Elsőnek, egy hab gömb találmeg, majd valaki a nyakamban köt ki, még hozzá a kapitányék fia az hagyom ott had legyen neki is egy jó napja. Közben, hallani Alexet aki beakar húzni a kapitány nak, a kialakult helyzetér, amivel nekem semmi bajom, talán kivéve mikor vissza fog térni a gravitáció, és minden bizonnyal a hátsom fog késöbb fájni.

Beleborzongok, ahogy meghallom a feleségem suttogását. Szinte semmi nem számít ettől a pillanattól. Szinte. Azért vetek egy pillantást, hogy hova lett a gyerek, de látom még mindig Jaina-n lovagol. Szegény lány. Viszont, abban mindketten egyetértünk, hogy rá merjük bízni a gyereket. Tavaly ilyenkor ő mentette meg, így ez nem is kérdés, ezért mosolyogva visszafordulok Pressia-hoz.
-A végtelenbe és tovább.
Felkapom őt a vállamra, amikor a gyerek másfelé néz, és kiszökkenek vele a teremből.

KicsiE közben megpróbál finoman lemászni Jaina nyakából. Nem azért, mert kényelmetlen lenne, csak látja, hogy épp a panellel ügyködnek, és nem akarja palacsintává nyomni őt a tonnáival. Mászás közben vet egy pillantást Freya-ra és powira, és sóhajt egyet szomorúan. Szándékosan nem néz Azi felé.

Egy pillanatig a Dokira meredek. Aztán vissza a tabletre. A ketyere lemerül. De még pont elcsípem az infót, amit akartam.
-Nem dolgozom ingyen. Meglesz az ára, Doki. – De mivel én is szabadulnék innen. Elegem van a vízből, a habból és úgy az egészből. Tehát, beszélhetünk arról, hogy el kéne húzni innen a csíkot és ebben kölcsönösen is segíthetnénk egymáson.
-Adja a kezét… el kéne érnünk azt az asztalt…. – bökök a fejemmel a céltárgy felé finoman. Az asztalban kell megkapaszkodni, manőverezni nehéz lesz. Ezért is csinálok vele két komponenses láncot. Az alkarját fogom meg és ezt várom el tőle is. Stabilabb a fogás. Aztán rá villantom a tekintetemet. Indulunk. Ellököm magunkat a plafontól.

Tárgyalhatunk a fizetségről 1g-nél? Bedugult orral nem tudok gondolkodni... - felelem még mindig eléggé zavarban, de azért adom a kezem és jól megszorítom az övét, úgy, ahogy ő is teszi az enyémmel. -Azt ott? - Nyilvánvaló, melyiket, de muszáj mondanom valamit, ahelyett, hogy csak pirulgatnék. Kinyújtózom és ahogy Ellöki magát a plafontól, elindulunk az asztal felé. Némi bénázás után sikerül elérnem a rögzített bútordarabot, és magamhoz húzhatom mostmár a gépészt. - így jó lesz? - kérdezem, miközben a fal felé próbálom oldalirányba terelni, hogy elérje a panelt, és közben olyan arcot vágok, mintha egy kamiont vonszolnék éppen.

-Lehet inkább kígyónak kellett volna öltöznöm, vagy annak a szörnyek, aki megkóstolta a lábam.-Hisz az is hasonlított a Földön élt kígyókhoz, csak sokkal, de sokkal nagyobb volt. Sajnos, vagy sem nem fogom elfeledni azt a napot. Nagyon szar volt az, de nem csak a lábam miatt. Az egész el volt cseszve.
-Rendben! Akkor lejjebb kellene kerülnünk.-Körül nézek. A közelben találok is egy asztalt. Szépen megfogom Powell kezét, majd ellököm magunkat a faltól és igyekszem elkapni a kiszemelt fix tárgyat.

Kicsi E nem marad sokáig a nyakamban, bár nem terveztem el zavarni. Látom, hogy Freyáék felé tekint, akik már a rögzített asztalok felé tartanak, hogy megkapaszkodjanak, és hallok egy halk sohajt felőle.
- Gyere, mi is fogódszkodjunk meg egy asztalban. - Érintem meg óvatosan a vállát, és ha megfordul és követ, indulunk a hozzánk leg közelibb asztalhoz.

-Igen. – Vágom rá a választ. Jelenleg épp én sem tudom, mit fogok fizetségül kérni tőle. De nem hagyom sokáig kétségek között. A nyilvánvaló kérdésre nem felelek, csak nem nézek rá szépen. Haladjunk kérem, haladjunk! Száraz cuccot akarok!
Mély levegő és nem baszom le, nem mert akkor megijed és baszhatom az egész akciómat. Tehát kivételesen magamban tartom a véleményemet a bénázással kapcsolatban. Közel a cél.
Jöhet az oldalirányú mozgás és meg is van a panel. A dokit fél kézzel tartom. Közelebb húzom.
-Van három egész másodpercetek megkapaszkodni! Nyomás a padló felé! – Hallatom a hangomat. A panelban kapaszkodom meg. A dokira is rá sandítok, hogy zöldül-e már a feje?
Amint az utolsó ember is talál valami stabilat, úgy, hogy ne zúzza magát össze, helyrehozom a kontárkodást.
A doki meg jobb ha kapaszkodik….
Padló érés után az ajtóhoz megyek és ha a doki szedi a lábait, magam előtt kiengedem. A maradóknak nem lesz bajuk már. Az ajtó melletti panelen állítok csak. Fényár helyett hangulatvilágítást kapnak. A többi már nem érdekel.

Kicsit azért megnyugtat, hogy nem most azonnal kell alkudozásba kezdenünk. Tényleg émelygek, zavarban vagyok, szájon át lélegzem és menekülhetnékem van egyszerre. Megoldjuk végülis, amit meg kell, de érzem a rosszallását. Nem nézek rá, de nem is kell, hogy tudjam, nagyon disztingváltan viselkedik, ami meglehetősen nehezére eshet, de azért csak összehozza valahogy. Nahát! Fél év terápia mégiscsak ért valamit. Ettől kicsit azért jobb kedvem támad.  Kapaszkodom, ahogy tudok; mostmár megint a hadnagyban és csak reménykedem, hogy senki sem fog balesetezni. Főleg én nem.... -  én kész vagyok! - Mondom neki, erősen megszorítva a vállát, és lefelé, a padlóra bámulok, méricskélve, vajon mekkorát fogunk döccenni.
Szerencsés földet érés után kap egy hálás pillantást. - Köszönöm! Nem felejtem el. - mondom neki mosolyogva, mielőtt kisurranok az ajtón előtte, egyenesen a rendelőm felé indulok.

//köszönöm a játékot, a kalandot. Öröm volt játszani veletek