- Úgy érti, olyannal,mint ön? - a kacsintásnak, bár kétségtelenül vonzó látvány, csak egy újabb mosoly a jutalma, ezúttal azonban el is fordítom a tekintetemet, mert nem szeretném, ha bármit is elárulna a nem elég professzionális gondolataimról. Azért gyorsan végigmérem, miközben megpróbálom vázolni, mi járhat a fejében szerintem. Nyilvánvaló, hogy nem vagyok gondolatolvasó, de az talán már valamivel kevésbé, hogy ritkán szoktam csőbe húzni saját magam, így csak azokra a tippekre szorítkozom, amelyek adják magukat és senkinek sem kínosak. Nem volt ugyan rögtön egyértelmű, de majdnem biztos vagyok benne, hogy úgy próbálja megúszni a vizsgálat bármilyen formáját, hogy megpróbál zavarba hozni, vagy ha kell, akár a fejemet is elcsavarni, ahelyett, hogy az anyjáról mesélne, vagy rajzolna nekem valamit. Nem új trükk, és nem is ismeretlen, úgyhogy nem dőlhetek be neki. Ezt persze nem mindig könnyű észben tartani; vannak olyan karizmatikus személyiségek, akik egy-két mosollyal, és néhány jól megválogatott mondattal simán elfeledtetik az emberrel, hogy mit is akart egy perccel korábban. Összefonom a kezeimet magam előtt, ezzel is mintegy jelezve az elzárkózásomat a flörtöléstől, és felvont szemöldökkel fürkészem a tekintetét. - Imádom a természetet. Most például mindennél szívesebben lennék valami tágas, zöld helyen. - úgy teszek, mintha nem tűnt volna fel, hogy folyamatosan engem néz, és egy félig-meddig randimeghívással próbálkozik. - Járt már az Ocanen, Markus?

-Lehet úgy értem konkrétan velem.
Látja, hogy a nő reagál rá, és bár feltűnik neki, hogy próbál profi lenni, azért az apró mosolyért megéri. Egyébként is, legalább addig sem a családjáról beszélnek. A halott szülőkkel, és ex-feleséggel az amúgy is túl hosszú téma lenne, bent kéne ragadni még néhány liftben, hogy a végére érjenek.
-Ez úgy hangzik mint valami klausztrofóbiás mantrája, aki beragadt egy...basszameg...
Hirtelen felfogja, hogy ezzel felhívja a figyelmet a helyzetre, miközben épp elterelni szerette volna azt, ezért újra áldozatot hoz, és válaszol egy személyes kérdésre, reméli utoljára.
-Nem, még soha, csak szimulátorban. Lett volna rá lehetőségem, de direkt lemondtam róla, hogy biztosan a flottához kerüljek valami elit bolygós osztag helyett. Egy kisbolygón viszont jártam már.
A végére enyhe fintorba torzulnak a vonásai. Az az istenverte bolygó, a rohadt szolár homárjaival.
-Maga a földről jött igaz?
Hirtelen a lift megmoccan. Nem nagyon, egy centit sem ereszkedik, de persze beleremeg az egész fülke. Markus azonnal előre mozdul, és elkapja Leda-t, hogy átkarolja, és szorosan tartsa.
-Nincs semmi baj, csak kikapcsolták a gravitációt a liftaknában. Ez a rendes eljárás ilyenkor.

Messziről már láttam, ha konkrétan erre gondol. - egy hamiskás pillantást vetek csak rá, mivel nem akarom hülyének nézni, sem hülyének tettetni magam.
Értetlenül nézek rá néhány pillanatig, aztán, mikor végre megszületik az elméletem, legyintek egyet. - Csak ezt a liftet nem szeretem. De ne aggódjon, tudom kezelni. Azért köszönöm a figyelmességét. - körbe-körbejár a tekintetem a kis, szűk fülkében, csak, hogy ne folyamatosan őt nézzem; nem akarok félreérthető helyzetbe kerülni, pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy Markus valami ilyesmit szeretne. Ha nem épp a pszichológusává  készülnék előlépni, talán nem is lenne ellenemre egy kis ismerkedés, de a tény, hogy nincs helyettesem a hajón egyértelműen kizárja ezt a lehetőséget.  
- Rémlik, hogy olvastam az aktájában arról a küldetésről. - bólintok egy aprót és a fintorát látva még hozzáteszem: - Remélem, hogy azért jó élményeket is begyűjt majd... talán az új Földön.- akaratlanul is lepillantok a lábaira, hiszem jól emlékszem mind a három mondatra, amit arról a küldetésről olvashattam az aktájában.
Mielőtt bármit is válaszolhatnék a feltett kérdésre, a hülye lift megint rám hozza a frászt. Mondjuk nem sikítok, és ez nagy dolog, de ami ezután történik,arra nem lehetek túl büszke. Behúzom a nyakam és összeszorítom a szemeim, ahogy megremeg a kabin, aztán pedig, ahogy Markus felém mozdul, - bár nem látom, csak érzem- azonnal két kézzel kapaszkodom a karjaiba. Olyan erősen szorítom, hogy az ujjaim elfehérednek, de ebben is van valami jó. legalább nem látszik, hogy remegek, mint a nyárfalevél. Beletelik néhány pillanatba, mire ráveszem magam, hogy megmozduljak. Eltolom magam tőle, és bűnbánó arccal pillantok fel rá.  - Sajnálom! Talán mégsem kezelem még olyan jól. - Sóhajtok egy hatalmasat, és újra keresztbe fonom a karjaimat magam előtt. - Szóval kizárt, hogy lezuhanunk, ugye?

Továbbra sem kerülik el a figyelmét a felé küldött apró jelek, de úgy dönt egyenlőre jobb ha úgy tesz, mintha nem venne róluk tudomást. Jelen helyzetben talán egyébként is ez lenne az illendő dolog. A köszönetre csak legyint egyet, ami viszont a küldetését illeti...elég csak felemlegetni, és megszokásból a térdére markol.
-Új Föld. Sosem szerettem ezt a kifejezést. A régi sem volt az igazi, ahogy hallottam, most valami mást próbálnék ki inkább.
Nem fogja túl szorosan aztán a nőt, eszében sincs visszaélni a helyzettel, így aztán Leda könnyedén kiszabadíthatja magát, és ahogy ez meg is történik, Markus is megint a falnak dönti a hátát, és tovább nézi őt. Megint csak legyint a bocsánatkérésre, és ellenáll a kísértésnek, hogy megkérdezze, jól van-e.
-Teljesen. A fülke padlójában van csak gravitáció. De a kettőnk súlya kevés ahhoz, hogy lenyomja ezt a szerkezetet. Biztonságban vagyunk.
Aztán rövid gondolkodás után gyorsan hozzáteszi:
-Egyébként, de. Jártam az Ocan-on. Az előbb ugrott be. Igaz csak fél percet voltam a felszínen durván. Ma viszont tuti a földről jött.

Kicsit talán meglep, de azért örülök neki, hogy puszta lovagiasság a részéről, hogy gondolkodás nélkül behatol a személyes terembe. Még csak a szikráját sem érzem hátsó szándéknak, így nem is szentelek több szót a szabadkozásra.
Számomra nem kérdés, hogy nem szolgáltam rá az egyenruhára, amit most is viselek, de én ezzel tökélesen megbarátkoztam már. A többiek pedig majdcsak elfogadnak így, hiszen változni aligha fogok. Félek, és bár szívesen titkolnám, az előbbiek után nem lenne sok értelme. - Biztonságban? Dehát beragadtunk!- hallottam, amit mondott, és megkockáztatom, hogy még fel is dolgoztam, de ettől még nem vagyok biztos benne, hogy nem lehet gond. További is fejtegetném még, mi a problémám a közelemben meghibásodó elektromos kütyükkel, de Markus valószínűleg érzi, hogy könnyen belefuthat a hisztis énembe, ezért újra tereléssel próbálkozik. Hagyom.
- Hogy lehet 30 másodpercet tölteni egy bolygón? - Hiába kutatok az emlékeim között, nem rémlik semmi az aktából, ami ilyesmire utalna, úgyhogy lehet, hogy nem is fogom most megtudni a választ. Egy próbát azért megér a dolog. Cserébe pedig megelőlegezek neki egy választ én is. - Igen, onnan. Ennyire látszik? - dobok hozzá egy kérdést is gyorsan, mielőtt kiesnék a szerepemből. Nem, mintha ez egy profi vizsgálati helyzet lenne, de azért mégiscsak elindult valamiféle beszélgetés közöttünk. Ezt pedig majd fel is írom az első sikereim rövidke listájára.

Steele biccent egyet, megadva magát a ténynek, hogy valóban beragadtak. Ennek ellenére látszólag őt kicsit sem aggasztja ez, és továbbra is az az álláspontja, hogy tökéletes biztonságban vannak, legalábbis kívülről semmi mást nem lehet kiolvasni belőle.
-Szeretne még egy ölelést?
Nincs ebben semmi gúny tőle. Még csak nem is mosolyog. Igaz, most, hogy közeledik a téma az Ocan felé, nincs is sok oka rá. Azért megpróbál könnyedén válaszolni:
-Gyorsan.
Hogy megelőzze azt, hogy a nő visszakérdezzen, még hozzáteszi:
-Kimentettünk onnan pár embert, és már ez is elég idő volt, hogy meglőjenek. A páncél felfogta, de azért nem vágyom vissza.
A kérdésre megint egy apró bólintás a válasz. Igaz ezúttal nem annyira apró, és nem is csak egy. Markus szemében ez a földi szépség le sem tagadhatná a származását, igaz nagyot úgysem tévedhetett volna.
-Főleg hallatszik, de ne aggódjon. Az ön társasága sokkal kellemesebb mint a többi alvóé.

Ha azt akarja elérni ezzel a kibillenthetetlen marconasággal, hogy ne járjon annyit az agyam a liftaknában való elpatkolás szörnyű eshetőségén, egészen jól csinálja. Persze, lehet, hogy akkor sem tűnne fel, hogy aggódik, ha egy golyózápor kellős közepén ülnénk egy üvegasztal fedezékében, de hiába vagyok ezzel is tisztában, valamiért mégis működik a dolog. Nem próbálom magam elemezgetni, mert az ráér később is, de annyi szent, hogy már rendesen szégyellném, ha ilyen apróság miatt, mint egy beragadt lift, kiborulnék.
Felvonom a szemöldököm a kérdés hallatán, és néhány pillanatig csak nézek rá, mintha bele akarnék látni a fejébe. - Nem lehet, hogy magára férne rá inkább? - persze nem gondolom komolyan, és ennek megfelelően már megint mosolyra görbülnek az ajkaim.
Az Ocan viszont úgy tűnik, legyen bármilyen rövid is az ott töltött idő, újabb rossz emlékeket idéz fel Markusban. Utólag biztosan remekül igazolják a történtek a földi szolgálattól való ódzkodását. - Kezdem érteni. A Volentisen születettekben mintha kialakulóban lenne egyfajta elzárkózás a természetes környezettől. Túl veszélyesnek és kiszámíthatatlannak tartják. Önben is felmerülnek hasonló érzések? - kérdezem végül némi fejtegetés után.
A beszélgetés egyre inkább kezd informális ismerkedéssé alakulni, amit egyáltalán nem lenne szabad megengednem, de ha jobban belegondolok, a jelenlegi helyzetben, bármennyire is szeretnék, képtelenség teljesen profinak lenni. Erősen kívül vagyok a komfortzónámon, és engem sokkal könnyebb kibillenteni, mint őt. Most is kicsúszik egy őszinte kis mosoly. - Pedig ma még nem is mondtam, hogy az isten szerelmére! - megregulázom a vonásaimat, és megköszörülöm a torkom. - Mi a gond a többi alvóval ön szerint?

Hangosan felnevet a nő kérdésére, miután pár másodpercig küszködik azzal, hogy ezt visszatartsa. A fejét rázza közben, aztán még mindig mosolyogva emeli újra a tekintetét a nőre.
-Maga aztán a pszichológus terminátor mi? Megállíthatatlan analizáló...
Próbálja rendezni magát, mert kezd kényelmetlenül bizalmas lenni ez a beszélgetés. a nő pedig tovább analizál, amire megvonja a vállait. Így még sosem gondolt erre a kérdésre, lelőni letudják az állomáson is, bár az biztos, hogy emberi lángszórók, meg óriás vérpockok csak a bolygón élnek, szóval a fene tudja.
-Talán...De igazán nem szoktam erre gondolni. Tényleg csak arról van szó, hogy nekem ez a hajó volt a célom. És általában megszerzem amit akarok.
Határozottan jelenti ezt ki, csak ahogy szokta. Aztán újra kicsit mosolyra húzódnak az ajkai. Az isten szerelmére kifejezést tényleg csak alvóktól hallotta eddig, bár ez sem tűnt fel neki eddig.
-Még nem? A végén még kiderül, hogy eddig minden a tervei szerint alakult. Az alvók meg....egy olyan világban akarnak élni, ami már nem létezik, és ez visszahúzza őket. Állandóan csak sopánkodnak, és úgy emlegetik a múltat, mint a valódi élet...kivéve magát. Maga egész rendben van. Több mint rendben.

Türelmesen kivárom, amíg kineveti magát. Most először leplezetlen kíváncsisággal figyelem a vonásait, az ajkait, ahogyan a válla rázkódik a nevetéstől, és próbálom megállapítani, vajon őszinte volt-e vagy sem. Persze, az egyértelmű, hogy akkor sem vallana színt, ha egy ölelés lenne minden álma, de azért kíváncsi vagyok, vajon csak terelni próbál, vagy tényleg ennyire szórakoztatja a feltevésem. Egyelőre nyitva hagyom a kérdést és egy újabb vállvonással felelek a kérdésére. - Nem tehetek róla. Ha ez egy vizsgálat, akkor analizálnom is kell. Ha csak egy beszélgetés... nos akkor sem egyszerű kibújni a bőrömből. - felelem szinte bűnbánó hangon, de azért biztosan látható, hogy ez inkább afféle udvariasság, mint valódi szégyenkezés.
- A céltudatosság egy katona esetében sosem hátrány. Én is így éltem túl az alapkiképzést. De mi történik akkor, ha nem kapja meg, amit akar? - ezer és ezer kérdésem lenne hozzá, és tudom, hogy nem teljesen szabályos módon csinálom, de nem akarom, hogy kihallgatás jelleget öltsön a beszélgetés. Főleg így, ezen a szűk helyen nem. Az nagyon hamar elég kényelmetlenné tudna válni.

- Sokunknak választása sem volt. Egy este kitépték a régi életükből őket és egy idegen, ismeretlen világban ébredtek. Többnyire egyedül és tanácstalanul. - Simán bele tudnám lovalni magam a témába, de nagyjából eddig tart, míg leesik, mit is mondott Markus. - Egyébként köszönöm. Maga is rendben lévőnek látszik. De sajnos a látszatra nem adhatok alkalmasságit. Ezek után is be kell jönnie majd a rendelőbe. - jelentem ki egy határozott mosolyt villantva rá. Nos, biztos meggondolja legközelebb, hogy bókoljon -e.

-Hát maga tudja, gondolom mindenkinek kell valami hobbi.
Szándékos a hanghordozása, és a szavai is persze, bár most már nem hideg és elutasító a nővel. Ki tudja, talán ha most látná felé közeledni a liftben, tényleg tartaná neki az ajtót.
-Ha majd egyszer lesz olyan, szólok. - Feleli, és a nőre kacsint. Ez persze nem igaz, de mégis őszinte a felelete, hisz el is hiszi magról, hogy ha valami nem sikerül neki elsőre, akkor nem lesz tőle frusztrált, és kezd el összetörni dolgokat, olyasmit csak a barbárok tesznek ugye...
-Ez érthető, de még így is jobb, mint az alternatíva. Maga egyébként sincs egyedül.
Aztán viszont nagyot pislog, ahogy a nő reagál, és kissé hátrébb is húzódik, vagy legalábbis a háta jobban nyomja a lift falát.
-Maga tényleg sosem pihen...lehet a felgyülemlett stressztől romlanak el mindig a gépek a közelében.
Mintha csak erre a végszóra érkezne, hirtelen valaki a jelek szerint jut valamire a generátorral, mert hirtelen a tartalék világítás is megszűnik. Egyedül a mesterséges gravitáció, és a szellőző működik továbbra is, de egyébként teljesen sötétségbe borul a kabin. Steele előre nyúl, és óvatosan kitapogatja Leda vállát, majd szó nélkül magához húzza még egy ölelésre.