Egy ocantin nyelven írt könyvet lapozgatok, miközben igyekszem az írásban megszerzett tudásom alapján megfejteni az olvasmányt. Az elmúlt két év törekvéseinek hála, egy helybélivel folytatott beszélgetés során alig ütközöm akadályokba, az olvasás azonban egészem más. Küszködöm vele, annak ellenére, hogy most úgy teszek, mint akinek nem okoznak problémát a különös írásjelek. Nem könnyíti meg helyzetem a mellettem lassan fél órája ácsorgó fiú, akire rá sem hederítettem, amióta belépett ide. Feltűnően nem. Ahelyett, hogy rá figyelnék és kideríteném, hogy mit akar, két lapozás között sandítok rá, hogy felmérjem, ki is ő.
Túlontúl fiatal, alig lehet idősebb a fiamnál, ennek ellenére rendkívül kitartó és türelmes. Fegyelmezetten áll, szinte nem is rezzen. Az oldalra pillantásokból úgy tűnik, nem toporog a kényelmetlen helyzetben. Tűri mindazt, amit döntésem miatt el kell most viselnie, s nem szólal meg engedély nélkül, miközben én szinte már arra várok, hogy megtegye. A legtöbben már rég kinyögték volna a bajukat, vagy legalább szólásra kértek volna engedélyt, nem törődve azzal, hogy esetleg elfoglalt vagyok. Csendre intésükkor elmentek volna, hogy később kereshessenek meg, olyankor, amikor több időm van, egyes férfiak pedig… inkább megpróbálják elkerülni, hogy velem kelljen beszélniük, mert már tapasztalták, milyen vagyok. Azok a katonák viszont idősebbek, tényleg férfiak, nem úgy, mint ő.
Szemeim lehunyom néhány pillanatra, majd újra a könyvre irányítom gondolataimat. Gyorsan haladok a sorokkal, most már nem foglalkozva az idegen szavak megfejtésével. Azokra koncentrálok, amiket gyorsan, többnyire gondolkodás nélkül el tudok olvasni, ezzel gyorsítva haladásom. Ez a kadét talán azt sem tudta sokáig, mi az a könyv. Valószínűleg a hajón született, akárcsak gyermekeim. Kiképezték, úgy, mint őket, majd úgy döntött, a katonaság kötelékében marad. Vajon az enyémek hogy döntenek majd? Hamarosan választaniuk kell, talán már meg is tették… Lehet, hogy egyikük éppúgy katona maradt, vagy talán mindkettő, így tolva el néhány évvel a kényszerházasság terhét.
Ujjaim közt tartom a következő oldal sarkát, de nem lapozok. Kezem megállt, s bármennyire szeretném, nem hajlandó tovább mozdulni. Valószínűleg azért, mert nem akarom eléggé. Elbizonytalanított ez a kölyök, pedig semmi közöm hozzá, s érzem, hogy nem sokon múlik, hogy láthatóan is tudomást vegyek róla.

Bármennyire próbálom elterelni gondolataimat, minduntalan gyermekeim jutnak eszembe. Fogalmam sincs, hogy mi van velük, nem kapok róluk hírt, ahogyan arról sem, hogy kérvényem eljutott-e a Consiliumig. Az elutasító iratok tömegével állnak fiókomban, arra várva, hogy a beleegyezés megérkezése után, egyszerre elégethessem őket a fiam és a lányom társaságában. Túl érzelmes, tudom, ugyanakkor ez a gondolat vesz rá arra, hogy továbbra is próbálkozzam. E nélkül az elképzelés nélkül talán már feladtam volna, s ha nem is választottam volna a megbékítő halált, akkor sem mondhatnám el, hogy élek. Igaz, talán már most sem mondhatom.
A közelgő léptek hallatán megrezzennek vonásaim. Továbbra sem tekintek fel a könyvből, nem vagyok kíváncsi az újabb jövevényre, aki valószínűleg egy újabb katona. Lehetséges, hogy ugyanazon okból érkezik, amiért a kadét még mindig mellettem ácsorog. Ez a gondolat csupán addig él bennem, amíg meg nem hallom az ismerős hangot. Tekintetem felvándorol az érkezőre, s kis mosoly kúszik képemre, amikor meghallom a fegyelmező szavakat. A fiú nem ellenkezik. Egyszerűen végrehajtja az utasításokat, majd tovább ácsorog, immáron büszkébb, egyenesebb kiállással.
- Katrina Gardel hadnagy. Precíz, ahogy az elvárható – mosolygok rá elégedetten.
Megmenekültem. Rég volt már, hogy utoljára láttam. Még gyerek volt, amikor először találkoztunk, szülei felügyelete alatt, akik előszeretettel irányították lányuk életét. Túl fegyelmezett volt akkoriban, ugyanakkor ez a vonás a későbbiekben sem változott. Alaposan belé nevelték a Volentisen. Kérdését hallva egy szék felé intek kezemmel. Örülnék neki, ha csatlakozna, főleg, hogy minél tovább tart ez a beszélgetés, annál később kell foglalkoznom ifjú kadétom ügyével.
- Távolodjon el, Kadét! A sarokban gyakorolhatja a helyes testtartásban ácsorgást, amíg be nem fejezzük a dolgunkat – intézek hozzá néhány szót, most először, amióta eljött hozzám.
A fiú engedelmesen biccent, majd hátrál. El is mehetne végre… Az eddig lapozgatott könyvet összecsukom, tenyereim pedig borítójára lapulnak. Ha alacsonyabb rangban lennék, valószínűleg már jelentették volna valakinek, hogy ocantisoktól kapott könyveket olvasok.
- A fentiek nem sűrűn teszik le ide a lábukat. Mi hozott a földön járók közé? – pillantok a nőre, aki mostanra talán már helyet is foglalt.
Azért szoktam ide elvonulni, mert úgy vélem, nem sokan használják ezt a helyet. Nem árultam el senkinek, hogy szabadidőmben itt olvasgatok, hogy ide vonulok magányomban, erre ő a második ember, akivel ma találkozom. Az első a most már sarokban álló kölyök, aki valamilyen csoda folytán megtalált, a második pedig ő, bár sejtésem szerint ő nem pont engem keresett. Inkább a könyvek miatt jöhetett.

Egy jó katona… Engedelmes, nem kérdez, mindig követi a parancsot, miközben mentes marad azok negatív hatásaitól, bármennyire ellenkezzen elveivel. Kitartó, megadja a kellő tiszteletet feletteseinek, s csak akkor beszél, ha engedélyt kap rá, vagy ha kérdezik. Egyenruháját büszkén viseli, feltalálja magát a bonyolult helyzetekben, ugyanakkor kész eldobni az életét az emberiség érdekében. Azt hiszem, ilyen egy megfelelő katona a Consilium mércéi szerint. Parancsra ölnek és halnak, bármiféle ellenkezés nélkül. Abból, amit tudok erről a nőről, Katrina Gardelt jó katonává nevelték.
- Jobban szeretem, ha saját maguk jönnek rá a hibájukra és kijavítják magukat. Tekintve, hogy a kadét előtt ezúttal nem állt megfelelő példa, szüksége lehetett az útmutatásra. Köszönöm, hogy magára vállalta a feladatot!
A kadét eltávolodása után igyekszek lejjebb adni a formaságokon, és valamivel közvetlenebb szavakkal szólni a nőhöz, láthatóan mindhiába. Azt hiszem, bár arra törekvő kísérletem, hogy Katrina kevésbé hivatalos módon szóljon hozzám megbukott, nem okozott csalódást. A családja mindig véresen komolyan vette a formaságokat, nem csoda hát, ha nehezére esik emberibben társalogni. Ebben igencsak különbözünk. Én már azelőtt éltem, hogy az emberiség elhagyta volna a pusztuló Földet. Családomnak annyit sikerült elérnie, hogy az alvók közé jussak, s még ha ők nincsenek is velem, tanításuk megmaradt, a szerető szülők emlékével együtt. Ez az, amit egyelőre képtelen vagyok tovább adni saját gyermekeimnek.
- Erről sokat nem mondhatok, de az egysége néhány napon belül visszatér, a tervek szerint – közlöm vele a még megosztható információt.
Szeretem tudni, hogy a katonák mikor és merre mennek, valamint hogy mennyi időre. Többek között ez is feladatkörömmel jár, s bár a konkrét részletek nem nyilvánosak, ennyit tudathatok a hadnaggyal. Ennyit megérdemel, főleg, hogy most pont olyan ügyről van szó, amiről tudomásom van. Nem egyszer előfordult már, hogy megkerült minket a parancs, hála a Consilium ténykedéseinek. Fogalmam sincs, miért van ez a játék, talán csak arra kíváncsiak, hogy nekiállunk-e kutakodni az esetek kapcsán, de én úgy gondolom, valami komolyabbról van szó.
Tehát tényleg a könyvek miatt van itt. Ajkaim kisebb mosolyra rándulnak, mielőtt lehúznám kezeim az előttem lévő könyv borítójáról. Az ocantin írásjelek jól láthatóvá válnak, én pedig egy könnyed mozdulattal fordítom a kötetet Katrina felé. Nem tudom, hogy mennyit tud róla, de ártani nem árthat, ha megnézi, hogyan is néz ki.
- Nos, tekintve, hogy a Földről megmentett, kézzel fogható könyvek többsége itt kapott helyet, igaznak mondanám – dőlök hátra székemben, nekitámasztva hátam az egyenes háttámlának – Az ehhez hasonló, ocantin nyelven írt könyveket, a bolygó eredeti lakóitól kaptuk ajándékba.
Erről talán kevesebben tudnak, mint gondoltam. Arról, hogy könyveket kaptunk ajándékba, amik itt megtekinthetőek. A Consilium törvényei szerint, nagyon kevesen érintkezhetnek a helybéliekkel, s még kevesebben sajátíthatják el azok tudását. Az erejük fenyegetés lehet számunkra. Ha megelégelnék az ittlétünket, valószínűleg elég hamar elkergethetnének minket, figyelembe véve a lent lévők létszámát. Fegyverek és kiképzés ide, vagy oda, úgy vélem, alul maradnánk, éppen ezért, jobb, ha békésen intézzük el a nézeteltéréseket.
- Úgy gondoltam, hasznos lehet, ha tisztában vagyunk a bennük leírtakkal. Azt hiszem, nem véletlenül adták pont azokat a könyveket, talán megismerhetjük belőlük néhány szokásukat, de… Az ocantin írásjelek megtanulása sokkal nehezebb, mint a beszéd elsajátítása.

Szinte magam előtt látom a példát, ami megmutathatta a hadnagy egykori hibáit. Valahányszor láttam az apját egy helyben állni, engem egy betonból öntött oszlopra emlékeztetett. Nem egyszerű megfelelni az igényeinek, nekem sem volt az, de átvészeltem, akárcsak a lánya. A tőle tanult egyenesség még mindig tartásomban van, csakhogy mivel figyelmen kívül hagytam a fiút, az sem lett volna helyénvaló, ha helyre igazítom.
- Ha pedig túl sok hibát látunk valakiben, abban nehéz megbízni, igaz? – teszek fel egy költői kérdést.
Mindenki azt szeretné, ha a harctéren egy erős, magabiztos katona védené a hátát, aki kevés hibát ejt. Tökéletes társ sosincs, ha a képességekben meg is felel valaki, akkor biztos, hogy a jellemében akad olyasmi, amit nehéz elviselni. Ezek közül én sem vagyok kivétel.
Magamnak nem nehéz beismernem, hogy egy kicsit irigykedem az előttem ülőre. Szabadnapján dönthet úgy, hogy lejön közénk és meglátogatja testvérét, én azonban nem mehetek fel. A katonák, vagy a lakosok jelentős része még mindig inkább engem zargat, mint felettesemet, amit nem csodálok. Sokaknak nem tetszik, hogy tárgyiasít mindent és mindenkit, többek között nekem sem. Olykor jobb ötletnek találnám álmában megölni, semmint engedelmeskedni neki, csakhogy ha lebuknék, soha többé nem láthatnám gyermekeimet. Ez a gondolat mindig megálljt szab a gyilkos ötleteknek.
Biccentek egyet, hogy jelezzem, tudomásul vettem néhány napon belüli indulásukat. Ezek szerint már nem sokáig lesz idelent. Az általam nagyjából egy órája kiválasztott könyvet felé fordítom, s enyhén elmosolyodom, mikor feje enyhén oldalra dől. Régen sosem láttam tőle efféle reakciót. Meglepően emberi.
- Megtartottak festményeket is, holott mindről van digitalizált kép az adattárban. Mindez a történelmünk egy része, a kultúránk alapja. Vétek lenne megszabadulni tőlük, csak mert a számítógépek tartalmaznak másolatokat – felelem, lágyan mosolyogva.
Valamiért én még mindig sokkal jobban szeretem a kézzel fogható könyveket, pedig sokkal kevesebb van belőlük, mint a gépes rendszerünkben megtalálhatókból. Ami viszont teljessé teszi olvasásukat, az a könyvtár békéje. Az őslakókhoz fűződő viszonyunkról terjednek pletykák és valóságos információk is.
- Ezeket a könyveket nem sokkal a letelepedésünk után kaptuk, és bár nem mondható felhőtlennek az ocantisokkal meglévő viszonyunk, diplomáciai úton elsimíthatók a konfliktusok. Ebben nagy segítségünkre vannak a törvények, amik tiltják egymás megtámadását – magyarázom a helyzetet.
Azt is megemlíthettem volna, hogy a lázadók nagyban megnehezítik a dolgunkat és nem egy probléma miattuk alakult ki, de az túl hosszadalmas lenne. A lényeget így is elmagyaráztam, ami az, hogy egyelőre nincs szükség katonai beavatkozásra az ocantisok ellen. Ennek ellenére nem árthat, ha felkészülünk rá, bár nem szívesen támadnám meg őket, ha már egyszer befogadtak. Ami pedig a könyvet illeti… A megállapítás hallatán halkan kuncogok egyet, miközben mosolyom kiszélesedik.
- Örülök, hogy úgy tűnt – fogom halkabbra hangom.
Néha még én is csak a látszatból élek, ugyanakkor ezek a fajta hazugságok hamar igazsággá változhatnak. Minden azon múlik, mennyi időm és energiám van a beváltásukra, jelen esetben az ocantin írásjelek megtanulására. Az előttem ülő nő szemeibe nézek. Fogalmam sincs, mit szeretne megkérdezni tőlem. Sosem hittem volna, hogy valaha indiszkrét kérdések fogják őt foglalkoztatni. Azt hiszem, nem csak kis világunk változik, de a benne lévő emberek is.
- Egy feltétellel. Utána meg kell hallgatnia velem annak a fiúnak a baját – intek fejemmel a sarokban álló felé.
Azt hiszem, eleget várattam, ráadásul, ha ebbe az irányba terelődik a beszélgetés, jobb, ha csak magunk vagyunk. Szelíd mosolyomból nem engedek, viszont visszadőlök az asztal irányába. Alkarjaimat annak lapjára fektetem, miközben ujjaimat összekulcsolom, valamivel a köztünk lévő könyv előtt.

Kis híján megfeledkeztem arról, hogy a nő, aki velem szemben ül, a Volentis szülötte. Az emberiség által teremtett mini birodalomba született, nem tudhatja, mennyivel szabadabb volt minden előtte. Félig igazat tudok neki adni, de nagyobb részben nem. Én igenis szeretném, ha a gyerekeim megtapasztalnák, milyen érzés lapozni egy könyvet.
- Azt mondja haszontalanok, mégis azért jött ide, hogy megnézze a könyvtárat – közlöm észrevételemet.
A régi eszmék már rég nem léteznek. A Consilium már akkor újakat gyártott, amikor az űrbe küldte azt a néhányezer embert a pusztuló Földről. Ennek ellenére, a kultúránk nem maradt ott, sem a történelmünk. A múltunkban rejlik mindaz a tudás, aminek hála a mai napig életben vagyunk. Persze… mindez felfogás kérdése. Ez csak a saját véleményem.
Beszélgetésünk egyre komolyabb irányba terelődik. Át kell gondolnom, hogy mit válaszoljak, nehogy valami olyasmit mondjak, amit nem kellene. Mindenről meglenne a véleményem, beleértve a törvényeinket és az ocantisokat is. Ahhoz képest, hogy mondhatni rájuk törtünk és behatoltunk a területükre, elmondhatjuk, hogy meglepően barátságosan fogadtak minket.
- Minden törvényünket valószínűleg nem, de nem is kell nekik. A meg nem támadási egyezményt azonban az ocantisokkal közösen hoztuk létre. Fogalmam sincs, hogy meddig lesznek békések, de ugyanez igaz fordítva is. Ők sem tudhatják, mikor kapunk parancsot arra, hogy használjuk mindazt, amit magunkkal hoztunk. Ha engem kérdez, a kölcsönös gyanakvás természetes, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy mennyire elzártan élünk egymás mellett.
Ez ismételten csak a saját véleményem, de ennél jobban nem tudok rá válaszolni. Pontosabban… talán mégis, de azt mégsem mondhattam neki, hogy szerintem a béke addig tart, amíg megmaradunk a hátsónkon és megelégszünk azzal, amit kapunk, holott ez az igazság. A gond csak az, hogy az emberiség vezetői kapzsi emberek hírében álltak, amióta világ a világ. Nevezhették őket bárhogyan, mindig többet és többet akartak. Pénzt, hatalmat, területet…
A könyv gond nélküli olvasásának felvetésére adott reakcióm láthatóan meglepi. Szerintem közel sem furcsa, tekintve, hogy bár szóhasználatunk hivatalosnak hat, mostanra már hétköznapinak mondható témáról beszélgetünk. Attól, hogy katona vagyok, még ember is. Legfőképp ember, talán ezért is fájdalmas néha, ha katonaként kell viselkednem. A kikötésembe viszont beleegyezik, úgyhogy felkészülve várom azt a bizonyos indiszkrét kérdést. Azt hittem legalábbis, hogy felkészültem, de amikor megkapom, még én magam is meglepődöm. Kezemmel intek a sarokban lévő felé, hogy közelebb jöhet.
- Igen, találkoztam már néhánnyal – adok választ, amíg a fiú ideér.
Most még jobb ötletnek tűnik dönteni felőle, mielőtt tovább folytatnánk a beszélgetést. Úgy vélem, a hadnagynak komolyabb kérdései is akadnak a helybéliekkel kapcsolatban, de át kell gondolnom, miket mondhatok el neki. Az, hogy kapcsolatot teremtsenek az őslakosokkal, nem sok embernek engedett meg. Rangomból fakadóan nekem lehetőségem nyílt rá, de a flotta… Nem hiszem, hogy engednék, hogy ilyenekkel foglalkozzanak, amikor az ő dolguk az űr kutatása.
- Remélem felkészült, Hadnagy. Hajlandó volt eddig várni, tehát eltarthat egy darabig a mondandója.