Melissa feljegyzései a teljesség igénye nélkül

Leköltözés a második számú kolóniára

Valami megváltozott. Tudom, érzem. Nem csak én változtam Sven is annyira más lett. Már nem beszélünk egymással maximum vitatkozunk vagy vádaskodunk. Szerintem túl sokat foglalkozik a munkájával és a politikai ambícióival. Nem értem mi ez a vakbuzgalom, ami mostanában elfogja, ahányszor csak a Consilium kerül szóba.
Már nem érdekli a munkám, hogy milyen volt a napom, hogy egyáltalán megpróbáljon tenni valamit a kapcsolatunkért. Pedig nagy szükségem lenne rá, hogy mellettem álljon és támogasson, hogy ismét úgy érezzem egy család vagyunk. Így viszont kénytelen vagyok a munkában keresni a vigaszt.
Imádom a gyerekeket, még mindig imádom őket, még akkor is, ha nem az enyémek. Őket nem érdekli mit suttognak az emberek a hátam mögött. Ők olyannak látnak, amilyen vagyok. Néha kicsit mélabús, máskor inkább mosolygós. Mellettük könnyebbnek érzem a szívem, egyre többször fedezem fel a régi önmagam. Tudok játszani, nevetni, szeretni, viccelődni.
Otthon pedig… A minap is ültünk egymással szemben az asztalnál és arról magyarázott, hogy mekkora megtiszteltetés lenne, ha minket is áthelyeznének a kolóniára. A másodikra, hogy pontosak legyünk. Arról miért nem esik egy szó sem, hogy mi történt az elsővel? Komolyan, csak nekem nem tetszik ez az egész?

Ma pedig egyszerűen közölte, hogy költözünk. Költözünk? De én nem akarok költözni! Amit meg is mondtam neki. Erre mi volt a felelet? Egy nő, aki képtelen egészséges gyereket szülni és aki miatt megszólják az ismerősei, csak ne akarjon vele ellenkezni. Képes volt a súlyommal jönni és a szememre vetni, hogy mennyire nem felelek meg a kor ideájának. Ő! Aki pontosan tudja, hogy a terhesség alatt kialakult anyagcserezavarról aztán végképp nem én tehetek. Sikerült jól belém rúgni, amivel el is érte a célját, végül csendben maradtam. De legalább azt az elégtételt nem kapta meg, hogy sírni lásson. Épp eleget itattam már az egereket így is.

Néhány nappal ezelőtt

Ma három hónapja, hogy véglegesítették a válást.
Ma láttam őt, egy másik nővel volt.
Fogalmam sincs mit kellett volna érezzek, mert igazából nem éreztem semmit. Azt hiszem már túljutottam az első sokkon, ami akkor ért, mikor bejelentette, hogy válni akar. Aztán a dühön is, amikor megtudtam mivel indokolja ezt a döntését. Majd a sértettségen, amikor természetesen nem változtatott az álláspontján, hadd tudja meg mindenki mit is gondol a kapcsolatunkról.
Hogy nehéz volt-e elengedni? Az. Hiszen nem hazudok, ha azt mondom, hogy eddigi életem felét vele töltöttem. Nem lenne értelme letagadni, hogy voltak boldog pillanatok, de kár lenne tagadni, hogy a vége már egy kínszenvedés volt.
Amikor kimondták a válást megkönnyebbültem. Minden nappal egyre jobban érzem magam. Mosolygok a többi ittlévő emberre, elbeszélgetek a pácienseimmel. A felnőttekkel is bizony, hiszen ezen a helyen ilyen létszám mellett velük is foglalkozok. Kezdem ismét jól érezni magam társaságban. Csak az a fura érzésem ne lenne néha, hogy figyelnek. Pont olyan hátborzongató és tarkó bizseregtető, mint a mai találkozás. Az a pillantás, amit rám vetett.
Vajon… de nem, nem hiszem, hogy bármi köze lenne a dologhoz...

Egy új élet

Ha visszagondolok az elmúlt pár napra, akár azt is hihetném, hogy valami regény főhősnője lettem. Megbecsült polgárból megvetett száműzött? Ennyit ér egy emberélet? Szaporodjatok és sokasodjatok, de ha csak ferde szemmel nézel már a kerítésen kívül találod magad? Azt hihetnénk, hogy ilyen nincs. És mégis van!
Eddig nem hittem a gondviselésben és szentül meg voltam győződve, hogy ezzel aláírták a halálos ítéletem. Most mégis újra itt vagyok az űrben, egy űrsikló fedélzetén és fogalmam sincs mi lesz ezután.
Egy valamiben viszont biztos vagyok: igyekszem a lehető legtöbbet kihozni az új helyzetből.