Nem gondoltam volna, hogy ő is ennyire örül annak, hogy mellette dolgozhatok. Azt hittem majd túlságosan rámenősnek fog tartani vagy tolakodónak. De pozitívat csalódtam és ez nagyon jó. Olyan boldog vagyok, hogy madarat lehetne fogatni velem.
A következő kijelentésére nevetek. Hogy az ölelést? Az igaz, hogy nem sok mindenkit lehet látni itt ölelkezni, de azért azt még nem tiltották be. Legalább is én nem tudok róla. De a többi tényleg úgy van ahogyan mondtam. Idegen emberek nem szokták megölelni egymást. Nekem a szüleim ezt tanították. De ahogy kiveszem az ő szavaiból a Földön vagy minek nevezik azt a bolygót, amiről jöttek, na ott biztosan mindenki ölelgethetett mindenkit. Vagyis hát.. Hu... ebbe a gondolatba még magam is belezavarodtam.
Amikor azt mondja, hogy nem vagyunk idegenek alig bírom megállni, hogy ne öleljem meg őt. Valahogy sikerül.
- Örülök, hogy nem tartasz már idegennek. - mondom kedvesen. - És egyébkánt nem tudok róla, hogy betiltották volna az ölelést. - válaszolok előző kérdésére is mosolyogva. Nagyon közvetlen és nyílt lánynak gondolom Ellit.
- Hát igen neked olyan lehet, mint ha én mennék a Földre vagy mi - gondolkodom el, de igazából azt se tudom jó hasonlatot mondtam-e. Na mindegy. Ő biztosan érti, hisz nagyon okos.
- Máshol? - nézek rá értetlenül. Fogalmam sincs mire gondol. - Igazából nem tudom mire gondolsz. De ha azt kérdezed voltam-e valahol a Volentisen kívül, hát nem. - mondom elszomorodva. Annyi mindent megszeretnék nézni még, de sajnos nem volt rá eddig alkalmam Lassan megérkezünk a helyere amiről meséltem neki. Innen tényleg minden látható. Egy korlát véd meg csupán attól, hogy le ne essünk a mélybe. Én már sokszor jártam erre és láttam az űrt és az egész Volentist. Remélem, hogy tetszik Ellinek is a kilátás. Olyan hévvel szalad oda, mint egy kisgyerek, aki most kapja meg álmai játékát.
- Na hogy tetszik? - szaladok én is oda hozzá. - Ilyenre számítottál?