A kezeim olyan furák... Magam elé emelve őket inkább hasonlítanak egy állat végtagjára, mint a saját emberi valómra. Lépek egyet, lépek kettőt. Túl nehéz, túl kemény. A fejem pedig mintha valami húzná lefele. Megérintem az arcom, tovább siklok a homlokom felé, mikor is váratlanul megakadnak az ujjaim valami durvában. Óvatosan tapogatom végig a különös dolgot, ami leginkább egy szarvra hasonlít, s ami valamiért túlságosan nedves és darabos. Ahogy pedig elhúzom a kezem, s meglátom a vért és a húscafatokat, akkor tudatosul bennem hirtelen, hogy ez megint csak az a bizonyos álom lehet, ami már hetek óta gyötör, s aminek mindig ugyanaz a vége. Felkoncolt, széttépett és megrágott holttestek, mocsok és halál.
Zihálva ébredek. Megint. A levegőt kétségbeesetten kapkodom, s a szívem ha ennél hevesebben zakatolna, biztosan kiszakadna a helyéről. Percek telnek el, míg arcom a tenyerembe temetve ülök az ágy szélén tetőtől talpig vizesen, s csak nagyon lassan térek magamhoz, igazán egy hűvös zuhany tud segíteni, mint mindig. És pirulák, persze. Azok a drága, jó tabletták, amikre azt hiszem, kezdek ráfüggeni, hiszen jelenleg semmi más megoldáshoz nem tudok nyúlni. Igen, ezt így konkrétan kimondja a Jola pszichiátere. Legalábbis önmagának.
- Üdvözlöm, doktor úr! Rövid volt az éjszaka? - kérdezi vigyorogva az egyik kadét a folyosón, mikor órák múltán végre kimászok a szobámból, hogy megkezdjem az új munkanapot a rendelőmben. Egy kiadós kávé, egy kellemes óra az edzőteremben, egy remek könyv, s egy minden mentes reggeli kicsit lenyugtatott. Mikor kiléptem az ajtón, úgy éreztem, minden rendben lesz.
- Szervusz! Rövid az éjszaka, hosszú a munka. Csütörtökön várlak! - mosolygom felé, s tovább haladok a következő folyosóra egy kupac kütyüvel a kezemben, amik az emberek aktáit és egyéb dolgait rejtik.
- Á, dr. Roxburgh! Ma is olyan fáradtnak tűnik, alszik maga eleget? - kérdi a nagyszájú pilóta, ki kis híján belém jön a sarkon. Én persze még mindig mosolygok.
- Csak sok volt a munka. - biccentek aprón, s már megyek is tovább azzal a reménnyel, hogy más már nem fog hozzám szólni ezalatt a kibaszottmármintkellemes pár perc alatt, amíg el nem érem a rendelőm. Kár volt reménykedni.
- Haver, de szarul nézel ki! Miért nem szedsz össze már valami feleséget? - halad el mellettem sietősen az egyik felderítő, az én lépteim viszont megakadnak. Pár pillanatig görcsösen kapaszkodok a kezemben levő kupacba, ám mikor az ujjaim beleremegnek a mozdulatba, hirtelen lehajítok mindent a földre, s elkezdem taposni őket.
- Mi a faszt nem lehet azon érteni, hogy kibaszott sokat dolgozok a ti nyomorult faszom lelketekért, baszdmeg?! - ám ez már süket fülekre talál, hála az égnek! Illetve az a férfi már nem hallja, amiket kiáltok utána, de egy valaki igen. Hátra fordulok, s mintha mi sem történt volna, egy másodpercen belül visszaszáll a kedves mosolyom.
- Jaj, Édesem! Látod, most mutattam be, hogy nem szabad soha viselkedni. Remélem, jól figyeltél! - hagyom ott a romokat, amik helyett majd kérek újat, s lépek közelebb a nyolc éves Mariahoz, s összeborzolom az amúgy is kócos, szőke fürtöket.
- Akkor ez nem volt igazi, doktor bácsi? - kérdezi kissé megszeppenve, mire leguggolok elé, s a tenyerembe veszem a kezeit.
- Ugyan, Kicsikém, hiszen ismersz! Sosem tudnék így viselkedni, és te se tedd ezt soha, mert megbántasz másokat. Rendben? - bólogat hevesen immáron mosolyogva, majd elszalad. A homlokomon apró verejtékcseppek jelennek meg az idegességtől, s mikor beérek végre, az első dolgom, hogy bekapjak egy újabb pirulát. Aztán kezdődhet is a nap...
...mely gyötrelmesen telik. Ki kellene talán vennem pár nap szabadságot? Nehezen tudok figyelni a betegeimre, s azt hiszem, hogy ezt ők is érzik. Próbálok én segíteni, s próbálok erre az énemre koncentrálni, de egyszerűen nem megy. Már nem. A merengő gondolataimban sokszor azt veszem észre, hogy arról ábrándozok, hogy tényleg én vagyok az a hatalmas, szarvas lény, kit hullahegyek vesznek körül, s kinek édes dallam a sikoly és a halálhörgés. Minden mocskos felszín alatt ott lapul valami... Szép.
- Doktor úr? Minden rendben? - zavartan helyezi a lány a nyakára a kezeit, hiszen a gondolataimban ugyan tovaszökök, de a méregzöld szemeim bizony megállapodnak nyakának egy szépséges pontján.
- Persze, Kedvesem. Csak próbálom összerakni a képeket magamban. - immáron szigorúan a tekintetét keresve, s nem azon ábrándozva, hogy vajon hogyan is festene a hegyes szarvakon csücsülve. Ostoba képzelgés! Idióta álmok! Miután elment végre, én magam is elterülök a keskeny ágyon, s csak figyelem a plafonon keringő, apró szellőt gerjesztő lapátokat. Már nem is tudom, hogy undorodjak-e magamtól, vagy elfogadjam ezt az egészet. Mit is pontosan? Hogy már csak gyógyszerekkel vagyok képes visszafogni bizonyos állatias ösztönöket? Hogy már lassan alig lesz nyugodt éjjelem? Hogy már éberen is olykor azt képzelem, hogy egy rohadt, agancsos lény vagyok? Hiába vagyok pszichiáter, most mit sem ér a tudás és a sok évnyi tapasztalat. Így nem, ha én vagyok a saját betegem...