Belépés
csatlakozz be a játékba!
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Walkie Talkie
a fórum kommunikációs csatornája


Galaktikus feljegyzések
legújabb hősi eposzaink

Statisztika
so many stars shining in the sky

Kasztok Nők ♀ Férfiak ♂
Föld eleműek 2 1
Víz eleműek - -
Tűz eleműek - 1
Levegő eleműek 3 1
Emberek 1 2
Telepesek 1 1
Katonaság 1 1
Flotta 10 13
Consilium - 2
Lázadók 3 1
Összesen 21 23

Stars can't shine
without darkness

Összesen 0 felhasználó van jelen :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 0 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (23 fő) Kedd Jan. 02, 2018 2:01 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Dzsungel

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
 #1•• TémanyitásTárgy: Dzsungel   Kedd Dec. 04, 2018 9:41 pm

***

avatar


Alfa és Omega

Titulus :
☆ admiral ☆
Tartózkodási hely :
☆ wherever it's needed ☆
Hozzászólás száma :
429

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #2•• TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Kedd Dec. 04, 2018 10:38 pm

[Leda – Niko]

A legtöbb alkalommal egyszer is elég végigolvasnom a parancsot és memorizálnom a legénység tagjait, a parancsnokokat, a mellékelt információkat, térképeket, számításokat és minden egyebet, ami szervesen hozzátartozik az aktuális küldetéshez. A mostanit azonban többször is meg kellett néznem, na nem azért, mert ne értettem volna meg elsőre, bár az igazat megvallva, nem emlékszem igazán miről is szólt, mert túlságosan is lefoglalt a parancsnokom személye, hogy ki mellett kell szolgálnom a soron következő kiküldetésen.
Összevont szemöldökkel, lázasan, mellékletek után kutatva lapozgatom a PDA-mat, miközben már valahol az Ocan felett járunk, és ahogy hallgatom a sikló kapitányát, nagyjából félúton járhatunk a céltól. Mivel egyszer már eljátszottam parancsmegtagadásommal a Jola vezetőségének bizalmát, így ez a "lehetőség" meg sem fordulhatott még egyszer a fejemben. Egyébként sem vagyok az a kezelhetetlen katona, viszont a jelenlegi helyzet, több mint kényelmetlen számomra. Fogalmam sincs, hogy ki intézte így, de gyanítom nem a tőlem tisztes távolságban helyet foglaló felettesem kérte, hogy a mai napon személyesen én legyek a védelméért felelős illetékes. Akár egy rossz vicc, de nincs mit tenni, ha így osztották be, akkor így kell elviselni, bár azt a mai napig nem tudom, hogy beszélt-e a Kapitánnyal a Volentis-en történt afférunkról vagy sem.
Nincs is több időm ezen gondolkozni, mert a gép hirtelen, minden előjel nélkül zuhanni kezd, időm csupán két dologra van: az első, hogy zubbonyom belső zsebébe csúsztassam a kezem ügyében lévő eszközt, a második pedig, hogy egy gyors mozdulattal szorosabbra húzzam a biztonsági ülésem öveit. A magasságvesztés hosszú másodpercei alatt semmit sem tudok tenni, csak kapaszkodok és türelmesen várok ebben a szélsőséges helyzetben arra, hogy a pilóta úrrá legyen a kialakult problémán, máskülönben nagyon csúnya végünk lesz.
Végül, talán az utolsó pillanatban sikerül valamelyest stabilizálni a gépet, de az átmenet pillanatnyi, mert egy szemvillanással később újból meredeken tartunk lefelé, előttünk pedig a hegyek egyre közelebbinek, nagyobbnak és sokkal morcosabbnak tűnnek, mint odafentről tűntek. Hamarosan a felszínt borító sűrű, zöldellő növényzet is szemünk elé tárul, érzésem és Földi tapasztalatom szerint a pályánk ívének pozitív változásával életben maradási esélyeink a sokszorosára nőttek az utóbbi másodpercekben, bár a kényszerleszállást és gép leamortizálását nem fogjuk tudni elkerülni. Annál is inkább, hiszen már le is kaszáljuk a fás szárú vegetáció lombkoronaszintjét, de hála a lankásabb felszínnek nincs előttünk olyan akadály, amely azonnal meg tudná állítani a nagy sebességgel érkező siklót. Végül a becsapódás elkerülhetetlenné válik, de a szerencse azért nem pártol el mellőlünk teljesen, óriási mázlink, hogy masszív felépítésének hála nem törik sok százezer apró darabra, vagy robban fel közvetlenül a rázós landolás után. Bár tény, ami tény, teljességgel használhatatlanná válik, és mire megáll valahol a dzsungel beütésű semmi közepén, félig be is ássa magát a talajba.
- Mindenki egyben van? – rádió hiányában az utóbbi pár percben mindenki teljesen magára volt hagyva félelmeivel, rettegésével és tanácstalanságával. A most érkező kérdés, tartalmától függetlenül üdítőleg hathat mindenkire. Életben vannak.

- Denisov Közlegény! Maga és Doktor Valentine a nyugati hegy csúcsát támadják. – egy negyedóra elteltével előkerülnek a túlélőcsomagok, a segélyhívó eszközök, jeladók. A gépen tartózkodó nyolc személy mindegyike jól van, közülük éppen a kapitány, mint a legmagasabb rangú a térképen mutatja a helyet, melyet el kell érnünk.
- Fogják ezt a hátizsákot, benne a segélyhívóval, és ha fent vannak, próbálkozzanak. Közlegény, úgy tudom, maga a Főgépész helyettese a Jola-n, bízunk magában, találjon ki valamit.
- Uraim! – hangját megemeli és immáron szavait a többieknek is intézi. – Ez az átkozott hely megbolondította a műszereket és nyomát sem látjuk annak, hogy bármiféle vészjelzés is kimenne, ezért magaslati pontot kell keresnünk. Kettes csapatokban, a négy fő égtáj felé eső hegyek csúcsaira kell feljutnunk és bíznunk abban, hogy sikerül kapcsolatot létesíteni a Jola-val, vagy valakivel, aki tud nekünk segíteni. – fejezi be a mondatát, majd egy hasonló helyzetre rendszeresített oldaltáskával a kezében fordul Leda felé
- Doktor, a készleteink végesek, osszák be és járjanak szerencsével. Ha sikerül valakivel kapcsolatot teremteni, a térképen jelölt csúcsoknál keressük egymást. – a kapitány befejezi mondandóját, majd hamarosan elhagyja a gép belsejét és nekivág az útjának
- Szép kis nap és még hol a vége… Minden rendben? - egy röpke pillanatig a lány szemeit fürkészem, majd a térképemre vándorol a tekintetem és folytatom.
- A térképen jelöltem a végpontot, ami egyáltalán nincs közel, szerintem máris indulnunk kellene. – felkapom a letámasztott fegyveremet a hátizsákkal és egy biccentéssel jelzem, én indulásra készen állok.

avatar


Az URS Jola tisztje

Karakterlap :
Titulus :
Közlegény
Tartózkodási hely :
URS Jola
Hozzászólás száma :
125

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #3•• TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Hétf. Dec. 17, 2018 9:26 pm

A sokat emlegetett Valentine-átok. Csak erre tudok gondolni, mikor az amúgy is rémesen kényelmetlennek ígérkező küldetés hirtelen rémálommá válik. Rémülten pillogok körbe a többieken, míg az kéztámaszt szorongatom. A mellettem ülő tiszt megteszi nekem azt a szívességet, hogy meghúzza a biztonsági övemet és idegesen mormol valamit nyugtatásképp. Én erre csak egy hisztérikus kis ahával felelek és megpróbálom felidézni az anyukám által mantrázott imát, igaz, teljesen hiába. Semmi értelmes nem jut az eszembe, leszámítva, hogy jó lenne katapultálni innen a fenébe. Vagyis tényleg semmi. Aktívan és teljes beleéléssel rettegek az életemért, és csak azért nem sikítozom, mert még az sem jut eszembe.
Van egy rövidke pillanat, amikor úgy érzem, talán még van esélyünk megúszni ezt, de nem reménykedhetek sokáig. Másodpercekkel később már le is tarolunk egy fél erdőt és... nos nem emlékszem.
A zuhanás utolsó pillanatait és a földet érést egyáltalán nem tudom felidézni. Csak azt tudom, hogy rémesen sajog a jobb karom, és fejem is tompán, lüktetve jelzi, hogy még a helyén van. Az első dolog, amire emlékszem, hogy egy katona kikapcsolja az övemet és kiszed a székből. Kérdezget dolgokat, és gyorsan, felületesen átvizsgál, egyben vagyok-e. Egyben. A hallottakat azt hiszem, csak jóval később dolgozom fel; gyakorlatilag csak akkor, mikor mindenki elhagyja a roncsot és én ott maradok kettesben Denisovval. Ismerős, szorongás-közeli érzések kerítenek hatalmukba, ahogy ott állok Denisovval szemben egy táskát szorongatva. - Én... jól vagyok. Azt hiszem. - bólintok tétovázva, és átvetem a vállamon az oldaltáskát, csak, hogy csináljak valamit.
- Induljunk akkor!- bólintok még mindig elég bizonytalanul, de nem mozdulok, amíg ő el nem indul kifelé. - Senki sem lepődne meg különösebben, ha nem élném túl ezt a kis túrát, ugye? - teszem fel a tökéletesen felesleges kérdést, miközben úgy nyúzom a táskám vállpántját, mint egy szégyellős óvodás.

avatar


Az URS Jola tisztje

Hozzászólás száma :
31

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #4•• TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Hétf. Dec. 17, 2018 10:41 pm

Még el sem indultunk, de a felkaromon megjelenő izzadságcseppek és a fegyverem markolatán csúszó kezem egyértelműen arról árulkodik, hogy testemnek máris hiányzik a gép korábbi kellemesen hűsre kondicionált levegője. Szaporább levegővételeim továbbá azt is jelzik számomra, hogy a kelleténél sűrűbben kell majd pótolnom az utunk során elveszített vizet, máskülönben nem jutunk túl messzire a kint ránk váró párás dzsungelben.
- Mire céloz ezzel? – sejtem is, meg nem is, hogy mire gondol, ezért jobbnak látom, ha magam mögé pillantok, hogy végignézzek az időközben meginduló felettesemen.
- Többek között az a dolgom továbbra is az, ami a küldetés eredeti parancsa szerint szól, mégpedig, hogy minden körülmények között védjem meg a testi épségét. – erősen zanzásított változatot tárok útitársam elé, de ebből talán leszűrheti, hogy nincsen sem a rövid távú, sem pedig a hosszú távú terveim között, hogy az életére török odakint.
- Egyben, méghozzá élő elevenében kell visszajuttatnom a Jola-ra, ha nem így teszek, akkor magával együtt bukok hölgyem. – jelentőségteljes nézésem közepette már a kezemet nyújtom felé, hogy kisegítsem a finoman szólva is furcsa pozícióban álló gép testéből, hogy ezután azonnal neki is vágjunk a végeláthatatlan utunk első néhány száz méterének a fák és bokrok sűrűjében

- Szerintem a kis kaktuszának hiányozna, ha nem térne haza. - jelentem ki, miközben fegyverem segítségével eltolom az útból az egyik jókora levelet.
Így, hogy járatlan úton haladunk, sajnos sokkal több időt és energiát veszítünk a fák szerteszét szaladó, kesze-kusza gyökereinek átlépdelésével, a vérünkre ácsingózó rovarok hessegetésével, mint azt előzetesen gondoltam, de hát a dzsungel már csak ilyen barátságtalan hely.
- Ne mozduljon Leda! – egy kósza oldalra pillantás után, próbálok nem túlzottan ráijeszteni partneremre, bár attól tartok, hogy tőlem a közepes hangfekvésű felszólítás is felér egy dermesztéssel, bár azért próbálok lassan mozdulni, hogy ne rémisszem még inkább halálra.
- Egy pisszenést se! Meg se szólaljon… - ha felettesem megtorpan, azt nagyon jól teszi, én is ugyanígy teszek, és késem felé nyúlok.
- Rám nézzen, hallja, csak rám, nem másfelé! – talán már érzi, hogy nem akarom megismételni azt a bizonyos éjszakát, mert valamire nagyon fókuszálok, ami pontosan a vállát nyomja. Érezheti az apró lábak lassan kapaszkodó húzását, majd, ahogyan a finom szőröcskék érintik a fedetlen nyakát.
- Fogalmam sincs, hogy mi akaszkodott magára, de az biztos, hogy nem barátkozni szeretne. – nehéz körbeírni mit is látok, talán Földi szemmel, valamihez hasonlítani a legegyszerűbb: a teste nagyjából tízszer tíz centi méretű, a hozzákapcsolódó keskeny lábakkal összesen úgy huszonötször huszonöt centiméter lehet ez a talán sohasem látott ocani állat, ami leginkább egy pókhoz hasonlít, ámde attól nagyobb és sokkal vérszomjasabbnak tűnik, a szó szoros értelmében.
- Megpróbálom egyetlen szúrással átdöfni, de ehhez együtt kell működnie velem… menni fog? – pillantok a feltehetőleg falfehér lányra, majd folytatom.
- Háromig számolok, aminek a végén, ellép jobbra, én pedig elintézem ezt a dögöt. Na, akkor figyeljen Leda! Egy… kettő… - a hármat már nem várom meg, a lépést meg pláne nem, inkább élek a mozdulatlansággal és még azelőtt lebököm a pókfélét, hogy az megmarná a megmoccanó prédáját
A döfés sikerül, a penge akadálytalanul halad át az ebédre készülő áldozaton.
- Ő volt az, aki meg akarta kóstolni magát. – kinyújtott karral, kezemben a késsel mutatom a levegőben tartva, ernyedt lábakkal lógó szőrös támadó élettelen testét, hogy a doktor is jól lássa miféle lény fente rá a fogát
- Remélem a hegyen nem lesznek hasonló társaink. – ha kinézegettük magunkat, az aljnövényzetbe csúsztatom a tetemet, a pengét pedig megtörölve elteszem.
- Nem én vagyok az, akitől tartania kell Valentine Doktornő. – kissé megrázom a fejemet mielőtt elfordulnék és némán továbbindulnék a hegy irányába. Azt szeretném elérni, hogy ha már így ketten maradtunk, akkor csapatként tudjunk együttműködni a továbbiakban, mindenféle rossz érzés nélkül, ami a múltunkból fakad.

avatar


Az URS Jola tisztje

Karakterlap :
Titulus :
Közlegény
Tartózkodási hely :
URS Jola
Hozzászólás száma :
125

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #5•• TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Kedd Dec. 18, 2018 2:15 pm

- Csak arra, hogy kétballábbal elég veszélyes a dzsungel szafari. - vonom meg könnyednek szánt mozdulattal a vállaimat, miközben tekintetem végigköveti egy kósza izzadságcsepp útját a férfi karján. - Remélem, azért osztották be mellém, mert olyan jó a munkájában, hogy ellensúlyozni tudja a... terpgyakorlatlanságomat. - inkább a saját gondolatmenetemet folytatom, mert semmi kedvem rávilágítani, hogy valószínűleg simán megúszná, ha megszabadulna tőlem. Főleg, hogy sosem meséltem a kapitánynak a kis akciójáról. Ami elsőre talán érthetetlen, de van benne logika. Úgy terveztem, hogy figyelek és várok. Megpróbálom kideríteni, mi lehet a történtek hátterében, mielőtt valakit a kivégzőosztag elé állíttatok. Nem szeretnék senki életéről vagy haláláról elhamarkodottan dönteni.

Tétovázva nyújtom felé a kezem, de gyorsan bebizonyosodik, hogy jó döntés volt elfogadni a segítséget. Ha Denisov nincs ott támasznak, valószínűleg egyből arcra érkeznék. Ennek ellenére is nehezemre esik megköszönni a dolgot, így csak biccentek egyet és feltűröm kicsit az ingem ujjait. - Legalább valakinek. - felelem egy kis mosollyal, utalva tényre, hogy a munkám, és a hajón betöltött szerepem szó szerint közutálatnak örvend.

A meleg, párás levegő miatt már nagyjából 10 perc után úgy érzem, meg tudnék inni egy hordónyi vizet, de azért próbálok nem panaszkodni. Hessegetem a földinél ezerszer rondább rovarokat, próbálok nem hasraesni -igaz, párszor azért sikerül megbotlani- és viszonylag halkan fújtatok, sóhajtozom. Sosem bírtam a szaunát... Épp ezen merengek magamban, mikor a férfi hangja szó szerint kővé dermeszt. Csak a tekintetemből láthatja, hogy először csak nem értem, miről van szó, aztán pedig, ahogy tudatosul bennem a kicsit sem aprónak tűnő lábak súlya, idegesen rebben oldalra a pillantásom.

Ha akarnék sem tudnék most megszólalni; arcomból kifut a vér, és csak a tekintetemet emelem a férfira, aki láthatóan és egyértelműen fenyegetésnek tekinti azt a valamit. Reszketeg kis sóhaj csúszik ki az ajkaim közül, mikor ezt szavakkal is megerősíti, de istenemre mondom, egy fikarcnyit sem mozdulok!

Egy szerencsétlen kis hümmögésre futja csak válasz helyett, amit remélem, hogy igennek tekint, bár fogalmam sincs, engedelmeskedni fog- e a lábam, mire Nikolai hármat számol. Gyanítom, nem. Ezt persze ő is sejtheti abból, ahogy nézek, és kinézek, mert mire felfognám, mi történik, már vége is van. Összerezzenek és erősen összeszorítom a szemeimet, ahogy a férfi keze felém lendül, és csak akkor nyitom ki, mikor a mázsásnak érzett súly végre lekerül a vállamról, és újra meghallom Nikolai hangját.

Fintorogva nézem a döglött pókot, és csak nagyon kicsi választ el attól, hogy az Ocannek adjam a reggelimet.  Helyette inkább nyelek egy nagyot és két kézzel átölelve a hasamat leguggolok. Nem is reagálok Denisov szavaira, csak nagyokat sóhajtozom, várva, hogy elmúljon az émelygés. Sokat segít a helyzeten, hogy a pók eltűnik a szemem elől és a kés is a helyére kerül. Felállok és újra  a férfi szemébe nézek. - Nem okolhat, amiért  így érzek! - jegyzem meg végül halkan, és amint elindul, követem én is. Csendben lépkedek mögötte néhány percig, majd gondolok egyet és megpróbálok felzárkózni mellé, ami nyilvánvalóan nagy hiba ebben a sűrű és veszélyekkel teli erdőben. Bele is botlok valamibe, és talán hasra is esnék, ha nem kapaszkodnék meg a férfi karjában. - Fenébe! - morgom dühösen, miközben megpróbálom kiszabadítani a lábam valami fura, máris a térdem körül tekergő indák közül.  - Nem segítene? - pillantok fel a társamra, miközben az egyik indát próbálom leráncigálni a lábamról.

avatar


Az URS Jola tisztje

Hozzászólás száma :
31

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #6•• TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Szomb. Dec. 29, 2018 9:49 pm

A gépen érkezett válaszokra szóban nem reagáltam, de elfordulva mellém osztott partneremtől, azért vágtam néhány pofát, amolyan majd kiderül, hogy mi is lesz jelleggel. Nos, talán az előbbiekben látott bemutatóm kicsit ellensúlyozta azt a bizonyos terepgyakorlatlanságot, amiről még korábban volt szó.
- Nem okolom, csupán próbálom feltörni a jeget, amit én fagyasztottam. Viszont ehhez segítsen, mert fagyasztani jobban tudok, mint olvasztani, holott ez a hely tökéletes az efféle munkához. – megengedek magamnak egy mosolyt, mert lássuk be, lehetne rosszabb is, én pedig örülök, hogy semelyik értelemben sem kerültünk mélyebbre onnan, ahol éppen vagyunk.

Néhány perccel az ocan-pókos afférunkat követően, a dzsungel az eddigi meleg, párás jellegét überelni tudja, és másodperceken belül fogja is, méghozzá egy kiadós, soha véget nem érőnek tűnő meleg érzetű záporesővel, amit leginkább Leda érezhet meg, hiszen én nem vagyok jó az ilyesmiben. Szakad, ahogyan nem szégyell, belőlünk pedig lassan, de biztosan egy totálisan szétázott és végtelenül megviselt dzsungeljárót próbál faragni.
- Várjon, ne ráncigálja, az nem segít! – válaszolom, kizökkenve gondolataim sorából, melyek között azon agyaltam, hogy vajon ezek a most használatos fegyverek vajon beáznak-e vagy sem. Mert, ha igen, akkor feleslegesek erre a terepre és csak plusz terhet jelentenek számunkra.
- Na most próbálja, most már szabad. – guggoló helyzetemből felegyenesedve megtörlöm csuromvizes arcomat a szétázott ruházatom ujjával, ami éppen csak arra való, hogy a szemembe folyt esővizet eltávolítom onnan, hogy valamelyest jobban lássak.
És amit látok, az arra késztet, hogy a fegyveremet előkapva, Leda-t, magam mögé tudva, elfoglaljam védőállásomat. Az indák és a sziklák takarásából egy jókora lény bukkan elő, aki ugyan egyedül van, de mikor két lábra állva próbál tekintélyt parancsolni, talán jobb is, hogy nincsenek társak a közelben.
- Maradjon mögöttem, és óvatosan hátráljon. – bal karommal próbálom terelgetni a lányt és teszek néhány óvatos lépést én is vele együtt, közben azt mérlegelem, hogy mi legyen most.
A termetes ocani lény mozdulatlanul figyel bennünket, feltehetőleg azon járhat az esze, vajon rátámadjon a még sosem látott kétlábúakra, vagy sem, ám mivel ez az ő felségterülete úgy dönt nekiiramodik és bár valószínűleg nem a gyorsaságáról híres szerte az ocani dzsungelben, azért jobb nem összeütközni vele.
- Futás Leda! Gyerünk, fusson! – miután a kezemben lévő fegyver egyszerűen csütörtököt mond több kérlelésre is, a leghasznosabb dolog jut az eszembe, mégpedig a futás. Ha nincs társam ellenére, akkor az utunkból és a járatlan, gyökerekkel teli, átázott földön nekiiramodunk, mögöttünk a döngő léptekkel közeledő állattal.
- Arra! – mutatok egy szimpatikus irányba, miközben elkapom a lány karját, nehogy lemaradjon, vagy, ha így történik, akkor együtt hasaljunk el.
- Szerencsére nem olyan gyors, de nem szabad hibáznunk... – közlöm futás közben, majd az egyik növénytársulás mögül előtűnve, párosunk azzal szembesülhet, hogy egy sárcsúszdává vált meredek partoldal az, ami ránk vár utunk folytatásában.
Sem fegyveremet, sem a lány karját nem engedem csúszás közben, ám sajnos a felfelé helyett, most meredeken lefelé tartunk egy hangosan morgó folyó irányába és tűrnünk kell, hogy az utunkba kerülő kisebb nagyobb kövek megütik testünk több pontját, arról pedig már nem is beszélve, hogy a növények sem kímélik és, ha úgy érnek, kíméletlenül vágnak leveleikkel ott, ahol érnek.
A sebes folyó morgása pedig másodpercről másodpercre egyre közelebbinek hangzik, majd azon lapjuk magunkat, hogy elfogy alólunk a talaj és vár ránk néhány méter zuhanás, amíg elérjük az alattunk kanyargó folyót.

avatar


Az URS Jola tisztje

Karakterlap :
Titulus :
Közlegény
Tartózkodási hely :
URS Jola
Hozzászólás száma :
125

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #7•• TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Kedd Jan. 01, 2019 1:33 am

Nagy boci szemeket meresztek Denisovra, mintha nem érteném, mit is akar, de aztán végül mégiscsak bólintok egyet, igaz, nem túl nagy meggyőződéssel. - Talán csak túl gyorsan akar haladni. - bizonytalanul rándul az ajkam, mintha viszontmosolyra készülne, ami végül nem teljesedik ki, aztán  megyünk is tovább. Eleinte meg vagyok győződve, hogy jót fog tenni nekem ez az eső,  és nagyjából két percig tényleg élvezem is. Aztán már csak átkozom. A dzsungelt, az esőt, a sárban cuppogó bakancsomat, ami csak elvileg vízhatlan, és még az arcomra tapadó hajamat is. Hogy a lábamat foglyul ejtő indákról már ne is szóljak. - Hát de... - azért még próbálkozom egy-két rántással, mielőtt hagynám, hogy Denisov újra segítsen. - Kösz...- márpedig elhatároztam, hogy most rendesen megköszönöm a segítséget, most mégis csak ennyire futja, mielőtt megint előállna valami vészhelyzet. Nem kell nagyon erőltetnie, hamar behátrálok mögé és megpróbálok beleolvadni a ruhája színébe. Vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy még túl sem lendültem rendesen a megapók okozta sokkon, most itt van ez az újabb rémség. - és hová hátrálunk? Egy kardfogú barlangjába? - kérdezem szinte suttogva de érezhetően hisztérikusba hajló hangon, miközben kikukkantok a háta mögül. Végül mégis hagyom magam terelgetni. Az eső továbbra is zuhog, ha nem a sárba ragad a bakancsom, akkor csúszós leveleken tapodok. Ami biztos, egyáltalán nem ideális a terep, hogy amúgy sem fényes atlétikai készségeimet csillogtassam. Mégis, mielőtt még kimondaná Nikolai, már tudom, hogy futnunk kell. Nem is kell megismételnie, az biztos. Sarkon fordulok és egy profi sprinter kezdősebességével indulok meg valamerre. Mikor a férfi beér, és elkapja a karomat, az általa mutatott irányba folytatjuk utunkat, hátra sem nézve. Nekem végülis tényleg mindegy, merre, csak végre ne akarjon már megzabálni senki.  Minden maradék energiámat beleteszem a sprintbe. Bár megbotlom egy-kétszer, társam nem hagyja, hogy orra bukjam. - Hibázni? Ne vicceljen! - felelem mostmár tényleg hisztis hangon, miután másodjára is majdnem fejre álltam.
És, hogy mit szólok a lejtőhöz? Semmit. Sikítva kapaszkodom Nikolai karjába, és minden ütődésnél egyre keservesebben jajgatok, főleg, mikor egy éles kő hosszan felhasítja az egyik karomat. Rendesen megkönnyebbülök, ahogy végre elfogynak a kövek és ágak, de csak, míg bele nem csobbanok az örvénylő, gyors sodrású vízbe. Csapkodva próbálok a felszínre úszni, és megtalálni a társam, aki elvileg majd megint megmenti az életemet. - Nikolai! Nikolai! - kiáltom, mikor végre levegőhöz jutok. Egészen jó úszó vagyok, de érzem, hogy az izmaim kezdenek görcsölni. Megpróbálok sodrásirányban a közelebbi part felé úszni, de időnként azért megállok, és próbálom keresni Nikolait, ha eddig még nem bukkant fel.

avatar


Az URS Jola tisztje

Hozzászólás száma :
31

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #8•• TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Kedd Jan. 01, 2019 10:00 pm

Néhány perce még annak örültem, hogy nem vagyunk mélyebben semmilyen formában az akkori aktualitáshoz, most viszont annak örülnék, ha ez valóban, ténylegesen így is lenne és elkezdhetnénk végre felfelé haladni, ahová elviekben mennünk kellene.
Fogalmam sincsen, hogy melyik részemet, hányszor és mibe ütöm be, míg a sárcsúszdává változott meredek partoldalon mutatunk be egy magánszámot, csak annyi világos, hogy nagyjából két másodpercem van a vízbeérkezésig, ami annyit tesz: Leda karja fogásban, nagy levegő és csobbanás.

A gyors sodrású, zavaros, barnás színű vízben teljesen elmerülök és nekiütközök a meder alján heverő köveknek, ekkor kiszalad tüdőmből némi levegő, de amit nagyobb bajnak érzek, az az, hogy műugró társammal elszakadunk egymástól, ami akár végzetes is lehet. Szerencsénkre azonban, pályafutásunk nem itt és most ér véget, mert a habok előbb Valentine kisasszonyt, utána pedig engem is kivetnek magukból, hogy azután kikerülve a forgatagból partot érjünk a reményeink szerinti helyes oldalán a folyónak.
- Itt vagyok, már csak úgy húsz méter lehet a part. – szólok a nevemet kiáltozó doktornő után, miközben lemaradásomat próbálom mihamarabb ledolgozni.
A partra evickélve a korábbi áztató eső már csak a múlt, helyette óriási mennyiségű párát kapunk a nyakunkba, de ami üdítő, hogy támadónk legalább nem jött ide utánunk. Azt persze balgaság lenne gondolni, hogy most semmi sem les ránk, de jó abban a tudatban lenni, hogy szusszanthatunk egyet és rendezhetjük sorainkat, főleg azt, hogy van-e még értelme egyáltalán tovább haladni.
- Nem ütötte meg magát túlságosan? Hogy érzi magát, rendben van? – teszem fel az ilyen helyzetben amúgy butának hangzó kérdéseket, de mindennek oka van, amit egy Leda féle doktornak nem kell magyarázni.
- Lássuk miből élünk… van egyszer egy vízi csúzlink. – dobom a köves, homokos partra a jelen állapotában tökéletesen hasznavehetetlen, beázott fegyvert.
- Úgy látom a jeladó nem sérült meg a csúszás és az ütközés során, az eső és a víz állítólag nem számít, szóval egész jól állunk, még van esély arra, hogy élve kikerüljünk innen. – mosolyodok el a jó híreken, az persze már más kérdés, hogy partnerem mennyire értékeli mosolykompatibilsnek ezt a pillanatot.
Kihajtogatom az átázott térképet és próbálom megtalálni előbb a folyót majd azt a körülbelüli helyet, ahol éppen tartózkodunk. Azonban nincs egyszerű dolgom, nagyon kevés információt és konkrét jelölést tartalmaz a segítségünk, de a közelünkben lévő hegy alapján végül úgy vélem sejtem a helyzetünket.
- Jó hír, hogy ezzel az attrakciónkkal nyertünk néhány kilométert és a folyó jó oldalán vagyunk, a rossz hír viszont az, hogy ilyen tempóban, a sűrű növényzet miatt, egész biztos, hogy sötétedés előtt nem tudunk a csúcsra érni. Ami azt jelenti, hogy jobb híján a szabad ég alatt vagy egy barlangban kell éjszakáznunk. – vázolom dióhéjban a pozitív és a negatív oldalát a jelenlegi státuszunknak, majd elpakolom a térképet, hátamra veszem a zsákot, kézbe pedig a vízi pisztollyá redukálódott fegyveremet.
- Abba az irányba kell továbbindulnunk. – kapom elő az előbbi megapókölő késemet, amit a következőkben betudunk egy gyenge minőségű macsétának és mutatom a helyesnek ítélt utat.  
- Ha már ilyen sok időnk lett, arra azért nagyon kíváncsi lennék, hogy miért nem jelentett a Kapitánynál azonnal, ahogy a Jola-ra érkezett? – kérdezem két ujjnyi vastagságú zöldnövényzet felaprítása közben, mert talán ez az a kérdés, ami egészen attól a pillanattól foglalkoztat, hogy kimásztunk a füstölgő felvonóból.
- Tudja, bármiért is döntött így, tartozom egy köszönömmel, mert úgy vélem nem sokan lettek volna hasonló állásponton és első dolguk lett volna jelenteni az akkor éjszaka történteket a parancsnokságnak. – teszem hozzá mielőtt válaszolhatna az eredeti kérdésre, mert úgy érzem azzal, hogy néma maradt, kiállt mellettem és megmentette az életemet.

avatar


Az URS Jola tisztje

Karakterlap :
Titulus :
Közlegény
Tartózkodási hely :
URS Jola
Hozzászólás száma :
125

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #9•• TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Szomb. Jan. 05, 2019 2:33 am

El sem merem képzelni, hogy miféle szörnyek úszkálhatnak az átlátszatlan, sötéten örvénylő folyó mélyén, így a csobbanás után, bármilyen fáradtnak is érzem a tagjaim a nagy sprint után, azonnal úszni kezdek a közelebbi part felé. Semmi kedvem hozzá, hogy kettéharapjon egy ocani krokodil vagy élve lenyeljen egy vízikígyó. A legjobban azonban az az eshetőség rémít meg, hogy egyedül maradok ebben a borzalmas dzsungelben. Ezért is cseng olyan kétségbeesetten a hangom, mint egy eltévedt óvodásnak, ahogy Denisovot keresem.

Megkönnyebbülten fordulok hanyatt a vízben és hagyom magam sodortatni néhány másodpercig, csak, hogy az agyam is feldolgozza a tényt: nem vagyok egyedül. - vagy inkább 120! - tódítom durcás hangon, csak, hogy feledtessem az előbbi nyafka, gyerekhangú kiáltozást.  Mire végre partot érek, tényleg úgy érzem, mintha 120-at úsztam volna, és már csak vonszolni bírom magam, de legalább sikerült. És még kimenteni sem kellett. Ez is valami. Elégedetten terülök el a parti fövenyen és csak fél szemmel követem, ahogy Denisov is megérkezik és leül mellém.  - Jól vagyok, azt hiszem, sokkot sem kaptam. Hát maga? - persze nem a sokkra gondolok főleg, de aztán ki tudja? Talán egyáltalán nem az, akinek gondoltam.

Néhány perc is elég, hogy a ziháló lélegzetem csituljon kissé, én pedig felülök, és a még mindig szivárogva vérző alkaromat szorongatva  követem figyelemmel a leltározást. - Viszont semmi másunk nincs. Fogalmam sincs, mikor hagytam el a tarisznyás táskát. - közlöm egy bűnbánó kis mosollyal reagálva a férfiére.

Közelebb hajolva belepillantok a térképbe, mikor végre sikerül kihajtogatni. Nekem aztán a leghalványabb fogalmam sincs, merre lehetünk, de ettől még szakértő szemekkel vizslatom a térképet pár pillanatig. - Maga szerint túlélünk itt egy éjszakát? -  Tekintetem inkább aggódó, mint reménykedő, de persze eszemben sincs leállni vele vitatkozni. Ha ő azt mondja, megleszünk, biztos úgy lesz. Elvégre ő a szörnypókölő, és eddig tényleg mást sem csinált, csak megmentette az életemet. Ideje elkezdenem bízni benne, hogy ez továbbra is így lesz.

Feltápászkodom nagy nehezen, és a párás, nyomasztó levegőt beszívva kicsavarom a hajamból a vizet.  - Előre szólok, ma már többet nem bírok futni. Se úszni. - jelentem ki nagy komolyan, amikor elindulunk.  Nem sokat bandukolhatok csendben szenvedve, mert Nikolai felteszi a kérdést, amire én is sokáig kerestem a választ. Először csak hallgatok, és hümmögök, így van ideje hálálkodni is, bár nyilván nem ezért csináltam a dolgot, egyszerűen csak nem tudtam, melyik irányból kezdjek hozzá. - Rég nem tartozik semmivel. - kezdek bele rögtön a közepén, utalva a többszörös életmentésre, amivel már rég lerótta azt a vélt, vagy valós  tartozást. - Nem tudtam rávenni magam, hogy megtegyem. Tudom, milyen könnyű ebben a rendszerben közellenséggé válni, akár még ártatlanul is. - vonom meg a vállam, ahogy lehajtott fejjel lépkedek mögötte, remélve, hogy se pókok, se más állatok nem akarnak a nyakamba hullani.  - Miért menekült akkor este? -

avatar


Az URS Jola tisztje

Hozzászólás száma :
31

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #10•• TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   Kedd Jan. 15, 2019 9:39 pm

Mielőtt belemerülnék az épen és legfőképp birtokunkban maradt felszerelés átvizsgálásába, teszek néhány nem túl feltűnőnek szánt mozdulatot, amivel gyorsan megvizsgálom végtagjaim épségét. Mivel nem érzem a fájdalom legmagasabb fokát sem, így azt sem venném észre, ha végtagjaim meg lennének repedve, el lennének törve vagy bármilyen módon sérülve, legfeljebb abból, hogy nem megy a mozgatásuk akármennyire is szeretném.
Néhány apróbb fogás a lábakra és a karokra, ami után nagyjából meg tudom állapítani, hogy csontjaim egyben, az ízületeim pedig a helyükön vannak. Oldalra sandítok, ahol azt látom, hogy Leda eléggé kimerült az elmúlt percek fennforgásai miatt, így könnyen elképzelhető, hogy szerencsém lesz, és nem leszek lefigyelve.

- Nem tört el semmim, rendben vagyok én is. – válaszolok röviden a röpke vizsgálat után és a felszerelés után kezdek kutakodni, míg a Doktornő kipihegi magát teljesen.
A kedvezőtlen, tarisznyával kapcsolatos hírek hallatán azonban abbahagyom a leltározást és a következő másodpercben már társammal szembe helyezkedve, a földön ülve találom magamat.
- Értem, nos, így egy kicsit nehezebb lesz, de minden megoldható, ha együtt tudunk működni. – válaszolok komoly, gondolkodó ábrázattal, majd felpillantok a lányra.
- Akkor nincs más, ha enni szeretnénk, előételnek különböző méretű ocani kukacokkal és lárvákkal tudok szolgálni, a főétel levadászásához pedig csaliként kell funkcionálnia. – szól röviden, de halálos komolysággal felvázolva a következő néhány óra mozgalmas eseménysora, ami után hagyok néhány másodpercnyi időt a válaszra, de végül nem bírom tovább, olyat teszek, amilyet csak ritkán szoktam: elmosolyodok.
- Ne aggódjon, nem fogom csalinak használni, de egy valamit azért kérdeznék. Ismeri valamelyest az ocani dzsungel, emberi fogyasztásra is alkalmas állatait? – ismerem az aranyszabályt, hogy éhes ember ne válogasson és minden ehető, csak megfelelő gyomor kell hozzá, de megmérgezni sem szeretném magunkat még akkor sem, ha átsütjük későbbi áldozatunkat.
- Találnunk kell éjszakára egy barlangot, amiből, ha minden igaz, lesz néhány az utunk során, csak ki kell választani a legmegfelelőbbet. – vezetem ujjamat a jelzéshiányos térképen, ahol itt-ott feltűnően furcsa módon, de jegyezve van néhány barlangforma a hegy oldalában.
- Talán ezek fentről is láthatóak, azért is lehetett feljegyezni a térképezés során. Kiderül, ha odaérünk. – teszem még hozzá, mielőtt eltenném a térképet a többi megmentett eszközünkkel együtt.

- Tudja? – csapok le az árulkodó kis szócskára két óriáslevél szétvágása közben – Talán volt valamikor közellenség? – munkálkodok tovább, miközben várom a választ és bízom abban, hogy tudunk néhány bővített mondatot is váltani egymással, ha már egy helyre kényszerített minket az élet.
- Volt már olyan szituációban, mikor azt gondolja, irányítja az adott helyzetet, a végén pedig rádöbben, hogy egy óriási csapda kellős közepébe sétált? – tudom, kérdésre, kérdésre nem illő felelni, de ha már rákérdezett az aznap éjszakai történésekre, egy kicsit körbejárom a témát.
- Sűrűn jár arra a szórakozóhelyre, Leda? – érdeklődök, de immáron a hegy oldalában haladunk enyhén felfelé, ahol szerencsére alacsonyabb és ritkásabb a növényzet, így van lehetőségünk akár egymás mellett is menni.

avatar


Az URS Jola tisztje

Karakterlap :
Titulus :
Közlegény
Tartózkodási hely :
URS Jola
Hozzászólás száma :
125

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #11•• TémanyitásTárgy: Re: Dzsungel   



Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 

Dzsungel

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Volentis 142 – Memento mori :: Volentis 142 FRPG :: Ocan bolygó-
^
ˇ