Az ember esendő, így olykor hibázik. Ahogy velem is előfordult. Úgy véltem, hogy dühöm levezetésére tökéletes lesz az Ocan, ott ugyan ki zavarna. Kevés katona él odalent, az ottani kiképző központ általában kihalt. Általában. De szerencsétlenségemre nem akkor, amikor én voltam ott. Ezzel még baj sem lenne, hiszen tökéletesen tudok osztozkodni egy helyen. Csakhogy a bajok ott kezdődnek általában, ha szóba is állnak velem. Nem sokszor történik meg velem, hogy beszélgetek másokkal, elmondom véleményemet. A véleményem, melyet bár erős kezek neveltek belém, mégis magaménak érzem. Pontosan értem, hogy a Consiliumnak miért kell oly törvényeket hoznia, amilyeneket. Miért működik így a világunk. Ennek az uralomnak hajtottam a fejem alá. Katona vagyok, csak egy báb - s ebben igaza volt a kadétomnak. Ezt nem vitatom. De nem azért vagyok hű, mert ezt várják tőlem. Egyszerűen jobb ötlettel soha senki sem állt elő. Az emberek panaszkodnak. Nem tetszik nekik a rendszer, tenni képtelenek érte, hiszen a Consilium erősen büntet mindenkit - vagyis én legalább is eddig azt hittem. Fejemet rázom meg miközben fáslit kötök meztelen lábamra, majd utána karomra is. Karomon lévő kötést ellenőrzöm. Stabilan áll. Ha lehet, ma nem szakítanám fel a sebet. A Doki haját tépné, ha megtudná, hogy mit műveltem az elmúlt napokban. Pihenjek, ez volt az előírása. Halkan förmedek fel. Még hogy pihenés… Lassan felállok és az egyik egyszerű fából készült úgynevezett "dummy" bábuhoz lépek. Valahogy kedvelem a régi idők training felszereléseit. A kiálló fadarabok pont olyanok, mintha egy ember lenne. S én pont úgy viselkedek fele. Eleinte csak kezemmel ütök, a szerkezet pedig forog. Nincs más feladatom, mint kikerülni és hárítani az esetleges támadásokat. Nem mindig jön össze, de ezen esetekben nem esek kétségbe. Nem dühöngök. Egyszerűen csak újra próbálom őket. Hamar patakokban folyik rólam a víz. Próbálom figyelmemet csak és erre pontosítani, ám immár nem csak a kadét, de a telepes szavai is a fülembe csengenek. Ezáltal pedig ütéseim egyre hangosabbak lesznek. Dühből viszem be őket. S minél dühösebb az ember, annál többet hibázik. Egy kiáltással rúgok bele a dummyba, majd lihegve fordulok el. Szemeimet a modernebb edzőrészleg felé vezetem. A hologramikus ellenfelek. Ütéseik mégis úgy fájnak, mintha valódiak lennének egy mellénynek köszönhetően. Hajamat idegesen simítom ki arcomból, majd visszafordulok a bábuhoz. Ekkor hallom, ahogy az ajtó nyílik. - Te most szórakozol velem? - fordítom arra a tekintetem, hiszen nem tudom, hogy mégis ki lép be, de azt hittem, hogy ezen a helyen immár egyedül lehetek. Egyedül dühönghetek. Magányomat nem kell megosztanom, nem kell újabb kioktatást hallgatnom arról, hogy jaj szegény lázadóknak is van érzelmi világuk. Hogy ahogy én látom a világunkat az hazugság és rossz. Valami rémlik arról, hogy a folyóson álló őrök egyikétől szigorúan kértem, hogyha lehet senkit se engedjen be, akkor meg mégis ki az? Figyelem az alakot ki belép, szemeim szokatlanul tüzeket köpdösnek magukból.
Kikészültem… Mentálisan leépített a mai nap, tudtam hogy szükségem van némi fizikai terhelésre is a mai fárasztás mellé. Gondolhattam volna, hogy amikor valaki azt mondja kéne egy kis segítség, az csak azt jelentheti hogy valami alapvető probléma lépett fel. Persze az is furcsa volt, hogy miért egy hajógépészt hívnak az állomás problémáihoz. Igaz régen technikusként pont ezen a területen dolgozom, de még mindig nem tudott rendesen összeállni a fejemben, lehetséges hogy pont mivel annyira fáradt vagyok hogy kedvem sincs gondolkodni rajta. Szóval röviden tömören egy kis problémát találtak a létfenntartásnál, ami még nem volt káros és veszélyes, de egy pár éven belül kritikussá válhatott volna és az egész állomás rámehetett volna. Igazából erre megvoltak a saját emberei arra, hogy rendbe tegyék az ilyesmit, de a régi felettesem személyesen engem kért, így a szokásos bevett feladataim helyett csinálhattam olyan karbantartást olyan területen amibe nem is láttam bele mélyebben és nem ismertem kívülről belülről… az egésznek csak egyszerűen nem volt semmi értelme. De akármennyire is furcsának tartottam jöttem, láttam és győztem. Igazából 7 órányi munkámba került, de végül győzedelmesen másztam ki a javított terület panelja alól. Itt igazából nem maga a munka volt megterhelő sokkal inkább a gondolkodás a munka közben, régen a Jolával is hasonlóképp tettem, nyolcszor ellenőrizve hogy mindent helyesen csinálok-e és nem rontottam-e el a munkamenet sorrendjét. Ezzel a módszerrel minimalizálni tudtam, hogy nagy hibákat kövessek el és ezáltal elveszítsem a lehetőséget hogy felfedezhessem az ismeretlen űrt. Dolgom végeztével úgy gondoltam megérdemlek valamit… egy sört, vagy valami erősebbet, de előbb tudtam, hogy edzenem kell hogy a fizikai terhelés szinkronban lehessen a mentálissal, aztán pedig egy zuhanyzás sem ártana. Pont ezért a kiképzőtermek felé vettem az irányt és elmerülten gondoltam végig a lehetséges gyakorlatokat amiket csinálni akarok. Nem szerettem ha más is jelen van az edzéseim során, nem azért mert zavarban lettem volna, avagy féltem volna hogy el lesi a technikám, sokkal inkább nem tudtam megfelelően koncentrálni ha más zajong ugyan abban a térségben mint én. Viccesnek tűnhet, de rengeteg olyan taggal találkoztam az évek során akik nem tudták visszatartani a lányos csatakiáltásaikat edzés közben, és most nem lányokról volt szó. Lassú de határozott léptekkel haladtam, míg meg nem érkeztem a célpontomhoz, majd már kintről hallottam hogy van benn valaki. ~ Én is jól meg tudom válogatni, hogy mikor megyek edzeni… Na jó lássuk ki ez. ~ Megnyomtam az ajtónyitó gombot, majd belépve máris egy kedves köszöntés fogadott, „Te most szórakozol velem?” mondta, pedig azt sem tudta ki vagyok és honnan jöttem, vagy hogy miért. - Szó sincs róla. Edzeni jöttem. - Válaszoltam neki röviden és tömören, majd rezzenéstelen arckifejezéssel átsétáltam az ellenkező oldalra, ami épp szabad volt, majd lepakolva a dolgaimat, elkezdtem bemelegíteni. Közben elgondolkodtam a másik kilétéről, mintha már láttam volna egy aktában valahol, talán az Arkan legénységének a tagja, de a nevében nem voltam biztos, csak annyit tudtam kitúrni onnan hogy Katrina és hadnagy, de ebben sem voltam biztos, a vezetéknevét pedig végképp nem tudom. Jó memóriával rendelkeztem, de minek utána több tízezer oldalnyi anyagot olvastam el az elmúlt évek során nem mindenre emlékeztem tisztán. - Talán valami problémája van vele, hadnagy? - Teszem fel a kérdésem, miközben átmozgatva az izmaim éreztem, hogy kezdek egész jól feloldani a hosszú üldögélés és fekvés után amit munka közben kellett csinálnom, hogy megfelelően hozzáférjek a panelhez.
Sok minden átfut agyamon ama töredék másodperc alatt, melyben nyílik az ajtó. Túl sok minden, hogy mások ezt elhiggyék. Felkészülök bárki érkezésére is. Ha egy egyszerű katona, abban neki nem lesz köszönete. De nem csak neki, hanem a kint álló őrnek sem. A röpke pihenőmbe karomba újabb fájdalomhullám nyilal. Most mit sem törődök vele, nem vagyok hajlandó tudomást venni róla. Az esetek többségében ez sikerül is. Most mégsem. Vállam körözök egyet. Izzadság maró sója jut a kötés alá, mérgezve a nyílt sebet. Alig pár napja szakadt fel, pont egy ilyen alkalom végett. Akkor is úgy véltem, hogy egyedül fogok tudni edzeni. Úgy kellett volna. Ám a telepesek vezetőjének nem mondhatom, hogy fáradjon ki a hodály teremből. El tudtunk volna férni egymás mellett. De nem. Neki szóba kellett elegyednie velem. Neki meg kellett kérdőjeleznie a Consiilum jogosságát. Neki feszítenie kellett a húrokat, neki el kellett ítélnie azért, amit tettünk. Kezem akaratlanul is újra ökölbe szorul. Nyugalmat próbálok erőltetni magamra. Menni fog. Nyugalom Katrina. Azonban az ajtón, meglepetésemre, nem egy egyszerű ember lép be. Nézőpont kérdése. Szemöldököm enyhén összeszalad, tekintetem szúrós, hangom után ezt láthatja rajtam. Ismerős valahonnan a férfi és ha nem dühben forognának szemeim eszembe is jutna, hogy honnan. A dummy mellett állva figyelem, ahogy a másik irányba viszi léptei. - S ebbe a bádogdobozban nincs máshol hely? - sziszegem, inkább csak orrom alatt magamnak. Visszafordulok az edzősegédem felé, s egy újabb vállkörzés után veszem fel a küzdőállást a fatákolmánnyal. Igyekszem agyam kiüríteni, de túl sok a gondolat. Ezért nem szeretem, ha mások is itt vannak. Így nem tudok szabadon mozogni, úgy ahogy én kívánnám. A belém rögzült mozgások követik egymást. Kézéllel ütöm meg az egyik kiálló dorongot. A felső alól elhajolva térek ki. Majd az utolsó talál oldalba. Hátrébb lépek és várom, hogy az eszköz visszaálljon eredeti helyére. Aztán eszembe jut! Vállam fölött sandítok csak rá a bemelegítő férfira. Hihetetlen, hogy mennyire nem hasonlít az aktájában szereplő fényképre. Azon legalább úgy néz ki, mintha a földön pár évre kóterbe zárták volna. Kelletlenül húzom el a számat. Sejtettem, hogy nem egy egyszerű katona, de hogy ő is egy hadnagy. Bosszantó, hogy mindkét hajó egyszerre dokkolt. Léten nyomon beléjük botlok. Újra ütnék a bábu felé, amikor meghallom kérdését. - Csak épp annyi, mint minden más emberrel, hadnagy. Lélegzik és körülöttem van - közlöm vele ridegen a valóságot. Meglehet, hogy nem illene, de az elmúlt napokban fittyet hányok erre. Nem vagyok szolgálatban. Higgyétek el, hogyha abban lennék hasonlót sose engednék meg magamnak. Egy újabb sikertelen küzdelem után a bábu hosszabbik „karja” homlokomon csattan. Újra egy lépést hátrálok el tőle, hogy egy félfordulat után talpam csattanjon törzsén. Helyes. Ez legalább megy. Az is rémlik, hogy nem nagy a korkülönbség kettőnk között. Valamint, hogy talán akkor fejezte be a kiképzését, amikor én kezdtem… - Kinél képezték ki? - fordulok felé, megszegve magamnak tett parancsot: senkihez egy szót sem. De ritkán találkozok olyannal, ki már a hajón született. S csak kíváncsi vagyok, hogy mire számíthatok tőle.
A kiképzőtermek egyikét vesszük igénybe, mert ez a legkevésbé feltűnő hely, hiszen ez a legevidensebb. Hihetik, hogy új testőröm képességeit jöttem felmérni, hihetik, hogy én veszek néhány önvédelmi fogást, vagy hihetnek valami pikánsabbat is, nem különösebben számít, mert az igazságot nem fogják tudni. Ha kérdeznék is, majd azt mondom, véletlenül nyomtam meg több gombot és csak ezért kapcsoltam le a kamerákkal és hangfelvételekkel együtt még néhány biztonságtechnikai dolgot is, amelyek kellenének normál körülmények között azonnal működésbe lépnének, ha mindaz előfordulna, amire készülünk. Öltözetem a szokásos komorságú: elegáns, fekete nadrág, fekete cipő - ami jó eséllyel sosem látott még sarat -, fekete magas, felálló nyakú ing vékony zöld szegéllyel, és egy hasonló stílusú keményebb anyagból készült felöltő, középen laza-elegánsan csak két gombbal összekapcsolva, váll-lapnál jelezve a consiliumi tagságomat diszkréten, nem hivalkodóan. A felöltő takarásában egy kisebb pisztoly is megbújt, de erre egyébként sem lesz most szükség. Mintha tényleg csak a napi tanácsosi teendőmről jöttem volna le egy szemlére, mert ez a ruha egész biztosan alkalmatlannak minősülne kiképzésre bármely hozzáértő szerint. De nem is hagyományos kiképzésről lesz szó, de ezt még Jade-nek sem mondtam, habár valószínűleg sejti ő ezt magától is. - Még nem kérdeztem, mennyire sikerült megszokni itt? - Szólítom meg, míg befejezem az utolsó beállításokat is a kiképzőterem biztonsági kódjaiban, aztán ellépve az ajtótól az magától becsukódik és a megfelelő kód nélkül nem is fog senkit se ki- se beengedni. Magunk maradtunk figyelő szemek és fülek nélkül. - Miket is tud egy levegő elemű ocantis? - Kérdezem, de a saját nyelvemen, nem az övén, még ha a chippel meg is tehetném, de úgy is az enyémet kell gyakorolnia. Ezzel eddig kimondottan elégedett vagyok, nem hallok semmilyen furcsa dialektust, mint amit hallottam a tehersiklón a szőke víz-ocantisnál.
Az emberek hisznek, amit hisznek, tudnak, amit tudnak, mi velem kapcsolatos, de leginkább félnek vagy tartanak tőlem. A jelentésekhez hozzáférve, a kiképző tisztjeim sorra aggodalommal teli csodálatukat fejezték ki és nem értették, hogy miképpen különbözhetnek ennyire az elért eredményeim a többiekétől, akik szintén részt vettek a képzésen. Nem tudhatták, hogy orvosi dokumentumaim a legmagasabb szintű titkosítással vannak ellátva és aktám fizikai valójának helyét csupán Jenkins tanácsos ismeri. A kiképzőterem, a hálókabinom után szinte a második otthonommá vált. Mióta itt tartózkodok, majdnem minden szabadidőmet annak szentelem, hogy elsajátítsam és ötvözzem az Ocanon tanult harci elemeket az itt átadott tudásanyaggal, mindamellett, hogy a nyelvet és az itteni szokásokat is szüntelenül gyakorlom és sajátítom. Gyorsan tanulok, de van még jócskán mit bepótolnom és nem utolsó sorban erősödnöm is kell, hogy elérjem azt a kondíciót, amit célul tűztem ki magam elé. Kényelmes, egyszínű, fekete gyakorlószerelésben püfölöm a most ellenségként funkcionáló zsákot, kezeimen zsákoló kesztyűkkel, lábfejem pőrén, lábbeli nélkül. Egy fürge ütéskombináció után hallom meg a hátam mögül annak a férfinak a hangját, aki saját népemtől mentette meg nem is olyan régen. -Jó sorom van itt Jenkins tanácsos, megvan mindenem, amit csak kívánhatok. - az imént érkezett férfi az egyetlen ember, akit fenntartások nélkül tűrök meg magam mellett. Ő az egyedüli, aki ismer, aki nagyon jól tudja, hogy az alapvető szükségleteken kívül nincsenek elvárásaim, nincsenek nagyra törő terveim, nem ismerem a luxust, a pompát, de ami talán a legfontosabb, hogy nem hordozom génjeimben az emberek mindent átható gyarlóságát. Lassan leveszem a kezeimről a kesztyűket és a tanácsos kérdésére koncentrálok. -Mire kíváncsi pontosan? - nem szoktam túl sokat kerülgetni a forró kását, ha valamit tudni szeretnék, akkor azt meg is kérdezem. Nem tagadom, a kommunikációmon is van mit finom hangolni, valószínűleg túlságosan ridegnek látnak ezek miatt a túlegyszerűsített megnyilvánulásaim miatt az emberek, de nehezen tudok egyelőre az ellen tenni, ezt hoztam magammal odalentről.
- Ezt örömmel hallom. - Igazából nem is értem, mert tudtam, hogy hasonló tartalmú választ fog adni, és meglehetősen furcsa találkozni olyan... khm, nos, "emberrel", akinek tényleg ennyire nincsenek vágyai, semmilyen téren. Nekem persze jó, mert ennél könnyebb dolgom nem lehet és hatalmas kincsre találtam benne, de mégis valahol érthetetlen számomra. Bizonyára, mert én emberből vagyok, annak minden gyarlóságával. Márpedig elvileg a tanácsosok a leggyarlóbbak mind közül. Vajon az egész népe ilyen lehet? Hogy nem igáztuk még le őket a fejlettebb technológiánkkal? Ennyire erős lenne a mágiájuk, vagy nevezzük bárminek is azt a tudást, amivel az elemeknek urai tudnak lenni? - Arra, hogy mit tud? Beszéljen többet, gyakorolnia kell! Nem érződhet ki hosszabb beszédnél sem, hogy tanulta a nyelvet.- Mondom, miközben beljebb sétálok és tűnődve nézek körül a kiképzőterem siváran egyhangú kialakításán. Idejét se tudnám megmondani, mikor tettem be utoljára ide a lábam. - Találkoztam egyszer egy víz-ocantis-szal. Ő hirtelen hűtötte le a levegőt a helyiségben, ahol voltunk, megfagyasztott egy élő embert, a semmiből jégcsapot lövellt egy alhadnagy felé és szintén a semmiből dézsányi vizet zúdított le a magasból, hogy eloltson egy tüzet. - Mintha csak valami tudásbemutatón lettem volna, úgy hangzik ez, nem pedig egy ellenem szőtt merénylet során volt szerencsém mindennek szemtanúja vagy részben áldozata lenni. Ezután fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy kell nekem egy ocantis. Nemcsak mert az a szőke hajú víz elemű egy pillanat alatt megfagyasztotta a fekete páncélos testőrömet, hanem azért is, mert a Fekete őrség páncélját viselte az egyik támadóm is. Megbízhatóbb és erősebb személyre volt szükségem, még akkor is, ha itt a származásából eredő tudását nem használhatja. Még nem. - A levegővel mire képes? Forgószelet idéz? Széllökést? De hallottam olyan híresztelést is, hogy a levegő-ocantis-ok az oxigént is el tudják vonni a levegőből... Tudja, mi az az oxigén, igaz? - Állok meg itt egy kérdéssel érdeklődve fordulva Jade felé a kiképzőterem vizslatásából. Mert egy dolog a nyelvet beszélni, de ki tudja, milyen kémiai ismereteik vannak, hogy a levegő nemcsak úgy simán levegő, hanem azért elég sok mindenből áll.
Némán biccentek a tanácsos mondata hallatán, de nem teszek fel felesleges kérdéseket. Ha ezt kéri tőlem, akkor az elmém és a beszéd pallérozásra fogok több időt szentelni a jövőben. A saját ütemtervembe könnyedén beilleszthető naponta néhány órával több kommunikációs lecke és egyébként is szoknom kell az emberek közelségét, a habitusukat. Úgy gondolom, ha többet vagyok közöttük, könnyebben magamra tudom ölteni az emberek álcáját és kevésbé lógok majd ki a sorból. -Óriási szerencse, hogy még életben van tanácsos! - talán eddig nem is sejtette, hogy mekkora veszélyben volt akkor, amikor összetalálkozott egy ilyen erővel rendelkező fajtársam. Hogy tudom e mi az az oxigén? Nemlegesen ingatom meg a fejemet és azt hiszem ábrázatom is kellőképp elárulja, hogy az Ocantisok technológiája közel sem jár a felfedezéseknek ezen a szintjén. -A felsoroltak mindegyikét elő tudom idézni, és azt hiszem... az oxigént is ki tudom vonni a levegőből. - válaszolom, ízlelgetve azt az új szót, mellyel az előbb ismertetett meg Callum, de titkon közben én is hozzásegítem őt valami újdonság megtapasztalásához. Nincs látványos kézmozdulat, de még csak szó sem hagyja el a számat, miközben a tanácsos már érezhet valami szokatlant a közérzetében. Pár másodperc az egész, de mintha valami fullasztaná, érzi, ahogyan szívverése kissé felgyorsul és a megszokottnál gyorsabban kezdi kapkodni a levegőt is. Mielőtt azonban ráfoghatná a történéseket teste pillanatnyi rakoncátlankodására, a semmiből, fuvallat érkezik, mely előbb ruhájának aljába, majd hajába is belekap, ezzel együtt pedig újból megfelelő mennyiségű levegő áll rendelkezésre a közvetlen környezetében. -Szükségem van egy megfelelő helyre, ahol gyakorolhatok. - konkrétan nem kerül kimondásra, hogy mit szeretnék, de biztos vagyok abban, hogy Jenkins tanácsos nagyon is érti mire gondolok.
- Igen, én is erre jutottam. - Jelentőségteljes pillantás vetek rá, hogy értse, pont ezért van ő mellettem. Be kellett látnom, hogy technológiánk által innen fentről szétlőhetnénk az ocantisok civilizációját, de odalent egy-egy Fekete őr kevés lehet, ha meglepetésként éri az elemek ilyen irányítása, mint amire a helybéliek képesek. A nemlegesen ingatott fejre biccentek egyet és elhatározom, hogy majd összeállítok neki - másra nem bízhatom - egy gyorstalpaló és leegyszerűsített kémiai és fizikai tanulmányt, amilyent a gyerekek is kapnak, hogy tisztában legyenek az őket körülvevő világgal. E tekintetben mintha Jade is gyerek lenne, rácsodálkozott a világunkra, de akkor láttam csak lelkesedésnek egyértelműbb nyomait a jellemzően rezzenéstelen arcán, mikor a fegyvereinket próbálhatta ki. De nem árt majd neki némi ilyen irányú ismeret is, amit egy átlag civil is tud. Aztán majd kiderül, miről vannak kérdései, érdekli-e valami mélyebben. - A levegőnek több összetevője van, de ami a légzéshez kell belőle, az az oxigén, amit... - Folytatnám, hogy a növényeik állítják elő, de ekkor érzem meg a furcsaságot, mintha kifogytam volna mondat közepén a szuszból és hiába próbálok újabbat belélegezni, a szervezetem hiába reagál szaporább légvétellel, hátha így hozzájuthat az éltető oxigénhez. Önkéntelen reakció ez, mert nem esem kétségbe. Úgy néz ki, az egyetlen ember... hm, személy, akiben meg tudok bízni - legalábbis mindenki máshoz képest - az a testőrömmé lett ocantis és tudom, hogy ez egy rövid ideig tartó bemutató lesz csak, hogy egyre gondolunk-e. Majd elér a fuvallat, melyből mélyet lélegzek és érzem, miként nyugszik meg a szervezetem is. - Igen, pontosan erre gondoltam. - Jelenik meg egy mosoly a szám sarkában, majd ismét veszek egy mélyebb levegőt, hogy tudjam folytatni. Értem, mire gondol, mikor gyakorlóhelyet kér. - Ez a nehezebb kérdés. A Volentis biztonsági protokollja azonnal vészüzemmódba kapcsol az adott helyen, ahol érzékeli a drasztikusan lecsökkent oxigénszintet. Kint az űrben nincs levegő. - Teszem hozzá magyarázólag azt, ami nekem egyértelmű és magától értetődő, de neki nem biztos, hogy világos, miért nincsenek nyitható ablakaink csillagnézéshez. - Ezt most kiiktattam ebben a teremben, mintegy "véletlenül" benyomva a kamerák kikapcsolása mellé, ha bárki kérdezné, de sokszor ezt nem lehet eljátszani anélkül, hogy gyanút keltenénk. A kabinjában tartósan ki tudjuk iktatni, vagyis a rendszer úgy jelezné, hogy be van kapcsolva, de gyakorlatban nem lesz. Nagyobb gyakorlóteret meg majd keresünk még. Milyenre gondolt? - Ez rögtön eszembe is juttat pár új kérdést is, ami nemcsak a gyakorlótér miatt fontos. - Mekkora területről tudja elvonni az oxigént? És tudja úgy is, ha mondjuk kint állna az ajtó előtt vagy egy üvegfal túloldalán? - Lehet lassan megszokja a nő, hogy vannak furcsa kérdéseim és általában nem is magyarázom meg őket, miért kérdeztem, mi a tervem. Nem lehet mindenbe beavatni őt, ennyire azért mégsem bízhatok benne. - Csináljuk újra! Felemelem a kezem, ha hagyja abba! - Adom aztán válasza után a következő parancsot és most már biztos érti, miért jöttem le ma ide, ha egyáltalán eddig kérdéses volt. Ám ezúttal felkészülök, mélyebb levegőt veszek nem túl feltűnően. Egyébként ez tetszik az ocantisokban is, hogy nem feltűnőek: semmi hadonászás vagy mantrázás, hogy működjön az erejük.
Szer. Dec. 27, 2017 11:21 pm
Az ember esendő, így olykor hibázik. Ahogy velem is előfordult. Úgy véltem, hogy dühöm levezetésére tökéletes lesz az Ocan, ott ugyan ki zavarna. Kevés katona él odalent, az ottani kiképző központ általában kihalt. 
