Mikor a Föld sorsa kőbe vésetett, a kevés szerencsés, ki megmenekülhetett egyetlen pár sötét, hideg űrhajóra zsúfolódott össze, köztük a nagyapám, és a húga is. Egyikük a hajón kezdett dolgozni, másikuk pedig álomba szenderült, hogy kivárja, amíg megtaláljuk az új otthonunk. Kislány koromban mindig azt számolgattam, hány év múlva leszek idősebb, mint egy nő, aki sok-sok évvel előttem született, s amíg nekem nagyon gyorsan fel kellett nőnöm, ő a jégben feküdve örökké tinédzser maradt. Egy gondtalan tini, ki ki volt akadva, mert le kellett mondania  a randiját, amikor erre a hajóra vonszolták, és az utolsó pillanatig biztos volt benne, hogy az élet igazságtalan, amiért gyakorlatilag nyert a lottón.
A kötelező katonai képzés egy rémálom volt. Nem volt olyan próba, vagy feladat, amin ne bőgtem volna le. Hiába volt elfogadható az állóképességem, és voltam legalább annyira kitartó, mint bárki, egyszerűen egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy ez az egész nekem való lenne. Hiába hajtottam, és izzadtam, a csoporttársaim úgy hagytak le, mint akiket ágyúból lőttek ki. Egyik megaláztatás jött a másik után, és ennek köszönhetően végül lemaradtam minden ígéretesebb pozícióról, s még apám sem akart felvenni maga mellé segédnek. Igaz, sosem mert szerszámot a kezembe adni, még azért sem, hogy megfogjam amíg felveszi a cipőjét.
Az alapképzés után felszolgálóként kezdtem el dolgozni a Töltőállomásnak keresztelt bárban, idővel pedig előléptettek egzotikus táncossá. Nem szeretnék belemenni a pontos munkaköri leírásba, legyen elég annyi, hogy stresszes munka volt. Nagyon. Főleg a harmadik év után, amikor elterjedt, hogy én vagyok az a furcsa lány, aki túl sok időt tölt a hibernálókamráknál, egy alvó lánnyal beszélgetve. Természetesen senkit sem hibáztatok azért, mert bolondnak nézett, amiért az egyetlen barátnőm egy hibernált lány volt. Ha tényleg miatta jártam volna, az szerintem is furcsa lett volna, bármennyire is jó hallgatóságnak bizonyult az évek során. A második legjobbnak annak a teremben.
Mindig is tudtam, amikor engem nézett, sosem tudta igazán jól titkolni. Valahányszor ott voltam, neki is az irodájában akadt dolga, azon a részen, ahonnan lelátott a nagy csarnokra. Mást pedig nem nézhetett. Csak én voltam ott, meg az őket karbantartó édes drága apám. Meg persze a fagyottak, de ők aligha mentek bárhova is. Párszor elkaptam a tekintetét, és rögtön lesütöttem a szemem, de sosem mozdultam ki a látóteréből, és igyekeztem minél többet ott lenni. Fél évvel később jött el a nap, hogy utoljára jártam ott. Jó sokáig tartott neki parancsba adni az egybekelésünk.
A házasságunk...meglepő volt. Tartottam tőle nagyon, hogy csalódást fogok neki okozni, de isten igazából ez nem történt meg. Nem kellett dolgoznom azért, hogy elhidegüljön tőlem, megtette ezt magától is, méghozzá azonnal. Kissé az volt az érzésem, hogy csak trófeának kellek neki...ami tökéletesen megfelelt, amíg biztosította a kényelmem, és tanulhattam tőle. Meglepő módon ezzel sem volt gond. Ha nem is azonnal, de felismerte a hasznom, és bár sosem voltam olyan briliáns vegyész vagy az ég tudja mi mint ő, viszont ha az emberi kapcsolatokról volt szó, velem sokkal szívesebben tárgyaltak, hála a "megnyerő személyiségemnek". A lényeg, hogy jól kiegészítettük egymást mindig.
Igazán csak akkor kezdtem többként gondolni rá, amikor a járvány kitörése után nekem is csatlakoznom kellett az alvók közé, hogy életben maradjak, ébredésem után pedig megtudtam, mennyi mindent tett meg azért, hogy újra ébren legyek, és elsőként kapjam meg a paratoxis elleni gyógyszert, mikor már biztos volt benne, hogy a szer működik, és biztonságos. Van aki 50 év után térhetett magához úgy, hogy a világa semmit sem változott. Nekem alig egy év pihenő után felkavarodott minden. Háború, árulók, és egy csomó robot. Az ember azt hinné, 100 évet voltam távol. még mindig próbálom összeszedni magam, és férjem naplóját olvasgatva képe kerülni.
Muszáj lesz. Nem adhatom fel.