Hihetetlen, de tényleg el is felejtettem, hogy éhes vagyok. Az edzések miatt elég kiszámított időközönként van az étkezésem, és nem is szeretem, ha a gyomrom hangosan korog. Ami meg ezt a förtelmes csontdarabot illeti, elfog az undor, ahogy ránézek. Arról nem is szólva, hogy a nejem totál odavan ezért a díszpuccba bugyolált koponyától. -Basszus Raven… Ez egy halott feje!- húzom fintorra a szám, de sokat nem agyalhatok rajta, mert a szélesedő rés már majdnem két lépésnyi. Ugornunk kell, ha nem akarjuk megvárni, hogy ránk omoljon ez a borzadály. -Kapaszkodj belém erősen. El ne eressz. - súgom, ahogy átkarolom és belevetem magunkat a sötétbe. A zuhanás nem a véget jelenti, bár a sikítása visszhangzik a fülembe. A megérzésemet követtem, ahogy erre a döntésre jutottam, bár a nagy csattanás, amivel a sziklának csapódtam a hátammal, elég fájdalmasan érintett. Aztán a víz, amit a kipréselődött levegő helyett nyeltem, arra se mondanám, hogy kellemes érzés. Ahogy sodródtunk az áramlattal, majd a talajra érkezés se úgy alakult, ahogy elképzeltem. Szinte minden erőm elszállt belőlem, de még a karjaimba éreztem Ravenemet, aztán a nagy semmi vett körül. Nem tudom mennyi ideig voltam tudattalan, de a testem minden porcikája sajog és fáj. A végtagjaimat alig érzem, de ahogy kezd áramolni bennem újra a levegő, lassan visszatér testembe az élet. Messziről, mintha a nevemet hallanám, és Raven hangját. Akkor él… és én is. Vagy csak képzelődöm? Ez az első gondolatom, de valahogy még mindig furcsán érzem magam. Erőt kell vennem, hogy a szemhéjam kinyíljon, de amint a fényt megszokva hunyorgok, különös látvány fogad. Forró ajkakat érzek a sajátomon, és Ravenem közelségét. Párat még pislogok, hogy teljesen magamhoz térjek, de most álmodom? A zuhanásra emlékszem, a szikla keménységére, és a sok vízre, amit levegővétel helyett nyeltem, s ami most kikívánkozik belőlem, amint a levegő ismét a tüdőmbe áramol. Távolinak tűnik minden, de a nejem arca és illata nagyon is közelinek. Érdekes érzés kerít hatalmába, de még idő kell, hogy felfogjam teljesen. -Raven… - szedem össze magam, hogy meg tudjak szólalni, majd kissé eltolom magamtól. Elég tompának érzem magam, de ha sikerül megmozdulnom, akkor a lenyelt víztől megszabadulva, már nem feszül úgy a gyomrom. -Jól vagy? – nézek rá, de még mindig érzem ajkait. Persze, ezt a kérdést arra is érthetném, hogy miért tapadt a számra oly érzékien, de nem tudom, hogy mit mondjak erre. Furcsa, hogy még jól is esett a csókja, de valahogy… nem tudom mire vélni az érzésemet. Soha nem gondoltam rá, hogy egyszer ez is bekövetkezik. -Nem sérültél meg?- ülök fel, majd próbálgatom mozgatni mindenemet. Úgy érzem magam, mint akin egy úthenger ment volna végig, bár fogalmam sincs, mi lehet az. -Hol a fenében vagyunk? – nézek inkább körül, hogy az iménti csókról ne is kelljen beszélnem. Ha belegondolok, akkor sem tudnék mit mondani erre, de jobbnak látom, ha nem hozom szóba. Rendeznem kell magamban, amit tapasztaltam, de valahogy nem tudok mit kezdeni az érzéssel, ami az előbb még, nagyon is közeli volt. -Kijutottunk?! – hasít belém a felismerés, amint a nap fénye, és a gyenge szél az arcomat érinti. A reakcióidőmet kissé még lassúnak érzem, de ahogy felfogom a szabadulásunkat, legszívesebben magamhoz ölelném Ravent. Azt hiszem, hogy a csókot mellőzném, de minden esetre nagyon örülök, hogy épségben kijutottunk onnan. Biztos, hogy egy ideig nem kívánkozom semmiféle kamrába vagy a föld felszíne alá. -Na, húzzunk haza… - emelkedek fel, és remélem, hogy a lábaim is engedelmeskednek az akaratomnak. Majd a nejem felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem, és kezét fogva induljunk minél messzebbre erről a helyről, ha elfogadja. Ha jól sejtem, akkor egy ideig gyalogolni fogunk, de még nem örültem ennyire az emelkedőnek, meg a sűrű növényzetnek, mint most. Bár jó lenne tudni, pontosan hol is vagyunk. -Ott van egy magaslat, talán körbenézhetünk... - indulok felfelé, és remélem, hogy velem tart a feleségem.
*Bruce sokat tanult tőlem az utóbbi időben, például káromkodni. Tökre büszke vagyok rá.* -Basszus Raven ez egy halott feje! *Ismétlem meg megint amit mondott, mert annyira cuki. Mély hangon természetesen, teljesen élethűen visszaadva még a hangszínét is. Persze eredetiben jobb. Vigyorgok rá, és jó erősen megkapaszkodom a nyakában, ahogy kérte. *-Dehogy! Foglak! *Mondom, utána már csak a sikítás jön, ami belevész abba a nagy semmibe, amin zuhanunk, vagy amiben. A frász tudja hogy nevezzem. A vízről legalább tudom micsoda és a semmi után már abban evickélünk, sodródunk amerre visz. Bruce végig engem fogott, én meg őt és próbáltam nem megfulladni, ami végül sikerült is, csak pár kortyot ittam. Sem a zuhanás közben, sem később a vízben, nem vettem észre igazán semmit, azt, hogy megsérül, hogy egyáltalán beütötte magát valamibe. Nem éreztem a testén a rándulást, ütődést, hogy egy pillanatra megakadt volna. Az érzés, amikor rájövök, amikor tudatosul bennem, hogy eszméletlen, felér egy gyomorszájon vágással, a pánik szerencsére röpke, illanó és felejthető. Nem veszíthetem el! Bár próbálták a fejembe verni hogyan kell életet menteni, jobbára sikertelenül. Arra viszont emlékszem, ha nem lélegzik valaki, akkor adni kell levegőt. És hát én adok. A saját tüdőmből fújom a levegőt, hogy Bruce-é megteljen, csak közben más érzések is kerülgetnek. Remélhetőleg a lesmárolás csak akkor történik meg, amikor Bruce már önállóan lélegzik, csak még nem tért teljesen magához, ám az időpontokon nem mélázok el, csak azon, hogy mennyire kellemes és izgató a szájában körtáncot járni a nyelvemmel. Eskü, még az energiaszelet ízét is érzem. Lelkes vagyok, bőszen lelkes, lassan már nekem kell levegő, de Bruce egészen magához tér, én meg úgy emelem fel a fejem, mint akit a hajánál fogva rántottak hátra. Nézem őt, a reakcióját, várom, hogy képen töröl – ezt nem fordítva szokták? – vagy hisztizni kezd, rámripakodik, vagy csak elnézően mosolyog és dádát mutat az ujjával. De nem! NEM! Mintha mi sem történt volna, rólam kérdez.* -Basszus Bruce! Persze, hogy jól vagyok. Te jól vagy? Nem vettél levegőt! *Ez persze nem érdekli, csak az, hogy hol vagyunk, meg ilyenek, csupa felesleges dolog, hiszen láthatja, kijutottunk. Engem viszont egészen más érdekel, konkrétan az amiről mélyen hallgat. *-Ki. *Bólintok és vele együtt emelkedem fel a földről, ahol körülöttünk egy nagy tócsát szív be a talaj. *-Oké, húzzunk haza. Hova is? *Kérdezek vissza, mert éppenséggel sok helyre mehetnénk haza. A Volantisre, az Arkanra, az alaptáborba, vagy éppenséggel abba a táborba, amit még nem építettünk ki, és ami kettőnké. Bruce régi, földi futómadarat játszik és nem vesz tudomást a történtekről, én viszont nem hagyom feledésbe merülni a dolgot. Tudnom kell mit gondol az egészről, ezért megyek utána lendületes léptekkel és le nem veszem róla a szemeimet, konkrétan az arcába hajolok…hacsak nem megyek neki egy fának. Anyám gyakran mondta gyerekkoromban, hogy arra nézzek, amerre megyek. *-Bruce! A magaslaton körbenézhetünk, de talán küldhetek egy jelet is innen fentről, és értünk jönnek. Cirka másfél perccel ezelőtt lesmároltalak. Milyen volt? Remek? Varázslatos? Meglepő? Undorító? Ijesztő? Valamilyen csak volt, mert megtörtént, nem tehetsz úgy, mintha nem létezett volna. *Kitartó vagyok és makacs, nem fogom hagyni, hogy csak úgy a kukába dobja. Nekem aztán mindegy mit gondol, csak mondja. Ha rossz volt, ha pocsék, ha nem érzett semmit sem….bármi, megbékélek vele, de azzal nem, hogy nem nyilatkozik.*
Lassan kezd visszaszállni belém az élet. Ahogy Ravenemet magamhoz ölelem majd szorosan tartom, és az a rusnya koponya is még megvan, de aztán a többi már csak halványan dereng. A kemény szikla ütődése a hátamnak, majd a víz.. rengeteg víz…és levegő nélkül sodródni métereken át, amit még megsaccolni se tudok, mert csak az lebegett a szemem előtt, hogy védjem a nejem, még az életem árán is. Aztán filmszakadás vagy teljes sötétség, kinek, hogy tetszik, és ahogy most lassan mozdulnak az izmaim és a tüdőm valami oknál fogva nem a vizet szívja magába, hanem a levegőt, kissé megkönnyebbülve sóhajtok, bár ahogy kinyitom a szemem nem erre a látványra számítottam. Eleinte azt képzeltem, hogy már nem a való világban lebegek és ez a hely már a végzet előszobája. Vagyis nem éltem túl ezt a zuhanást, de Ravenem hangja és közelsége mégis arra engedett következtetni, hogy nem úgy van, ahogy éreztem a nagy semmit és a sötétséget. Kijutottunk, és ha most a szemem nem káprázik, vagyis nem vakít el teljesen a napfény, akkor konkrétan a nejem, az ajkaimra tapadva csókol… Azt hiszem, hogy erre nem készültem fel. Mármint erre a helyzetre. Óvatosan eltolom magamtól, de még nem tért teljesen vissza a motorikus mozgásom, de egyre jobban érzem áramolni az oxigént a testembe, így az izmaimnak is hamarosan tudok parancsolni. Amúgy is elég zavarban vagyok a történtekre, amitől még nagyobb energiát összpontosítok a lábaimba, majd abba, hogy ne törődjek a sajgó és gyötört izmaimra, hogy elinduljak majd felfelé a domboldalon. Raven kifakadására a levegővételem hiányára és feltehetőleg a halál küszöbét is megjártam, nem igazán tudok mit reagálni. Tudom, hogy mondanom kellene neki valamit, főleg, hogy „köszönöm, hogy megmentetted az életem Drágám”. De.. nem tudom, hogy mondjam el neki…. még alig fogtam fel, hogy mi történt, és ha nincs itt most ő, akkor én… halott lennék. Ehelyett csak a szemébe nézek és próbálok lábra állni, hogy véghezvihessem az előbb elhatározott döntésemet. Pár perc kell még, hogy teljesen a tudatomnál legyek és megbizonyosodjak róla, hogy neki nem esett baja, ahogy mondja is. Hála az égnek! Féltem őt, és ezt szerintem tudja is, de most valahogy nem tudok mondani semmit. -Totál mindegy merre, csak el innen, erről a helyről. Felőlem tábort is verhetünk, ahol eddig kellett volna lennünk…- próbálok összefüggésekkel beszélni, vagyis rendezni a gondolataimat, de azt hiszem, hogy nem teljesen sikerül. Még mindig az ajka érintése rémlik fel előttem, s ha nem is gondolok mást, mint ezt csak az életem mentésére tette, de mégis… akkor miért ért ennyire megrázóan? Vagyis… miért érzem még most is ajkai forróságát?! Legszívesebben csapkodnám a fejem, amiért ennyire hülyén érzem magam, de a férfiúi büszkeségem nagyobb, hogy meg is tegyem. Ehelyett inkább úgy teszek, mintha nem is hallanám meg a jogos felháborodását és a kérdéseit, de már majdnem felérek az emelkedő közepére, mikor hirtelen megállok, és a szemébe nézek, ha előttem áll. -Figyelj Raven..- kezdek bele valamiféle mondatba, de aztán elbizonytalanodom, vagy már nem is tudom, minek nevezzem a helyzetem. –Nem tudom, mit mondjak. – bököm ki végül az őszinte gondolatomat. – Úgy egybevéve, mind!- tárom szét a karom, mintha csak a környezetemben lévő fáktól vagy növényektől várnám a választ, de ebben a pillanatban azt se tudom, hogy mi történt velem a csókja előtti időben, és arra eszmélni fel, hogy még érzem most is az érintését. Holott, tudja nagyon jól, hogy nem táplálok semmiféle érzelmet az ellenkező nemem felé, de mégis, van köztünk egy olyan kapocs, amit nem akartam soha elképzelni vagy korlátok közé rendelni. S most, hogy több történt meg, egy ártatlan arca adott puszitól, amit eddig is adtunk egymásnak, de én… nem akartam semmiféle olyan helyzetet, amiben gyengéd érzéseket vagy ábrándokat képzeljen, kettőnk közé. S most jó nagy szarban vagyok. Eddig ügyeltem, hogy ne kerüljünk nagyon közel egymáshoz, de azt hiszem, hogy erre nem számítottam. Az életemet köszönhetem neki, és még arra se vagyok képes, hogy ezt kimondjam! Bár teljes szívemből hálás vagyok neki, amit értem tett és mégis…. Nem tudom neki elmondani, hogy mi zajlik le bennem emiatt. Mindent megbeszéltünk eddig, és szinte megbénultam az érzésekkel, ami most teljesen letaglózott. A gondolataim súlya alatt leülök egy fa tövébe, bízva abban, hogy Raven pillantását el tudom kerülni még kis időre. De bárhogy is lesz, nem maradhatok szótlan tovább, el kell mondanom neki valamit, amit mostanáig halogattam, vagyis nem tudtam kimondani. Erőt kell gyűjtenem, hogy szóra nyíljon a szám, de még mindig lebeg felettem a felismerés, hogy megmentette az életemet és nélküle már halott lennék. -Raven… szeretném… - veszek egy mély levegőt, de azt hiszem, hogy nem a köszönet kimondása a nehéz, hanem az, hogy rendezzem magamban ezt a csókot, amiről azt hittem, hogy sohasem fog bekövetkezni köztünk. -Köszönöm, hogy megmentettél. Nélküled már nem élnék. - emelem fel a fejem és mélyen a szemébe nézek. Az életemet adnám a nejemért, ha szükség volna rá gondolkodás nélkül, de most mégis egy fa tövébe ülök, és nem tudom, mit tegyek. Lebénított amit tett, de még most is érzem az ajkamon az övét… De erre még gondolnom se lenne szabad, és neki se.
*Bár megemlítem, rohadtul nem érdekel, hogy megmentettem az életét. Mármint az addig oké, meg tök jó, hogy életben van, de nem az életmentés ténye a fontos jelenleg. Mivel láthatóan él és bár nem virul, de jól van, nem aggódom és egészen máson jár az agyam. Nem csak neki kellene szembenéznie a történtekkel, nekem is van bőven számolnivalóm magammal. Fogalmam sincs, hogy miért csináltam, miért smároltam le…vagy volt az inkább egy érzelmes csók…??? Még ezt sem tudom eldönteni, pedig óriási különbség van a kettő között, pont akkora mint a kérdőjel a fejemben. Kérdőjelek! Valahol azért is követelek magyarázatot Bruce-tól, hogy nekem is legyen, mert magamtól nem találom, csak bóklászok vakon az érzéseim között, mint nem régen odalent a barlangban, csak épp a fejemben nincs zseblámpa. A „Hova?” kérdésre ingerült választ kapok, aminek egy kicsit örülök, mert legalább mutat valami érzelmet. Az ember lánya ilyen apróságoknak is tud örülni. S persze ott van legbelül a bűntudat is, amiért ilyen helyzetbe hoztam, holott pontosan tudom, hogy nem gerjed a nőkre. De ez az egész zavart állapot, még ezt az eddig biztos tényt is megingatja. Ltom rajta, hogy zavarban van, feszült és ideges, az állkapcsán feszült kötegben húzódnak az izmok, az ajkait összepréseli, és csak néz ki a fejéből. Közben persze lendületes léptekkel megy felfelé és csak az emelkedő tetején áll meg, miután már belemásztam az arcába. A felszólításra ránézek és figyelek. Nagyon figyelek, minden idegszálam pattanásig feszül, a szívem meg őrült iramban kalapál tekintet nélkül ritmusra, kötelezően szabályos szívverésre. Fogalmam sincs milyen válaszra várok, az ezernyi lehetőség most pont annyi mint a nulla. Az viszont nincs a listán amit kapok. Eltátom a számat, a szemeim tócsányira kerekednek és magas szinten kapkodom a levegőt.* -anyám! Ez azért….elég fura. *Higgadok le szinte a következő pillanatban, mert amit mondott, elgondolkodtat. *-Ennyi mindent éreztél? *Kvázi nem kellett volna semmit éreznie, nem? Aztán beáll közénk a csend, mindketten el vagyunk foglalva a gondolatainkkal. Még mindig őt nézem, ahogy tesz néhány lépést, ahogy leül egy fa tövébe. Próbálom kitalálni mit érezhet, mit látok az arcán. Kétségbeesést? Haragot? Tanácstalanságot? Bűntudatot? Halvány lila fogalmam sincs melyiket, vagy mindet egyszerre és az a legrosszabb, hogy magamban pont ugyanígy érzek. Kész káosz. Amikor végre megszólal, megint nem azt mondja amit várok….bár nem tudom mit várok. Kifakadok. Ingerült vagyok, de nem haragszom rá, nem vagyok dühös, csak…tanácstalan magammal szemben is. Mert egyet biztosan tudok a sok „nem tudom” között. Hogy én élveztem azt a csókot.* -Ó, hát ki nem szarja le, hogy megmentettelek?! Nem ez a fontos! Az úgy is megtörtént volna. De mi van azzal a….izével….csókkal? Nem haragszol? Tényleg annyi mindent éreztél? Nem mondom, hogy nem akartam megtenni, mert nem lenne igaz. De…*Tárom szét most én a karjaimat tanácstalanul, fordulok sarkon, majd megint vissza felé. Életemben először nem tudok mit kezdeni magammal.* -Nem tudom mit gondoljak, azt sem miért tettem, de élveztem. Jó volt. Jó volt…érezni. De nem akartalak megbántani sem, vagy zavarba hozni, legalábbis így nem, ezzel nem. De megtörtént és meg kell beszélnünk, mert nem elég egy „bocsi, véletlen volt” és nevetünk egy nagyot aztán ott folytatjuk az életünket, ahol félbeszakadt. Vagy…hagyjuk az egészet? Felejtsük el? *Én el tudnám felejteni? *
Nem túlzok, ha azt mondom, jó nagy szarban vagyok. Kezdve azzal, hogy eddig nagyon ügyeltem arra, hogy ne történjen köztünk intimebb dolog. Vagyis nem akartam, hogy olyasmikre adjak okot, amit nem tudok neki megadni érzelmileg. Most viszont teljesen felborult minden körülöttem. Tudom, hogy az életemet köszönhetem neki és ezzel tisztában is vagyok, de az a csók…?! Lehet, hogy nem kellene rá gondolnom és hagynom végleg feledésbe merülni, de ahogy látom rajta, amint ugyanúgy vívódik magában, mint én, teljesen összezavar. Vagyis, talán inkább megrémít, ez a helyes szó rá. Mindig is úgy tekintettem rá, mint barátra és most, hogy megtörtént közöttünk ez a csók, nem tudom, mit tegyek. Az a szörnyű benne – vagyis rémisztő – hogy nem is esett rosszul. Ahhh! Bruce! Nem vagy normális!- hajtom le a fejem a tenyerembe, mintha ettől meg nem történtté tudnám tenni a gondolataimat. Eddig minden nap úgy ébredtem és tértem nyugovóra, hogy minden percet magabiztosan irányítottam, és most jött ez a rohadt barlang és a temérdek víz, és minden más lett. Talán csak túlreagálom ezt az egészet és holnapra már nem is fog az eszembe jutni, de most… mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj. Imádom Ravenemet és gondolkodás nélkül megteszek érte bármit, ahogy az életemet is adnám érte, ha kell, de most tényleg nem tudom, mihez kezdjek. -Igen. Mindet egyszerre. – mondom ki halkan, bár fogalmam sincs, hogy mit tudnék még mondani mellé. Aztán, ahogy csak így csendben próbálom összeszedni a gondolataimat, meghallom, amit mond. Ettől még jobban meglepődöm, bár gondoltam, hogy egy nap be fog következni. Ezek szerint érzett valamit, ahogy megérintette az ajkaim, és nem csupán „életmentés” volt benne.. Vagyis, több annál. Jajjj, Bruce! Most aztán tényleg nyakig vagy abban a bizonyosban, és egyre jobban süllyedsz. -Fogalmam sincs, mit mondjak… de nem haragszom rád, Raven. – nézek ismét a szemébe, de valahogy annyi minden a fejembe kavarog, hogy képtelen vagyok megfogalmazni, mit érzek. Féltem ettől a pillanattól, ahogy attól, hogy bennem is megmozdít valamit. Most higgadtan és józanul kellene gondolkoznom, de nem megy. Akaratlanul is megérintem a számat, ahol hozzámért nem is olyan rég az övé, és megint feldereng bennem az az érzés, ahogy a forrósága és a vágya, egyetlen érintésben tapadt az enyémre. Csak tudnám, hogy miért ennyire furcsa érzés, pedig egyetlen egyszer sem érintette női ajak az enyém. S most, viszont Ravenem tette, aki sokat jelent nekem. Talán mégis meghaltam, hogy ennyire kétségek merülnek fel bennem? Nem tudom, mit tegyek. Elfelejteni nem hiszem, hogy tudom, legalábbis egy jó ideig nem, az biztos. -Szerinted, mit tegyünk?- nézek a szemébe megint, bár tanácstalan vagyok és egy csomó érzés és gondolat kavarog bennem, amit eddig el akartam kerülni. Most viszont szembesülnöm kell ezzel, vagyis a csókkal, amit még mindig itt érzek az ajkamon.
*Szeretnék visszamenni a barlangba, ott legalább magabiztosabb voltam, még akkor is amikor sikítva rohantam a járatban. Magabiztosan sikítottam és magabiztosan futottam. Tudtam mit kell tennem az életemért és Bruce életéért, mert azt is gondolkodás nélkül megóvtam volna a lehetőségeimhez képest. Végül csak megmentettem, de az már nem is olyan fontos, elvégre él és…nem virul a kedve. Az enyém sem. Nem tudom mit érezzek és mit érzek, minden hirtelen olyan bonyolult lett, azt hiszem még Jenkinsszel is szívesebben lennék, mint most itt Bruce-szal, ebben a helyzetben. Szeretem Bruce-t, a barátom, a legjobb és mindent megosztunk egymással. Az ágyat is, csak épp nem úgy ahogy más házastársak, de kell az alibi és eddig működött is…eltekintve attól a párszáz alkalomtól, amikor kukkoltam őt és csorgott a nyálam, de valahogy mindig helyre raktam magam amikorra kellett. Most ez nem sikerült és hazudnék magamnak, ha azt mondanám, nem számítottam erre. Ám olyan messzinek tűnt és elképzelhetetlennek, hogy nem agyaltam azon, mi lesz ha megtörténik. Nem merengtem Bruce reakcióján, főképp az enyémen nem és azon sem, hogy mindez hogyan befolyásolja majd a kapcsolatunkat. Sokkal könnyebb lenne, ha Bruce azt mondta volna, hogy nem érzett semmit, elkönyvelném egy sikertelen próbálkozásnak, túllépnék rajta és élnénk az életünket tovább. De! Bármennyire is nem akarok gyereket szülni és nem akarok pasival lenni – pont az említett nem kívánatos gyerek miatt – nőből vagyok, érzékeny, vágyakozó….és meglehetősen kiéhezett. *-Szóval mindent egyszerre. Lássuk csak az annyi mint…*Számolom az ujjaimmal azokat amiket felsoroltam. *- Remek, varázslatos, meglepő…ezek jó érzések. Undorító, ijesztő. Ezek rosszak, akárhogy is számolom 3-2….a jóknak. *Bár szerettem volna tisztán látni, ezzel a számolással csak még jobban belesüllyedtem a tanácstalanság mocsarába, és azt hiszem Bruce-nak sem segítettem. Elmondtam én mit érzek ezzel kapcsolatban, azt is, hogy mit akartam és mit nem, de ezzel sem jutunk előbbre. A kérdést egy nagy adag tanácstalansággal és kétségbeeséssel karöltve szegezi nekem. Veszek egy nagy levegőt, az egész sóhajként távozik, lassan odasétálok hozzá és mellé ülök. Régen, ha bajom volt, ez mindig segített, a közelsége megnyugtatott, akkor is ha egy árva szót nem szólt. Az ölelése gyógyír volt a fájó lelkemre….de ezt most talán mellőznöm kellene. Csak a kezéért nyúlok, azt fogom meg ha nem húzódik el tőlem, amit bármennyire is fájna, megértenék. A szemeibe nézek, hiába lenne könnyebb máshova nézni. Mindig is szerettem, tiszteltem, becsültem. Most sincs másképp.* -Nem tudom mit tegyünk Bruce. Sajnálom, azt hiszem mégis sajnálom, hogy megtettem. Bár jó volt, nagyon jó ezt nem tagadom, még akkor sem, ha neked így könnyebb lenne. Nem akarok hazudni. Nem akarlak elveszíteni, a barátságunk fontosabb, de nem tudom, hogyan legyen ezek után. Később, otthon, a hétköznapokon. Bennem is ugyanolyan zűrzavar van mint benned, de neked kell eldöntened, mit akarsz, vagy mit érzel. Adjunk magunknak egy kis időt. *Nem szeretném a felelősséget ráhárítani, sem a döntés súlyát, de ha úgy vesszük, nekem egyenesebb az utam. Csak azt sajnálom, hogy ezek után, már semmi sem lesz olyan mint régen. *
A káosz és a tanácstalanság, elég enyhe megállapítás arra, ami most kavarog a lelkemben. Szinte letaglózott, ahogy érzetem Raven csókját, és ha erre még gondoltam is még régen, hogy bekövetkezhet, nem hittem, hogy igaz is lesz. Összezavarodtam. De ahelyett, hogy tisztán és konkrétan tudnám, mit tegyek, most teljesen elbizonytalanodva ülök egy fa tövében. Eddig mindent előre átgondoltan és ügyelve a részletekre, alakítottam ki a napjainkat, hogy még véletlenül se tegyek olyat, amit a nejem félreérthetőnek, vagy „biztatásnak” vegyen a kettőnk közti testi kapcsolatra. Most viszont megtörtént az, amitől mindig is tartottam. Féltem ettől a pillanattól, és nem ok nélkül. Sokat jelent nekem Raven, mert nélküle nem vagyok teljes. Az intimitáson kívül mindent megosztunk, és nem akarom elveszíteni emiatt a …. a csók miatt. Az egészben az a legnehezebb, hogy most rajta is látom ezt a tanácstalanságot és a magyarázat hiányát. Mivel eddig soha nem volt gondunk megoldást találni vagy kompromisszumot kötni, hogy működjön köztünk minden. Ez a helyzet viszont merőben más, mint az eddigiek. Többségében miattam, de nem tudom, mit tegyek. Rossz látni az arcán felvillanó szomorúságot, és ebben én is nagy részben benne vagyok. A felmerült érzések számolását hallgatva, nem hinném, hogy előrébb lendítené a mostani állapotot, de még ijesztőbb, hogy igaza van. Sosem gondoltam ilyesmikbe bele, hogy valaha is szembesülnöm kell az érzések kimondásával, mert Ravenem mindig elfogadta a kettőnk közti különös kapcsolatot. Szótlanul hallgatom a szavait, mert most először, nem tudok mit mondani neki. Se erősíteni, se cáfolni nem tudom a mondatait, mert még magam sem tudom, mit gondoljak. Egy ideig nézek rá, de aztán lehajtom a fejem. Kétségek közt őrlődöm, és azt hiszem, hogy idő kell ahhoz, hogy mindent a helyére illesszek magamban. Aztán érzem, hogy mellém telepszik és a kezemért nyúl. Szeretem Ravenemet és mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben, ahogy még most is. Nem húzom el magam az érintésétől. Még jól is esik, hogy itt van mellettem közel. Sok mindenen mentünk már keresztül és bárhogy lesz ezek után, nem akarom, hogy változzon bármi is. -Raven..- nézek én is a szemébe, ahogy ő az enyémbe. – Gyere ide… - emelem a karom a vállán át, és magamhoz húzom, ha nem ellenkezik, majd szorosan átölelem. -A mindenem vagy Raven. S tudom, hogy ezt is megoldjuk közösen. – hajolok fölé, hogy érezze a közelségem és én is az övét. Kis idő kell, hogy mindezt feldolgozzuk, de bízom abban, hogy erős köztünk a kötelék, ami összekapcsolt minket idáig, és ezután is fog. Ez a pár perc, ahogy most is a karomba tarthatom, megnyugtat. Érzem, ahogy benne is kavaroghatnak a gondolatok, de nem lennék az a Bruce akit ismer, ha nem nyögnék be valamit, erre a kínosnak is mondható csendre. Szeretem a nejem, és mindent megteszek érte gondolkodás nélkül. Az életem része, és nem is akármilyen helye van a szívemben. - Éhes vagyok. Meg van még a zsebedben az az energiaszelet?- kérdezem halkan, bár tudom, hogy elég bizarr, hogy most is a kajára gondolok, de ebben a percben mást nem tudnék mondani, vagyis talán egyet. De azt hiszem, hogy kiverem azt a nem létező biztosítékot, ha kimondom. -Amúgy… nem is csókolsz rosszul…- nevetek fel, mert inkább viccesen akarnám oldani a helyzetet, mint komolyan belesüppedni a gondolataimba. Talán egy tenyerest is begyűjtök erre a mondatomra, de azt hiszem, hogy megéri. Mindennél és mindenkinél jobban szeretem, Ravent, és ez nem fog változni, ezután sem.
*Az egyetlen amit mondhatok most, az, hogy adjunk időt magunknak. Ez igen csekély a probléma nagyságához képest, de csak ennyire telik tőlem. Mindkettőnket megérintett az a csók, kit így, kit úgy, a zavar csak egy kifejezés a rengeteg közül, melyek most jellemzik a helyzetet. A probléma problémája pedig a következmény, ami jelentheti akár a kapcsolatunk végét is, ha nem sikerül megoldani, helyre tenni…ez lenne a vég, amit úgy látom egyikünk sem akar. Azt hiszem nagyon sok olyan nap vár rám, ránk ami csendes gondolkodással fog eltelni, mire helyre tudjuk tenni magunkban a történteket. Bruce mellett eddig minden olyan egyszerű volt, most hiába ülök mellé és fogom meg a kezét, csak megnyugszom tőle, de a bonyodalom a fejemben megmarad. Ahogy kimondja a nevem, megdobban a szívem. Azt hiszem egy kicsit az ijedtségtől is, nem tudom milyen válaszra számíthatok, de végül Bruce megint azt a könnyed és kedves mozdulatot választja, ami minden bajt lekicsinyít. Elmosolyodom, hozzábújok, fejemet a válla és a nyaka közé fektetem. Az amit végül mond, beillene egy szerelmi vallomásnak is, de pontosan tudom hogyan érti és én is ugyanígy érzek. *-Meg fogjuk oldani. *Hogy hogyan azt még nem tudom, de erősebbnek érzem magam lelkileg, mint pár perccel korábban. Mit nem tesz egy érintés, egy gesztus?! Ezután….olyasmit nyög be, amire nem számítok, pedig kellett volna. Ismerem már annyira, hogy tudnom kellett volna, a csendes kedvesség és vigasz után, valami bődületes poént dob be. Érezhetően megugrom az ölelésében és a következő pillanatban kirobban belőlem a nevetés.* -Basszus Bruce! Annyira lökött vagy! *Meglököm a vállammal, majd kibontakozom az öleléséből, hogy megkeressem azt a francos energiaszeletet a zsebemben. Míg a mélyére túrok, újra megszólal. Az „amúgynál” felpillantok rá, a többi azonban annyira meghökkent, hogy csuklani kezdek tőle. Nagy szemeket meresztek rá, bár a nevetése tréfát sejtet, azért jobb erről megbizonyosodni. Mikor ez megtörténik, visszakérdezek. *-A psai (hukkk) listádom (hukkk) hánya (hukkk) dik vagyok? Komolyan (hukk) Bruce, még egy (hukkk) ilyen beszólás (hukk) és bokán (hukk) rúglak. *Felállok, addigra megtalálom az energiaszeletet, amit nemes egyszerűséggel hozzávágok. A csuklás nem marad abba, viszont nincs nálunk víz amit ráihatnék, a barlangba viszont nem akarok visszamenni. Előveszem a pda-mat….ami teljesen elázott. Csak remélni tudom, hogy a szigetelések még tartanak és a vízállósága megmaradt. A korábban beállított helyrögzítővel talán sikerül a felszínen visszakövetnünk az utunkat, és megtalálnunk azt a helyet ahol beszakadt alattunk a talaj. Egy villanásnyi időre a felékszerezett koponyára esik a pillantásom és eszembe jut valami, amivel megtréfálhatom Bruce-t, persze csak azután, hogy elmúlt a csuklásom és meg van az út visszafelé. A pda-n megjelenik a program, a szám széles vigyorra nyúlik. *-Az út meg van (hukk) reméljük, hogy (hukk) FRANCBA EZZEL A CSUK (HUKK) LÁSSAL! * Szemet forgatva indulok el annak a vonalnak a nyomába amit a pda-n látok, menet közben felkapom a koponyát és azzal intek Bruce-nak, hogy kövessen.*
Jelen helyzetben nem hinném, hogy át tudnám gondolni ezt az egészet. Biztosan kell idő, hogy magamban is rendezzem és helyére rakjam a dolgot. Nagyon féltem ettől a pillanattól, de úgy érzem, hogy közösen megoldást találunk valahogy. Eddig mindig elkerültem a testi kontaktust, már ami az arcra adott puszi és az ölelésen kívül volt. Tudom, hogy nem könnyű Ravennek, és nem is akarom tetézni a gondolatai súlyát. A hasamat persze, nem igazán izgatja bármi, és mi tagadás, elég rég kaptam a számba valami ételnek kinézőt. Jó így átölelve ülni egymás mellett, de aztán mégis arra jutottam, hogy ha nem dobok fel valami ökörséget, akkor még jobban belesüppedünk az érzelmek okozta hullámokba. -Mikor mondtam, hogy nem vagyok lökött?- nevetek fel, ahogy a vállával meglök. Most nem akarok komolyságba burkolózni, mert erre idő kell nekem is, nemcsak a nejemnek. Annak meg kifejezetten örülök, hogy előkerül az említett energiaszelet. Laza eleganciával veszem ki a kezéből, és bontom is ki gyorsan. Ahogy beleharapok, kezd megnyugodni az üres gyomrom, és már a korgásától se kell tartanom. Az utolsó benyögésem viszont nem várt helyzetet eredményezett. -Mi? Minden rendben?- nézek rá, de alig tudom visszatartani a nevetésem. -Ja, hogy arra vagy kíváncsi, hogy hányadik vagy a "csók ranglistán"? – emelem a kezem, hogy számoljak rajta viccesen, de nem tudom kihagyni, hogy ne húzzam az agyát vele. -Lássuk csak…- úgy teszek, mintha nagyon belemerülnék a számolgatásba, de csak hatásszünetet tartok. Imádom, mikor csipkelődünk, és nem tudja, hogy mikor mondok igazat, vagy éppen csak kitalálok valamit. -Benne vagy az első 10-ben. Így jó?- nézek rá egy kacsintással, és mire felocsúdnék az energiaszeletnek már csak a csomagolása maradt. -Nem kellene innod valamit? –hajolok közelebb hozzá, de a bokán rúgás elég közelinek hat, ha tovább húzom a madzagot előtte. -Az jó. – bólogatok, miközben elindulok, amerre mutatja. Csak később jut eszembe, hogy azt a rusnya díszpuccos fejet magával hozza. –Még mindig pocsékul néz ki!- rázom meg a fejem a látványára, de ha már Ravenem ennyire ragaszkodik hozzá és mi tagadás túlélte velünk ezt a kalandot, akkor jobb, ha nem is teszem többé szóvá, hogy hagyja csak itt. Igaz, hogy én jobban örülnék annak, ha örökre elveszne, de azt hiszem, hogy ezzel elkéstem. Aztán még nagyobb dolog csap fejbe, ahogy járnak a gondolataim. -De _Ezt_, nem a kabinunkba akarod tartani? .... Ugye, nem?- nézek rá kérlelő pillantással, de már nem hiszem, hogy ezt megúszom. Rusnya és hátborzongató ez az izé, és még tele van mindenféle aggatott bigyóval. Fújj!…. Még jó, hogy nem találtunk több ilyet. Ez az egy is, bőven sok.
*Azt nem mondhatom, hogy úgy dobjuk el magunktól a csók témát, mintha meg sem történt volna, de minket jellemez az a szükségszerű könnyedség, amivel végül túllépünk rajta. Megmarad persze, ott fog ólálkodni a mindennapjainkban, és néha kínos pillanatokat fog okozni, mégsem félek már tőle. Bruce a maga lököttségével és remek időzítésével dobja be a mindig aktuális „éhes vagyok” témát, amitől máris sokkal jobban érzem magam. Az ökörködés kezdetét veszi, némi csuklást generáló kisiklással a korábbi csókos téma felé, de rögvest vissza is rándulunk a helyes kerékvágásba. A csuklás marad. *-Csukk(hukk)lok. Nincs rendb(hukk)en semmi. *Ó, bakker, ha ez így marad nem leszek képes még veszekedni sem normálisan. Legszívesebben belehajolnék abba a patakba ami kihozott minket és nagyokat kortyolnék, de nem fűlik a fogam hozzá. A végén magával ragad és tovább visz. *-Arra. *bólintok rá a kérdésre két csuklás között, csak röviden önmagamhoz képest, mert irtó gáz ahogy beszélek. Nagy szemeket meresztek bruce-ra a választ várva, nem mintha nagy tétje lenne, de na…s közben készítem a lábam, hogy bokán rúgjam ha mégis…*-Első(hukk)tíz. Remek. Gondolom(hukk) nem az első. (hukk) ki az első? (hukk) az a délceg(hukk) Tóbiás? A szöszke pöszke? *Ki csókolózik még Bruce-szal rajtam kívül? Jelenleg senkiről nem tudok, de remélem nem azért nincs senki, mert fél attól, hogy lebuknak. Azért lássuk be, a mi világunkban elég csekély az esély arra, hogy egy hozzá hasonló érdeklődésű pasit kifogjon, akiről még fű alatt tudható is, hogy hasonló. Ebből a szempontból nem irigylem Bruce-t, nem lehet könnyű, mindig szem előtt van és soha nem tudhatja, hogy kibe botlik bele. *-De az(hukk) jó lenne. (hukk) de minden cuccunk(hukk) ott maradt a (hukk) nyílásnál. *Legalábbis az enyém. Az övé talán fürdés közben veszett el, vagy ottmaradt a szoborban? Viszont a kincs egy részét sikerült megmentenem, bár jobban jártunk volna az egyik könyvvel, ami még ázottan is sokat mondott volna. *-Szerintem(hukk) még mindig gyönyö(hukk)rű. *Mondom felemelve a felékszerezett koponyát, ami most is úgy vigyorog mintha ajándékot kapott volna. *-De! Az (hukk) ágyunk fölé akasztom. *Már vigyorgok, a szám majd` körbeéri a fejemet. Főleg Bruce arcát látva, ez a lehető legjobb ötlet. A pda-ra letekintve követem tovább a lehetséges útvonalat, bár a felszínen több akadályba ütközünk, le és fel, kiszögelléseken mászunk keresztül, hogy elkerüljünk egy zuhanást, néha le kell térnünk az útvonalról, hogy aztán kerülővel jussunk vissza. Közben a csuklásom is elmúlik talán, kiváltképp ha nem beszélek és rendesen veszem a levegőt, de ugye ez nálam az esetek többségében nem opció. *
Szer. Május 01, 2019 11:36 am
