...a Mars pályáján túl az űr maga a rejtély.
Minden egy pillanat alatt dől el az életben. A bódító adrenalin hevesen pumpál a hajszálvékony erekben, a pupilla kitágul, a mutatóujj meghúzódik, a lőszer pedig kivetődik a fegyver csövéből. A fénysugár villámként suhan végig a sötét utcán, elűzve az útjába kerülő árnyakat. A lövedék célt talál egyszerűen szakítva át egy férfi mellkasát, s végül távozik a túloldalon füstölgő, égett sebet hagyva maga után.
Hogy ki venné el egy ember életét? Hogy mi kényszerít rá egyetlen egy élőlényt is a gyilkolásra? Arra, hogy megfosszon valakit az élet jogától? Kinek van ilyen hatalma, hogy döntsön emberi életek fölött? A Consiliumnak…
Egyszer egy parti közepén a legjobb barátom meglehetősen ittasan azt mondta nekem:
-
Tudod Arthur, a Mars pályáján túl az űr maga a rejtély. Ezt soha ne feledd! Ezen a mondatán sokszor nevettünk baráti körben, hogy mire is gondolt, hosszú évekig nem is értettem. Sokat tapasztalt pilóta volt, bejárta a Naprendszert, csapatszállítót irányított, korvettet, dolgozott a felderítőknél, de végül kereskedelmi hajósoknál kötött ki. Megannyi furcsa dolgot látott, párszor életveszélyes helyzetbe került, de hideg fejjel lábalt ki belőle. Nem rémült meg egykönnyen, és nem is dőlt be holmi kocsmai meséknek. Mindig két lábbal állt a talajon, senkiben sem merült volna fel ábrándozó típusként jellemezni, hazudozóként pedig végképp nem. Keményen dolgozott, keményen élt, önmagával szemben volt mindig a legkeményebb, ám bajtársként senki nem kívánhatott volna különbet maga mellé.
A Költözés korszakának végén kerültünk kezdő pilótaként a dolgok sűrűjébe. Jobb névvel egyikünk sem tudott előállni a csapatból, s a Jola régi sikereinek köszönhetően úgy ítéltük meg, hogy újabb utakat terveztek az ismeretlenbe. Megannyi évet töltöttünk el együtt, verhetetlen párosként vágva végig magunkat a ranglétra fokain az űr sötét, végtelen falai között. Sosem bántuk, bármi is történt, hogy az alattunk békésen keringő kék óriást magunk mögött hagytuk. Később végül elváltak útjaink. Heves vita után, dühödten hagytam ott, amikor bejelentette leszerződtetését a civil hajózáshoz. A barátságunkkal szembeni személyes támadásnak nyilvánítottam tettét, de mire megbocsátottam volna, egy külső bolygókra indított expedíció élén elhagyta a Mars pályáját, ki is tudja hová.
Szégyellem magam, amiért régóta nem jutott eszembe Thaddeus. Annak a gyerekesnek mondható sértődöttségen már túl vagyok, de valamiért mindig elmaradt, hogy keressem. Bármit mondanék most neki, puszta kifogásnak hangzana, s a lelkiismeretemet fölöslegesen is próbálnám meg átverni ezekkel a gondolatokkal. Ha csak egy percre is, nem bánnám, ha itt lehetne most velem. Jó lenne tudni, merre jár. Egyedül vagyok, és régóta ez az első eset, hogy nem bánnám azt sem, ha bárcsak valaki mellettem lenne.
Természetesen a családom nem hagyott magamra, s akit igazán a családomnak nevezhetnék az nem más, mint Eli. Az a fiatal kis kotnyeles kölyök, kivel hiába választott el bennünket tíz éven keresztül az élet, mégis jelentős részét képezi az életemnek. Valahogy az én hobbim sosem érdekelte, s mindig boldogan nyugtázta: "Ha egyszer kiszippant majd a vákum a sikló kabinjából, akármilyen jó orvos is legyek addigra, nem foglak összekaparni!". Nem mintha abból az állapotból bárki is képes lenne visszahozni egy embert, de mindenesetre nem vesztettem el a hitemet, és ott segítettem húgomat, ahol csak tudtam.
A 2575. év nem olyan hírekkel várt bennünket, mint azt gondoltuk. Valószínűleg sokaknak fulladt volna kudarcba az új évi fogadalma, ha a kormányoknak és a Consiliumnak eszébe jutott volna figyelmeztetni a Föld teljes lakosságát. Emlékszem arra a szabadnapra, melyen Elit és engem is elrángattak otthonról. Minden túl gyorsan történt, s mire észbe kaphattunk volna, már be is ütött a Kriosztázis. Emlékszem Eli könnyes arcára, anya és apa kétségbeesésére, és arra, hogy a minket kezelő orvos jó utat kíván az ismeretlenbe, majd lassan minden elsötétült körülöttünk.
Vakító fény és abban a pillanatban méregnek ható oxigén tódult a szervezetembe. Altamban megannyiszor hittem azt, hogy meghaltam, s az elém vetített kusza álomképek csak az ismeretlen túlvilág baljós árnyai. Egyetlen, ismerős, de mégis ismeretlen hang vezényelt vissza a kusza világok pereméről. Nem kellett egy másodperc sem talán ezután, hogy felismerjem a kishúgom. Gyengén, de mégis határozottan borultam a nyakába, s meglepetten tapasztaltam a változást.
Elmesélése alapján sikerült megtalálnom a válaszokat, melyeket a krio alatt feltettem magamnak. Eltelt ki tudja hány év, ráadásul őt már hét évvel ezelőtt felébresztették. Különös volt a már érett nőre tekinteni, ki valljuk be, pazar látványt nyújtott. Intelligenciája és tudása mint orvos rendkívüli fejlődésen ment át, és az, hogy immár majdnem velem egykorú, csak jobban tetőzte a dolgokat.
Nagyjából két hónapig tartott a rehabilitációm, melyet Eli felügyelete jócskán lerövidített, így a lábadozási időszakot tekintve a többi, frissen ébredt emberrel szemben pikk-pakk rendbejöttem. Talán közrejátszott az eddigi űrutazós rutin, de biztos ami biztos, volt miben utolérni magam. A hamar bekövetkező, nagyjából másfél, két éves képzés, majd a Jola fedélzetére való kiküldetés és specializálódás könnyedén ment. Fogalmam sem volt, hogy miért nem pilótának osztottak be, s ezen döntés meghozatala után kételkedtem magamban, hogy egyáltalán megérte e engem választaniuk erre a küldetésre. Valamiben valószínűleg kevesebbnek mutatkozhattam, vagy talán az alapképzések során figyeltek fel valami olyan képességre, mely eddig nekem is elkerülte a figyelmemet.
Megállíthatatlanul telt az idő itt az űrben. Sokat gondoltam a Föld nyújtotta lehetőségekre, a zöldre és régi hobbijaimra. Itt más sem várt, mint acél és vas. Komor tekintetek, megszólások és új kiképzésem színhelye, a Jola állandóan búgó reaktora vált elválaszthatatlan társammá magányért kiáltó elmém mélyén. Olykor egyre erősödő honvágyamat kijelölt feleségem sem enyhíthette, s olybá tűnt, ez a kiváltságos élet egy baljós átokként manifesztálódik, minél tovább vagyok ébren. Deszantos kiképzésem során sikerült elvonatkoztatnom a mennyek feletti pokoltól. Próbáltam felfogni úgy, hogy munkámmal egyszer majd kisegíthetem a megmaradt Ötezrek mindegyikét. Nem éreztem magam közéjük valónak, hiába próbáltam az ágyban is önmagamat biztatni, úgy tűnt valaki helyét foglalom az emberi jövő bárkáján.
A fedélzeten kitörő járvány csak az első korty volt a változások kiapadhatatlan serlegében. Nagy korttyal indítottam, így az elsők között vesztettem el Sophiet, majd jött a parancsnokunk, admirális urunk, s sokan mások az ismeretségi köreimből. Eli átvészelte a vészt, de távol a testvérem által nyújtott otthontól, nem tehettem mást, csak tovább ittam abból az átkozott kupából. Lázadás követte a lázat, halál követte az új reményt, megtorlás és személyes bosszú egy elvétett hívást. Minden nap, minden óra összefolyt, s ott a teherhajón végül eldördült a pisztoly. Consilium szülte láng, melyet a Jola legjobbjainak zabolázhatatlan tűzvihara emésztett fel. Nem tanultunk semmit a Földi múltból, s egy újabb háborúba loholunk, itt a világűr mélyén. Mi, a megmaradt ötezer.