A gyerekkorom kicsit bonyolult. Anyám és az akkori férje kissé elhidegültek. Anyám egy másik férfihez fordult boldogságért. Az ő vére vagyok én. Csak hogy ez a férfi eltűnt, elhagyta anyámat. Amint a férje rájött, hogy nem az ő vére vagyok, ő is elhagyta anyát, aki így két pad közé esett. Két évig nevelt egyedül, amikor megjelent az életében az, aki azóta is vele van, aki nevére vett, felnevelt, és apám helyett apám.
Sose voltam az átlagos lányok csoportjának tagja. Amíg a korombeliek nőiesen öltözködtek, sminkeltek, babákkal játszottak, meg öltöztetős/kifestőset az interneten, addig én hosszú, és gyönyörű hajam ellenére állandóan a koszban mászkáltam, többet játszottam Rambosat, mint Barbiesat, anya szerint "felakasztgattam" a babákat, amiket kaptam (pedig csak ejtőernyőt csatoltam rájuk), és verekedtem a fiúkkal. Amikor pedig nagyobb lettem, szívesebben tanultam a gépekről és működésükről, mint arról, hogyan kell megcsinálni egy tükörtojást. Ez erősödött, mikor megszületett az öcsém. Én tanítottam szinte mindenre. Kivéve arra, hogyan kezelje a kütyüket, amiket én javítottam meg. Azt magától tanulta ki. Teltek az évek. Én a mezőgazdaságban kezdtem dolgozni apa mellett. A magvető, rotációs és takarítógépeket szereltem, és kezeltem, míg anya főzött ránk, öcsi pedig suliba járt. Aztán egy nap, megváltozott minden. Jött a hír, hogy a föld felé egy hatalmas meteorraj közelít, de a kormány már dolgozik a megoldáson. És aztán egy másik napon, nem várt vendégek jelentek meg.
A kalászmezők aranyszínben hajlongtak a pajta mögött. Könyékig olajos kézzel néztem, miként szereli apa a lépegető-permetezőt. Magam is szoktam segíteni neki, kantáros farmerem már fakult, annyit volt mosva. Hajam csikizte arcom, ahogy a friss szellő meglegyintette. Persze, hogy nem bírtam ki, és oda nyúltam, fekete, olajos foltot hagyva fehér bőrömön. Aztán megálltak a pajta előtt. A fekete, sikkes kocsi nem igazán illett csillogásával a világvégi kis tanyára. Anya kijött a házból, apával pedig kezet törölgetve léptünk közelebb. A tükör tiszta ajtók kinyíltak, és két jól öltözött, öltönyös férfi szállt ki. Eleinte azt hittem, megakarják venni a farmot, mert volt erről szó még régebben. Kiderült, hogy nem. Annál sokkal rosszabb volt a helyzet: minket akartak megvenni. Illetve apát, de közölte, hogy a családja nélkül sehova nem megy. Teszteket kellett kitöltenünk, aztán másnap behívtak minket egészségügyi ellenőrzésre. Nem igazán értettem, mi történik. Aztán apa végül elmondta, mikor megjöttek az eredmények: benne leszünk abban a csoportban, akik elsőként kerülnek fel a hajóra. Rémítő volt ilyet hallani.


Azt hinnéd, hogy pánik volt, mikor a hajók felszálltak. Hogy az emberiség maradéka sikítva égett el a rakéták tüzében, félve a szörnyűbb haláltól, de nem. Emberfeletti nyugalom áradt szét bennük a legutolsó pillanatban is. Amikor a családommal felszálltunk a hajóra, magam is azt hittem, minden rendben lesz. Féltem eleinte, de nekünk legalább volt helyünk. Rémisztő volt a láda, amibe be kellett szállnunk, és kétséges volt, hogy felébresztenek-e egyáltalán minket. Végül is... jobb kilátás volt, mint az, hogy egy meteorzápor törölje ki az emlékeinket is az univerzum szövetéből.
Fogalmam sincs, hogy mi történt az otthonunkkal. Már aludtunk, mikor a gépek felszálltak. Elpusztult-e vagy sem, nem tudom. Valahol mélyen remélem, hogy csak etettek minket, és nem történt semmi a Földdel. Aztán felébresztettek minket. Olyan volt, mint egy álom. Fáradt voltam, rendkívül fáztam. Egészségügyi tesztek sorozata kezdődött. Terheléses EKG, ultrahangok, belgyógyászat, nőgyógyászat. Mindezt olyan idegen helyen... az úgy nevezett Volentisen.

Az Ocan hasonlított a Földre. Nem is éreztem magam annyira rosszul, de még is hiányzott a valódi Föld. Ezt persze senkinek sem mondtam. Most fontos küldetést kaptunk: újra kell építeni az emberiséget, és azt kell csinálnunk, amihez értünk: élelmet kell termelnünk. Ehhez megkaptuk azokat a gépeket, amikkel dolgoztunk anno, csak egy kicsit jobb, modernebb változatban. Hamarosan elég nagy erdős részt taroltunk le. Előkészítettük a földet, aztán a bevetettük magokkal. Kiépítettük az automatikus öntöző rendszert, a gyomláló gépeket. Nehéz volt az első pár hónap, amikor a növekvő növényeket egy számunkra ismeretlen lény támadta meg, amelyet aztán elneveztünk földtúró szarvasféregnek. Rengeteg problémát okoztak, mert a permetszereket, amelyek a földi lények ellen hasznosak voltak, ezek ellen semmit se értek. Azonban ahogy megjelentek ezek a lények, úgy megjelent más is: valami vakondféle kezdte zabálni őket. Ezek aztán végül kiirtották a férgeket. Ez alatt a két év alatt, mióta lent vagyunk, aztán távolba nyúló, hatalmas mezőket alkottunk. Akkor éreztem magam először igazán elégedettnek. Csináltam valamit, ami számított, ami segített másoknak. A kalász simogatta a kezem, a büszkeség pedig megpaskolta a vállam. Már-már elfelejtettem, milyen jó is volt otthon lenni, amikor jött egy levél a Consiliumtól. Eljegyeztek.
Ekkor kezdtem el ismét arra gondolni... hiányzik az otthonom.

Amint végeztünk az első lépésekkel a földművelés terén, üzenetet kaptunk, miszerint apámnak kell a földekre koncentrálnia, én pedig átmegyek a műszaki részlegre. Mint ellenőr. Egyrészt örültem, másrészt csalódott is voltam. Nem szerelhettem, csak figyelhettem, néztem, minden rendben van-e, irányíthattam a dolgokat, rendeltem az alkatrészeket. Felelősségteljes, magasabb pozíció. Mondjuk úgy, egy fokkal a föld felett, a létrán. De akkor is hiányzik a szerelés. Így néha besegítek. A legjobban az aratógépeket imádom. Azóta persze már házasnak kéne lennem, de a leendőbelimet egy időre áthelyezték a Volentisre. Nem tudom, de talán hálás vagyok ezért a kiruccanásáért. A Földön sose gondoltam volna, hogy kényszerházasság áldozata leszek. De végül is... csak nem lehet annyira rossz... ugye?