„-Ülj egyenesen! Görbe lesz a hátad és egy férfinak sem fogsz tetszeni!... Máris sokkal jobb. Mindig ügyelj a tartásra!”

Édesanyám mindig is arra nevelt engem, hogy hogyan legyek igazi nő, hisz minden lánynak az a legfontosabb feladata a Volentisen, hogy férjet találjon magának és gyermeket szüljön. Az ő édesanyja is így nevelte, ezt hozta tovább magával. Mindig is szerencsésnek mondja magát amiért apámhoz adták. Már akkor is felnézett rá. Erős, helyes férfi, aki a hadseregben szolgál. Sok nő szerette volna őt férjéül, de anyám szerencsésebb volt. Nem volt szerelem közöttük, de idővel megkedvelték egymást, mára már nem is tudnák elképzelni egymás nélkül az életet, annak ellenére is, hogy apa kissé mindig is rideg volt.

„-Ne tedd keresztbe a lábad. Ez nem illő egy hölgyhöz. Lábfejedet akaszd be… Így látod? Sokkal elegánsabb! Igen így! Nagyon ügyes vagy! A régi hercegnők így ültek le mindig. Meg látod a kecsesség, az elegancia meghozza gyümölcsét.”

A mozdulataimon, viselkedésemen túl a műveltségemet is állandóan fejlesztenem kellett, hisz kinek kell egy ostoba nő? Igaz anya sosem ellenkezett apával. Mindig a férfi szava döntött. Lehet neked más véleményed, és ha szerencsés vagy meghallgatja, de nem lehet tiéd az utolsó szó. Mivel a mai világban a főzés kihalt, így ez a feladat a nőkről elhárult. Mondjuk sajnálom kicsit. Volt szerencsém kezembe venni pár könyvet, ahol a főzésről írnak, vagy éppen recepteket osztanak meg. Tudtak enni a földiek. Mindenesetre biztosan sokkal finomabbakat ettek, mint mi. De talán egyszer a mi világunkba is visszatér a főzés. Ha egyszer megtaláljuk az új otthonunkat.


„-Nehogy elkezdj nekem itt sírni! Egy katona sosem sír! Nem mutathatod ki az érzelmeidet, a gyengeségedet. Azzal csak az ellenségednek segítesz. Ennyi erővel akár magad is végezhetnél az életeddel! Nah gyerünk már, állj fel! … Gondolj bele, hogy a padlónak is mennyire fájhat a térded.”

Édesapám bár mindig is szigorú volt velem mégis éreztem, hogy szeret. Néha napján még a humorát is megmutatta nekünk. Sokáig próbálkoztak egy második gyerekkel. Nem kell mondanom, hogy édesapám nagy álma egy fiú volt, aki ő hozzá hasonlóan beáll majd a hadseregbe. Egyszer majdnem össze is jött, de sajnos végül nem maradt meg a magzat. Így egyedül maradtam és bár nem voltam fiú, de apám mégis minden áron katonát akart belőlem faragni. Mivel anyám szerint a férfiak szava dönt, így sok beleszólása nem volt a dologban.


"-Petterson! Már megint maga? Miért nem lepődöm meg? Fusson húsz kört! Az talán lenyugtatja magát!”

Hamar megkezdték a taníttatásom miután lemondtak a fiúgyermekről. Bevallom őszintén engem nem zavart a dolog, sőt! Valahogy izgalmasabbnak tartottam a fegyvereket, űrhajókat, mint az illemtant, a szépítkezést és miegymás. Persze ettől függetlenül én sem voltam vak. Mint minden lány én is örömmel legeltettem tekintetem egy-egy kidolgozottabb testű fiún… Vagyis pontosítok… A mai napig is örömmel legeltetem a tekintetem egy-egy kidolgozottabb testű férfin.

Sok barátot szereztem a kiképzés során. Pont olyanokat, mint amilyen én voltam. Aki ismeri a szüleimet, majd találkozik velem általában meglepődik, mert valahogyan, de a DNSembe több humor került bele, mint az övékbe. Nem voltam egy minta kadét… A többiekkel együtt szerettük néha megszegni a szabályokat, amivel a feletteseink agyára mentünk. Természetesen sohasem csináltunk akkora galibát, hogy utána kidobjanak minket. Tudtam nagyon jól, ha ez megtörténik, édesapám olyan szinten csalódik benne, hogy talán haza sem enged.

De mellettem szóljon az is, hogy lehet, hogy szerettem a csínyeket, de ha munka volt, akkor mindent beleadtam. Komolyan vettem a tanulást, ahogyan a feladataimat is. A kedvencem a repülés volt és a jelek szerint nagyon is jól csináltam. Hamarosan áttettek engem a flottára. Apám annyira nem örült neki, de ennek ellenére is büszke volt a lányára. Nekem ez meg nagyon is sokat jelentett. Így hát végül helyet kaptam a Jola hajón, ahol az egyik sikló büszke „tulajdonosa” lehettem.


„-Holnap leszel tizenhat éves! Felnőtt nő lett belőled. Egy gyönyörű és okos nő! Biztosan egy remek férfit fognak választani melléd. Az eddigieknél is szebbnek kell lenned holnap.”

Édesanyám egész életemben erre a napra készített fel, mégis mikor eljött valahogy nem éreztem magam késznek rá. Férj nekem? Nekem, aki szereti a szabadságot, a repülést?... Viszont én szerencsésebb voltam, mint a szüleim. Volt egy fiú, egy fiú, akivel nagyon jól kijöttem. Ő még nálam is őrültebb volt. Talán akár még legjobb barátomnak is mondhattam… Majd később a férjemnek.

Mikor végül kijelentették a szívem hevesen kalapált, az ajkaim széles mosolyra húzódtak és nem tudtam őket visszarendezni a normális állapotra…. Boldog voltam, hogy végül mellette kötöttem ki. Mondjuk valahol bíztam is a dologban, hisz lehet kötelezővé teszik a házasodást, de sok történetet hallottam arról, hogy sikeresen a kiválasztott egyénnel kötötte össze az életét. Gondolom a Consiliumnak is érdeke olyan embereket összepárosítani, akik eleve kedvelik vagy szeretik egymást. Így nagyobb eséllyel születik gyermekük.


„-Látja ott azt? Az a magzat! Szóval a jelek nem hazudnak. Ön tényleg állapotos! Gratulálok!”

A barátságunk az esküvő után csak erősödött. Nem csak legjobb barátok voltunk, hanem valóban szerettük egymást. Nem is kívánhattam egyebet… Na jó persze azért bennem is ott motoszkált a baba dolog, hisz minden nőnek a fejébe beleverik szinte már születésétől kezdve, hogy gyereket kell szülni, nem halhat ki az emberiség… Bár úgy hallottam magunknak köszönhetjük mind ezt.

Sokáig nem sikerült teherbe esnem, már-már kezdtem úgy vélni, hogy nem is fog összejönni. Azután ahogy a nagykönyvben meg is van írva jelentkezni kezdtek a „tünetek”, de még mielőtt bárminek is örülhettem volna biztosra akartam menni. Hisz néha az emberi agy képes olyat elhitetni velünk, ami nem is létezik. Így mikor az orvos is megerősítette a megérzéseimet ismét olyan hatalmas vigyor kúszott az arcomra, mint tizenhat éves koromban. Végre sikerült!


„-Sajnálom! A magzat nem maradt meg! De ne adja fel a reményt. Sikerülni fog! Találkoztam Önhöz hasonló nővel, aki többször is elvetélt… Ma már három gyermeke is van! ”

Nem elég, hogy nehezen esem teherbe, de már negyedjére veszítem el a magzatot. A reményt feladni? Soha! Nem ezt tanította nekem édesapám. Egy katona minden helyzetben erős marad, és nem adja fel a harcot. Ez is egy harc. Harc az elmém és a testem között. Nagy szerencsémre a férjem minden alkalommal ott állt mellettem. Láttam rajta, hogy ő is csalódott, hogy ő is nagyon várta már a gyermeket, de mind e közben állandóan tartotta bennem a lelket és erőt adott a küzdésért. Mondjuk az egésznek annyi pozitívuma van, hogy nem kell feladnom miatta a munkám, amit különben nagyon is imádok.
Sosem voltam az a fajta, aki egy helyben marad… Nem is tudom hogyan fogok tudni megbírkozni az otthonmaradással. Persze tudom, hogy egy gyerek sok munkával jár, és biztosan hulla leszek minden áldott nap az elején, de abban is biztos vagyok, hogy hiányozni fog a munkám.


„-A siklója lezuhant egy idegen bolygón. Az adataink szerint nem biztonságos lemenni érte. Részvétem!”

Együtt csináltuk végig a kiképzést. Sokszor versenyeztünk egymás ellen, ki a gyorsabb, ki az ügyesebb. Sosem dőlt el igazán. Volt amiben ő volt az erősebb, de volt, amiben én. Ennek ellenére is a kiképzésünk után is állandóan versenyben voltunk. Ahogyan én Ő is a Jolára került siklósként. Nem, nem ez nem valami agyon románcozott történet. Nem miattam ment oda ő is, vagy fordítva. Egyszerűen csak mind a ketten nagy szerelmesei lettünk a repülésnek. Ezért is jöttünk ki jól olyan jól. Nem mondom, hogy nem voltak vitáink, de mindig megoldottuk…. Igazából egy-egy vita végére mindig kimelegedtünk. Nah igen… sose mondtunk nemet a jó dolgokra.

Mikor megtudtam, hogy mi történt vele nem tagadom kiborultam. Nem mindenki előtt, hisz egy katona nem mutathatja ki az érzelmeit. Neeem… szépen elvonultam a fülkémben. Kiadtam magamból minden bánatot és dühöt. Tudtam jól, hogy igazuk van, hogy csak a szabályokat követik, de mégis mérges voltam rájuk, hogy így hagyják elveszni az emberüket. Nagy esély van arra, hogy nem élte túl, de mégis felmerült bennem az, hogy mi van, ha mégis?... Magára hagyjuk és nem segítünk neki… De nem várhatom el, hogy mások áldozzák fel az életüket érte, a bizonytalanságért…


„-KAMI!!! … Még mindig szeretnél valami nagyobbat vezetni? …. Remek. Holnap kezdesz. Gratulálok, Parancsnok.”

Az elmúlt időszakot legszívesebben kitörölném az emlékeim közül. Ilyet még sosem tapasztaltam meg. Nagyon sok társunk vesztette el életét az egyik felderítésünk során. A kiképzésünk során erről is beszéltek, de teljesen más hallani róla, mint átélni. Sokan vagyunk, de idővel kialakul egy kötődés a csapat minden egyes tagjával. Mintha egy kis család lennénk, így igen minden egyes katona halála fájdalmas a számunkra. Gyászolunk, pár pohár ital mellett megemlékezünk róluk, elmeséljük a legjobb pillanataikat és tovább lépünk. Erősnek kell maradnunk, hisz a munka nem állhat meg… Vagyis de, de akkor az iszogatást az Ocantison kell folytatnunk.

Sokszor merengtem azon milyen érzés lehet a Jolát vezetni. Nem mondom azt, hogy a siklót nem imádtam. Kicsi, gyors, teljesen felszabadító. De a Jola! Egy ilyen hatalmas járművet vezetni teljesen más élmény lehet. Nagy felelősség, hisz az egész legénységért te felelsz. Van aki túlságosan be is stresszel és nem bírja sokáig. Ezért még a legtapasztaltabb pilóta is elvérezhet.

Ezért is lepődtem meg mikor az újonnan kinevezett Kapitány engem választott meg a Jola új pilótájának. Mindig is felnéztem rá és szerintem nagyon is jól tették, hogy őt választották a vezetőnknek. Aminek a legjobban örülök, hogy megmaradt ugyannak az idióta bolondnak, mint az előtt. Nem szállt a fejébe az előléptetést, aminek mondjuk  ő nem is biztos, hogy olyan nagyon örül.
Mindig is szerettem volna megtudni milyen vezetni a Jolát. És most itt ülök a kormány mögött és a mosolyomat nem lehet levakarni arcomról. Boldog vagyok, de még mennyire boldog!