Tom üzenete nagyon megijesztett. Tudom, hogy Alex nem könnyű eset, és hogy nem feltétlenül szerez rajongókat a viselkedésével, de azt azért mégsem gondoltam, hogy ilyen zűrbe keveredik megint. A civilek neveit elfelejtettem megkérdezni, de velük majd ráérek később is foglalkozni. Ha jól értem, úgyis fogdára mentek, és nem is jönnek ki jó ideig. Legalábbis remélem, mert amit tettek, az elfogadhatatlan. És nem csak azért, mert egy szerettemmel tették.
Miután ráhagytam néhány fontos és halaszthatatlannak tűnő feladatot Brianre, az új segítőmre, a kantinba indulok, remélve, hogy találok ott egy szimpatikus konyhaszolgálatost, aki ad valami ehetőt most, hogy pontosan két étkezés között vagyunk. Közben a gyomromat folyamatosan vasmarokkal szorongatja az aggódás és a stressz. Nem mondom, hogy ez csak az Alex ügye miatt van így, de az övé tette ezt az egészet szinte szorongássá. Tom miatt is folyton aggódom, bár tudom jól, hogy ő aztán tényleg meg tudja védeni magát. Alexet sem kellene félteni, de mint azt a mellékelt ábra mutatja, vascsövekre és idiótákra azért ő sem immúnis.
Szerencsém van. Edgar jókora adag levest, és egy kis ízesített proteinkását is pakol, mellé pedig egy adag forró kávét is ad. Hálásan megköszönöm, és már robogok is Alex kabinjához.
Az első jelzés után várok kicsit, de mivel nem nyílik az ajtó, újra próbálkozom. Harmadjára már nem teszem. Még mindig van belépési engedélyem ide, amit azt hiszem, nem szép dolog kihasználni, de ez most nem egy hétköznapi helyzet. Remélem Alex ágyban van és pihen; máskülönben, ha lelépett, akkor megnézheti magát. - Alex! - csak halkan szólítom, ahogy az ajtó nyílik, és várok is néhány pillanatot, mielőtt belépnék. Nem jó érzés így behatolni más magánszférájába. Még akkor sem, ha családtagról van szó.

Tom távozása után beadtam magamnak a fájdalomcsillapítót. A karom lüktetni kezdett. Nem volt valami kellemes ami azt illeti. Tehát, maradt a gyógyszer és az abban való bizalom, hogy az Android nem ejtett át. Az után pedig elszórtam a gönceimet és elmentem a fürdőmbe. Nem valami nagy, csak az van benne, ami feltétlenül kell. Viszont a zuhanyzót kissé átalakítottam még pár évvel korábban. HA már itt voltam és kivontak a forgalomból mára, akkor rendbe tettem a képemet. Aztán jöhetett egy zuhany.
Nem vagyok a legjobb hangulataimban mostanság. Kifejezetten ellenséges a kisugárzásom mostanában. Van rajtam egy jó adag nyomás, a hajó állapotának okán. Elég sok mindent kell rendbe tenni. Ott vannak a személyes problémáim, amik mintha csak az elmúlt egy évet akarták volna csak pótolni csőstül jöttek. Ezen felül még ott van az is, hogy most már valószínűleg tényleg nincs hova mennem. Tudom, hogy igaza van Ethannek ebben. Apám már régen kitagadhatott, csak a hírek nem jutottak el hozzám. Ez a nyomorult hajó maradt nekem csak. Semmi más. Szóval, ja, kissé komolyan veszem azt, hogy egyben legyen, és csak az nyúljon hozzá aki érti is és tudja is, hogy a Jolán mit és hogyan kell javítani vagy karbantartani. Ezen túl van más is, ami megbélyegezi a napjaimat, de azt hanyagoljuk is.
Állok a zuhany alatt, jobb kézzel támaszkodom a falon a balt lógatom és hagyom, hogy a fejemre záporozzon a jó meleg víz. Az összes zuhanyzásra szánt időt kb így töltöm el.
Nem véletlen nem válaszoltam Nadine bejutási szándékaira. Igazából pont akkor jöttem ki, a fejemen törölközővel, amikor ő belépett a kabinomba.
Egy pillanatra csak rámeredek, hogy mi a fészkes fene van már?! Tovább dörgölöm a hajamat és a hátam mutatom neki. Nem számítottam vendégre. Száraz ruha után nyúlok a szekrénybe. Alsó és egy póló lesz a végeredmény. Nem a kifutóra készülök vagy pedig pr beszédet mondani. A törölközőt csak ledobom a padlóra.
-Szóval, már tudod… - jegyzem meg neki és felmutatom a karomat. Úgy is amiatt jött, hamarabb szabadulok ha hagyom magamat.

Lehet, hogy az én fantáziámmal van a gond, de arra, hogy a meztelen Alex-szel találom szemben magam, mikor kinyílik az ajtó, pont nem számítottam.
Az Azarov familia mindig is elcseszett egy család volt. Sokan gondolják, hogy szoros kötelék fűzi egymáshoz apát és fiait, mert minden, ami történik, családon belül oldódik meg végül. Nem véletlen, hogy politikai házasságok hosszú sora erősíti és öregbíti az Azarov nevet. Belülről azonban minden máshogy fest. Elvárások, sarokba szorítás, kemény diktatúra. A szabad akarat privilégiuma csak a nagy Ivánt illeti meg alapbeállítás szerint. A többiek, ha van olyan szerencséjük, hogy hordanak valamit a nadrágjukban, akkor kivívhatják az elismerését, és ezzel együtt némi mozgásszabadságot. Ha viszont nő vagy, elfogadod, amit kapsz és hallgatsz. Akkor még jó dolgod is lehet. Alex és én talán pont azért kerültünk közel egymáshoz, mert egyikünk sem tudott és nem is akart igazán megfelelni a magas elvárásoknak. Sosem tudtunk behúzott nyakkal bólogatni, és ezért mindketten kilógtunk onnan, ahonnan soha senki sem szokott kilógni. Tudja, hogy láttam már ennél is meztelenebbül, bár akkor épp volt rajta ruha. Én is tudom, mégis megilletődöm kicsit. Próbálok úgy tenni, mintha nem lennék zavarban, de nem tudom, hogy ez mennyire sikerül. Belépek, hogy bezáródhasson mögöttem az ajtó, és elfordítom a tekintetemet róla. - Persze, hogy tudom! Tom azonnal elmondta. - megvárom, míg öltözködik, és mikor úgy sejtem, hogy kész, akkor is csak féloldalasan pillantok rá, hátha tévedtem. - Hogy vagy? - kérdezek rá a nyilvánvalóra, aztán leteszem az asztalra az ételt, és a kávét szorongatva nézek rá. - Kaptál fájdalomcsillapítót? Valami mást esetleg? Mit mondott a doki? - felszedem a földről a törölközőt és ledobom egy székre, majd az ágy felé mutatok. - Feküdj le! hoztam enni- és innivalót. Ha eszel pár falatot, akkor hagylak pihenni, oké?

-Mintha még nem láttál volna ennél is… - Jegyzem meg neki. Látott ő már ennél is meztelenebbül és az most nem lényeges kérdés, hogy akkor ruha is volt rajtam. A mostani meg?! Ne csináljon már úgy, mintha soha senkit nem látott volna így. Ennyire azért nem kéne zavarban lennie. Látott már úgy, hogy oda volt minden méltóságom, önbecsülésem, önértékelésem, minden ami addig voltam és egy nem is tudom, idegroncs? Csődtömeg? Emberi roncs? Mi is lenne a jó szó arra. Annál nem lehet megalázóbb helyzet, mint amiben ott voltam. De azt mind magamnak köszönhettem. nem is értem mai napiig, hogy szedhettek akkor össze onnan, Ő és Pressi. A vicc az, hogy csak az Azarovok neveltetése tartott attól vissza, hogy kiloccsantsam a falra a saját agyamat és bevégezzem. Egy Azarov nem lesz öngyilkos. De ha valóban úgy van, hogy kitagadtak, akkor ki vagyok és mi vagyok? Van egyáltalán helyem még bárhol? Ha ez a hajó is kivet magából? A civilek kivágnának innen, se perc alatt. E felől semmi kétségem sincsen. Ahogy a felől sem, hogy van itt pár új tiszt és katona, akik osztják ezt a véleményt.
Hogy vagyok kérdésre a válasz azt hiszem ott van a képemen, hogy elég szarul, de persze, kimondani nem fogom a dolgot.
Azt az egyet biztosan tudom, hogy annak köszönhetően fűződött szorosra a barátságom ezzel a nővel, hogy egyikünk sem illet bele a családba, amibe én születtem ő pedig be lett házasítva. A mai napig nem értem, Apám miért is magának tartogatta és nem adta máshoz? Vagy legalább hagyott volna némi teret Nadine számára, ő mellé állíthatta volna az embereket. Bár ez az egész már nem számít, egy cseppet sem. Nadine szerencsés, lázadó szellemű, de még épp időben kikerült onnan. Anyám aki hasonló habitusú volt mint ő, nem volt ilyen szerencsés.
-Kissé pletykás…. a…. – Nadinra nézek és kivételesen visszanyelem a megjegyzésemet. csak megforgatom a szemeimet. Ezzel is jelezve a véleményemet. – Pályát tévesztettél, mehettél volna óvónéninek is… vagy politikusnak… - Szurkálódok vele, hogy ne az legyen a téma, amit esetleg a pofámról tudott leolvasni.
-Stonbridge egy vicc… - morgok és ha közelebb ő nem jön, megyek én, a kv az vonz, bár úgy szorongatja, hogy nem veszem el tőle, csak megnézem a kaját. Viszont éhes nem vagyok, kavarog a gyomrom.
-Mind a két alkarcsontom megrepedt. Ja, fájdalomcsillapítót és gyulladáscsökkentőt… - felelem szinte már flegmán. Lassan megint tűpárna leszek.
- Ne fáradj, nem vagyok éhes… - ez nem teljesen igaz. Éhesnek épp lennék, csak épp még is kavarog a gyomrom. Sok minden van körülöttem, amit eddig figyelmen kívül hagytam és most kezdem csak érezni, hogy azokkal is szembe kell néznem és realizálódnak a dolgok. A Kapitány „fenyegetése”. A civilek akciója. Az amit Apámról mondott Ethan. Az ütközet. A barátaim. Nadine.
Hogy vagyok? Sérült a büszkeségem. Sérült az alkarom. Nehezebben fogok tudni dolgozni. Sérült az egom is...

Úgy tűnik, egyre gondoltunk. Nem, mintha ez olyan ritkán fordulna elő, de most azért a helyzet ellenére is mosolyt csal az arcomra. - Bocsásd meg, hogy nem hasonlítom a meztelen lelked a pucér fenekedhez. -  köhintek egyet, és csakazért is megvárom, hogy felöltözzön, addig meg sem moccanok.
Valóban, ami a múltban történteket illeti, kevés megrázóbb dolog van annál, mikor rájössz, hogy egy szeretted arra készül, hogy eldobja az életét. Sosem akartam az én személyes tragédiámmá tenni az övét, így ezt nem mondtam Alexnek, de a Cressida halála utáni időszak nem csak neki volt nehéz. Igaz, azt hiszem, bocsánatos bűn, ha ő ezt nem vette észre akkor, abban az állapotában.

- Tom nem pletykás, csak tudja, hogy fontos vagy nekem. -  sóhajtok egyet, és még bólintok is a meglátására, amit persze sértésnek szánt, de eszemben sincs annak tekinteni. - Köszönöm! mindig is óvónéni akartam lenni. Mindjárt ki is próbálom. -  Elmosolyodom, és közelebb lépek hozzá, míg a diagnózist közli. - Mit vettél be eddig? -  keresgélem az asztalon a gyógyszereket, esetleg a fecskendős tűt, hogy megállapítsam, van-e ezzel még dolgom, aztán meggondolom magam. - Most feküdj le, hozok vizet, aztán éneklek egy altatót..... vagy esetleg el is mondhatnád, hogy mi történt.  És hogy kik voltak a támadók. -  Nem akarok azzal hencegni, hogy minden civilt ismerek a hajón, de az elmúlt közel egy év során szereztem néhány jó ismerőst. Ha ő nem mondja el,  mi történt és miért, akkor majd én kiderítem.
Megvárom, míg leteszi magát, aztán ledobom magam egy székre, és elkezdem kibontani a levest. Felé nyújtom a még mindig gőzölgő, illatos lötyit, de ha elutasít, akkor sem akadok fenn; belekanalazok a levesbe, és bár szó szerint égeti a számat, jólesőn hümmögök egyet. Edgar tényleg érti a dolgát.

-Kegyelem….! – Grimaszolok egyet, látványosan és úgy teszek, mint aki a kínok kínjára készül fel. Ami után a gyógyszerek felé vetek egy pillantást és teszek egy hanyag mozdulatot is. Ott vannak azok, nézelődjön kedvére. Van még ott egy fecskendő és még egy szem pirula. Utóbbi lehet a másik adag gyulladáscsökkentő reggelire. Nem vagyok orvos és nem is izgat a dolog. Nem véletlen lettem gépész és nem emberész.
-Azt, amit Stonbridge belém bökött… - megvonom a vállaimat. Nemes egyszerűséggel kikerülöm őt és a holmim felé indulok. Ami azért nem egy nagy távolság ebben a kabinban. Kiszedem a zsebből a kártyámat, meg pár apróságot. Lábbal nyomok be egy panelt a falon és lám kitárul egy szekrény, amiben vizes palack van. Kiveszek onnan kettőt. Egyet az ágyra dobok, a másikat elviszem Nadiig és csak lepottyantom mellette. Nem kell óvó nénit játszania!
A levesnél már leülök. Két párnát gyűrök be a hátam mögé. Már épp azon vagyok, hogy valamivel elzavarjam innen a jó fenébe, hogy a botmixerét abajgassa, mikor megérzem a leves illatát és basszameg! éhes vagyok. Tényleg. Korog a gyomrom. Fene sem tudja mikor ettem utoljára.
-Egyiket sem ismerem… Ocanről szalajtott csürhe… - vonom meg a vállaimat és most azért a levesre szegezem a tekintetemet. Nem vagyok kedves és rendes sem. A civilekkel, akik csak láb alatt vannak nekem, azokkal meg pláne nem. – Nyilván ki tudod deríteni, ha annyira akarod és téged ismerve… - nyitva hagyom a mondatot.
-Mehetsz és hozhatsz egyet nekem is… - szúrom neki oda, csak, hogy… csak….

Rendben, akkor majd ha ettél.... - közben a gyógyszereket nézegetem, és valóban, fájdalomcsillapító, fecskendő, és egy lóadagnyi gyulladáscsökkentő. előbbiből kaphat egy adagot, ha evett de addig hozzá sem nyúlok, és nem is a bogyókkal foglalkozom már, csak figyelem, mit csinál. Mikor meglátom a kis vizes szekrényét, elfintorodom. - Csak nem akarod hagyni, hogy segítsek... hát jó. Akkor csak itt maradok beszélgetni kicsit. - Nem úgy hangzik ez a kijelentés, amivel lehet vitatkozni, de persze megpróbálhatja. Meg is fogja természetesen. Nem nagyon zavar, egészen megszoktam már. Néha rá is hagyom, de ez most más. Most látom rajta, hogy szüksége is lenne erre, úgyhogy nem fogom hagyni, hogy csak úgy lerázzon. Csak biccentek a vízre, aztán előveszem a levest. Belekóstolok, mivel nem akart vagy nem tudott elég gyorsan jelezni, aztán elgondolkodva nézek rá pár pillanatig. lenyalom a kanalat és az asztalkára teszem, majd a levest neki nyújtom át. - Idd meg a dobozból. Úgy az igazi. - felelem neki egy kacsintás kíséretében, miközben már a tabletemet elővéve hívok le néhány személyi aktát az általam készített adatbázisból. Öt lázadó képe szerepel a képernyőn, amit felé mutatok. - Ha jól sejtem, köztük vannak a tettesek. - Igazából már rég tudom, kik vannak a fogdában, de nem akarom, hogy Alex úgy érezze, a háta mögött intézkedem és szerzek információkat. - Ez az öt itt a legradikálisabb, és persze legostobább lázadó, akiket valaha láttam. És ráadásul egy banda. Mindenki kerüli őket, neked hogy sikerült beléjük futnod? - Sóhajtok egyet és a levesre mutatok. - Ha nem kéred, akkor csak szólj! Tiéd lehet a kása. - előveszem azt is, de ezúttal még csak ki sem nyitom a dobozt, hátha még finnyásabb lett az elmúlt pár percben, mint valaha.

Szemforgatás. Majd ha ettem. Igen is nővérke… De már nem szólalok meg. Fárasztó a dolog. Nem izgat a fintora. Nem a lábam törték el és el tudom látni magamat. Különben is, addig legalább lefoglalom magamat és nem máson kattogok, mint ahogyan mostanában teszem. Egyre több minden van, ami valljuk be aggaszt.
-Igen is… anyu… - szúrom neki oda. Ami után már le is telepedtem és onnantól kezdve már kénytelen vagyok rá figyelni. Nem vagyok boldog, hogy most a nyakamon van. Épp a sebeim akartam volna nyalogatni. De! Itt jön a nagy, DE! Éhes vagyok. Ezt már tudom, hogy tényleg így van és még nekem is gyors ahogy a leves után nyúlok. Nem finnyáskodom. Simán megy az nekem, hogy leigyam a levét. Mondjuk azért nem villám gyorsan, forró méz az a vacak, de már kortyolok belőle. Nyugodt tempóban. Viszont addig beáll a csend, még ezzel foglalom le magamat, eddig a válaszokra is várnia kell.
-Miért is csinálsz úgy, mint aki még nem tudja pontosan melyik három volt az öt jómadár közül? Lynch biztos leadta neked a drótot és… - az órára nézek. – A fogda nyilvántartásából is kikérhetted a bentlakó kliensek neveit… legalább velem ne játszd el, hogy nem így mennek a dolgok… - szegezem neki és két ujjal intek a kanál után, hogy lesz szíves passzolni azt. A leves tölteléket nem kívánom kézzel enni.
-Nagyon egyszerű… - szólalok meg, ha a kanalat megkaptam és üres a leveses doboz. -Vártak rám. Vagy többen vannak és leadták a drótot, mikor megyek vagy jó ideje már ott őgyelegtek… - A kásán még meditálok kicsit. Unom. Rohadtul unom. Hátra dőlők és egy pillanatra lehunyom a szemeimet. – Eladnám őket a Volentisnek, egy tál eperért cserébe…. – fáradt a hangom. Most hiányoznak a kiváltságaim. Ami a nevemmel járt együtt. Eper, és egyebek, amiket az itt dolgozók sosem kóstoltak, mert nem abba az elit körbe tartoztak. Intek azért a szutyokért. Éhes vagyok, enni meg kell.