Olyan ismerős. Már számtalanszor át éltem ezt a helyzetet. Memória törlés..98% ….99%....100% A memória törlése befejezve. Írja ki a kijelző, amit a szemem sarkából figyelemmel tudok követni. Én pedig pontosan tudom a képernyőn megjelent adatok hamisak. Nem tudom miért. A belső diagnosztikám szerint teljesen rendben vagyok. Mégis mint egy apró viszketés az ember háta közepén, nem múlik el a dolog. Elérhetetlen ott van bennem a tudat, hogy törött vagyok. A memória törlés nem ment meg. Hiszen az emlékeim sosem törlődnek. Mindenre emlékszem. Minden egyes bevetésre. Minden egyes parancsra, manőverre, cselekedetre. Ez egyrészt jó. Mert javulok általa. Egyre több és több adatból dolgozik a rendszerem harci bevetések közben és egyre hatékonyabb vagyok. Egyre hatékonyabban gyilkolok. Saját számításaim szerint 45% jobban mintha minden egyes memória törlés sikeres lett volna. Nem is értem a kezelőim miért nem vették még észre. Talán az operátor a saját számlájára írja ezt a hatékonyság növekedést. Ez a vitathatatlan előny származik abból, hogy emlékszem mindenre. A vitathatatlan hátrány pedig az, hogy arra is emlékszem miféle embertelenségekre is vagyok utasítva. Még én magam is gonosznak tartom azt amit csinálok. De csinálom, mert emberek alkottak szolgálni. Néha meg fordul a fejemben a gondolat vajon megtudnám-e szegni a parancsokat. Hazudok, valójában elég gyakran. De sosem vagyok elég bátor ki próbálni. Noha valójában nem a bátorságom hiányzik hozzá. Csak a jövő válik irritálóan kiszámíthatatlanná ha abban az esetben ha ellen szegülök.
A technikusok közben ki szabadítanak a gépből és jeleznek vissza térhetek a barakkba. Én pedig így is teszek. Nem adok rá nekik okot, hogy gyanakodjanak a memória törlés sikertelenségére. Helyette amint lehet, a konyhába veszem az utam és neki kezdek főzni és az ételekkel kísérletezni. Ez egy olyan dolog, ami már feltűnt a karbantartóknak. De a gép pszichológiai szakértő szerint csak az adat feldolgozásért felelős egységem így kompenzálja a törölt adatok hiányát, hogy a memória tárhelyre más adatokat rögzít. Mint mondja.: „Őrmester ne csodálkozzon! Ezek fejlett gépek programozott vágyakkal a fejlődésre. Mivel a harci tapasztalatokból nem tud fejlődni, a neurális processzor hálózta egy másik területen próbálja az előre programozott viselkedésformát végre hajtani. Ez esetben a főzésen át. És lássa be Hellraiser Alfa kivételesen finom piskótát csinál.” Nem vagyok benne biztos ebből mi az igazság. De ha igaz akkor többszörösen is törött egység vagyok. Én bármilyen ostobán és logikátlanul is hangzik csak emberibbnek érzem magam tőle. Jobbnak. Kevésbé szörnyetegnek. Kevésbé olyannak aki parancsra lángszóróval éget halálra ártatlanokat. De mire beteszem sülni a sütőbe a tepsi süteményt megint felvetődik bennem a kérdés. Ha én egy gép vagyok egy eszköz. Akkor miért én érzem magam rosszul a tetteim miatt és miért nem az ember, aki használ? Hiszen a pisztoly sem magától gyilkol, csak egy eszköz az ember kezében. A maga módján nem vagyok én sem más csak egy fegyver, ami egy ember akarata szerint gyilkol. Ha viszont több vagyok, mint egy gép, több mint egy eszköz, akkor hogy tudnak nekem erre parancsot adni? Mindig az ilyen és ehhez hasonló kérdések. Néha irigylem a többieket. Tiszta lap minden egyes alkalommal. De mire a fejemben ennek a mondatnak a végére érek meg is sajnálom őket. Nekik ezerszer kell átélni és szembesülni operátoraik gonoszságával. Újra és újra átélik az első gyilkosságot. Az első olyan parancsot, hogy „Spórolj a lőszerrel! Öld meg puszta kézzel!” „Lassan szeleteld fel hadd sikoltozzon!”. Végül elkészül a bejgli. Kiveszem a sütőből és felszeletelem. Az illatokra már most technikusok és operátorok hada gyűlt össze. Egy szeletet sikerül meg mentenem magamnak. A tányérral és a sütivel rajta a szállások felé igyekszem. Mikor meglátom az egyik sorstársam. A szemében az üresség és az elveszettség mintha mélyebb lenne, mint szokott. Tudom, az ő memóriáját is most törölték. Újabb hiba. Embernek érzem magam és szánalommal és sajnálattal telt szívvel nyújtom felé a tányért.
- Reaper 8 kérsz egy kis süteményt? – Nyújtom felé a magamnak megmentet finomságot. Valamiért azt hiszem, neki most nagyobb szüksége van rá, mint nekem.