Az embereknek a sorsuk mindig azzal kezdődik hogy megszületnek, tehát a mesélést is onnan lenne illő kezdeni. Hogyan mesélhetném el az életem történetét? Az elejétől. Én már nem láthattam a földet, mivel már a Volnatis fedélzetén láttam a napvilágot, inkább a mesterséges fényeket. Szüleim közrend népéből származtak, édesapám a katonaságnál volt magas rangú parancsnok ennek ellenére nem ő választotta ki "élete párját", ha bár megtehette volna de nem tette. A Consilium rendelte el számára az én édesanyámat. Mikor erről kérdeztem, hogy miért történtek így a dolgok akkor csak lezárta annyival a dolgot, hogy nem akart különbnek látszani a többi embernél. Ezt eleinte igen csak nemes dolognak tartottam ám azonban, szerintem mindig is lapult valami a háttérben amit nekem nem mesélt el. Sajnos ezt a mai napig nem sikerült ki deríteni és őt ismerve azt hiszem nem is fogom megtudni. Egy nagyon makacs, konok ember aki csak is a munkájának él, hűsége megkérdőjelezhetetlen, szerintem ez már beteges is ami azt illeti de erről majd még később. Most édesanyámról is szeretnék egy pár szót ejteni, ő szinte teljesen az ellentettje volt. Ő egy pszichológus volt, a katonák lelki állapotát mérte fel hogyan viselkednek bizonyos helyzetekben hogyan döntenek, ha a Consiliumról van szó és a saját érdekükről. Mindössze ennyit tudtam meg hogy mi is volt az ő feladata vagy kötelezettségei. Ő korán elhalálozott, tíz éves voltam amikor egy betegség elvitte őt. Tehát sok részem nem lehetett az anyai gondoskodásban és szeretetben. Két gyermek született az ő házasságukban, én és a bátyám. A bátyám Johnatan, ő idősebb volt tőlem több mint nyolc évvel. A kettőnk közti kapcsolat igen csak érdekesnek mondható nagyon jól kijöttünk egymással, mondhatni minta testvérek voltunk, sosem marakodtunk vagy tettünk keresztbe egymásnak. Ez talán annak is tulajdonítható, hogy köztünk volt egy kisebb nagyobb idő köz. Ő már sokkal érettebben gondolkodott. Nem volt titok a családban, hogy az én meg a bátyám sorsa mi lesz az elkövetkezendőkben. Mindkettőnket katonának nevelt szánt apám. Az én kapcsolatom apámmal, mindig is távolság tarthatónak mondható volt, szerettem persze mint ahogyan gyerek szereti az édesapját. Viszont ez a szint ennyiben is maradt, idővel inkább át ment tiszteletbe mint hogy szeretett maradt volna. Neki mindig a kötelezettségei voltak a fontosabbak, mint a gyerekei vagy a betegeskedő felesége. Édesanyám ennek mindig is az ellentettje volt, ő ha tehette volna akkor még az utolsó porszemtől is megóvott volna minket. A neveltetésem szigorú és erőteljes volt, minden napi gyakorlatokkal, parancsokkal, egy megszokott programmal. Amit nem lehetett megszegni, pl ha nekem az volt mondva nyolc órakor fogmosás akkor annak úgy kellett történnie sem előbb, sem később. Akár csak mintha egy laktanyában éltem volna az egész életem. Elértünk ahhoz a részhez ahol bizonyosan kijelenthettem innentől változott meg a legjobban az életem és ez a pillanat nem csupán ezzel a címmel bír, hanem jogosan kapja meg a legszomorúbb pillanataim címét is. Tíz éves voltam, édesanyám mindig is sokat betegeskedett szerintem csak gyenge volt az immunrendszer vagy mert apám rosszul bánt vele, ezt nem tudtam meg később sem. Egy bizonyos pillanatban amikor haza értem az iskolából, apám fogadott engem.. ott állt a lépcsőn, arca komoly volt, ám semmi érzelmet nem tudtam le olvasni belőle. Nem mintha bármikor is láttam volna egy legalább egy mosolyt, vagy boldogságot. Oda lépett mellém a kezét a vállamra tette, éppen velem vízszintesen állt. Csak az órát nézte a falon, ebben az időben szokott menni a különböző dolgait elintézni, ami a munkájával kapcsolatos.
-Anyád meghalt, a fertőzés mivel küzdött már évek óta legyőzte.- azzal tovább állt, sem egy ölelés vagy valami vigasztalás nem volt. Tovább ment mintha semmi nem történt volna. Mintha csak egy pohár vagy egy tányér tört volna össze a konyhában. Én csak álltam döbbenten, könnyek áradatában, de egy hangot sem adott ki a szám. Tudtam ezt gyengeségnek gondolná és ezt nekem nem szabad, belül ordítani tudtam volna a fájdalomtól a szívem szakadt meg. Ahogyan kilépett az ajtón én még mindig ott álltam mozdulatlanul... lefagytam. Ott abban a pillanatban egy világ törött össze, hiszen ki lenne fontosabb egy tíz éves gyerek számára mint a gondoskodó, szerető édesanyja. Egy adott pillanatban sikerült erőt venni a végtagjaimon, majd elkezdtem rohanni fel a lépcsőn a szobába ahol édesanyám volt, teste hideg volt. Arcán már nem volt ott az a szerethető mosoly ami mindig fel tudott vidítani engem. Megfogtam a kezét, zokogtam közbe most már hang is kijött a számon, már nem volt ott a „diktátor” hogy az felügyelje.
-Anya... anya kelj fel- fogtam a kezét, később érkezett oda bátyám is aki már értesült a dolgokról, látszott rajta is hogy nagyon megviselte a dolog, ha bár tagadta de az ő szemei is pirosak voltak a könnyektől amiket édesanyánkért hullatott. Ez az a pillanat amikor még a mai napig vissza gondolok és a szívem össze szorul oly erőteljesen, hogy bele sajdul. Később teltek az évek, bátyám is elérte azt a kort amikor már megházasodott és elhagyta a családi fészket. Akkor egyedül maradtam, nem volt senki aki támogathatott volna, egyedül voltam otthon a „diktátorral”. Mindig így neveztük kettőnk közt apánkat, mert számára a család egy intézmény volt amin uralkodhatott. Minden időmet gyakorlatozásokkal töltöttem, volt tehetségem hozza testi korlátaim is megengedték ezt nekem, nem csak azért mert apám ezt rendelte el számomra valóban szerettem azt amit csinálok és csinálnom kell. Testem megedződött kemény lett több téren is jelesen kiemelkedtem a tanuló társaim mellett, mint közel mint pedig fegyveres harcokban. Mindig a fájdalomból merítettem erőt, amikor elestem akkor a fájdalmamból táplálkoztam, ami erőt adott hogy felkeljek és tovább csináljam. Jobb és jobb legyek mindenkinél, mert ez volt az elvárás amit a „diktátor” követelt tőlem.
Megszokott menetrendem idővel teljesen rutinos lett, megszoktam mint ahogyan azt egy jó katonának kell tennie. Ám egyszer történt egy furcsa dolog, ami teljesen meglepett. Indultam volna a napi edzésemre, apám állt az ajtó előtt. Meg is lepett a dolog rendesen mivel ő ebben az időpontban mindig dolgozni van, vagy ha nem is bent akkor valami más dolgokat intéz. Most viszont nem. Sejtettem, hogy valami van a háttérben, gyanakvó tekintettel néztem rá, reméltem ismét nem egy szerettem halálát fogja velem közölni. Szemben álltunk egymással mint férfi a férfival.
-Egy fontos bevetésre fogsz indulni nemsokára, persze ez még nem hivatalos, de nemsokára az lesz ahogyan láttam a listán szereplő neveket- mondta nekem mély és morgó hanggal. Ez különösebben nem lepett meg bólintottam egyet, persze ott mélyen legbelül örvendtem is a dolognak, hogy végre egy kis szabadsághoz juthatok. Akik azt hiszik egy küldetés a katonaságnál számomra nem jelent szabadságot, az nőtt volna fel az én apámmal. Arcomon nem volt érzelem, eléggé jól betanultam az úgy nevezett „katonai fapofát”, volt akitől elessem ezt a dolgot. Mielőtt tovább indulhattam volna a vállamra tette a kezét. Ebben a pillanatban teljesen kirázott a hideg, talán mert az édesanyám halálának is hasonló előzményei voltak , vagy csak mert nem vagyok hozza szokva a testi kontaktushoz a „diktátorral”.
-Lenne itt még valami- emelte fel sűrű bozontos szemöldöké- nemsokára meg fogsz házasodni- mondta nekem nyugodt hangon, mintha csak a délebédet jelentette volna be számomra. Ebben a pillanatban azért már nem tudtam arcrezzenés nélkül viselni a dolgot. Meglepett.
-De hát kit és mikor? Nem volt eddig szó erről – kérdeztem tőle, persze tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat is, mert vannak törvényeink amik ugyan úgy vonatkoznak a katonákra, mint pedig a köznépre. Az utódnemzés. Ezzel a dologgal nincs is semmi gondom, sőt még jól is hangzik a dolog, csak az a tény nem tetszett sosem nekem, hogy nem én választhatom meg azt aki kell nekem. Persze ennek hangot sosem adhattam és nem is szabad, mert az már árulás lenne a törvényhozókkal szemben.
-Már megbeszéltem a lány szüleivel, és minden el van rendezve, ahogyan vissza jössz a bevetésedről azonnal egybe fogtok kelni, úgy ahogyan azt mi már eldöntöttük.- csak néztem előre, sajnos tudtam nincsen nekem semmi bele szólásom a dologba, viszont belül kavarogtak bennem az érzelmeim. Düh, meglepettség, tétovázás, makacsság.. nem tetszett a dolog.
-Értem, ha már ennyire pontosan le lett szervezve minden a tudtom nélkül, akkor legalább a nevét megtudhatom?- kérdeztem tőle.
-Astrid Collins- hallgattam megdöbbenten amit mondott, mert én ismerem azt a lányt, a kantinban sokan szórakoztak már ezzel a névvel.. és nem éppen jó pletykákat. Sokan ogrénak nevezték, alacsony, nagy szemüveggel, tele pattanásokkal és kiálló fogakkal. Nem voltam életemben nagyra vágyó ember, de azért szerintem ennyinél többet érdemelek, főleg hogy egy hadnagy is vagyok, nem pedig egy sima sorkatona. Fel voltam háborodva a dolgon, persze ezt nem közölhettem vele, tudom most már nem fenekelt volna el, viszont veszett volt az úgy hogy ezen változtatni lehessen.
-Remélem nem fogok egy hamar vissza térni arról a bevetésről- mondtam neki, majd azzal tovább álltam, ezzel kifejezve nem tetszésemet a dolog iránt.
-Megyek, mert késésben vagyok- tettem hozza az ajtó közül, nem akartam szó nélkül ott hagyni. Biztosan valami érdekházasságba csöppentem, mint ahogyan régebben a bátyám is, de ő valamivel szerencsésebben kifogta a dolgot. Ha az Ocan bolygóra kerülök, akkor biztosan nem fogok vissza jönni egy hamar, ezzel talán kicsit el tudom odázni a dolgot, abban a reményben, hogy majd kerül valami más udvarló a lánynak, bár ahogyan jelenleg képzeletemben él biztosan nem fog.
Egy héttel később, el is indultunk a tervezett bevetésre, teljesen fel voltam készülve testileg csak éppen az elmémben kavarogtak a dolgot, még mindig nem tudtam feldolgozni ami történt. Egy bánya rém mellett kell leélnem az egész életem. Én nem így képzeltem a dolgot, nem akartam olyan családot, mint amilyen nekem is volt. Boldog családra vágytam..