A szülésnek van valamiféle misztériuma, amely még a legharcedzettebb emberek idegeit is megtépázza, ha részt kell venniük annak folyamatában. Különös dolog az emberi elme, amely annyi mindenhez hozzászokik az idők folyamán, mégis egy ilyen csodálatos dolog helyenként félelemmel vegyes rettegéssel tölti el egyiket másikat. Nem hibáztatom őket. Van akinél a személyes érintettség, a felfokozott érzelmek, vagy éppen az élet szinte kézzel fogható megjelenése okozza ezt az állapotot. Be kell vallani, kezdő medikaként én is szinte elbűvölten éltem át ezt a semmihez sem fogható varázslatot. Abban azonban biztos voltam, hogy én nem az élet indulásánál akarok segédkezni, hanem annak későbbi biztos és stabil megtartásában. Így lettem gyermekorvos, azon belül is a sebészetre specializálódva. Egy kis test a törékenysége okán, vagy mert egyszerűen nem minden esetben kapunk egyértelmű jelzéseket a panaszról sokkal nagyobb odafigyelést, nagyobb precizitást igényel. Talán ez is magyarázza, hogy miért viszolygom olyan nagyon a fegyverektől, és miért éreztem egyszerűen rosszul magam a tudattól, hogy egy mégis nálam legyen. Örülök, hogy a katona megszabadított tőle, bár elnézve az időnkénti rázkódását, ha lendült a kezemben a holmi, ő is így volt vele. Mindenki maradjon annál amihez ért. Azt már nem sokkal a belépésem után is észrevettem, hogy a bal kezének ujjai furcsán futtatták azt az érmét, ahogyan most, mikor kinyújtja, szintén nem kerüli el a figyelmem, hogy bár a mozdulat szinte megszokott, bárki által végezhető, valami mintha nem stimmelne. Alig pár perces ismeretség után illetlenségnek tartottam még rákérdezni, így aztán, amikor a kezét ökölbe szorítja majd az ujjait lazán kiereszti félrekapom a pillantásom. Zavarodott kicsit talán a mozdulat, mintha valami rosszaságon kaphatna azon, hogy éppen a kezét bámulom. Inkább csak elképedve nézek el valahol a vállai felett, és rosszallóan rázom meg én is a fejem szinte pontosan ugyanúgy ahogyan ő, csak éppen egy piciny grimasz is társul mellé. Csak ezután nézek újra rá, lerázva magamról az előbbi, általam kellemetlennek itélt “leskelődés” rossz érzését. - Szinte meg sem lep. Igazából nem is értem miért én kaptam meg szinte minden információt, mikor elvileg magának kell jobban tisztában lenni a helyzetünkkel. Nos, hát mindegy.- vonom meg amúgy egykedvűen a vállaim és ezzel a magam részéről nem is akarok tovább problémázni az egészen. Attól még legbelül kicsit frusztrálóan hat rám, hogy azt sem mondták el neki, hogy szülést megyünk levezetni, és asszisztens híjján ezt a feladatot is neki kell majd ellátnia mellettem. Hogy ezt én mennyire tartottam jó ötletnek, amikor olvastam az iratokon, az már más kérdés. A véleményem visszanyeltem, hiszen azt hiszem erre, ezen a helyen továbbra sem kíváncsi senki. Annyi újításról adtam be értekezést, javaslatok, ötleteket, és azt hiszem mindegyik valamelyik asztal fiókjában- jobb esetben- vagy a szemetesben végezte. Időnként olyan érzésem van, hogy hurcolom egy régi világ megannyi lehetőségét, mintha az egyetlen dolog lenne ami igazán életben tart, hogy átadjak valamit, hogy ne kövessük el azokat a hibákat újfent, ami régi világunk pusztulását is okozta….de aztán tökéletesen süket falakra találok. Egy hangszigetelt világban ordítok, és odakint még csak azt sem tudják, hogy ott vagyok. - Szó sem lehet róla…- rázom határozottan a fejem azon kijelentésére, hogy én őt egyedül hagyjam, ha bármi történik velünk. - Nem fogom magára hagyni, nem fogok elrohanni.Ahogyan maga, úgy én is az emberi élet védelmére esküdtem fel. Csak éppen mások az eszközeink. És ne!- emeltem fel a kezem, mutatóujjam határozottan meredt az ég felé. - Még csak véletlenül se jöjjön azzal, hogy a küldetés fontossága! Minden emberi élet egyformán fontos. A magáé is! Az útirányt vagy esetleges módosítást én magára bízom.- jegyeztem meg utolsó mondatommal, hogy reménykedem abban: jobban ismeri nálam a bolygót. Ami azért lássuk be kissé különös, tekintve, hogy egy esztendeje itt vagyok már én is. Azt a bizonyos sorbanállást nem firtatom, hiszen már így is nehéz helyzetben vagyok azt illetően amiért négy hónap múlva fel kell majd mennem a Consilium bizottsága elé. Nem fogom én sem megúszni, ahogyan egyetlen egészséges nő sem. Ugyanakkor csöppnyi mosolyt csal az arcomra a gondolattal, hogy ha megtehetném, meglenne a választási lehetőségem. Nem mintha vissza akarnék élni bárki figyelmével, vagy túlzó kedvességével. - Háááát ha gondolja, akkor a pihenő időt inkább fordítsuk mesélésre. Ez a sokáig fiatal nő itt- húztam ki magam, mintha így minimum a válláig felérnék, de a csúf igazság az, hogy továbbra is apró termetű maradtam. - Elég sok dolgot el tud magának mondani a Földről. Hogy ne csupán könyvekből ismerje. Az igazság az….mi alvók, akik valami jobb reményében hajtottuk álomra a fejünket...túl sok dolgot áldoztunk fel, hogy itt legyünk. És csak remélni merem, hogy ez az áldozat nem volt hiábavaló. A fegyverrel való bánást pedig halasszuk a visszafelé útra, ha túl leszünk az egészen.- kacsintok én is, amolyan cinkostársi jelleggel, miközben már az Ocan tiszta és szinte ujjbegyeinkben bizsergő levegőjét szívjuk a tüdőnkbe. A látvány nem csak engem taglóz le,ugyanakkor nem felejtem el, hogy mielőtt túlságosan távol jutunk még el kell neki mondanom hová is megyünk pontosan. Egyelőre fogalmam sincs róla, hogy miért titkolták el előle, de a reakciójából ítélve azt hiszem jó okkal...bár nem feltétlenül pozitív értelmű jóra gondolok. Először megtorpan, ahogyan én is.Kissé sután pislogok fel rá. Várom az első mondatait, miközben halkan ismétlem meg, amikor rákérdez - Szülést fogunk levezetni. Mr Kester felesége már rutinos ebben, hiszen ez lesz az ötödik alkalom, hogy életet ad egy gyermeknek...ugyanakkor adódhatnak esetleg komp….- félbeszakad a mondatom, mert egy szusszanást követően, mintha nem is figyelne rám úgy megindul előre, hogy alaposan szedni kell a virgácsaimat, hogy utolérjem. - Héééé...Mr Greymare...kérem...Mr Graymare...Simoooon álljon már meg! Nem vagyok terepfutó. Az ég szerelmére, lassítson már!- a táskámban pár fémes műszer összekoccan, ahogyan lóhalálában követni próbálom őt.Egyre kevesebb sikerrel, végül amúgy féltávról kiabálok utána. - Bármi is borította ki...nem én adtam ezt a parancsot magának, mégis engem büntet ezzel az esztelen rohanással. Kérem…- mintha meg se hallana, és azt hiszem kezd egyre erősebb lenni bennem az érzés, hogy valaki, vagy valakik csúnya tréfát űztek a katonával, amikor mellém rendelték. -...maga nélkül nem tudom végigcsinálni.- erőtlenné válik a hangom, és kicsit talán reménytelenné. Megállok és egy lépést sem teszek tovább, és mintha szárnyaim lennének két oldalt megemelem a két karom, majd hagyom őket visszaesni magam mellé. A táskában újra összekoccannak a műszerek. - Nem csak magának voltak….- hangosan, szinte vádlón pöffeszkedik szét a hangom a térben egyenesen hozzá intézve. Blöffölök, mert más lehetőségem nincs. Meg kell tudnom mi történt ami ennyire kiakasztotta. -...veszteségei.- fejezem be végül immáron csendesebben. És arra gondolok, vajon mi történt volna másképp, ha Grantről nem derül ki, hogy nem lehet gyereke? Lehet akkor is itt lennék, de lehet, hogy minden másképp alakult volna.
Azt hiszem sikerült elkapnom Ava lopott pillantását, amit a bal kezem felé vetett, de egyelőre nem tervezek belemélyedni a történetbe. Gondolhattam volna, hogy orvosként egyből kiszúrja a mechanikus tartozékokat, még ha nem is biztos benne, hogy csupán régi sérülés emléke, vagy mesterséges tartozék. Az hogy miért ő kapott több információt igazából annyira nem foglalkoztat, gondolom részben praktikus okai is voltak azon felül, hogy én alaposan meglepődjek, mikor kiderül a feladat. - Én alig pár perce végeztem a jelentéssel az eredeti feladatom kapcsán, gondolom egyszerűbb magát ellátni minden szükséges információval, én menet közben is megtudhatom a részleteket. Az igazság az, hogy a következő válasza nem igazán lep meg. Gondoltam, hogy egy orvost nehéz lesz meggyőzni a menekülésről, és tarthatnék hosszas előadásokat neki a szabályzatokról, személyvédelmi technikákról, és hasonló szakmai, valamint praktikus dolgokról, de aligha lenne foganatja. - Doktornő, higgye el, nem megyünk vele sokra, ha a holttestem felől magát is elhurcolják, vagy helyben főbe lövik. Azt is elhiszem, hogy minden élet ugyanolyan fontos, de magára most máshol várnak nagyon. Nem vitázom ezen tivább, ha eddig nem sikerült meggyőznöm, ezután sem fog menni, ha ráparancsolok, jó eséllyel simán nemet mond, hiába kellene engedelmeskednie hivatalosan a parancsaimnak, félholtan – vagy teljesen holtan – ezt aligha fogom tudni számon kérni rajta. Az útiránnyal kapcsolatban bólintok. - Rendben, bízza csak rám. Remélem nem kell letérnünk az eredeti útvonalról, mert ezen haladunk a leggyorsabban. Ha kerülnünk kell, akár két, három órát is veszíthetünk. Ami pedig a sorbanállást illeti, egyvalamiben biztos lehetek: ha a Consiliumon múlik én már nemigen állhatok sorba egyetlen nő kapcsán sem, de Ava kaphat remek férjet. Az ajánlata túl kecsegtető, így ebben a kérdésben hagyom magam meggyőzni. - Megfogott, Doktornő! Erre az ajánlatra nem tudok nemet mondani. Meséljen nekem a Földről, ímg pihenőt tartunk! A szülés levezetésének még a gondolata is eléggé arcul csap, ez az egyetlen oka, hogy nem figyeltem oda rá, mit is csinálok, és jól lehagytam a dokit. Igazából már az első kérésére észbe kapok, de a második szükségem van az időre, hogy rendbe szedjem a gondolataimat, és a felkavarodott érzelmeket elsimítsam magamban. Amikor eljutunk oda, hogy őt büntetem a rohanással, meg is torpanok, és visszafordulok hozzá. - Sajnálom, Doktornő, nem akartam így lehagyni! Ígérem, ezután sokkal figyelmesebb leszek. Még vissza is sétálok, hogy hamarabb beérjen. - Egyébként hadnagy vagyok, ha ez számít – csak azért jegyzem meg, mert szokatlan számomra, hogy a vezetéknevem mellett nem a rangomat használják. Ha jól emlékszem életemben soha nem szólítottak Mr-nek. - De nyugodtan használhatja a keresztnevemet, ha úgy jobban esik. Ezúttal odafigyelek minden rezzenésére, a lépéseim ütemét pontosan igazítom az övéhez. - Ne haragudjon, hogy megfuttattam. Mindenesetre furcsa, hogy gyalogolnunk kell. Úgy tudtam a szülések kiemelt fontossággal bírnak a Consilium számára. Nem fogjuk lekésni? Ehhez a témához véletlenül sem értek, így a doki tapasztalatára kell hagyatkoznom. Menet közben olykor ellenőrzöm a tableten, biztonságosnak ítéli-e az útvonalat, de nem csak a gépre hagyatkozom. Beszélgetés közben is figyelek a környezetünkre.
Gyermekkorom emlékeit idéző vidám dalocskát dúdolgatok, míg a ritka erdő kanyargós ösvényén visznek lábaim a város irányába. Hátizsákom megpakolva mindenféle főzettel, kenőcsökkel, olyasmivel, amiket hasznos holmikra cserélhetek, melyeknek hasznát vehetjük Dorannal. A kedélyem az elmúlt időszakban sokat javult, mely nagyrészt köszönhető öcsém előkerülésének. A homály mely a fejében él, továbbra is frusztrál természetesen, illetve inkább annak lehetősége, hogy milyen emlékeket rejt a köd odabent. Kialakult egy olyan elgondolás ezzel kapcsolatban bennem, hogy valószínűleg egyfajta védekezésképpen elzárta emlékeit önnönmaga elől, hogy azokat ne kelljen feldolgoznia. Zajra figyelek fel, mely gondolataimból kizökkent. Riadt vadként torpanok meg, mellyel egyidejűleg dalom is elcsitul. Csupán a természet nappali zörejei hallatszanak. És még valami más is. Léptek zöreje, mint dajkamesékből ismert óriásé, úgy rázza fel az erdőt. Ember… húzom el szám felismerésképpen. Mostanában mindenhol ott vannak. Érzem, hallom őket, mint vérszívó úgy tapadtak rá az erdőinkre, a mezőinkre, a földjeinkre. Lépteim a hang irányába visznek, hogy megismerjem a hang forrását. Hiába megvetem őket, kíváncsiságom egyre hajt, míg meg nem pillantom nem messze tőlem a lányt, aki az ösvény egy elágazása előtt láthatóan tanácstalanul néz szét. Tán nem tudja merre menjen, eltévedt vagy csapda épp csapdába csal engem. Hát tégy próbára. - Arra nem mennék a helyedbe – szólók utána, amint úgy látom kiválasztja úticélját és elindulna jobbra. Persze ha feltételezéseim nem csalnak egy szavam sem érti. Mindenesetre ezt most egyúttal könnyen kiderítem.
Egészen mozgalmas a mai napom. Bezabálom a reggelit, megmosom az arcomat, magamra kapom a túrabakancsom, a táskámba rakom a műszereimet, és úgy indulok el hajnalban, mintha csak ágyúból lőttek volna ki. Csak úgy porzott utánam minden, ahogy bele vetettem magamat a táj érdekességeibe. Gombák, spórák, virágok, nedveik, fák, gyümölcsök, néhány állati ürülék összeszedésével telt a délelőttöm. A délutánom a vizsgálatukkal fog telni, de először is érjek haza. A kettő közti időt egyébként felfedezéssel, feltérképezéssel akartam tölteni. A kütyümet használva és bámulva sétáltam éppen egy ösvényen. Mentem, mentem, mendegéltem, amikor aztán hirtelen egy elágazáshoz jutottam. Hmm... Jobb, vagy bal? A műszerre néztem. Végül is. Egyik a másik után is jó lesz. Már éppen léptem volna egyet, amikor egy hangot hallottam meg magam mögött. Ocantis. Megtorpanva hátra néztem. Readash-el tanulgatom a nyelvet, én is tanítom őt. A "nem"-et például már fel ismerem, illetve a tagadást. Na ez most melyik? Nem kéne itt lenne? Ne mozduljak? Ne menjek tovább? Vagy valami ezektől is teljesen eltérő dologról van szó? Pislogva figyelem a fekete hajú, rendesen megpakolt nőt. Talán kereskedő lehet? Ennyi cuccal.. Hacsak nem költözik. - Nem? - ismétlem meg az ő szavát és körbe nézek kérdőn. - Nem? - és itt magamra mutatok. Édes drága jó egek, de utálok majmot játszani, de ha egyszer nem beszélem a nyelvüket, akkor kézzel lábbal fogok kommunikálni.
Megtorpan, de első ránézésre nem mondanám szívbajosnak. Nem rémítik meg szavaim, az, hogy egyáltalán megjelentem. Mondhatni egész otthonosan mozog e tájon és már csupán ez dühöt kelt bennem. Úgy járnak-kelnek a földjeinken, mintha az teljesen természetes volna. Mintha a sajátjuknak éreznék az Ocant. Egyáltalán nem úgy tűnik, mintha rövidesen el szeretnék hagyni a bolygót. Sőt… Egyáltalán nem meglepő, hogy Földjük pusztulásra ítéltetett. Nem tisztelték kellőképpen. Beszennyezték, mint az Ocant fogják, ha nem teszünk ellene. Közelebb lépek a lányhoz, ki fiatalnak tűnik és meglepő módon nyelvemen kérdez vissza, vagy csupán kiragadott szavam ismétli, mint a madár, mely kiválogatja a számára legkönnyebben ismételhető szót és ismétli, míg az őrületbe kerget vele. - Nem – mondom újra határozottabban, kihangsúlyozva a tagadást, némileg a fejemmel is intve, mondandómat megerősítve – Nem kellene itt lenned – az viszont elgondolkodtató, hogy fiatal emberfatty létére egyedül kóborol erre. Vagy tud valamit, vagy épp az ellenkezője. Vizslatva próbálkozom kideríteni célját ezért némileg közelebb megyek hozzá, csökkentve evvel a kettőnk közti távolságot. Nincs semmiféle fenyegető mozdulataimban, azt azonban nem rejtem véka alá, hogy nem szívesen látom erre, de felkelti érdeklődésem a valami, amit a kezében tart. Tájékozódik vele tán. Franc tudja. Kellemetlen szag veszi őt körül, mintha nem is tudom, de minimum szarba nyúlt volna. – Ezzel akarod magadtól távolt tartani a vadakat? – kérdezem lényegében teljesen feleslegesen, de hogy értse mire célzok, kezem orrom elé teszem, arcomra némi undor ül.
Oké, nem sok tapasztalatom van az ocantisokkal, de azért a nő arca elég kifejező. Vagy lehet, hogy neki mindig ilyen mogorva az arca..? Mondjuk szerintem minden ocantis bizalmatlanul fogadja az embereket. Nem ő az első, akivel találkoztam, de nem is a századik. Mondjuk nem is csodálkozom. Olvastam róluk. Ha úgy fogadnak minket, mint az indiánok a múltunkban, hasonló lesz a sorsuk is. A bizalmatlanság teljesen jogos a részéről. Közelebb lép, ismételten hallom a "nem"-et a mondatában. Nem tűnik támadónak, csak .. nem tudom. Bosszantom? Az is elképzelhető. Újra megszólal, de ezúttal testbeszéddel is jelzi, hogy mire gondol. Szagok. Ó hát persze! Mint akiben lámpa gyúlt, felragyog az arcom. Leguggolok, leteszem a nagyobbfajta oldal táskám a földre és felnyitom a tetejét, ezzel felfedve a hölgy előtt a tartalmát. Gumikesztyű spray, különböző méretű csipeszek, hálók, két sötét monitorú, kikapcsolt volentisi szerkezet, hőmérő, tompa és hegyes végű tűk. Üvegcsék tucatjai, mindegyikben különböző dolgok, de a legtöbbjük kártékonyságáról, veszélyességéről ismerhető az ocantisok között. Mondjuk mert mérgezőek például. Levélfajták, virágfajták, föld és ásványminták, van amelyikben víz is van, többekben rovarok, férgek, fák és növények nedvei, gombák... és természetesen a penetráns szag okozója, egy bélsár darab. Alig nagyobb a hüvelykujjam körmöménél, jól lezárt üvegben van, és még is érezni a szagát. Pont ez keltette fel az érdeklődésemet. Az állatot nem láttam, ami maga mögött hagyta, az is lehet, hogy fán lakó. Nem tudom, de nem volt túr termetes kupac. Talán területjelölésre van, vagy ragadozó elriasztására. Jó magam nem undorodok a szagoktól. A laborban ammóniával, meg mindenféle szagú, állagú dologgal dolgozom, illetve dolgoztam. Penészes, rohadt dolgok, ilyenek. Egy füzet is be van simítva az üvegcsék mellé, benne részletes egész, és keresztmetszeti, de színtelen rajzok a táska tartalmáról, illetve még egy csomó másik dologról, amelyeket láthatóan nem ma fedeztem fel. Sajnos, amíg az írópadom meg nem javítom, nem tudok másba jegyzetelni. A kütyü a lezuhanásomkor romlott el, és kellene hozzá egy mágnes, de sajnos olyat nem könnyű találni. Miután feltártam a táskámat, felállok a guggolásból és rámutatok a táskára. - Tessék. - ezzel megelőlegeztem a bizalmat, hogy nem fogja tönkre tenni a dolgaimat. Ha szeretné, átnézheti a táskát, a dolgokat, amiket összegyűjtöttem. Természetesen fegyvert nem fog találni, egyetlen kés van nálam, az se a legélesebb és láthatóan a gombákat, nővényeket vágtam vele.
//Szia! Nem tudom, mikor fogok tudni írni legközelebb, most volt lehetőségem, ki is használtam gyorsan!//
Meglep a lány viselkedése. Szinte már-már barátságosnak mondható, mintha olyan természetes lenne, hogy erre lófrál és ki tudja mit csinál földjeinken. Mérgezi vizeink, állataink. Elém tárja táskájának tartalmát. Tán, hogy elhiggyem nem tett semmi olyasmit, ami kiválthatja ellenszenvem irányába. Ezzel elkéstél kislány. - Nem szolgáltam rá a bizalmadra, jobb tennéd, ha megválogatnád kit engedsz magadhoz közel. Bizalmatlanságom ellenére közelebblépek, belelesek táskájába. Vizslatom annak tartalmát, előbb csak tekintetem veszi leltárba holmijait, majd minek után jobban felkelti érdeklődésem leguggolok a táska mellé de szemmel tartom az emberlényt. Lehet csapdának szánta a táskát és kíváncsiságom kihasználva mondjuk fejbe vág valami erre alkalmatos tárggyal. Hallottam, hogy van köztük olyan aki barátságosan viselkedik, de mindez csupán a máz, mi eltakarja igazi valójuk. Én legalább nem ámítom. Azt látja rajtam, amit gondolok. Kiveszem a táskából a vékony anyagú, nyúlós valamit és formálni kezdem ujjaim közt. Széthúzom, elengedem, csattan. Fölösleges, félrerakom. Komolyra vált tekintetem amikor az üvegcsékbe zárt növényekre siklik pillantásom. Kérdőn tekintek rá. - Mit csinálsz velük? – kérdezem, mintha válaszra számítanék. Azért felemelem az egyik üvegcsét, hogy értse érdeklődésem tárgyát. Majd a füzetre esik pillantásom és kezd tisztulni a kép. Kiveszem és lapozni kezdem az oldalalkat. A papírra vetett betűkön siklik végig ujjam, mintha attól megérteném. Kíváncsi vagyok mennyire van képben a növények tulajdonságaival. Tudni akarom, hogy mire használja őket. Tanulmányozza vagy fel is használja? Nem tetszik ez nekem. Úgy érzem megfoszt ezzel valamitől, elveszi lényünk egy darabját. Elzárja, kisajátítja azt. Népünkkel is ezt teszik? Elviszik és tanulmányozzák? Kattan bensőmben valami. - Hová viszed ezeket? – kérdezem immár határozottan. – Mit csinálsz velük? – emelem meg a hangom, melyben nincs jele kedvességnek egy szemernyi sem. Családom jár a fejemben. Lehet ő el tudna vinni hozzájuk, akárhol is legyenek. - Vigyél magaddal! – mutatok magamra, majd a táskára. – Vigyél oda, ahová ezeket viszed. Érted? – kérdezem ellentmondást nem tűrő hangon, majd visszaadom a táskát. Jelzem, hogy mehetünk. Intem kezemmel, hogy mutassa az irányt, előre engedem.
Csendben figyelem, ahogy átnézi a táskát. Türelmesen, kezemet hátam mögött összekulcsolva nézem, ahogy játszik a gumikesztyű maradékával, aztán kérdez valamit, és felemeli az egyik növényt. Halovány mosollyal mutatok mutató ujjammal a fejemre, rá is bökök kétszer, majd a füzetre mutatok. Ennél jobban nem tudom kifejezni, hogy tanulom, miből áll a környezetem. Ahhoz, hogy később akár egyedül is túl élhessek az Ocanon, ahhoz ismernem kell, mi az, amit ehetek, mi az, amit nem, amit kerülnöm kell, amire figyelnem kell. Ezeket az információkat megkaphattam volna a telepesektől is, de azt a helyet per pillanat kerülöm. Aztán a nő nyugodtsága valamiért egyik pillanatról a másikra eltűnik. Hevesen bezárja a táskát és valamit magyarázva a kezembe nyomja. Értetlen arccal nézek rá, nem tudom, min akadt ki. Náluk is biztos vannak tudósok, valahogy el kellett jutniuk erre a fejlettségi szintre. Oké, nincsenek még az űrkorszakban, mint mi, de egy-egy találékony ocantis már használhatna a képességeikkel gőzgépeket. Kissé bosszús, még mindig értetlen arccal veszem vissza magamra a táskát. Ez a nő olyan, mint valami rendész? Átkutatott, nem talált semmit, aztán most rossz a kedve? Vagy mi baja van? Mindegy. Ismét aktiválom a szenzorom, amivel a kereszteződésnél babráltam. Szerintem azt akarja, hogy induljak tovább, szóval végül a hegy felé vezető utat választom. A térképezőn persze megjelenik a rácsos minta, amelyen a tengerszintnek megfelelő eltérések vannak: egy domborzati térkép, csak nem színekkel, hanem vonalakkal. Oldalt feliratok, mellettük különböző színű pontok. Jelmagyarázat. Az egyik sarokban, eldugva van is egy pont, jelezve, hogy abba az irányba megjelöltem valamit. Azért is indulok felfelé, mert a hegyen, illetve a hegyben lehet némi esélye annak, hogy magnetitot találjak. El is indulok arra, közben azért néha hátra nézek. Most követ engem? - Nem tudom, mit akarsz tőlem. Én csak felfedezek. - nem mintha egy szavamat is értené, de hátha csak teszi az eszét. Bár ezt kétlem, nincs olyan helyzet, ami indokolná a kommunikáció akadályozását. Elmerengek. Kellene egy szótár... Azt biztosan letölthetnék a főrendszerről, adatbázisról. A fenébe, egyszer csak el kell mennem a telepesekhez. Egyébként, ha nem szól hozzám egy ideig séta közben, akkor biztosan sikerül elmerülnöm a gondolataimban, és megfeledkezni arról, hogy itt van. Ugyan úgy figyelem a környezetem, a hangokat, megvizsgálom a számomra érdekes növényeket (bár ebből kevés van, amit már ne ismernék), és az állati nyomokat a földön, a fákon.
Kedd Feb. 13, 2018 12:50 pm
