sociability is just a big smile, and a big smile is nothing but teeth
Az alapok
Becenév: Theo Faj: ember Születési hely, idő: Volantis, 2589 Kor: 37 Csoport: ember Foglalkozás: komornyik/amolyan tudósféle Család: Volt apja, van anyja. Előbbi egy tragikus munkahelyi baleset áldozata lett jó pár éve, nem az a haláltípus, amire fel lehet készülni, de nem is az, amin az ember ne lendülne egy idő után túl. Az anyja pocsékul főz, de amúgy tisztességes asszony. Tizennyolc éve vette el Franny-t, és tizenhét éve azon gondolkodik, hogy ez a lépés múló agybaj volt-e, vagy akkor épp valóban szerelmes volt, esetleg nem lehet-e ugyanaz a kettő. Nem szereti, határozottan nem szereti azt a nőt, de már hozzászokott. Egy ideje kést meg tányért sem dobálnak egymáshoz. Sokat számít, hogy évek óta külön élnek. Van egy lánya, jópofa teremtés, hónapokon belül betölti a tizenhatot. Elméletileg imádja, gyakorlatban a katonai kiképzésének kezdete óta nem látta. A lány tiszta szívéből gyűlöli őt, ebben azóta biztos, hogy a legutóbbi levelében le is írta, hogy „tiszta szívemből gyűlöllek”, de hát nem kell a lelke mélyéig leásson, hogy megértse, miért érez így. Családi állapot: házas Szexuális beállítottság: fiatal és fáradt Karakter arca: Pedro Pascal
We've come too far to give up who we are
all ends with beginnings
Jellem
Össze-vissza látni azokat a piroskeretes matricákat, amik épp robbanás veszélyre, vagy a nyílt láng használatának kerülésére figyelmeztetnek, na most, ha rá is kerülne egy ilyen, valószínűleg az szerepelne rajta, hogy ne próbáljuk megközelíteni megfelelő mennyiségű fejfájás csillapító nélkül. Vagy neki lesz szüksége rá, mert éppen valamitől másnapos (van elképzelésed róla, mennyire nehéz szintetikus anyagokból etil-alkoholt kinyerni?), bár ami ennél sokkal valószínűbb, hogy pusztán megpróbál beszélgetésbe kezdeni veled. (Hadd pontosítsunk: elképzelhető, hogy megpróbál beszállni abba a beszélgetésbe, amit előzőleg te kezdeményeztél.) Ami nem baj ugyan, önmagában legalábbis nem baj, csak egy általános csevej vele bármelyik pillanatban átlibbenhet abba az irányba, hogy igyekszik veled megbeszélni az éppen őt izgató elméleteinek jelenlegi állását, amiből pillanatokon belül az lesz, hogy emberünk lényegében inkább magával beszél, azazhogy hangosan gondolkodik, rád pedig éppen csak azért van szüksége, hogy ne tűnjön ettől teljesen hülyének. Talán ennél is jellemzőbb eset, hogy a legokosabb, ha egyáltalán, egyáltalán meg sem próbálod megközelíteni, mert mondjuk épp olyan lábbal kelt fel, hogy szarkasztikus – és amúgy valóban vicces, de sok esetben inkább sértő – félmondatokon kívül mást nem tudsz kiszedni belőle. Hiszi, hogy mindig ő a legokosabb ember a szobában. Bármelyik szobában is legyen, meg mondjuk bárki más legyen is abban a szobában. Ebben nem feltétlenül van igaza. Rendszerint csatát vív benne az egészséges határán minden szempontból túlmenő istenkomplexus a végnélküli öngyűlöletével. Első blikkre narcisztikus embergyűlölőnek mondanád, de ha jobban megismered, hamar rájössz, hogy saját magát tényleg jobban utálja mindenki másnál. Na most, arra nem sok esély van, hogy valaha hagyná, hogy jobban megismerd. Száz százalékban logikus beállítottságú, vagy legalábbis kevés olyan esetet tudsz felemlegetni, amikor az érzelmi irányították volna. Ő saját magát kíváncsi, felfedező természetnek mondja, másokat meg mondjuk elborzasztana néha, hogy milyen dolgokra kíváncsi vagy miket akar felfedezni. Nem kimondattan jó ember, ezt tudja, de mondjuk nem mindig bánja. Nincs határidő, amit valah betartott volna. Akit ismer, azzal barátságos és laza (tízből kilencszer túl laza, és jobb lett volna inkább befogja a száját), akit meg nem, azt alaphangon nem nagyon akarja megismerni. Nincs az az egyszerű probléma, amit ne tudna az érthetetlenségig magyarázni.
Hunyorogva bámultam a monitort, néha-néha megremegett a kép (pár napja volt egy kisebb napkitörés, aztán tudja fene, ez a típus valamiért érzékeny az ilyesmikre, valami gyártási hiba, vagy csak túl régi ez a szar, nem fontos, időnként erővel rá kell baszni, aztán becsukod picit a szemed, aztán félve ránézel, utána rendre helyre áll, biztos módszer, mondom, bármikor beválik), közben pedig azon gondolkodtam, hogy mi a fenéért van ebben a szobában ennyi óra, meg hogy mi végre van meg az emberben még mindig ez a beteges vágy, hogy folyamatosan az időt mérje, ha egyszer a mesterséges fények és a számítógép szabályozta állandó hőmérséklet jóvoltából eltűnt a jelentősége a napszakoknak, és már tényleg csak arra kell figyelni, hogy bizonyos időközönként az ember beiktasson valamennyi alvást, mielőtt végleg lebomlanának agysejtjei. Öt óra volt a szobában, ebből az ötből pedig legalább három arra emlékeztetett, hogy negyvenhét órája nem aludtam. - Nem ér… a-azt hiszem, nem érzem a bal karomat. Az jó jel? – Kérdezte a… ööö, a tag, akinek a PK64-es számú dokumentumban biztosan felírtam a nevét (most az iktató rendszeremet fejlesszem, vagy a névmemóriámat?), mire a vállam felett hátrapillantottam, és talán kicsit úgy néztem rá, mintha megfeledkeztem volna arról, hogy ő is a szobában van, és talán kicsit valóban meg is feledkeztem róla. - Már hogy lenne jó jel? – Erre hirtelen egyikünk sem tudott felelni, szóval kénytelen voltam folytatni. – Most akkor azt hiszed, vagy tényleg nem érzed? - Nem tudom felemelni. - Hm. Értem. Jobb kezes vagy? – Megfordultam a széken, mielőtt felálltam volna onnan. - Aha. - Az jó. - Miért jó? - Mert lesz mivel kiverd még, barátom. Sóhajts! - Mine—AÚ – nyögött fel, én pedig félreraktam az injekciós tűt. - Jól van. Nem bénult le. Most koncentrálj arra, amit kérdezek. – Egy kis lámpával a szemébe világítottam; a pupilla tág, a szemfehérje erezett, az erek lilásak. – Tudod, milyen nap van ma? - Ööö… nem. – A picsába, én sem. - Oké, jó. Sorold fel az ujjaidat. - Mi? - Az ujjaid nevét. Sorold fel, hogy lássam, hogy rendben van-e az agyad. Valami olyat kell mondj, amit le tudok ellenőrizni. - Miért ne mondjam inkább a saját nevemet? - Nézd, ez most… – idegesen kifújtam a levegőt. – Sorold fel az ujjaid, kérlek. - Steve. - Figyelj, Steve, most nem igazán érünk rá, hogy… - George, Juno… - Na, várj, te tényleg elnevezted az ujjaid? - Alma, majom, bögre, kaktusz – a tag (felteszem, mégsem Steve) tekintete üresen a plafonra szegeződött, mielőtt az ágyon rángani kezdett volna. Megspóroltam a káromkodásra szánt időt, és beadtam egy újabb injekciót. Ezúttal a mellkasába. Akkor aztán nem mozdult többé, csak a kiálló tűvel hullámzott a mellkasa.
***
Hunyorogva bámultam a plafont, és jobbára azon gondolkodtam, hogy biztos jó ötlet volt-e minden órát kihajítanom a szobámból. Mármint addig a pillanatig még volt értelme, mikor még úgy voltam vele, hogy többé nem hagyom el ezt az ágyat, mors ultima ratio, és majd a holttestemen egy ideig csak-csak elél Pitypang (vagy fogalmam sincs, mit csinálnak ezek a kis vackok az emberhústól, de nem, nem rajta fogom kipróbálni), de – órák híján ugye – meghatározhatatlan mennyiségű alvás után egy meghatározhatatlan napszakban felkelni olyan kényelmetlenségekkel jár, hogy például ötletem sincs, mi fog történni, ha nadrág nélkül hagyom itt ezt a szobát. McGrover teadélutánt tart? Alszik? Itthon van? (Tegyük hozzá, fizikailag képtelenség megszabadulni az időmérés terhétől, ameddig digitális kütyük tömkelege vesz körbe, de a pihentető alvás kulcsa, hogy ezeket lehetőség szerint kapcsoljuk ki, vagy legalábbis legyenek karnyújtásnyi távolságnál távolabb tőlünk.) Hunyorogva bámultam a plafont, és igazából tudtam, hogy nem hajítottam ki minden órát a szobából, csak körülbelül annyi energiát emésztett volna fel megtalálni és ránézni egyre is, amennyivel akár egy nadrágot is felvehettem volna.
(Ezen a ponton talán hagyjunk fel gondolataim pontos narrálásával, más leél egy teljes életet, míg én ennek a végére érek.)
- A lényegre térve – mondtam nadrágban, a makinak nyújtva a vacsoraidőben elköltött reggelim maradékát, illetve egy egyre türelmetlenebb William McGrover-nek (légy olyan szíves, rakd össze ebből az előzményeket) –, a PK64-es ügynek is ugyanaz lett a vége, mint a 61-esnek. Rendbe fog jönni. Kicsit még mindig előrébb jutottunk a 63-asnál. A 62-es… arról inkább ne beszéljünk. Nem érdemes, hamarosan ő sem fog emlékezni rá. Viszont már tudom, hogy abban van a hiba, ho--- - Ez a lényeg? - Nem, koránt sem. A 65-ös biztosan meg fogja hozni az áttörést. - Amennyiben? - Szerzek egy 65-ös alanyt.
Már amikor William meghirdetett Téged, felkeltetted az érdeklődésemet, hiszen ha egyszer a tanácsos úr elveszi Samanthat, akkor nekünk bizony "együtt kell majd élnünk". Nem mintha így egyszerű lenne a tanácsossal, de ott leszel még te is, és hát... nem vagy éppen a legjobb társaság úgy érzem. Hűnek tűnsz a vőlegényemhez, pedig mennyivel jobban járnál, ha segítenél ellene... Na majd erre is rátérünk.
Will rábólintott a karakterlapodra, így kíváncsian olvastam és szerintem olyan lett, amilyennek elképzeltük. Nem vagy egy társasági ember és az a majom... azzal még bajok lesznek, érzem. Kíváncsi lennék, hogy a feleséged mit gondolt akkor, amikor beköltöztél egy tanácsos lakosztályára, bár úgy sejtem, hogy ezt soha se fogom megtudni.
El vagy fogadva, foglald le kérlek az avatarod arcát, aztán várunk a játéktéren!
Kedd Ápr. 09, 2019 7:54 pm
Na majd erre is rátérünk.
Kíváncsi lennék, hogy a feleséged mit gondolt akkor, amikor beköltöztél egy tanácsos lakosztályára, bár úgy sejtem, hogy ezt soha se fogom megtudni. 
