Dr. Roxburgh és dr. Valentine birodalma. A legénység nagy ívben kerüli, így mindig csend és nyugalom uralkodik a környékén. A Rendelők kis, kellemes hangulatú szobák, néhány székkel, egy íróasztallal, és fura szobanövényekkel. A terápiás szobákban kényelmes fotelek és egy szófa kapott helyet.
Ott voltam én is, amikor a mentőcsapat visszatért. Szerettem volna segíteni, mert láttam, sok a sérült; elég nagy lett a sürgés-forgás egy pillanat alatt, és gyorsan egyértelművé vált, hogy nincs elég segítő kéz. Szerencsére van egészségügyis alapképesítésem, úgyhogy lefogtam egy vérző sebet és mivel a kocsit nagy sebességgel megindította valaki, hát követtem én is. Nem is tudom, hogy ki mondta ki először a Steele nevet. Egy-két pillanatig még reménykedtem, hogy Marcus testvéréről van szó, de gyorsan kiderült, hogy ez csak álom. És örültek! És még sérülten is Marcus vesztét ünnepelték! Körbefordult velem néhányszor a gyengélkedő, és kapkodni kezdtem a levegőt. El kellett tűnnöm onnan. Véres kézzel, véres ruhában, teljesen önkívületi állapotban rohantam végig a folyosókon. Egyre erősebben hiperventilláltam, és éreztem, nem jutok el egyben a kabinomig. Szét fogok esni, pánikrohamom lesz...talán már akkor is volt. Nem tudtam már értelmesen gondolkodni. Csak abban reménykedtem, hogy eljutok valahogy a rendelőig. véres kéznyomot hagytam az ajtó nyitógombján, de ez érdekelt akkor a legkevésbé. Berohantam a rendelőmbe, és lerogytam az egyik fotelbe. Próbáltam visszanyerni a lélegzetemet, de úgy éreztem, az már sosem fog menni. Hogy ott és akkor meg fogok halni. Hogy a pánikrohamból hogyan lett végül dühroham, azt még én sem tudom. Hogy hogyan volt annyi energiám, hogy minden mozdíthatót szétdobljak és felborogassak, fogalmam sincs, de mostmár arra sincs erőm, hogy felálljak. Itt kucorgok egy sarokban és nem tudom abbahagyni a sírást. A könnyeim már elapadtak, de a zokogás még mindig rázza az egész testem. Bűntudat és fájdalom. Düh és gyász. Annyi minden kavarog bennem, hogy fogalmam sincs, hová tegyem őket. Fel sem akarom fogni. Nem akarom elhinni. A tabletem ott hever alig karnyújtásnyira tőlem. Reszkető kézzel nyúlok utána és megnyitom a tucatnyi üzenete egyikét. Még erősebben markol a torkomra a bűntudat vasmarka és messzire hajítom a rohadt kis gépezetet. Nem! Ez nem lehet a valóság! Ez nem velem történik, ugye?
Egyre több a beteg. Nem is igazán beteg, hiszen ez a fogalom inkább a szakmai ártalomból jön, hanem inkább az olyan, aki segítségre szorul. Fiatalabbak és idősebbek, akiknek már túl sok volt a lázadás, s túlságosan megrendült a hitük. Némelyeknek elég pár biztató szó, egy segítő kéz, ami kihúzza őket a gödörből, amibe kezdenek belecsúszni, ám akadnak olyanok is, akikben sokkal mélyebben gyökeredzik a baj. Erre pedig nem olyan egyszerű rájönni. Nem elég csupán beszélgetés közben megtalálni a megfelelő kérdéseket, hanem a szabadidőm nagy részében is ezeket az embereket kell olvasgatnom, hogy rájöjjek a megoldásra. Ez pedig néha... Sok. Odébb lököm a kütyümön az egyik fiatal lány adatlapját, s a következő, bonyolultabb esetet látva csak egy nyomott, hosszú sóhaj szakad ki belőlem. Hiába hiszem azt, hogy ha megdörzsölöm a szemeim, akkor visszatérek egy kicsit lélekben és jobban tudok koncentrálni, ez nem így történik. Talán egy újabb kávét kellene magamba döntenem? - Dr. Roxburgh! Kérem, jöjjön gyorsan, sok sebesült érkezett és nem vagyunk elegen! - az ilyen pillanatok azok, amikor nincs helye sem a fáradtságnak, sem a lelki gondoknak, sem semmi másnak. Azonnal ledobom az asztalra a készüléket, s már rohanok is a nővér után a helyszínre. Elsőként érek oda, mint segítség, így ahhoz az emberhez ugrok felváltva, akihez csak tudok. Ezt kötözöm be, annak állítom el a vérzését, amannak rakom helyre a lábát... Ilyenkor az agyam átáll egy egészen más üzemmódba, s ilyenkor még a legnagyobb ellenségemnek is ugyanazzal az elhivatottsággal lennék képes segíteni. Hamarosan dr. Valentine is megérkezik, s míg az egyik betegágynál segítek tartani az infúziót, addig ő az előttem levőnél próbál elszorítani egy vérző sebet. Közvetlenül mögötte haladok, annyi különbséggel, hogy én a mellette levő vizsgálóba megyek be. - Szükség van még a segítségemre? - kérdem odabent, de már megoldják nélkülem is. Kilépek hát, s miközben húzom le magamról az itt-ott véres köpenyt, dr. Valentine úgy száguld el mellettem, mint akit üldöznének. - Minden rendben? - a hangom azonban elveszik a folyosó csendjében. Nem is kell több, azonnal megindulok utána, s a vérpettyes kilincset látva egy pillanatra megtorpanok. Finoman érintem hozzá ujjbegyeim, aztán végül megrázom a fejem, s határozottan benyitok. - Leda! - lépek el a felém száguldó tablet elől, s hamar felmérem a helyzet. Szétszórt, összetört holmik, a kisasszony pedig ott kuporog a sarokban. A közhiedelemmel ellentétben ilyenkor nem az a legjobb módszer, hogy minden áron ki akarjuk húzni az illetőből a problémát, hanem sokkal inkább társnak kell lennünk a bajban, akire támaszkodhat, s aki mellett megnyugodhat. Belököm hát magam mögött az ajtót, s lassan indulok meg felé, majd miután félretolok az útból egy cserépdarabot, letelepedek mellé. Kezem lágyan a térdére helyezem, s egyelőre nem szólok semmit. Ha ő sem, akkor hosszú percek telhetnek el így, míg végre megtöröm a csendet. - Tudod, akiket valami szörnyű tragédia ért, mindig azt szoktam mondani, bármilyen kegyetlennek hangzik, hogy... Ennek így kellett történnie. - hagyok némi hatásszünetet, mielőtt kifejteném. - A sorsunk előre meg van írva, s bárhol vagyunk egy adott pillanatban, bármit teszünk, a halál karma akkor is el fog minket érni, hogy egy másik világba evezzen a révész a lelkünkkel. Minden életben vannak fordulópontok a halálig is, amik elkerülhetetlenek. - kicsit közelebb hajolok hozzá, s egy tincset elseprek az arca elől. - Ilyenkor csak a szép emlékekbe tudunk kapaszkodni, és hát a sírás... Az bizony nagyon hasznos cselekedet. Bármi is történt, nem kell egyedül megbirkóznod vele, s ezt most nem úgy mondom, mint pszichiáter a páciensének. - apró mosollyal fordulok Leda felé, s befejezem a hegyi beszédet, hagyom, hogy szóhoz jusson ő is.
Hétf. Márc. 16, 2020 11:25 pm
Egyre több a beteg. Nem is igazán beteg, hiszen ez a fogalom inkább a szakmai ártalomból jön, hanem inkább az olyan, aki segítségre szorul. Fiatalabbak és idősebbek, akiknek már túl sok volt a lázadás, s túlságosan megrendült a hitük. Némelyeknek elég pár biztató szó, egy segítő kéz, ami kihúzza őket a gödörből, amibe kezdenek belecsúszni, ám akadnak olyanok is, akikben sokkal mélyebben gyökeredzik a baj. Erre pedig nem olyan egyszerű rájönni. Nem elég csupán beszélgetés közben megtalálni a megfelelő kérdéseket, hanem a szabadidőm nagy részében is ezeket az embereket kell olvasgatnom, hogy rájöjjek a megoldásra. Ez pedig néha... Sok. 
