igyekeznek tovább. Ugyanazt látom az arcukon, mint amit a hangárban tartózkodó katonákon is láttam, amiről Jenkins tanácsos is említést tett, az én arcomat pedig az iménti utolsó téma formálja, ez segít abban, hogy szavamat nem feledve, komolyan és ijedten menjek végig az iskoláig, ahol kérdés nélkül nyitnak ajtót. Odabent szerencsémre éppen szembejön velem egy oktató, ismerem őt, hiszen én is itt tanultam, és jól emlékszem a kivételes és különleges oktatási módszereire. Először a szokásos udvarias mosollyal üdvözöl, de ahogy közelebb érek hozzá, megismer, ám vet egy pillantást a hátam mögé és az arca azonnal komorrá változik. A tanácsos alakja látható, hiszen nem csuknak be előtte ajtót, így ő is láthatja ahogy a férfival beszédbe elegyedek.* -Üdvözlöm Mr. Snow! Örülök, hogy látom, hogy van? *Még az ő mindig derűs arcán is ott a kétkedés és gyanakvás a nekem szánt mosoly mögött, de láthatóan örül, hogy újra láthat.* -Jasmine Benedict! A kedvenc diákom! Mi járatban? …Köszönöm kérdését, a szokásos, a diákok tönkretesznek. Jöjjön! Erre, mondja el miért ez a váratlan látogatás. Csak nem visszaül az iskolapadba? *Az egyik karját kitárja mellettem azzal terel az egyik ajtó felé, mely mögött aztán eltűnünk Jenkins tanácsos tekintete elől. A gyerekek pihenőjébe vezet, ahol számos diák tölti a szünetet, ahol magam is egykor. Meglep mennyire picik még és ártatlanok, a mosoly az arcukon őszinte és kíváncsi. Alaposan megnéznek, ahogy a kezemben lévő kosarat is. * -Sajnos olyan sokáig nem maradhatok, de hoztam ajándékot a gyerekeknek, remélem mindenkinek jut majd. Az első eper termés, igen ízletes, megkóstoltam. Talán önnek is marad egy szem. Tudom, hogy nem elég, de talán legközelebb többet tudok hozni. *Látom az örömteli pillantást, látom a kétkedést és látom a kérdést is a szemeiben. -Eper! Olvastam róla. Azt írták róla, hogy afrodiziákum. Biztosan ideszánta Ms. Benedict? *Nem javítom ki a nevemet illetően, jólesik hallani a Benedictet, és mesélni sem szeretnék a házasságomról, ami feltételezem törvényszerű érdeklődés lenne a részéről. * -Igen, biztos. *Felé nyújtom a kosarat, és megvárom amíg kiosztja, megkínálja a jelenlévő gyerekeket. Ő pontosan tudja, hogy hány diák tanul éppen az iskolában, így a kosárnyi gyümölcsöt szemrevételezve igazságosan el tudja osztani. Én pedig hamarosan megkapom az elismerést a sok mosoly és nyammogó ízlelgetés formájában. A kerekre nyíló szemek, amikor az első falatot megízlelik, a meglepettség, aztán az egymásközti diskurzus, kinek hogy ízlik, jóleső érzéssel tölt el. Mr. Snow ezt használja ki arra, hogy rákérdezzen az őt érdeklő információra.* -Megkérdezhetem mi dolga a Tanácsossal? *Nem ér váratlanul a kérdés, de tudom, hogy nincs rá jó válasz, mert bármit mondok az eperhez jutunk el, amit el kell hallgatnom.* -Szakmai konzultáció. *Válaszolom, arra gondolva, hogy beszélgettünk már Jenkins tanácsossal a génekről, a termésről, a megoldatlan problémákról, így helyénvalónak tartom a választ, de látom rajta, hogy a bólogatása ellenére nem hisz nekem. Még pár percig maradok, hogy bezsebeljem a köszönő öleléseket és puszikat, majd sietve távozom, hiszen nem szeretném sokáig váratni Jenkins tanácsost. Az ajtón a kapott szeretet mosolyával az arcomon lépek ki, de aztán elkomolyodom Jenkins tanácsos felé közeledve. * -Köszönöm a kitérőt tanácsos úr! *A kedvemet nem is az szegi amit a liftben mondott az ajándékozó kilétét elhallgató indokokról, hanem a körülöttünk lévő emberek tekintete és a felgyorsult léptek. Arra gondolok inkább ami előttünk áll, amit elterveztem és amibe Jenkins tanácsos beleegyezett. A várakozás, hogy mit fog szólni hozzá, mennyire fog neki tetszeni, jobban leköti a gondolataimat, hogy gyorsabban el tudjam felejteni az elmúlt percek kellemetlen emlékeit.*
- Egy falat is több, mint amennyit ma reggel remélhettek... remélhettem. - Teszem hozzá a végén magamra vonatkozóan is, hiszen korábban még nekem sem volt szerencsém epret kóstolni és nem is gondoltam volna, hogy ma este ezt már nem mondhatom el többet magamról. Szerintem a gyerekek sem fognak panaszkodni, miért nem kapnak többet, hiszen nem is tudják, hogy kaphatnának. A tanároknak meg itt a lecke, hogy példát mutassanak és igazságosabb rendszerben osszák szét, mint amilyen igazságot a Consilium tenne. A második érvemmel is egyetért Jasmine, és ahogy számítottam rá, a harmadik letörli rögtön a mosolyt az arcáról, ezért is hagytam a végére. Ez már hihető kifejezés annak, aki velem kényszerül jönni. Tudom, hogy tudta Jasmine is ezt a részét, de hajlamos elfelejteni a valóság ridegségét, így erre kénytelen vagyok néha én emlékeztetni. Annál is inkább, mert ha nem mondom el ezt a harmadik érvet, képes lett volna bent az iskolában a legnagyobb jó szándékkal mégis megemlíteni, hogy nekem jót okozzon, és akkor szembesült volna a többiek riadt és félelemmel teli reakciójával. Megkeserítette volna az eper ízét a szájukban. Keserűség viszont bennem nincs, egy valamit bántam csak meg az életben, amit most másképp csinálnék, és az nem a Fekete Pirula. Orvosi és egyéb érvek is mellette szóltak és szólnak a mai napig. Emiatt nem zavar, hogy a folyosóra kilépve a liftből ugyanolyan fagyos lesz a fogadtatásom, mint a hangárban volt és a velem tartó nőt egyszerre övezi kíváncsiság és aggodalom, sajnálat. Akit ismerek és fontosnak tartok, annak viszonozom egy nagyon röpke biccentéssel a főhajtását, mialatt elérünk az iskola kapujáig, ahova én már nem lépek be, hanem kint maradok. Fordulnék is el, de meglátom a Jasmine felé közeledő tanár alakját, akit hallhatóan fel is ismer a nő és a férfi pillantásából látom, hogy ez kölcsönös, de ekkor pillant meg engem is a háttérben, ami az ő vonásait is átrajzolja, még ha nagyon ügyel is rá. Ennyit a titkos küldetésről. Ha már így esett, szemrebbenés nélkül fürkészem ezt a fiatal tanárt, hogyan viszonyul Jasmine-hoz az elcsípett szavakon kívül, de csak egy hosszabb pillanatig, aztán otthagyom a kettőst és elfordulva odébb megyek még az előtt, hogy eltűnnének egy ajtó mögött. Néhány üzenetet meg tudok válaszolni, mire szemem sarkából meglátom a folyosóra lépni újra a szép szőke hajkoronát annak viselőjével együtt. Még elcsípem az utolsó lenyomatát a mosolyának, amiből arra következtetek, hogy sikerrel járt a kis megbízatás. - Kövessen, kérem. - Csak ennyivel nyugtázom a szavait, holott én tartozok neki köszönettel, amit meg is fogok tenni, mihelyst nem lesz ennyi fül és gyanakvó tekintet körülöttünk. Mintha rosszban sántikálnánk! Határozott léptekkel indulok el az oktatótermek irányába, de ügyelek rá, hogy Jasmine könnyedén tudja tartani a lépést velem, hozzá igazodom észrevétlenül. Egy folyosóról a másikra térünk át, majd át egy előtérbe, ahonnan több ajtón keresztül lehet továbbmenni attól függően, hogy melyik oktatóterembe akar az ember eljutni. - Melyik terem lenne a megfelelő? - Fordulok most hozzá, igaz, éppen csak arcom és tekintetem fordul felé, miközben az előtérben lévő pár embernek hirtelen eszébe jutott, hogy valahol máshol van sürgős dolguk. Remélhetőleg üres lesz a kívánt terem vagy valamelyik másikkal is helyettesíthető lesz. Mondjuk amennyien a folyosón voltak, lehet szerencsénk. Kérdeznék még Jasmine-tól, a hallottakról és a nem hallottakról is, de ezzel egyelőre várnom kell.
*Bár az eperrel kapcsolatban csalódottságomról adok hangot, azért örülök, hogy sikerült meglepetést szereznem, és ami még jobban boldoggá tesz, az az, hogy nem csak Jenkins tanácsosnak, ahogy ő is szól róla.* -Igaza van Tanácsos úr. Én is többet adhatok, mint amennyit remélhettem, az ön jóvoltából. *Mosolyodom el nem csak az ő szavain, hanem a magam gondolatán is. Boldogság gyerekeket meglepni, mert őszintén tudnak örülni a legapróbb dolgoknak is, és amikor Jenkins tanácsosra gondolva összekészítetem az epret, nem hittem, hogy ennél többet is adhatok. Az iskoláig vezető út, csak annyiban különbözik a telepen megtett sétától a raktáraktól a kapuig, hogy több ember járkál a folyosón, és a riadt, kíváncsi és sajnálkozó tekintetek kifejezőbbek. Most azonban nem ugyanazt érzem, mint akkor, és egészen mást, mint a hangárban az érkezésem után. Egy kicsit izgalmas mindez a számomra, tettetni azt, hogy csupán kísérő vagyok, vagy olyasvalaki akit a Tanácsos elcsípett amikor mulasztott, holott nem rég még kedélyesen beszélgettünk. A tudat, hogy senki nem hinné el, hogy a raktárban hangosan nevettünk és reményeim szerint az oktatóteremben még fogunk is, izgalmassá teszi a rövid utat. Belépve az iskola ezen részébe is örömmel tölt el, sok szép emléket őrzök azokból az időkből, noha szoros és tartós barátságot nem kötöttem senkivel, a legtöbb tanárommal, mentorommal és diáktársammal baráti viszonyt tartok fenn. Mr. Snow-val nem is nehéz, hiszen mindenkivel kedves és remek a humora, a gyerekek nem véletlenül szeretik annyira és én is kedvelem a mai napig. Mégsem maradok sokáig, hiszen Jenkins tanácsos odakint vár rám, ezért a beszélgetés most elmarad, de ha jut még idő a telepre indulásom előtt, el fogok ide látogatni még egyszer. Kilépve az iskolából, a mosolyomat és a jókedvemet félreteszem, noha elég nehéz, főleg a sok köszönet, ölelés és puszi után, és némán, megpróbálva érzelemmentes arccal csatlakozom a Tanácsoshoz. Az oktatóteremig nem hosszú az út, de nekem így komoran és csendben végtelennek tűnik, még úgy is, hogy közben olyan izgatott vagyok, hogy majd` kibújok a bőrömből. Végre, egy örökkévalóságnak tűnő idő után megérkezünk, és a megfelelő ajtó felé intek Jenkins tanácsos érdeklődésére.* -A hármas. *Utunkból gyorsan elreppennek az emberek, én pedig igyekszem gyorsan odalépni a megfelelő terem ajtajához, hogy kinyitva az ajtót, megint megvárjam míg a tanácsos előreenged vagy sem. Ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó, egy hatalmas sóhajnak adok eret, majd szélesen elmosolyodom. Úgy hiányzott nekem ez a mosoly, mint szomjazónak a víz. Hevesen dobogó szívemre teszem a kezem, noha ettől még nem fog csitulni és az izgatottságom is most tör ki belőlem.* -Ez…ez nagyon izgalmas volt. Még sosem csináltam ilyet. Egészen kimelegedtem az izgatottságtól. Nagyon nehezen tartottam magamban a nevetést és…azt, hogy ne beszélgessünk idefelé jövet. Hogy ne mondjam el, mennyire örültek a gyerekek és az elégedett arcocskákról ne meséljek, a csillogó szemeikről. És tudja Jenkins tanácsos, életemben nem kaptam annyi puszit, mint most néhány perc alatt. Sajnálom, hogy nem látta, olyan aranyosak voltak. Azt hiszem ismét csak nekem kell köszönetet mondanom, hogy egy apró figyelmességből ekkora ajándékot varázsolt. Engem is megajándékozott, köszönöm. *S nem csak a mosoly, hanem a nevetés is kibukik belőlem, mert jól érzem magam, mert boldog vagyok, és annyira elragadtatom magam, hogy nem is gondolkodva a lehetséges következményekről, Jenkins tanácsoshoz lépek és bár röviden és a legmélyebb tisztelettel, de megölelem. Aztán persze tudatosul bennem, hogy mit tettem és, hogy talán ez nem helyénvaló, még akkor sem, ha magunk vagyunk és nem látja senki…de talán pont azért. Ellépek tőle és felnézek rá. Nem ijedten, és nem is úgy mint aki megbánta amit tett, inkább csak tartok attól, hogy véget vet a találkozónknak. Mivel azonban nem lennék képes hazudni, nem is mentegetem magam, mert…cseppet sem sajnálom, hogy megtettem és amíg meg nem szólal, magamban újra átélem azt a pillanatot, amikor megöleltem, és éreztem az illatát…*
Tudomásul véve válaszát a megnevezett terem ajtaja felé indulok el, de Jasmine gyorsabb nálam és ő nyitja az ajtót, és ezúttal én megyek előre, már csak azért is, hogy felmérjem, hány embert kell kiküldeni innen. Legszívesebben én is sóhajtanék egyet, mert egy lélek sincs bent, de nem teszem, így csak kíváncsian megyek beljebb, hogy legyen elég tere Jasmine-nak is idebent, na meg felé fordulok, mert úgy sejtem, mesélni fog. Ha nem, akkor én kérem meg rá, de mint hamar kiderül, igazam lett, megint. Az ajtónak alig volt ideje becsukódni mögötte, mosolygós sóhaj tör ki a nőből. Ha nem kértem volna komolyságra, lehet még képes is lett volna vidáman szökdécselve jönni a folyosón. Micsoda rejtélyt hagytunk volna magunk után! Reagálnék a szavaira, de esélyem sincs. Természetesen tanácsosként bármikor bárkinek belevághatnék büntetlenül a szavába, most mégsem érzem úgy, hogy így kellene tennem. Csak hagyom, hogy az én szemeimbe is visszatérjen a derű, szemeim sarkába az apró, halovány nevetőráncok és arcomra a mosolyom. Nehéz nem így tenni elnézve Jasmine örömét, amelynek nem vonom kétsége igazságtartalmát, valóban ilyen nagy sikert arathatott az eperrel. A legtökéletesebb személyre bíztam a feladatot, ez nem kétséges. Próbáltam volna magam megtenni! Aligha röppent volna ott akár csak egy puszi is. A köszönöm-nél szólalnék meg, már nyitom is szóra a számat, de hang mégsem jön ki. Meglehetősen ritka, mikor olyasmi történik, ami még engem is meglepetésként ér, ami váratlanul csap le rám, és ami még ritkább: hirtelen fogalmam sincs, hogyan tovább. Ugyanis mire megszólaltam volna, addigra már nevetve át is ölelt engem Jasmine. És bár az ölelés rövid, mégis nagyon hosszúnak tűnik; bár érezhetően ártatlan, baráti, nem oly szoros, hogy kiderülhessen, dobog-e nekem szív a mellkasomban vagy igazak a pletykák a hiányáról, mégiscsak egy ölelés ez; bár mecénás és pártfogolt lettünk mi letten, mégiscsak egy férjezett és nem mellesleg elég szép nőről van szó. Ebben a közelségben megérzem hajának illatát, vagy legalábbis úgy tűnik az az illat eredete, mely más, nagyon más, mint a feleségemé volt, de attól még kellemes. Az ölelés természete is más, a közelség vagy inkább távolság is persze elég más, mégsem hagyhatom figyelmen kívül a korábbi gyanúra okot adó jeleket: pillantást vagy éppen finom pirulásokat. Nem akarom bátorítani, de a mosolyt sem akarom leradírozni az arcáról. Eddig hátam mögött lévő kezem mozdul és emelkedik, de az már sosem derül ki Jasmine számára, hogy viszonoztam volna-e az ölelését vagy finoman kibontakoztam volna az övéből, mert ő előbb szakítja meg az ölelést, így ahogy hátrébb lép, egyik felemelt kezem a karján simít végig a hátralépés mozdulatával, hogy aztán a kézfejénél álljon meg. Magam sem tudom miért, de mielőtt elengedném, finoman megszorítom kicsit és most jelenik meg újra a mosoly az arcomon. A hátralépő Jasmine ez előtt még láthatta azt az arckifejezést, vagyis inkább pillantást, ami legjobban leírja a helyzetet: tanácstalanság. Nem volt ellenemre, ugyanakkor helytelenítem is. Úgy tűnik, fel kell készülnöm az ilyen helyzetekre is, az efféle merényletekre is. De kimondottan örülök, hogy mindezt nem a folyosón zúdította a nyakamba! És hogy nem érezte szükségét a puszik postázásának. Akkor valóban véget vetettem volna a találkozónak, a mostaninak és minden lehetséges későbbinek, de jelenleg emiatt nem kell félnie Jasmine-nak. - A köszönettel én tartozom Önnek! A mosolya és szemei csillogása elmeséltek mindent, mit nem láthattam személyesen, így nem maradtam le semmiről és ennyi ajándék nekem elég is. - Engedem el közben a kezét, hogy sajátjaim visszatérjenek mögém és összekulcsoljam ott az ujjaimat. Örülök, hogy nem pirult el az öleléstől, ezt jó jelnek veszem. Talán fölöslegesen aggódtam. - És na látja, hogy a titkok és titkolózás izgalmas! Egyúttal meg is dicsérem, ügyesen csinálta! - Szélesedik a mosolyom. - Odabent is könnyű dolga volt? A tanárral, akinek ezek szerint ennyi év után is a kedvenc diákja maradt? - Nem csodálom, hogy kedvenc volt. Jasmine egész biztosan nem tartozott azok közé a diákok közé, akik kikészítik az oktatókat. És biztosan bájos is volt kislányként is. Próbálok nem arra gondolni, hogy az én idősebb gyerekemnek is már az iskolapadot kellene koptatnia, ha minden jól alakult volna, így inkább körbetekintek ismét a teremben és most nem azt nézem, van-e mégis valaki idebent, noha tekintetem mégiscsak keres valakit vagy inkább valamit. - Hiszen itt egy növény sincs... - Fordulok aztán vissza Jasmine-hoz kíváncsian és némi értetlenséggel, mert nem tudom, miként gondolta a természetet nekem közel hozni, pont itt, ahol annyi növény van, mint az irodámban: nulla.
*Szerencsére a terem üres, nem kell kiküldeni senkit, így magyarázkodni sem kell, bár kétlem, hogy Jenkins tanácsos megtette volna, engem azonban minden bizonnyal kérdőre vonnának később…ha megtalálnak. Az ajtó becsukódása után már csak az imént átéltekre tudok gondolni, nem érdekel az ismerős hely, ahogy a majdnem teljes körben, három sorban elhelyezett ülések illata…a lelkesedésem magával ragad és olyasmit teszek, amit sosem mertem volna…most mégis megteszem. A szóáradat után önkéntelenül ölelem át Jenkins tanácsost, mert boldoggá tett s bár ez a boldogság nem olyan amilyenre álmomban vágyakozhatok csak, kifejezésre juttatom. Érzem az illatát, nem tudom, hogy csak a ruhájáé vagy a bőréből is árad, de éppen ennek tudata rángat vissza az oktatóterem valóságába; túl közel vagyok hozzá. Ahogy hátralépek, felnézek rá de egyáltalán nem azt látom, amire egy ilyen helyzetben számítanom kellene. A tekintete nélkülözi a ridegséget, a haragot, vagy bármilyen negatív érzelmet. Helyette mintha tanácstalanságot vélnék felfedezni, de ez olyan gyorsan elillan, hogy átadja a helyét a derűnek és a mosolynak, mintha ott sem lett volna. Az idő azonban megállni látszik, érzem a karomon végigsimító ujjait, bár a valóságban néhány szívdobbanásnyi idő, én végtelennek érzem. Jólesően megborzongok tőle, a karomra libabőrt csal az érintés, s ahogy gyengéden megszorítja a kezem…ha mondanék is valamit, az most elakadna a torkomban dobogó szívemtől. Csak nézem a szemeit és nem tudok betelni velük, emiatt későn jutnak el hozzám a szavai, mikor már nem érzem a kezét a kezemen. Másik kezemmel átkulcsolom azt amelyiket megszorította, hogy legalább egy kis ideig megőrizzem a nyomát, az érzést. * -Nagyon örülök….Izgalmas, de mennyire. Minden pillanatban azt vártam, hogy kiderül az, ami nincs is. *Hiszen nem jártunk tilosban, Jenkins tanácsossal nem is lehet, mindenhova bejárása van, nem követtünk el bűnt, sem törvénysértést, mégis utólag visszagondolva arra az érzésre, amiről azt hittem csak izgatottság, inkább bűntudat volt. S bűntudatot érzek azért is, amit Mr. Snownak mondtam.* -Igyekeztem rövidre fogni a látogatást, nem szerettem volna csalódást okozni Mr. Snownak azzal, hogy nem mondok igazat. Így is bűntudatom van. *Mosolygok ugyan, de ez a mosoly a nem rég átélt ölelésnek köszönhető, nem annak, hogy Jenkins tanácsos szerint sikeresen vettem ezt az akadályt. Zavaromban inkább körülnézek én is a teremben, hogy azt az apró kis közjátékot elfelejtsem. A Tanácsos sem tesz mást, mint körülnéz, de nem láthatja azt, amiért idejöttünk, még nem láthatja. Az értetlensége újra derűs mosolyt csal ki belőlem, feltételezem nincsen hozzászokva ehhez az érzéshez.* -Nem véletlenül választottam ezt a termet. S azért is üres most, mert ide nem járnak diákok olyan gyakran, itt nem kifejezetten elméleti oktatás zajlik. Nem csak oktatóterem, hanem vetítőterem is egyben. Kérem, üljön le Jenkins tanácsos, oda az első sorba, onnan a legjobb. * Kezemmel helyet mutatok neki, majd az oktató asztalához lépek ahol az érintőképernyőn megkeresve a kívánt menüt, beállíthatom azt a programot, amit az szüleim mutattak nekem. Visszatérve Jenkins tanácsoshoz, leülök mellé, ennyi időm van ahhoz, hogy a terem félhomályba burkolózzon, a padok körének közepén pedig fény jelenjen meg. Egy körülbelül 4-5 méter átmérőjű kör, mely holografikus kivetítő.* -Látott már virágot, más növényeket, igaz? Megnézte őket, talán elidőzött a tekintete néhány percig, de nem tovább. Csak egy virág, egy levél, nem több, ennyit jelentett önnek. Igazam van? De ha láthatná hogyan lesz a magból virág? *felé fordulok, bár a félhomályban nem sokat látok és az elinduló vibráló fények sem segítenek, azért annyit látni fogok, hogy tudjam, tetszik-e neki vagy sem. Persze nem várom, hogy majd ettől akis filmtől hirtelen megváltozik és imádni fogja a természetet, de talán közelebb hozhatom hozzá.*
Szándékosan nem veszek tudomást a libabőrről, amit óhatatlanul is megérzek, mikor végigsimítok a karján. Pedig még csak ez sem volt szándékos, csak a gyengéd kézszorítás, amit barátinak szántam, ahogy ő az ölelést. Azzal vigasztalom és nyugtatom magam, hogy legalább nem pirult el Jasmine, és hogy ez az állapot továbbra is így maradjon, beszélgetni kezdünk újra. - Nekem minden nap ilyen. - Nevetek röviden azon, hogy attól tartott, kiderül az is, ami nincs. Nálam még ráadásul bármelyik nap kiderülhet az is, ami van. Na, az problémásabb lenne, de nem kétlem, hogy ki tudnám magyarázni magamat. De azért nem akarom bebizonyítani a nőnek, hogy még egy mindenhova bejáratos tanácsos is tud tilosban járni, sötét-sötét titkokkal tele. - Miért? Mit mondott Mr. Snow-nak? - Pillantok rá kérdőn, hogy ugyan mi hazugságot találhatott ki, ami ilyen bűntudatot okoz neki? Közben arra gondolok, hogy áldott jó gyerek lehetett Jasmine, a szülei talán nem is sejtik, milyen szerencsések. Ezzel a jellemmel és attitűddel nehéz elképzelni, hogy valaha is komiszul félrevezette őket. Így kíváncsi is vagyok, mit is keresünk itt, amit olyan rejtélyesen adott elő és biztosan nem lehet félrevezetés, nem fogja azt mondani, hogy csak viccelt és nincs itt semmi. Szerintem nem lehet jó az ilyesféle tréfákban. - Nos, rendben. Lássuk! - Egyezek bele a hellyel kínálásba és annak kijelölt helyébe. Mikor mondta, hogy vetítőterem, már akkor rájöttem, hogy nézni fogunk valami kis filmet vagyis inkább kivetítést. Habár arra számítottam, hogy ahhoz meg nekem is középen kell maradni, hogy teljesen körbevegyen a kivetített, virtuális növényzet, növényvilág és ezzel akarja közelebb hozni nekem a természetet úgy hogy ki se kelljen mozdulnom a Volentisről. Fogalmam sincs, van-e ilyen lehetőség egyáltalán, az én képzésem egészen más irányú volt, az itteni termeket is csak minimálisan használtam. Figyelem hát a mozdulatait, ahogy az oktató asztalhoz megy, ami meglepetésemre nincsen zárolva, vagy ez egy olyan fájl lehet, ami szabadon elérhető. Figyelem akkor is, mikor már félhomályba burkolózik a terem egészen addig, míg helyet nem foglal mellettem, még ha erre nem is kért-kapott engedélyt. De úgy is megadtam volna... - Nagyjából igaza van, igen. - Dőlök hátra közben és halkan beszélek, hogy a vetítéshez járó zenét ne zavarjam, mintha a hangtól mimózaként megrezzenhetnének a virtuális virágok és nem akarnák folytatni szirmaik bontását. Láttam már, hogyan lesz a magból virág a feleségem növényein, de az hetekbe, hónapokba telt. Először csak föld és szintetikus talaj a növénynek, majd hetek múlnak és megjelent egy kis zöld vacak a tetején, újabb sok-sok hét mire szerintem értékelhető méretű valami lett belőle, és még hetek, mire virág is megjelent rajta, hogy aztán alig pár nap leforgása alatt elveszítse azokat. Egészen más ezt a folyamatot ilyen felgyorsított tempóban látni. Egyfelől lenyűgöző, másfelől... nincs szívem megmondani Jasmine-nak, hogy nem hatott meg különösebben. Érzem magamon a tekintetét közben, noha én nem pillantok felé egyszer sem. Elmélyülök a látványban, és nem látni rajtam sem a tetszés, sem az ellenkezője nyomait. Akkor szólalok csak meg, mikor a zene végleg elhalkul, eltűnik a kivetítés és a teremben ismét világosodni kezd. - Lenyűgözően összetett rendszer és mennyi formája van ugyanannak a "funkciónak". Bármennyire is szeretünk mi emberek istent játszani, kizárt, hogy valaha is megalkossunk bármit, ami ennyire tökéletesen működik, ráadásul ennyi eltérő variánssal. - Fogalmazom meg a véleményemet kedélyes-udvarias csevegő hangnemben, és inkább erről a részéről közelítem meg a látottakat, mert egyébként... nem ébredt bennem vágy, hogy azonnal lemenjek az Ocanra szedni egy csokor virágot. És később sem. - Köszönöm, hogy megmutatta nekem! - Veszek elő egy kis mosolyt is, abszolút hiteles formából, ehhez értek, csak hogy nehogy elszontyolodjon itt nekem. - Közte volt egyébként az Öné is? Mármint ha jól tudom, a Jasmine is egy virágnévből ered.
*Egy örökkévalóságnak tűnik az a pillanat míg a keze leér a karomon az ujjaimig, a szívem is a torkomban dobog, az érintés azonban olyan váratlanul ért, s ért véget, hogy elpirulni sem volt időm. Kezének melegét azonban sokáig érzem még és alig figyelek a válaszára. * -Ó! *Sajnálkozva szólok, noha nem igazán értem miért kellene egy tanácsosnak félnie attól, hogy valami kiderül róla, de nincs alkalmam visszakérdezni, ugyan mire gondolhatott, pedig érdekelne, és ha már olyan sok mindenről beszélgettünk eddig, ez sem lehet akadály. Azonban az én füllentésem kerül terítékre, amire nem vagyok büszke, ám mentségemre legyen mondva, tanácsosi „utasításra” tettem.* -Azt mondtam szakmai konzultáció miatt jöttem, de nem hiszem, hogy elhitte. Mr. Snow túl jól ismer. *Keserédes mosollyal mondom ezt, nem is arra értem, hogy a volt tanárom ismer már, inkább arra, hogy a füllentésem nem ért célt. Noha nem árultam el neki, hogy Jenkins tanácsos valójában miért volt/van velem, az igazság mint olyan rejtve maradt. Jobb is ha ezen nem időzünk sokáig, így elindítom azt a filmet, ami a földi virágok nyílását mutatja be gyorsított felvétellel, és ami engem annak idején elbűvölt. Bármennyire is szeretem a virágokat, és a többi növényt, még nekem sem lenne türelmem végigülni, mire egy virág kinyílik, vagy szárba szökken egy bokor a magból, vagy virágból kifejlődik a gyümölcs. Mindez a növényvilág csodája, de csak így, ebben a formában látható igazán. Sosem tudom megunni, most is gyönyörködve nézem, oly közel van, mintha megfoghatnám és a 3D rendszernek köszönhetően egészen valósághű. Persze olykor Jenkins tanácsosra pillantok, hogy lássam tetszik-e neki vagy sem, de szinte rezzenéstelen arccal ül mellettem, amiből csupán a közelségét élvezhetem. Amikor vége a vetítésnek, ültömben felé fordulok, arcomon örömteli várakozással…de a szavai egészen mást közvetítenek mint amire vártam. A lelkesedésem kissé megcsappan, a mosolyom is szelídül, de nem adom fel. Jenkins tanácsos ismét tanúbizonyságot ad arról, mennyire tapintatos tud lenni.* -Szívesen tettem, de úgy látom, nem igazán ragadta meg a figyelmét. Persze nem gondoltam, hogy pár percnyi csoda után azonnal az ocani természet lágy ölére kívánkozik, de, hogy őszinte legyek, egy picit…*Mutatóujjamat a hüvelykujjamhoz közel helyezve jelzem, mennyire picit, a mosolyomat pedig kiegészíti az orrnyergem ráncolása, ahogy a tudtára adom a csalódásomat.* …több lelkesedésre számítottam. Azt hiszem önből nem lesz nagy ocani felfedező, de nem reménytelen. Feltéve ha az Ég szeme túléli. *Nem bántott meg, és nem is keseredtem el túlságosan, a csalódásom is apró, szóval túl fogom élni. Miért is kellene ráerőszakolnom bármit is abból, amit én szeretek? * -Nem, nem volt közte, és igen, a Jasmine egy virág neve. Azt hiszem arról is vannak képek a programban, de nem mozgóképek. Szeretné látni? Édesanyám kedvenc virága azok közül, melyeket sosem láthatott élőben, és sajnos nem minden virág magja vagy hagymája található meg a Földről hozott magtárban. A virágoskerteknek nincs olyan hasznuk mint a zöldségeknek és gyümölcsöknek. *Ezt már tényleg sajnálkozva mondom, mert egy botanikusnak minden növény ugyanolyan fontos, ám amikor listát készítettek a megmentendő növényekről, nem a szépség volt az elsődleges prioritás. * -A virágok, legalábbis nagy részük, olyanok mint a művészek.
Próbálom kizárni gondolataimból ujjai melegét, amelyet még mindig ott érzek az én rendszerint hűvös ujjaimon. Nem kellene jelentőséget tulajdonítanom neki és arra gondolok, hogy ez inkább csak amiatt van, mert óhatatlanul is elkerülnek a testi kontaktusok, a szebbik nemmel meg pláne, mióta magamra maradtam. - Pedig ez végülis nem volt hazugság. De tudom, hogy az emberek jobban szeretik előbb elhinni a rosszat és valótlant, mint az igazat. Viszont ha ez a Mr. Snow valóban ismeri, akkor azt is tudja, hogy Ön semmi rosszat nem követ el, még az én társaságomban sem. Inkább talán csak félti Önt, ezért kétkedik. - Mondom még ezt el neki, hogy jobban érezze magát és ne legyen bűntudata, hiszen az egyetlen bűne, hogy kedves velem és én ezt kihasználva őt küldtem el epret osztani a gyerekeknek. Mr. Snow is hálás lehetne, hogy kedvenc diákja ment így, engem pedig odakint tudhatott. - De ne is gondoljon erre, ezt a részt felejtse el, és csak a gyerekek puszija maradjon meg az emlékeiben! Ez parancs! - Teszem hozzá mosolyogva a végén, és biztos ő is érzi, hogy parancsokat más körülmények között nem ilyen stílusban szoktam osztogatni. De akárhogy is lett volna jobb, most már mindegy, magunk mögött is hagyjuk és leülök a vetítéshez, amit érdekesnek találok, még ha nem is gyönyörködöm úgy, ahogy Jasmine teszi és ahogy talán ezt elvárta volna tőlem. Bosszantó, másnál mindig beválik a mosolyom és a szavaim, amelyekkel ügyesen kerülöm ki a valós véleményemet, de Jasmine, akármennyire is elvarázsolt művészlélek, átlát rajtam megint, már majdnem olyan ügyesen, mint a feleségem, csak ő sokszor már az előtt tudta, hogy hazudok, hogy hazudtam volna. Jasmine viszont más, oly' gyermeki is - megmosolygom a pici mutatását -, és nem tudok kiigazodni ezen a kettősségen. - Ellenkezőleg, a figyelmemet megragadta, de értem mire gondol: nem érintett meg annyira, mint ahogy azt Ön szerette volna. De remélem azért méltányolja az őszinteségemet és azt, hogy ezek szerint a festménye még mindig nagyobb hatást gyakorol rám, mint maga a természet, amiről formálta. - Mentem a menthetőt, és ha más nem, ez legalább csak hízeleg neki, még ha láthatóan nem is tett le róla, hogy természetjárót farag belőlem. - Ó, meghagyom a felfedezést másoknak. Majd a végén, mikor marad egy elérhetetlen magas csúcs, na akkor jövök én! - Mondom mosolyogva, hogy kevés csalódottságát is inkább az olyan szép mosolyába fordítsam át. Miközben mindketten tudjuk, hogy mindaz, amit felvázoltam, aligha fog valaha is valóra válni, de pont ettől vicc a vicc. - Szívesen megnézném. - Bólintok rá, mert felületes, rám ragadt botanikai tudásom eddig terjedt, hogy a nő neve egy földi virágból származik, meg még talán egy gondolat róla, aminek hangot is adok. - Ezek szerint a gyógyereje sem volt elég fontos teaként, mint az epernek. És érdekes, hogy afrodiziákumként sem tankoltak fel vele. - Tűnődöm el rajta, majd meghallom az utolsó mondatot, amellyel ezek szerint nagyon szíven üthettem a nőt, hogy így emlékszik rá. A művészek feleslegesek a túlélés szempontjából, ezt mondtam. És igen, a virágok is azok. Lehet a kivetítőn látottak nagy része már nem is létezik, még magként vagy virághagymaként se lett megmentve. Nézem, ahogy őszintén szomorú egy virág miatt.. és megint csak nem tudom érteni. Hogy létezhet valakiben ilyen érintetlen, romlatlan tisztaság, miközben ebben a fertőben él ő is, mint mindenki más? - De a virágok biztosan nem csalnak. - Mosolyodom el, remélvén, hogy ő is mosolyogni fog egy kicsit, hiszen a művészekre és így Jasmine-ra is még ez a nem túl kedves megfogalmazásom volt, ha kiragadjuk eredeti szövegkörnyezetéből. - Önnek is van kedvenc virága? Akár földi, akár ocani?
*Mr. Snow valóban ismer, és Jenkins tanácsosnak igaza van, minden bizonnyal tudja, hogy úgy sem tennék semmi rosszat, de az egész mégis csak hazugság, hiszen egykori tanárom valószínűleg úgy hiszi, valamiért egy tanácsos figyelmének központjába kerültem és aggódik miattam. A helyzet azonban más, a találkozónk részben az én vágyam is volt, és fáj az a gondolat, hogy ezt nem mondhattam el, másrészt az is, hogy Jenkins tanácsos táraságában féltenek. Ezt azonban nem mondhatom el, de nincs is rá szükség, ő maga veti fel ezt a lehetőséget, így nekem már nem kell. A rossz érzésem és a szomorúságom azonban nem ettől múlik el, hanem a parancstól amit kapok. Komoly parancs, de egyben komolytalan is a mosolyától és attól amit valójában közvetít, erre már magam is fel tudok kacagni, s noha az érzés azért még megmarad, már nem az van a felszínen.* -Igenis Tanácsos úr! Értettem. Parancs teljesítve. *Ezt is mosolyogva mondom, az egész csak játék, de nekem így tetszik. Nem ez az első ilyen parancs amit Jenkins tanácsostól kapok ilyen formában, és kitüntetve érzem magam, mert kétlem, hogy másnak is így osztogatja a parancsokat. E nélkül is jó kedvem van, már csak azért is, mert Jenkins tanácsos itt van velem, és megoszthatom vele azt, ami nekem annak idején örömöt okozott. Ám a vetítés és a természet csodájának megmutatása nem vált ki belőle olyan lelkesedést, mint amire számítottam, s miután leleplezem a tapintatos és kacifántos magyarázatát, meg is mutatom neki, milyen kevéssel is beértem volna. Persze ez nem számonkérés vagy feddés, hogyan is tehetnék ilyet egy consiliumi tanácsossal? Viszont a további magyarázkodása, amivel próbálja menteni a helyzetét, megmosolyogtat…és egy kicsit hízelgő is amit a festményemről mond.* -Értékelem az őszinteségét, és a tapintatát is amivel próbálta a lelkesedésem okozta jó kedvemet megtartani. Köszönöm. *Könnyedén biccentek amivel kifejezőbbé teszem a szavaim. Nos, ha így nem is, legalább a festményeimmel közelebb hozhatom hozzá az ocani természetet, ha csak annyira sikerül, hogy néha leteszi oda a lábát miután már biztosan az otthonunkká vált, már megérte. Nem maradhat örökre a hideg falak és a műlevegő között. Az egészségtelen, biztosan azért olyan sápadt. A magas hegycsúcs emlegetésekor eszembe jut az a kép, ami a kedvence és biztosan nem véletlenül mondta most a hegycsúcsot, de arra is emlékszem, hogy a képről beszélve elszomorodott, és nem szeretném én elrontani a jó kedvét, ami talán nekem köszönhető. Csak elmosolyodom a magaslatokba való vágyakozásán, ami ugyanolyan komolytalan mint amilyen a magyarázkodása volt. Felállok hát közben, hogy eleget tegyek a kérésének és megmutassam a jázminról készült fotókat, de ott van bennem az az érzés aminek hangot is adok a virágok és művészek közé húzott párhuzammal. Korábban, amikor Jenkins tanácsos ezt emlegette, nem éreztem magam szomorúnak miatta, de most igen. Egy kicsit, ahogy belegondoltam a valós jelentésébe. * -Inkább illóolajként használták, teát ízesítettek vele, noha volt számos jó tulajdonsága, nem volt elegendő ahhoz, hogy megmentsék. Úgy tudom, hogy amikor a Föld már a végét járta, a növények egy része is kipusztult. Az epernek azonban nagy az ásványi anyag és vitamin tartalma. *Nem éltem még akkor, és sok adat el is veszett vagy elkeveredett azokból az időkből, nem tudom milyen szempontok alapján válogatták ki az értékesnek számító növényeket, csak találgatok, hogy talán a tápanyagtartalmuk volt az elsődleges szempont, aztán az eltarthatóságuk, melyik mennyire volt igénytelen, könnyen termeszthető. Na és persze mennyi idő volt arra, hogy ezt a listát összeállítsák és elraktározzák a begyűjtött magokat, hagymákat. Nem kételkedem az akkori szakemberek tudásában. Jenkins tanácsos aztán újra az én hangulatomat próbálja javítani azzal, hogy kiragad egy gondolatot egy korábbi mondatából. Sikerül neki, a mosolyom újra a régi.* -Nem, a virágok nem csalnak. A virágok őszinték. *Beállítom a programon a jázmin virágot tartalmazó képeket és bár nem túl sok, azért elég jó felvételek.* -Nincs kifejezetten kedvenc virágom, mindegyikben megtalálom a rá jellemző szépséget…de biztosan találok majd kedvenc virágot az Ocanon. A földi virágoknál inkább a mókásakat kedvelem. A jázmin egyszerű virág, a neve is azt jelenti, hogy „illatos virág” . Sok száz faja élt régen a Földön, abból egy sem került megmentésre. *Ha már kedvencekről beszélünk, engem is érdekel, hogy egy genetikus miben találja meg a maga szórakoztatását.* -Feltételezem önnek nincs kedvenc virága…mi a kedvence egy genetikusnak? Mi az ami ugyanazt jelenti önnek mint nekem a virágok?
- Kiváló katona lenne Önből, ha egyszer szakmát váltana. - Mosolyodom el, mintha a parancsok ilyen lelkes és hű követése, amit Jasmine is csinál, elegendő volna a katonai léthez. Nem is gondolom komolyan, és egyébként is van már két szakmája is a nőnek: botanikus és festőművész, és ezek nemcsak jobban illenek hozzá, hanem hasznosabbak is. - Úgy látom, vigyáznom kell az éles szemével! Vagy én kezdek berozsdásodni. - Szélesedik az a mosoly, pedig ezzel mindig mindenkit meg tudtam eddig győzni, de valahogy Jasmine átlátott rajta, rajtam és így lebuktam, hogy mit próbáltam tapintatosan palástolni. De legalább nem bántódott meg és valóban úgy tűnik, hogy a jó kedvét nem szegtem, úgyhogy azért mégiscsak elkönyvelhetem sikerként. Egy kis lebukás belefér, mint áldozat. - Igen, én is úgy tudom, hogy az aszteorida csak előre hozta a Föld elhagyását, de nélküle is elkerülhetetlen lett volna, csak valamivel később és kevésbé... kapkodva. - Láttam én is az adatbázist, mi lett kimenekítve, mi veszett oda. Furcsán visszás a dolog, hogy festményeket, néhány műkincset elhoztak a pusztulásra váró bolygóról, de minden magból nem raktároztak be, holott azok sokkal kisebbek. Láttam én is, mennyi minden maradt ott a lista szerint, néhánynál ott is volt a megjegyzés, hogy már csak pár példány létezik, különösen védett fajta, és igen gyakori volt, hogy ezek neve mellett szerepelt az afrodiziákum szó, hogy az már szembetűnő lett. Valami fura logika szerint bizonyára a ritka dolgokat vágykeltőnek vélték az egyszerű emberek, még ha a tudomány ezt nem is tudta alátámasztani. Közben feltűnik kivetítve a jázmin virág is, illetőleg virágok, mert még én is látom, hogy bár van hasonlóság köztük, mégis eltérő formát tudnak ölteni és mint kiderül Jasmine szavaiból több száz faja élt. Tényleg egy se úszta meg? Ha most udvarolni akarnék, biztos megpróbálnám visszacsalni a mosolyt az arcára azzal a suta bókkal, hogy emlékeztessem, egy szép mégiscsak maradt. Illatos virág... Eszembe is jut hajának illata az iméntről, mikor átölelt. Ám nem akarok udvarolni, így inkább mást fogalmazok meg. - A Jenkins család jelmondata "A név kötelez". Az Ön édesanyja is jól választott nevet Önnek. - Pillantok a virágokról rá derűsen, majd vissza a virágokra, hogy aztán újra Jasmine-ra nézzek, ezúttal már kérdőn. - Mókásak? - A hangsúlyban benne van, hogy nem tudom, mire gondol. Ez pedig nagy szó, mert tudvalevő, hogy botanikus volt a feleségem, és mégsem emlékszem, hogy olyant mondott volna egy virágra, hogy mókás. Mitől lehet egy virág mókás? Mit tudhat? - Mutasson, kérem, mókás virágot is! - Utasítom-kérem őt, ha már itt vagyunk, és hátha van a rendszerben könnyen kikereshető belőle, legalább megtudom, mit ért alatta a nő. Addig is, míg ő keresgél, kapok én is kérdést, mert valóban a liftben idefelé jövet abbamaradt a beszélgetés rám vonatkozó része. Nem egyszerű kérdés, de sikerül hamar megtalálnom magamban a választ, mire csillan fel a szemem munka közben, még ha ezen ezelőtt soha nem gondolkoztam el. - A különlegességek, egyediségek! Emlékszik, azon tanakodtam, vajon tetrakromát-e az Ön látása? Mindenkiben a három milliárd bázispár egyedi elrendezésű, a "nukleotid-térkép" kilencvenkilenc százaléka mégis mindenkinél egyforma, abban az egy százalékban van, ami olyan eltérővé tesz minket. És ha ebben az egy százalékban találok valami különlegeset... valahogy felvillanyoz! - Most önkéntelenül is megmutatkozik az a fajta lelkesedés rajtam, aminek töredékét hiányolta az előbb a virágok láttán, és ami emlékeztetheti magára, mikor a festészetről mesélt nekem. A tetrakromácia lehetőségének említésére is szemmel láthatóan felélénkültem, ugyanakkor vissza is fogtam magam némileg, nehogy túlzottan belelendüljek és már olyanokról kezdjek hosszan beszélni, amit szegény nő udvarias mosollyal az arcán hallgatna és próbálna követni. Mint én, ha belemerülnénk az epertermesztési nehézségek csínjába-bínjába. - Úgy képzelje el, mintha Ön ültetne egy mezőnyi sárga virágot, és tudja, hogy csak sárga virág nőhet, ám mégis nyílik egy darab piros. Rögtön az az egyetlen piros lenne az érdekes, nem igaz?
Csüt. Jún. 27, 2019 6:36 am
