Ahogy kiterülve fekszem a kavicsos parton, egyre csak az jár az eszemben, hogy ma már sokadjára sikerült majdnem meghalni. Ha így folytatom, az én szerencsémmel még tuti összehozom, mielőtt lemegy a nap, védelmező ide, vagy oda. Szegény Denisov sosem fogja megtudni, hogy nem az ő hibája. Sóhajtok egyet, és vetek néhány oldalpillantást a férfire, aki épp... nem is tudom.. ellenőrzi, hogy tényleg mindene egyben van-e. Remélem, hogy igen. Felülök és végignézek rajta, mielőtt megint megszólalnék. - Remek... már féltem, hogy a hátamon kell felcipelnem a hegyre. - felelem egy fanyar kis mosoly kíséretében, amit talán nem is lát, de ez most nem is fontos.
Amikor leül velem szemben, kicsit tanácstalanul nézek rá. De csak amíg el nem kezdek fintorogni,hogy szinte rögtön a riadt őzike tekintetemet vehessem elő. Sprint, gyorsúszás, fára mászás képesség és erőnlét, de főleg bátorság híján kizárva. Szerintem ezt ő is tudja, de azért nem ártana, ha meg bírnék szólalni, hogy egyértelművé tegyem. Szerencsére erre nincs szükség. A mosolyát látva akkorát sóhajtok a megkönnyebbüléstől, hogy csak azért nem lobog tőle a haja, mert nem elég hosszú hozzá. - Ez nem volt vicces! - jegyzem meg előbb, a fontossági sorrendet teljesen figyelmen kívül hagyva, majd elgondolkodva megrázom a fejem. - Nem sokat tudok erről a bolygóról, de gondolom, amit a ragadozók esznek az többnyire nekünk is jó lehet. Főleg, ha meg is süthetjük. - Az igazság az, hogy többnyire csak erősen romantikus elképzeléseim vannak a dzsungeltúlélést illetően. Legalábbis abban az értelemben, hogy az általam látott filmek főhőseinek mindig akadt a béna csapdáiban valami ínycsiklandozó sültnek való, vagy akár még kézzel is képesek voltak halat fogni, hogy éhen ne vesszenek. Nem hiszem, hogy ez a bolygó ilyen kegyes lenne, de aztán lehet, hogy csak én hamarkodtam el az ítélkezést a gigantikus pók és a hegyomlás méretű agresszív szörny megismerése után.
- Komolyan mondja, hogy itt kell töltenünk egy egész éjszakát? Itt legalább... - gyorsan elkezdek fejben számolgatni - 14 órán át sötét van. Vagy még annál is tovább! - Halvány gőzöm sincs, mihez kezdek ennyi idővel, mivel abban már most biztos vagyok, hogy aludni nem fogok. - És különben is! Semmi kedvem éjjel arra ébredni, hogy egy kardfogú tigris akar kettéharapni. - dacosan felszegem az állam, és úgy teszek, mintha nem is hallottam volna, amit a térképről mondott. Amúgy is, jelenleg úgy érzem, hogy mozdulni sem bírok, nem, hogy hegynek felfelé gyalogolni.  

Aztán valahogy mégis összekaparom magam, és némi szárítkozásra tett halovány kísérlet után megindulok a férfi nyomában a partoldalon. Valóban, úgy tűnik bőven lesz időnk beszélgetni, én pedig ehhez véletlenül még értek is, ezért nem is zárkózom el tőle. Aztán rögvest az első mondatommal már félreértést is generálok. - Én? dehogy! - még a kezeimet is felteszem, mintha védekeznem kellene bármiért. - Az én szerencsémmel belehaltam volna, mielőtt bármit elkövetek.  - nevetésnek álcázom, hogy már megint alig kapok levegőt -vagy még mindig?- aztán folytatom. - Eleget láttam ebből a rendszerből, és volt dolgom magához hasonló katonákkal korábban. Nagyon vékony a határvonal a még katona és a már közellenség között. - megvonom a vállam és elhallgatok. Nem olyan sokatmondó a válasz, mint amilyennek szántam, de semmi kedvem nagymonológot előadni, miközben tőle szeretnék válaszokat kapni.  
Visszakérdez... joggal méltatlankodhatnék, mennyire nem fair ez, de valójában ezzel is megtudtam valamit. - Tehát egy szerencsétlen eseménysor vezetett a túszul ejtésemhez, azt mondja? Hogy rákényszerítették a körülmények, melyeknek ön is áldozata volt valójában? - élesen ciccentek a nyelvemmel és a másik kérdését figyelmen kívül hagyva felzárkózom mellé. - Mi lenne, ha most 10 percig nem játszanánk a szerepeinket, és csak simán elmesélné, mi történt? - felfeléelé és oldalra sandítok, hogy lássam az arcát. Mégsem tudok egészen kibújni a bőrömből; automatikusan elemezni kezdem. Az arcának, testének minden rezdülését figyelem, kíváncsian, mit árul el, amit a szavak nem tudnak, vagy nem akarnak.

- Ne haragudjon, ez valóban nem volt vicces. - próbálok kissé bűnbánó képet bánni, de nem nagyon akaródzik, mert a mosoly szélesedni kezd arcomon.
- Sütni azt mindenképpen kell, viszont, hogy az utunkba kerülő gyümölcsnek kinéző dolgok ehetőek e számunkra, az rejtély, de ha nem akarunk itt veszni, akkor vállalnunk kell a "mindenből egy keveset" elvet a kockázattal együtt. Valamiből energiát kell nyernünk, ha fel akarunk jutni a hegy tetejére. - nem lesz egyszerű menet ösvény és mindennemű tájékozódási pont nélkül elérni a jeladási pontot, de mennünk kell, hogy legalább a barlangot elérjük az este beállta előtt.
- A lehető legkomolyabban. - bólogatok határozottan, hogy lássa, most nem tréfálok - éjszaka nem tudunk haladni a dzsungelben és talán jobb is, ha arra az időre meghúzzuk magunkat valahol, mielőtt összetűzésbe kerülnénk néhány éjjeli ragadozóval. - bármennyire is borzasztóan hangzik, nem fog másként menni, nekünk is pihennünk kell, hogy bírjuk a következő napi utat ebben a forróságban, aminek a java még csak most következik.

Ahogy a kilométerek szép lassan gyűlnek a lábunkban, az idő is úgy lesz egyre melegebb és melegebb, a végén pedig, mikor már a lélegzetvételkor is csak a forró levegőt nyeli az ember, már egyenesen az elviselhetetlen kategóriát kezdi súrolni az ocani lét. Szegény Leda, kezdem nagyon sajnálni, mert ránézésre is és érzékei miatt is sokkal jobban szenved, mint én ebben a borzalmas kánikulában.
- Azt hittük, hogy irányítjuk a szituációt, viszont végig irányítva voltunk, ami csak az utolsó pillanatban derült ki, mikor már csak az árral sodródás volt hátra. Amikor mi találkoztunk, már rég a körülmények áldozata lettem. A szerencsétlenségem többek között, hogy a tömegből pontosan magát sikerült kivennem... - a ciccentés és a felzárkózás egy vészcsengőt szólaltat meg a fejemben, ami azt jelzi számomra, hogy "vigyázz! Pszichológus a dzsungeltúrán. Innentől nyitott könyv leszel!"
Mikor Leda mellém ér, megtorpanok.
- Ám legyen, de egy feltétellel! – tépek le egy jókora anyagot a ruhám még épnek mondott részéből és átnyújtom.
- Ezt úgy kösse a fejére, hogy végén egy sapkát formázzon. Nem, nem fog rosszul lenni benne, ez fogja megóvni attól, hogy teljesen felforrjon az előttünk álló árnyék nélküli hosszú szakaszon. Gondolom, nem akar egész éjszaka a gyomortartalmával szemezni, ugye? Figyelje, én hogyan csinálom! - a turbán unokaöccsének betudható kis fejvédőt hozunk össze némi vékonyabb anyag segítségével, majd, ha követi az utasításaimat, én is partner leszek a beszélgetésben.
- Egy abszolút nem hivatalos magánakció volt a Bang-bang bár, aminek a célja az volt, hogy megakadályozzuk, hogy egy nagyon veszélyes termék gazdát cseréljen. Az egész ügyről csak a háromfős csapatom tudott, viszont ott egy kész csapda várt ránk. Egyelőre nem tudom, nem tudjuk mi történhetett, nem tudom, hogy árulás vagy lefülelés történt-e, de a lényeg, hogy nem sikerült megszerezni, amiért mentünk és majdnem ott hagytuk a fogunkat is. - nincs sok rejtegetnivalóm, nem tudom mit vesz le a mozdulataimból és a hanghordozásomból, de próbálom őszintén elmesélni a történteket.
- Nem hiszem, hogy a csapatom valamelyik tagja dobott volna fel minket, attól ők sokkal egyenesebbek, viszont akkor sejtésem sincs, hogy kik és hogyan jöttek rá, hogy akkor és ott mi is jelen leszünk. - megrázom a fejemet, mert így, hogy nem sikerült a küldetés, a nyomunk is odaveszett, kezdhetjük megint nulláról az egészet.
- ...Valentine Doktornő... ha már őszinték vagyunk egymáshoz, hadd legyen nekem is egy kérdésem: és nehogy megint ezzel a "tudom, milyen könnyű ebben a rendszerben közellenséggé válni, akár még ártatlanul is" bullshit-tel jöjjön, mert ezt most sem fogom elhinni. – pillantok a mellettem haladó Leda-ra.
- Szóval, miért nem dobott fel rögtön azután, hogy rájött, velem találkozott az előző estén? - kíváncsian várom a válaszát az arany 10 percünk keretei között, miközben fürkészem az arcát a kérdésem után, vajon miképp változnak a vonásai, vagy akár az előző rendkívül felületes és legfőképp gyanús válasza.

Bármennyire is igyekszem, nem tudok igazán komoly maradni, látva a férfi arcán elterülő széles mosolyt. Végül megadom magam a leküzdhetetlennek tűnő ingernek, és elkuncogom magam. - De...igazából az volt. - Ezután már tényleg igyekszem az étkezés dolgára koncentrálni és elő is állok az én elméletemmel. - Szerintem meg inkább nekem kellene kipróbálni az első utunkba kerülő szimpatikus gyümölcsöt. Ha rosszul leszek, még felcipelhet a hegyre, de ha maga is megbetegszik, nekünk végünk. - Persze, lehet, hogy ez nettó ostobaság, de az biztos, hogy az én túlélésem Nikolaion múlik, tehát ő nem kísérletezhet. Én majd kinézek valami ehetőnek látszó gyümit, aztán meglátjuk, az átkom mennyire érzi jól magát idelent. Én semmiképp sem fogom, ez nem is kérdés.

Az, hogy az éjszakát itt kell töltenünk, nem, hogy nem tetszik, de rendesen halálra rémít. Az arcom azonban továbbra is inkább dacos ellenállást tükröz, mintha nem tudnám, vagy nem akarnám elfogadni a kegyetlen valóságot. - Nem lehet, hogy esetleg estig elérünk egy olyan magas pontot, ahonnan már jelezhetünk? - kérdezem reménykedve, de tudom, hogy ez neki már biztosan megfordult a fejében, és nem véletlen, hogy ezzel még nem hozakodott elő. Na sebaj, menet közben majd úgyis lesz időm feldolgozni a helyzetet.

Nem tetszik a hegymenet. Ezt ki tudom jelenteni már néhányszáz méter után is, de tudom, hogy nyafogni és siránkozni lenne most a leghülyébb ötlet, ami a dzsungel kellős közepén felmerülhet. A beszélgetés érdemi részét Denisovra hagyom, én örülök, ha a kérdésekhez elég levegőt tudok venni. A további ködös szólamokat, ha kissé türelmetlenül is, de végighallgatom. Nem szándékozom reagálni rá, de valahogy mégis megragad bennem az utolsó mondat és megrázom a fejem. - Nem. Az az én szerencsétlenségem. Magának inkább mázli. Az én mázlim meg az, hogy a terápia ingyen van. - ennyit erről. Állunk és nézünk egymásra néhány pillanatig, ami jó alkalom lenne, hogy kifújjam magam kicsit, de a szituáció nem adja ki. A kemény és határozott nézéshez nem dukál a pihegés. Pechemre.

Kemény pillantásom hamar értetlenre vált, aztán viszont csak biccentek és nem kérdezősködöm sokat. Ő a szakértője ennek a túlélősdinek, ha azt mondja, kössem a fejemre a pólóját, megteszem. Még szerencse, hogy nem az enyémet kell. Meg is próbálom leutánozni a műveletet, és ha nem is úgy, ahogy ő csinálta, azért a végére sikerül egy csini(?) fejfedőt rittyenteni. - Így jó lesz, mr. Survivor? - a hangom kissé gúnyosan csendül, de az arcomon máris megbánás villan át, úgyhogy inkább elfordulok és a hegytető felé nézek, kezemmel árnyékot adva szemeimnek. - már a látványtól napszúrást kaptam... - jegyzem meg kicsit morgós hangon, de ez minden, amit hiszti szintjén megengedek magamnak. - Szóval... úgy meséljen, hogy én is értsem! - picit elmosolyodom, mintha csak bátorítani akarnám, aztán ha ő nem indul el, akkor megteszem én. Minél hamarabb oda akarok érni, hogy maradjon némi reményem arra, hogy nem kell itt éjszakáznunk.
- Kárt tett volna bennem, ha azon múlik az egérútja? - kérdezem annyira semleges hangon, amennyire csak tőlem telik. Egész jó vagyok ebben, úgyhogy talán sikerül is. Az ember sokmindenre hajlandó, ha az élete múlik rajta, de ha jól értem, ő két másik emberért is felelt azon az estén. Kíváncsi vagyok, erre a kérdésre lesz-e mersze egyenes választ adni.
Ha megteszi, ha nem, én tartom magam a szavamhoz, és egy kis mosolyt követően megvonom a vállaimat. - Higgye el, ezerszer is megfordult a fejemben, hogy a kapitányhoz rohanok. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy maga volt az, már az előtt, hogy a liftbe beléptünk. - sóhajtok egyet és most azon mosolyodom el, hogy a valóság mennyire kiábrándítóan nyálasnak fog hangzani. Valószínűleg annyira, hogy Denisov hinni sem fog nekem. Ettől függetlenül nem kertelek sokat, megkapja a válaszát. - Én nem leszek senki gyilkosa. Megölhetett volna, hogy biztosítsa magát, de nem tette. Egy karcolás sem esett rajtam, de magát biztosan kivégeznék ezért. - Már akkor sem gondoltam, hogy ezt érdemelné, s most, miközben ki tudja, hányadjára menti az életem, egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem tévedtem.