- Benett! A Consiliumtól keresik! - hallottam az egyik katona hangját, miközben épp a telepesek számára kialakított téren szedtem a lábaimat sebesen. Még nincs két órája hogy visszaértem az ocantisoktól, és máris megtaláltak. Tudom, hogy jelentést kellene adnom, hogy el kellene árulnom valami titokfélét azzal kapcsolatban, hogy miben is rejtőzik az erejük, vagy hogy hogy lehet őket leigázni, azonban eszembe sincs semmi ilyenről beszélni, na nem mintha tudnék ilyenről. Félénk nép az ocantis, kiállnak a tagokért, és ilyen belső információt nem osztanak meg velünk, velem. Nem fogadtak még annyira a bizalmukba, és talán sejtik is, hogy én kis hal vagyok csak az óceánban, és hogy hiába minden szimpátia velem kapcsolatban, a döntéseket nem én hozom. Vagyis de, egy döntést hozok én, az pedig bőven elegendő. Vajon lenne értelme elárulnom őket? Őket, akik otthont adtak, földet adtak, akik miatt tovább létezhetünk a csillagok milliárdja között? HIszen ez, ami van, nem a Consilium érdeme, mégis úgy tesznek, mintha jogosan illetne minket a föld a lábunk alatt. Jogot formálnánk egy olyan területre, melyre nem a mi lábunk lépett először, meghódítanánk, holott nem minket illet. Senki nem vágyik háborúra...
- Jövök, jövök! - mondom morogva, majd sebesen átrohanok az ellenőrző kapun és a kommunikációs szobába lépek. Én vagyok az egyetlen, akinek joga van itt lenni, a katonákon kívül, ez pedig elkeserítő. Szám gunyoros fintorba szalad, miközben helyet foglalok a bőrből készült székben, és az elém kivetülő képre fókuszálók. Már inkább nem is mondok semmit, azzal kapcsolatban, hogy megint Vele kell beszélnem. Az elmúlt időszakban, csak hozzá volt szerencsém, és egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy jópofát vágjak hozzá. Annyira arrogáns, hideg, számító és szemét. Igen, talán ez lenne a legjobb szó rá..  a rohadék jelző.
- Nos, megtudott valamit? - szegezi nekem a kérdést, én pedig a fejemet ingatom.
- Hát az kár. Tisztában van azzal, hogy mi is a feladata? Hogy fenntartja az egyensúlyt, és közben információkat szolgáltat?! - újabb eldöntendő kérdés és megerősítésre váró mondandó. Bólogatok, mert jobb ha inkább nem is szólok semmit.
- Remek! Örülök, hogy nem hülye, és a felfogásával sincsenek problémák. Eltelt két hét, és nem kaptunk magától semmi érdemlegeset. Az idő szorít, és ha nem siet... - hallgat el, én pedig felcsattanok, és bár játszom a kemény férfit, mégis a bensőm megremeg a ki nem mondott szavak súlya alatt.
- Akkor mi lesz? Hogy szerezzek információt, ha nem hagynak dolgozni? Mindent megszabnak, semmit nem lehet, hogy bízhatnának így bennem, ha örökké katonákkal a seggemben kell mászkálnom a területükön? - szegezem neki én is immár harciasabban a kérdést, és valahol mélyen reménykedem abban, hogy nem kapok rá választ.
- Magányra vágyik, Benett? Azt akarja hogy ne legyenek a nyomába?! Hát jó! Legyen így! Viszont akkor kénytelen leszek határidőket szabni! Ugye tudja, hogy azzal hogy spermát adott, és nem nősült meg, még nincs minden elintézve? Eddig vártunk a húgával kapcsolatban, viszont én a helyében kezdenék gondolkodni azon, hogy milyen társat szeretne mellé választani. Három hónap múlva betölti a tizenhatot, és onnantól már érett korba lép! Tudja ez mit jelent, ugye? - hallgatok. Hallgatom a vonal túl felén lévő férfi gúnyos hangját, a fenyegetés élét, baritonjának mélységében. Soha nem gondoltam volna, hogy meg fognak fenyegetni, hogy ennyire gyorsan kell döntenem. Hogyan is választhatnék, hogyan is dönthetnék? Hiszen egyik oldalon ott a húgom, a másikon egy nép, melynek értékrendjét inkább követném, mint a Consiliumét. Hogy áldozhatnám fel a testvéremet? Gyermek még, nem áll készen arra, hogy egy új életet hozzon a világra!
Az érzelmek kavarognak bennem, indulatokkal telítődik a testem, ám mégis csak meredten nézek magam elé.
- Igen, uram, tudom mit jelent! - válaszolom.
- Akkor jó, Benett! Három hetet kap! Hármat, és egy nappal sem többet! Ha nem szerez semmit, akkor a katonák közül fogom kijelölni a húgának a párját, én személyesen, és ha kell az egész telep szeme láttára fogom megtartani a megtermékenyítő ceremóniát. Mivel a kukorica megterem az Ocanon, akár még popcornt is csinálhat belőle arra az éjszakára! - hallom a gúnyos kacajt, majd az adás végét jelölő sisetergést. A kép elszáll, pont úgy, ahogy én is. Artikulálatlan üvöltés tör elő belőlem, kezemmel dühödten a szék karfájára csapok és addig verem, míg bütykeim fel nem szakadnak, és a vér aromásan fémes illata be nem tölti a helyiséget.
- Uram? - hallom a kérdést a hátam mögött majd a szánakozó pillantással bámuló katonára nézek. Arca egyébként érzelmektől mentes, kezében a fegyverét görcsösen szorítja. Inkább nem mondok semmit, nem szólok... hiszen mint mindenki, ő is letette a voksát valaki mellett. Azt hiszem nekem is muszáj...