Utálom ezt a rusnya fejet, amit most megint Ravenem előttem lenget. Legszívesebben messzire hajítanám, vagy bármilyen mélyre elásnám, de azt hiszem ezzel tényleg elkéstem. -Innod kellene. – vigyorgom magam elé, ahogy a csuklását hallom. Vicces hallgatni, de tudom, hogy elég kellemetlen is tud lenni. Aztán belegondolok, hogy így legalább nem kísérli meg a szóáradatát, aminek most igazán örülök. Talán gonosz tőlem, de egy kis csuklás nem mindig árt. Na, jó! Nem akarnám, hogy egész nap így kelljen lennie, de ha azzal a módszerrel segítenék neki, amit gyerekkoromban a szüleim próbálkoztak, nem biztos, hogy örülne neki. Így inkább más módszert találnék ki, mert a bokán rúgás elég valószínű lenne. Sőt! Biztos! -Persze, hogy. Az első 10-ben benne vagy. – bólintottam ismét és igyekeztem komoly képpel nézni rá. De azt hiszem, hogy nem tudom sokáig fenntartani a pókerarcot. Ismer Raven és ha nem is szokásom sokszor füllenteni, mindig ráérez az igazságra. Amit mondtam teljesen igaz, bár a „10” elég nagyzolt határérték, mert a helyzetemet ismerve, nem könnyű keretek és szabályok közé préselnem, a nemi beállítottságom. Az első 5-ben benne van ez a csók, de még mindig nem tudom hová rakni. Sokat jelent nekem a nejem, és ha nem is vonzódom a női nemhez, elég furcsán érint még most is ez az érzés. Ha majd rendezni tudom magamban a történteket, ami jelenleg most nem sikerül, akkor könnyebben tudnék átlendülni ezen a dolgon. Nem egyszerű, de meg kell tennem. -Tóbiás? A szöszke pöszke? – nézek rá kérdőn, de elkap a nevetés. –Nem tudom, miről beszélsz! Fogalmam sincs honnan szedte most ezt, de meg kell hagyni, elég jót derülök rajta. Haladok mellette, és ahová a PDA vezet minket, de egyre jobban fáradok. Eddig nem törődve a sajgó izmaimmal és a fájó oldalammal mentem tovább, de most már egyre jobban érzem, hogy csökken az adrenalin és a fájdalom is erősödik. Egy ideig csendben lépkedek, de aztán megint az az óborzalom kerül témára. -Basszus, Raven! Ugye, nem mondod komolyan? Az ágy fölé?! Na, azt már nem! Akkor átköltözök a kanapéra! – borzongok bele, hogy egész éjjel ez az üreges szemgödör nézne rám. -Van egyáltalán kanapénk?- vetem fel, bár nem csapódott nagyot a fejem, hogy amnéziás legyek, de annyira elborzaszt ez a gusztustalanság, hogy ki kell találnom valamit ellene. Vagyis meg kell találnom a módját, hogy megszabaduljak ettől a halotti fejtől. Igaz, hogy nem lesz könnyű, de biztos, hogy nem akarom, hogy a fejem felett lógjon, amikor aludni térek. Biztos vagyok benne, hogy ezt bosszúból tervelte ki nekem, amiért ennyire irtózom ettől a koponyától. Még az étvágyam is elmegy, ha rá gondolok. -Messze vagyunk még?
*Innom kellene. Tudom én is, csak éppen nem szívesen iszom most azok után, hogy már kortyoltam abból a patakból, vagy barlangi folyóból, ami kihozott minket. Másrészt, nincs nálunk a kulacsunk. Végül, de nem utolsó sorban már elhagytuk a folyócskát, a pda elirányított másfelé, így már nem azzal párhuzamosan haladunk, közvetlenül mellette. Bruce gondolom örül, hogy nem beszélek annyit, mert ahhoz sincs kedvem, a lehető legrövidebb mondatokat választom arra, hogy közöljem vele azt, amit feltétlenül muszáj. De a csók top listája nem hagy nyugodni és joggal merül fel bennem a kérdés, hogy vajon mindez azért, mert féltékeny vagyok? Basszus! Ilyet sem szart még a világ, hogy pasira legyek féltékeny egy pasi miatt…vagy mi a franc. Azért a tízes lista nem aggaszt annyira, a legjobb tudomásom szerint egész eddigi életében nem volt ennyi pasija, de az a szöszke, nyurga aki olyan furán beszélt…tuti listás. *-Arról a nyurga(hukk) nyusziról, aki pöszén beszélt és min(hukk)dig vigyorgott. *Tényleg nem emlékszik rá? Oké, nem dőlt a kardjába amikor vége lett és nem is volt az szerelem, csak megtalálta a folt a párját….vagy a ruháját? Lyuk a zsákot? Ó, hogy fordulna fel az összes nyelvújító és mendemondagyártó! A listás csókos pasi témáról áttérünk a csicsás ékszeres némber koponyájára, akit vagy amit kimentettem a barlangból, további vizsgálódás és Bruce idegszálainak borzolása céljából. És megint utána mondom. *-Basszus Raven! …Sok az ismé(hukk)lés Bruce drágám! *Vigyorgok és nevetek egyszerre, általában így szoktam, de a nevetés most kissé akadozott a csuklás miatt. *-Az ágy fölé! *Mondom kegyetlenül mély hangon, még a hangszálaim is belesajdulnak, de megéri, mert olyan rezonanciát bocsátok ki magamból, ami minden pihémet összeborzolja. A fenyegetést nem veszem komolyan, mivel….*-Nincs is kanapénk. *Bököm ki pukkadozva és észre sem veszem, hogy a nevetés miatti levegővételek gyakorisága lecsökkent, ennek okán a csuklásom elmúlt. Letekintek a pda-ra, majd felé fordulok, de megyek tovább, fittyet hányva anyám régi jó tanácsára, miszerint mindig arra nézzek, amerre megyek. Nem volt véletlen a tanács, úgy öt-hat évesen rendszeresen nekimentem mindennek, mert sokkal érdekesebbnek találtam a dolgokat, melyek nem előttem, hanem jobbára mögöttem voltak. *-Elvileg nem, de ki tudja mennyit kell még kerülnünk a hülye sziklák miatt. *Néha hátranézek, vagyis az irányt tekintve előre….de Bruce viszolygó arca további derűre ad okot, ezért hátramenetben megyek előre, s még így is tökéletes pontossággal követem a pda-n a piros vonalat. A sziklákat lassan felváltják a kisebb kövek, közéjük ragadt aljnövényzettel, kisebb bokrokkal, amiket kerülgetni kell, ezért visszaváltok előremenetre. Kár volt. Bruce csak annyit láthat, hogy eltűnök a szemei elől, de a sikításomból tudhatja, hogy nem megyek messzire.* VÍÍÍSÍÍÁÁÁVVVÍÍÍÍÁÁSÁÁÍÍÍSÍÍÍÍÍ! *Pont ahogy megfordultam az történt, hogy a bakancsom sarka megcsúszott néhány göröngyön, utána pedig már lejtő volt amire nem készültem fel. Konkrétan seggen csúsztam le, miközben magamhoz öleltem pár bokrot, megettem néhány levelet…s miután egy halálmegvető fordulással kikerültem egy útba eső fát, elterültem odalent a puha fűszőnyegen. Meg sem mertem mozdulni, nátha minden csontom eltört, csak a fájdalom majd később sompolyog a tudatomba. A szívem majd kiugrott a helyéről, néztem az eget, meg a lombkoronát ami felettem sátorként terült szét, az átszűrődő napfényt, egyik kezemben szorongattam a pda-t, a másikban az alsó állkapcsát vesztett koponyát. *-Bruce? *Nyöszörögtem érte, tudni akartam hol van és hallgatóztam, hátha a közelemben. Az viszont azt jelentené, hogy ő is nagyon gyorsan leért. -Bruce?! *A második szólongatásom már sürgetőbb volt, ugyanis apró kis lények repültek felém, olyanok voltak mint a mesében a tündérek, szárnyuk volt, áttetsző meg minden és csillogtak a napfényben. Egy egész seregnyi lebegett felettem, majd szép lassan rámtelepedtek….az arcomra, a ruhából kilátszó testrészeimre. *-Bruce. Segítség! Bajban vagyok. *Suttogva kiabáltam, bár ez merőben ellentmondásos, de nem mertem hangosabban szólni, mert fogalmam sem volt, hogy azok a lények mire ugranak. Érdekes érzés volt, picit hűvös és csiklandozó, de ki tudja, lehet,m hogy csak megízlelnek mielőtt megesznek.*
Valamit ki kell találnom erre a helyzetre, mármint a koponyára. Ritka ronda és ráadásul Ravenem oda van érte. Ahogy menetelünk a kijelölt úton a tábor felé, vagyis a - lennie kellene tábor felé – egyre csak ez jár a fejemben. Utálom, ha halottak szemgödrei bámulnak rám, és ha még ráadásként az ágyunk felett… Na, az már kiveri a biztosítékot nálam. Nem vagyok félős vagy babonás, de kiráz a hideg, ha erre gondolok. Arról a pöszén beszélős pasimról meg jobb, ha nem is beszélünk. Nem a dadogására értve, hanem mert, más okok miatt nem egyeztünk. Jobbára szöges ellentétek húzódtak köztünk, de nem tudom, hogy Raven miért emlegeti folyton. Azt hiszem, hogy inkább rá is hagyom, ha ennyire lovagol a témán. Úgy sincs sok kedvem vitázni olyanon, aminek nincs jelentősége. -Jó. Tudom, kiről beszélsz. De nem lehetne ejteni ezt a témát?- vonom meg a vállam és nincs is több hozzáfűzni valóm. A franc tudja, hogy most miért emlegeti fel azt a zászlóst, de nem is érdekel. A kifakadásomra megint csak utánozni kezd, de ez legalább felvidít. Csípem, mikor annyira igyekszik engem majmolni, még a hangját is elváltoztatja. Vagyis amennyire megy neki, mert olyan vicces hallani. -Még csak az kéne, hogy ott lógjon az ágy fölött!- hadonászok a kezemmel, hogy nyomatékosítsam a közlendőmet, de annyira nem megy, mint neki szokott. -Akkor, majd lesz. Szerezni fogok valahonnan. – vágom rá gyorsan, bár nem hinném, hogy komolyan venné ezt a mondatomat. Tudom, hogy elég kicsi a kabinunk, és alapjában minden meg van benne, de ez a koponyalógatás a fejem felett, eléggé kiakaszt. -Majd csak odaérünk. –mondom magam elé, ahogy kerülgetem a kiszögelléseket. Általában nem szoktam magamban morcogni, de ma valahogy minden ellenem esküdne. Vagy legalábbis úgy érzem. A nejem láthatólag remekül szórakozik rajtam, bár nem tudom mi üthetett belé ezen a napon. Eddig nem emlegette fel a partnereimet, se a kapcsolataimat, amikben voltam. Tudom, hogy nehéz helyzete van mellettem, de sohasem beszélek vele ilyenekről. A „kapcsolataim” amúgy sem hosszú életűek, vagyis elég nehézkes az ismerkedés, de a diszkrécióra nagyon ügyelek. Jócskán elmerülök a gondolataimban, miközben megyek utána. Inkább csak fizikailag vagyok jelen a diskurzusában, amit nagy előszeretettel rajtam köszörül, de egyáltalán nem haragszom rá. Sokat jelent nekem és ismerem már, hogy milyen élcelődős is tud lenni, nemcsak cserfes. -Ahhaa… - bólogatok inkább, mint semmilyen reakciót ne lásson rajtam, mert képes és jobban belemerül. A célpontunk már amúgy se lehet messze, de van még talán pár kilométer, ha jól saccolom. Ahogy lépnék el egy sziklatömb mellett, hirtelen a hangjára leszek figyelmes. Elsőre azt hittem, hogy megint valami égbekiáltó poént akar felvezetésként előadni, de nem látom most sehol. A szikla mögül eltűnik az alakja, és csak a zuhanás balsejtelmes hangja marad. -RAAAAAVVVVEEEENNN!- kiáltok fel, ahogy felfogom mi történt. Nem tudtam elkapni, mert messze álltam tőle, de olyan gyorsan történt, hogy ha mellette lettem volna, akkor se tudtam volna mit tenni. Most viszont nagy ugrással utána indulok, hogy megtaláljam. Nem érdekel a sajgó repedt bordám és a fájdalom, ami egyre csak erősödik. Ravenem veszélyben van, és én nem tudom, mi lenne velem nélküle. -RAVEN, MERRE VAGY?! JÓL VAGY? – kiáltom teljes torokból, ahogy ugrom egyik részről a másikra, hogy a lábam kapaszkodót találjon a nagy lendületemben. Jó pár méterrel lejjebb meglátom a földön heverni, és valamiféle nyöszörgést is hallanék. -Jól vagy? Megütötted magad? – rohanok oda hozzá, és igyekszem megtartani a hideg fejemet, hogy ha esetleg gyorsan kellene cselekednem, akkor ne essek pánikba. Persze ez nem olyan egyszerű, amikor ott látom elterülve a fövenyen és nem tudom, hogy mi történt vele! -Itt vagyok!!!!- nyúlok felé gyengéden, hogy segítsek neki felülni vagy bármi.. Még belegondolni is féltem, hogy ha valami baja esik, és nem vagyok mellette, de most mégis megtörtént. Gyorsan végignézek a testén, hogy vért látok-e rajta, vagy bármi egyéb sebet, s ha nem, akkor is inkább a karomba emelem, ha van annyi ereje, hogy a nyakam köré fonja a kezeit. -Gyere… kapaszkodj belém. Viszlek. – nézek rá, és alig tudom magam nyugalomra inteni. Féltem őt és most jobb, ha ölben viszem tovább, még ha ellenkezni is akar miatta. -Kérlek, Raven…- nyújtom a kezem felé, és ha sikerül megmozdulnia, akkor óvatosan felemelem a karjaimba. El kell érnünk az alaptáborba minél előbb. -Ne ellenkezz… - mondom még gyorsan, mert tudom, hogy mindig akadékoskodik és szeret velem ellenkezni, de most ebben nem engedek, bármit is talál ki. Vinni fogom egészen a megadott helyig, és ott lesz felszerelés is, hogy ellássam. Ahogy közelebb lépek hozzá, nem is figyeltem, hogy valamiféle repkedő izék lepték el. De nem is izgat nagyon, mert lesöpröm róla és egy okkal több, hogy ölbe kapjam és vigyem innen. Ha beleegyezik és most a karomban van, akkor lassan indulok el, ahova mutatja a térkép. Nem érdekel, hogy mennyit kell még mennünk addig, de végig fogom vinni odáig. Így legalább érzem a rezdülésein, hogy hogy van. Még képes is lenne eltitkolni, hogy ha nem érzi jól magát, - vagy bármiféle bajt – amit, most ebben a percben nem vettem észre, ahogy végignéztem a ruháján. - Nemsokára ott leszünk. – veszek egy mély levegőt, hogy koncentrálni tudjak, és amennyire csak tudom, biztos kézzel fogom magamhoz, miközben figyelek a lábam elé is. Rohadt nehéz nyugodtnak maradnom, de koncentrálnom kell. Figyelem a légzését és a mozdulatait, miközben az utat is. A PDA-n pár kilométerre láttam a célunkat, ami már nincs olyan messze. De mindegy is, mert ha több, akkor is a karomba viszem, ha piros hó esik.
*A Szöszke témáját ejteni kell, ez eddig világos. Nem túl gyakran érdeklődöm Bruce szerelmi élete iránt, csak hellyel-közzel és akkor is csak azért, hogy érezze a törődést. Mert hát illik tudni, hogy a férjemnek van-e szeretője, jól érzi-e magát vele, és/vagy lelket kell ápolnom. Mindig tudom azonban a szóhasználatából és a hanglejtéséből, hogy mikor kell ejteni a témát és mikor lehet még ütni mint a vasat. Két ujjal bezárom a számat és eldobom a kulcsot, de persze ez a mozdulat és hajlandóság, csak a Szöszke témára vonatkozik, az összes többi marad napirenden. Úgy mint némber koponya. A szavai újabb nevetést csikarnak ki belőlem, bár ha jobban belegondolok, olyan nagyon nem is kell csikarni, jön az magától. *-Pedig…ott fog!....Hajrá Bruce! Szerezz egy kanapét. *A harmadik mondatnál picit előrenyújtom a fejem, a szemeimet résnyire szűkítem és a szavakat is jól megnyomom, hogy hatásosabb legyen az előadás. Aztán nézek mindenfelé, nehogy nekimenjek valaminek, majd a pda-ra lesek, hogy hol tartunk és leadom a részeredményt. Amikor megfordulok, én magam sem hiszem, ami történik velem. Abban biztos vagyok a seggen csúszás közben, hogy nem fogok meghalni, mivel a sors igen kegyes hozzám, másokhoz meg nem annyira, mert velem és a további életemmel bünteti őket, na meg azért is, mert nem játssza le előttem életem minden egyes percét felgyorsítva. Lassan se. Különben is rohadt sokáig tartana, ha minden apró részletre ki akarna térni, lelkes kalandor vagyok, szinte mindenütt megjelenek, olykor már én is azt hiszem magamról, hogy kettő van belőlem. Pedig aztán velem elég nehéz, hát még magammal. A sikításom a leérkezésem utáni pillanatban hal el, csend vesz körül, ami annál is inkább jó, mert Bruce nem zuhant utánam. Az ő testével ha rám esne….milyen is a nő, ugye? Soha semmi nem jó neki, mert eddig mindig azt kívántam, hogy rajtam legyen, tök feleslegesen…most meg, hogy megtörténhetne….Van más gondom is, a fenekem sajog mint állat, levél hegyek vannak a számban és még azok a kis álcaruhás rohadékok is rám szállnak. Nem dőlök be a szép szárnyaknak és karcsú, légies testnek, tutira veszem, hogy profi gyilkológépek. Hiába picik, nem merem elhessegetni őket, hátha bedühödnek és össze-vissza csipkednek, kinek hiányzik az? Csak azt kockáztatom meg, hogy Bruce-t szólongassam, azt is csak halkan. Az esés zajától és a saját hangomtól nem hallottam, hogy Bruce utánam kiált, de azt már igen, hogy megkérdezi hol vagyok. Bakker! *-Lent a szarban. Hol lennék? *Ezt is halkan mondom, közben pár apró lény az orrom hegyére száll és onnan néznek. Tutira engem fixíroznak. Próbálok rájuk fókuszálni, a bandzsítás azonban nem megoldás. Bruce megérkezik és felteszi a férjek sajátos fölösleges kérdését. *-Dehogy! Tök jól vagyok, csak pihenek egy kicsit. *Még mindig suttogok, de az arcmimikából kitűnhet neki, hogy tulajdonképpen ordítok vele. *-Persze, hogy megütöttem magam. Fáj a popsim. Megpuszilod?*Ezt már nyöszörögve mondom, hogy nagyon sajnáljon. A lények azonban nemhogy szétreppentek volna Bruce jöttére, hanem még őt is ellepik, és egyre többen vannak, mintha valaki kommunikátoron leadta volna a drótot nekik, hogy itt vagyunk, két idióta ember és lehet őket zabálni. Szerintem még térképet is kaptak hozzánk. Bruce a kezét nyújtja és fel akar segíteni, még mondja is, hogy nehogy félreértsem, de azok a lények..egyre többen vannak. *-Nem mozdulok. …de ellenkezek….nem mozdulok. Ezek az izék megesznek. *Makacsul összeszorítom a számat, egészen penge vékonnyá, testemet megfeszítem, de azt is félve, nehogy támadásnak véljék a tündérruhába bújt vadállatok. Ám hiába minden ellenkezés, magyarázat, hogy milyen ragadozók nyalogatnak éppen, és hiába minden igyekezetem, hogy még a hangommal se túrjam fel a lelkivilágukat, sikítok ijedtemben amikor Bruce nemes egyszerűséggel lesöpri rólam a tündérhadat. *VVÍÍÍÍHÍÍÍÍÍ! MIT CSINÁLSZ? TEGYÉL LE! MEG FOGNAK ENNIIIIII! * Sikítok és kapálódzom, persze a sok éves „megint elfelejtetem enni” bősz gyakorlata meghozza gyümölcsét, nádszál testem pilleként ragadja meg és még csak meg sem kottyan az energia- és fehérjeszeleteken duzzasztott izomzatának. A továbbiakban csak a döbbenetem nagyobb az ellenkezésemnél, a lények ugyanis a hathatós intézkedésnek hála, szétrebbennek és bár jönnek utánunk, egy sem telepszik meg rajtunk. *-Csak ennyi volt? Ha én ezt tudom. Fúúúj, tiszta izé lettem. Ezek az alattomos kis micsodák összenyaltak. Szerinted mérgező a nyáluk? Mindegy. Undorító….VÁRJ! VÁRJ BRUCE, TEGYÉL LE, VISSZA KELL MENNÜNK! *A kapálódzás eddig kimerült abban, hogy „nem akarom, hogy vigyen”, most viszont intenzívebben hívom fel a figyelmét arra a tényre, hogy bárhogy is érzem magam, vissza kell mennünk.* -Elejtettem valamit. Vigyél vissza, kérlek szépen, lécciléccilécci! *Kérem szépen, tényleg nagyon szépen, kezemmel magam felé fordítom az arcát, nézek rá tócsányira nyitott szemekkel, a szemöldökeimet pedig egészen szenvedősre formázom. Így nézett az a rajzfilmfigura is abban a filmben, amiben a macskának csizmája volt. *
Talán az elmúlt történések teszik velem, vagy ma jobban fáradtabb vagyok, mint szoktam, de elég nehezen viselem a nejem megjegyzéseit, az ex-kapcsolatom említésére. Eddig sem beszélem a dolgaimról, amit igyekeztem még előtte is titokban tartani. Nem mintha nem bíznék benne, de úgy érzem, hogy csak rám tartozik. Tudom, hogy elég önzőnek hangzik, de jobb, ha minél kevesebbet tud. Így is elég sok minden történik, és ezzel nem akarom terhelni, az amúgy is nehéz helyzetünket. Mondjuk, ezt az elején is tudtuk egymásról, és a megállapodásunk ennek fejében is köttetett. Néha elgondolkoztat, hogy helyesen cselekedtem-e, hogy ilyen helyzetbe hoztuk magunkat. De amikor rá nézek, és az eszembe jut a sok kaland, amiken végig egymás mellett voltunk, megnyugszik a lelkiismeretem. Ha netán változna a beállítottságom, akkor biztosan megint őt választanám nejemnek, és egy percig nem gondolkoznék rajta. A kanapé édesgető gondolata, hogy ne a fejem felett lógó borzalmat lássam, elégedettséggel töltött el, bár elég kivitelezhetetlennek tűnik, hogy szerezzek egy ilyen ágyat. -Fogok is…- lépek tovább magamba pufogva, de ezzel bele is merülök jobban, a gondolataim kuszaságába. A rémületem, ahogy meghallom a zuhanás hangját, egyre jobban mozgásra bírja a lábaim. Rohanva ugrálok végig a sziklaperemeken, hogy gyorsan utolérjem és megtaláljam Ravenemet. A nyöszörgő hangja, mintha iránytűként vezetne, de a szívem jobban kalapál a mellkasomba, ahogy melléérek. Csak azután csitul kicsit a dübörgő pulzusom, mikor meghallom a válaszát. -Tisztára lökött vagy… - térdelek le mellé és egyúttal gyorsan végigmérem, hogy hol látok sérülést. A popsijára irányuló megjegyzését nem veszem figyelembe, bár ahogy elnézem, nem egy puszi gyógyítaná meg azt a sok horzsolást, amit szerzett eme testrészén. - Persze, majd mindegyik sebedet a popsidon, puszilni fogom… Felejtsd el!- mondom ki kissé könnyebbülve, ahogy meghallom ezt a felkérését. Azt se tartom kizártnak, hogy komolyan mondja, de jelenleg nem izgat nagyon, hogy hogyan érti. - Muszáj mindig ellenkezned velem?- nézek rá, mintha dorgálásként mondanám, de valahogy jobban megnyugtat, ha ilyen velem. Biztosan megütötte magát, ahogy földet ért, de ha csendben lenne, akkor sokkal inkább aggódnék miatta, mint amennyire most. Igaz, hogy jelenleg a torkomban dobog a szívem, és lehet, hogy jobban fáj nekem, mint neki, de igyekszem minél gyorsabban elindulni az alaptábor koordinátái felé. Amik meg ezeket a szárnyas szúnyogokat illeti, nincs időm azon agyalni, hogy megvárjam a távozásukat. Olvastam róluk egy leírást, még a Bolygó ismertetőjében, de most, hogy szemtől-szemben itt vannak körülöttünk, inkább csak idegesítenek. Gyors mozdulatokkal hessegetem el őket és egyáltalán nem érdekel a nyálazásuk. Annál inkább Ravenem újbóli kapálózása, valami olyasmiért, hogy forduljak vissza vele az előbbi helyre. -Észnél vagy? Minek akarsz visszamenni?!- nézek rá, hogy ez mit jelent most nála, de ahogy azokkal boci szemekkel rám néz, tudom, hogy nincs sok esélyem ellentmondani neki. -Mi a fenéért?! Mit ejtettél el?- próbálom megfejteni a kérésének az okát, de nem tudom, mi az a fontos, amiért most visszafordulásra kér. Egy percig még állok vele a karomban tartva, s csendben fürkészem a nézését, majd végül megadom magam. -Jó. De aztán, azonnal indulunk! – mondom ki teljes határozottsággal, és visszafordulok az esésének a helye felé. Csak később kezd valami motoszkálni a gondolataimba, hogy mire ez a nagy könyörgés… ...Basszuusss!….. A koponya!…. -hasít belém a felismerés, de már megint buktam az elvesztését…
*Túllépünk a kanapén, már csak azért is, mert lehetetlen szerezni. Szóval ki kell békülnie azzal, hogy a feje felett lóg majd a koponya. Persze nem szándékozom örökre otthagyni, de egy-két éjszakára biztosan, hogy húzzam az agyát és némi kárörömmel nézzem az arcát mielőtt lefekszik az ágyba. Arra viszont nem számítok, hogy velem együtt veszélybe kerül ez a tervem, de az ocani talaj kicseszik velem és nemsokára lent találom magam egy apró tisztáson, ami azt jelenti, hogy nincs alattam szikla, viszont bőven van talajtakaró és az élővilág aprócska repülő képviselői köszöntenek egy kis nyalakodással. Nos nem repesek attól, hogy ínycsiklandó falat lett belőlem és ez enyhe kifejezés. Meg sem merek mozdulni, pedig itt-ott fájok és attól sem lelkesedem, hogy a fél erdő a fogaim között ropog. Bruce azonban megérkezik és megkezdődik közöttünk a sajátos Moor csevegés.* -Hát te sem vagy karótnyelt. * Továbbra is suttogok a hülye lények miatt, Bruce azonban ügyet sem vet rájuk. A bibimről érdeklődik, én meg közlöm vele, hogy hol fáj a legjobban, de reményem sincs arra, hogy gyógyítópuszit adjon rá. *-Lehetnél egy kicsit empatikusabb is. *Kezdek megsértődni, persze ezt nem kell nagyon komolyan venni, de azért na…legalább egy simi jólesne. Bruce viszont inkább rám hozza a frászt és még jó, hogy fekszem, különben lábon hordanék ki egy akut infarktust, amikor elhessegeti a lényeket. Várom a véres bosszút, de elmarad, helyette Bruce kap fel mintha én is olyan kis pille lennék, mint a csillogó szárnyú izék. *-Ha nem ellenkeznék, azt hinnéd más lett a feleséged. *Vágom rá durcásan a kérdésére és nincs mit tenni, hagyom magam cipelni…bár…Egy: Tudnék a saját lábaimon is menni, de Bruce úgysem tenne le. Kettő: A nagy „sietségben” otthagytam a földön a koponyát. Muszáj visszamennünk, ezért megpróbálom Brucet minden fronton rávenni arra, hogy forduljon vissza. Verbálisan és tettleg is. Utóbbit azért finoman. *-Csak menjünk vissza, nagyon fontos! Kiesett a…zsebemből, az az izé. *Izé, a legjobb szó arra amit nem akarsz megmondani. Ha megmondanám, hogy otthagytam a koponyát kitéve az ocani természet és időjárás viszontagságainak, tutira nem fordulna vissza, sőt még örülne is, hogy végre elhagytuk a számára undorító fali díszt. Nekem viszont kell az a koponya, és előveszem a szépnézésemet…ez használ és szélesen elmosolyodom, még egy puszit is nyomok az arcára, szigorúan csak az arcára, nehogy megint bepánikoljon. A végén még eldob. *-Köszike, ari vagy! *Nézem az arcát, de szerencsémre a felismerés későn érkezik, már ott vagyunk ahol a nyomaimat hagytam a földön. *-Tegyél le Bruce, tudok járni. Téényleg. *Ha nem tesz le, akkor is felvesszük a koponyát, legfeljebb kivágom a hisztit, vagy be. Ha eleget tesz a kérésemnek, akkor a koponyáért sétálok, de hát az meg volt olyan szemét, hogy elhagyta az alsó állkapcsát, ergo még ezt is meg kell keresni.* -Picit hiányos lett. Keressük meg a másik darabot is. Lécciléccilécci! Így mégsem vihetem haza, hogy néz ki szegény?! Szerintem így még ijesztőbb, szóval a lelki épséged megtartása végett, keressük meg az alsó állkapcsát. *Nézek rá szép nagy szemekkel, de ha nem segít, egyedül is megkeresem. Ha megtalálom, nagy örömmel fogom oda a helyére, de persze már nem marad egyben, de a táborban – amit még fel sem állítottunk – összeragasztom. Talán nem fog ellenkezni. *
Azt hiszem, hogy jól benyaltam ezt a trükkjét is Ravennek, hogy forduljunk vissza, ahol megtaláltam. Kissé vonakodtam, hogy megtegyem, de megint bevetette azt a nézését, amire nem tudok mit felelni, és ezt jól ki is használja. Ilyenkor a falba tudnám ütni a fejem, amiért ennyire az ujja köré tud csavarni az akaratosságával, de mivel most az utolsó gondolatom volt az a rusnya koponya, így pontosan belesétáltam a „csapbába”, hogy megint nála legyen az a fej. -Jajj.. Ne, már! Hagyjuk itt ezt a förmedvényt! Semmi kedvem ezt a csúfságot nézni, az ágy fölött!- engedem le a karomból a nejem, de már nagyon érzem a vesztemet, mikor megtalálja és emeli fel azt a díszpuccos rettenetet. -Csodás! – húzom a számat fintorra, de azt hiszem, hogy totálisan buktam az elvesztését ennek a gusztustalanságnak. Pedig, annyira reménykedtem, hogy végleg a feledésbe és az ingoványba süpped ez a … franc tudja mi, de utálom. Aztán, ahogy meglátom a kezében, már tudom, hogy minden imádságom kevés volt, hogy soha többé ne lássam az ágy fölött. De úgy veszem észre, hogy esélyem sincs megúszni. -Ha segítek keresni, akkor nem akasztod az ágyunk fölé?- próbálkozom egy utolsó mentőövvel, hátha…
*Szeretem Bruce-t. Annyira aranyos tud lenni, főleg amikor mindent elhisz nekem, persze nem használom ki ezt a tulajdonságát…csak akkor amikor meg akarom viccelni, de olyasmit nem tennék ami a kárára lenne. A koponya sem lesz a kárára, az is csak tréfa és mert cuki ahogy fintorog a láttán. Sikerül visszafordítanom oda ahonnan elindultunk a repkedő, tündérbogaraktól megszabadulva és mikor letesz a földre, azonnal fel is veszem a koponyát, amelyen még mindig rajta vannak azok a fura díszek, ékszerek. Érdekes, hogy egy sem esett le róla, viszont az alsó állkapocs elvált az egésztől amikor lefelé csúsztam a domboldalon. Gondolom nekiütődött egy fának, bokornak és leszakította. Bruce szörnyülködésére picit felnevetek, inkább csak az orrom alatt kuncogok egy sort.* -Hát ne nézd. Az ágyban úgy is aludni szoktál, csukott szemekkel nem látod. *Most viszont annál inkább látja és nem átallom az orra előtt lengetni, mire csekély lelkesedést mutatva elhúzza a száját. *-Ugye? Annyira szép! *Húzom még egy kicsit az agyát és közlöm vele, hogy még nem végeztünk a kereséssel. Ekkor Bruce bedobja az alkut, amit őszintén mondva nem vártam tőle. Elképedek.* -Nahát! Te alkut ajánlasz? Hmm…lássuk csak. Ha megtalálod, akkor nem akasztom az ágyunk fölé, ha én találom meg, ott lesz egy hétig. *Ez azt hiszem elég motiváció, hogy minél gyorsabban megtaláljuk és mehessünk vissza a holmimat is megkeresni. Én mindenesetre elkezdem keresni, picit feljebb indulok és a bokrok között nézek körül, persze ha Bruce-nak jobb alkuajánlata van, akkor azt még megfontolom…és az is lehet, hogy hagyom, hogy ő találja meg. Egyrészt, mert a jó szívem, másrészt kíváncsi vagyok, hogy ha megtalálja, akkor a kezébe veszi-e, vagy egyszerűen csak odahív magához és rámutat. Ha a kezébe veszi, eskü csinálok róla egy fotót. *
Már minden felmerül bennem, hogy megszabaduljak ettől a förmedvénytől, és ne is lássam az ágyunk felett. Viszont az el kell ismernem, hogy Ravenem nagyon is ragaszkodik ahhoz, hogy forduljunk vissza megkeresni a hiányzó darabját. A határozottságom, ami eddig bennem volt a cipelése mellett, és abban, hogy eszem ágában sincs letenni, hogy gyalog menjen tovább, elég gyorsan szertefoszlott, amikor azokkal a szemekkel rám nézett. Utálom, mikor így néz rám, mert teljesen ellágyulok tőle, pedig igyekszem nem mutatni neki. De úgy érzem, hogy ezzel is elkéstem, ahogy a koponya elvesztésével. -De amíg nem alszom el, addig meg nyitva van a szemem. - pufogok egy sort rá, de azt hiszem, hogy hiába sorolnék fel bármit, akkor is visszamegyünk azért a csúfságért. Aztán meg lógni fog a fejem felett egy jó darabig, amire egyáltalán nem vágyom. De ha még ez nem lenne elég, direkt lóbálja előttem a fejet, és biztos vagyok benne, hogy szándékosan teszi, hogy kidobjam a taccsot, amihez elég közel is járok, ha sokáig nézek erre a borzalomra. -Csodás….- fordítom el a fejem róla, de érzem, hogy nem sokáig bírom a látványát. Olyan undor fog el, hogy még a múlt heti kaját is felöklendezném, ha nem lenne üres a gyomrom. A felvetett „alku”-m inkább egy kis esélyt adhatna, hogy mégse vigyük haza. De azt hiszem ez sem úgy sült el, mint vártam. Abba ugyanis nem gondoltam bele, hogy ha megtalálom, akkor fel is kell vennem a földről, ergo, hozzá kell érnem… Basszzzuss.. Ezt meg kellett volna fontolnom előbb, de már nincs mit tenni. Ha előbb akadok rá, akkor még az is lehet, hogy mégse fog a fejem felett függeni ez a borzalom. Egy darabig követem Ravenemet felfelé, de aztán mintha látnék valamit egy bokor aljánál. Elsőre nem akarom kideríteni, hogy az lenne az, amit keresünk, de aztán győz bennem a kíváncsiság és annak az esélye, hogy mégis én nyerek az alkuban. Egy kis hezitálás után egy letört gallyat fogok a kezembe és azzal emelem ki a szúrós bokor alól. -Megvan ennek a Borzalooo… az állkapcsa. – fintorodom el ismét a látványától, de igazából most örülnöm kellene, hogy mégse lesz lógatva a kabinunk plafonjáról. Bár, ha jobban belegondolok, akkor biztos kitalál majd a nejem valami mást, hogy azt a hetet mégis csak a látványával töltsem. Vagy legalábbis biztos vagyok benne, hogy egy jó darabig a „házi kedvence” marad. Hogy mennyire utálom ezt a napot! Eddig se soroltam a kedvencek közé, de ha belegondolok, akkor ezzel az új szerzeménnyel biztosan fog még szekálni és emlékeztetni erre a kalandra. Igaz, hogy pár órával ezelőtt egy „új” születésnapot is feljegyezhetnék mára, mert ha ő nincs, akkor én már nem élnék. Ennek a fényében viszont lehet, hogy hagynom kell kicsit kiörvendeznie magát a koponyára, úgyis minden csoda három napig tart. Vagyis remélem, mert nála nem lehet tudni, de ez is egyik olyan dolog benne, amit imádok, ahogy őt. -Akkor, indulhatnánk is tovább?... Ha neked is megfelel..Vagy van még egyéb óhajod? - Igazából már alig várom, hogy kinyújtóztassam a lábaim valami remek kaja mellett. De ha még sokáig itt időzünk, akkor a táborban nem hiszem, hogy napokra elegendő lesz az élelem. Éhes vagyok, és mennék tovább innen, arról nem is szólva, hogy még egy lyukba nem akarok beleesni, mert mára már ez az egy is, éppen elég volt.
*Bruce felé bökök a mutatóujjammal, mert igaza van, persze ettől még nem mondok le a koponyáról.* -Ott a pont. *S aztán elnevetem magam, mert annyira édes az a puffogó arca, meg ahogy dohog hozzá, hogy meg kell zabálni. Hab a tortán amikor még meg is lóbálom előtte, a még alsó állkapocs nélküli koponyát, és kimutatom mennyire el vagyok ragadtatva tőle. Nem tudom a vigyort letörölni az arcomról, főleg a tömény iróniát hallva. Végül csak belemegy abba az alkuba, amit eredetileg ő ajánlott, de nekem muszáj volt finomítani rajta, és elkezdjük keresni a hiányzó csontdarabot. Hogy őszinte legyek, most szándékosan nem vagyok annyira lelkes, mert remélem ő találja meg, nem csak azért, hogy legyen egy kis sikerélménye, hanem mert kíváncsi vagyok a kezébe veszi-e. Szóval csak tessék-lássék keresgélek és szerencsére nem én látom meg előbb, hanem ő. Nekidőlök az egyik fa törzsének karba font kezekkel, és úgy figyelem mit alakít. *-Remek. Szerencséd van, akkor nem teszem az ágyunk fölé. *Derűsen szemlélem ahogy egy ággal kaparja elő, de nem akaródzik neki a kezébe fogni, ezért ellököm magam a fától és hozzálépek. *-Szuper! Nem, nincs más óhajom. Köszi, hogy megtaláltad, imádlak! *Elveszem tőle az állkapcsot, majd próbálom a koponyához illeszteni, de azt hiszem, az már csak ragasztóval fog menni, vagy valamilyen dróttal fogom össze, úgy még megmarad a mozgathatósága is. Bruce arcához nyújtózom, eléggé kell pipiskednem, hogy felérjem és nyomok egy puszit az arcára. *-Aranyos vagy. Menjünk, keressük meg a cuccunkat és táborozzunk le. Amint készen vagyunk megmasszírozlak…TE…újjászületett! *Rámosolygok, de közben eszembe jut, hogy mennyire megijedtem akkor amikor eszméletlen volt és nem vett levegőt sem. Azt hittem elveszítem. A mosolyom érezhetően megremeg, de rendíthetetlen, mert Bruce mégiscsak itt van velem. Az a sok minden ami a barlangi folyó partja és a mostani helyzetünk közötti sétán történt, elfelejtette velem a csókot és azokat az érzéseket, melyek fellobbantak bennem. A mókázás, a bajban való összetartás mélyen belénk ivódott, azt semmi nem törölheti el, még egy csók sem. Azt nem mondom, hogy később nem fog eszembe jutni, mert hazudnék, de talán más fényben látom majd az egészet. Addig meg úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi. Egyszer majd valamelyikünk felhozza a témát és megbeszéljük, de annak nem most van az ideje. Elindulok hát Bruce-ba karolva, sántikálva, de nem engedem magam felvenni. A pda-n lévő útvonal segítségével, hamarosan rá is találunk arra a helyre, ahol beleestünk a barlangba, és már óvatosabbak vagyunk. Mit tesz a tapasztalat?! A helytől biztonságos távolságban letáborozunk, megjelölöm a pda-n a barlang helyét, elmentem a koordinátákat, és ahogy kész a kétszemélyes tábor, beváltom az ígéretemet és alaposan megdögönyözöm Bruce-t. Persze az is kiderül mennyire sérült meg, így az egész kutatómunkának lőttek, mert ragaszkodom ahhoz, hogy értünk jöjjenek az alaptáborból, őt pedig ellássa egy orvos. *
Pént. Május 10, 2019 8:03 pm
