Újabb világi party, újabb fényűző estély, amin a családunk – szokás szerint – összes tagja részt vesz a Consilium hozzátartozóival együtt. Pompa árad a terem minden szegletéből, arany és fekete, drága italok metszett kristály poharakban, tálcákon szépen elrendezve luxus ételek a „világ” minden tájáról, nehéz bársony a hatalmas ablakokon. Férfiak elegáns szmokingban, egyenruhában, míg a hölgyeken az egykori nevesebbnél nevesebb divattervezők kollekciói ékesednek. Gyémánt és drágakövek, erős, fűszeres parfümök és púderek bódító egyvelege. Izzadtságtól nyirkos kezű, alkoholtól mámoros vénemberek émelyítő szavai, ahogyan üdvözlésül hozzám hajolnak, csókot lehelve a kézfejemre, ahogyan ujjaik közé tekerik a loknikban vállamra hulló fürtjeimet, azon cseverészve milyen nagyot nőttem és pár év múlva már kérőket fogadhatok. Ezen egészen jól mulatnak az apámmal, akinek az arcán most is a szokásos kiismerhetetlen kifejezés ül. Nem tudni, egyetért, komoly, vicceskedik, vagy egyáltalán számít-e neki hogyan beszélnek rólam. Több, mint valószínű, hogy nem… de ezt a külvilágnak nem kell tudnia.
Kényszeredetten mosolyodom el, szemeimet bántja ez a káprázat, a tüdőm sajdul minden lélegzetvétellel, és szabadulnék. Amint a férfiak belemélyednek a beszélgetésbe és elterelődik rólam a szó, megragadom az alkalmat a távozásra.
Ugyan mindenki itt van a családból, de rettentően egyedül érzem magamat. A bátyáim a saját párjaikkal töltik az idejüket, a nővérem, a húgaim megint elvannak a maguk világában. Elkeseredetten sóhajtok fel és már lebiggyedt ajkakkal megadnám magamat a balsorsnak, hogy itt ragadok egyedül a vén fószerek közelében, mikor kiszúrom a testvéremet a tömegből. 190 centis szőke, tömény önelégültség, jó adag szarkazmussal nyakon öntve, de mindig számíthatok rá, mikor baj van. Alexandro.
Széles mosolyba szalad a szám, és csupán a jólneveltségem állít meg abban, hogy a nevét kiáltozva állítsam meg az útjában. Akármerre is igyekszik, sietősen teszi. Nem sokat gondolkodom a dolgon, úrihölgyhöz méltóan emelem meg kissé az estélyim hosszú anyagát, és a bátyám után eredek. Talán sikerül elég meggyőzően bevetni a kutyaszemeket, hogy kiszabadítson innét. De miért suhan ennyire? Alig bírom tartani a lépést, és ezzel együtt a méltóságomat, ahogyan az akaratlan hajszánkban részt veszek. Már-már eltűnne a szemeim elől, mikor látom, amint az egyik, - illetéktelen -  vendégek elől elzárt szoba ajtaja csukódik utána.
- Most megvagy! – fújom ki a levegőt, aztán rendezem a ruhám, a vonásaimat és settenkedésre váltva megközelítem én is a szobát.
Egy ideig fülelek a bejárat elől, ám túl nagy a csönd. Áhá, idejött szunyálni a kötelességei elől. Erre a gondolatra jutok, ujjaim a kilincsen és benyitok. Lefagyok a mozdulat közepette, a látványra, ami elém tárul, és bár látnivaló az akad bőven – illetlen -, a zöld íriszeim a testvérem kékjeibe kapcsolódnak.
- Ne haragudj! – habogom és csapom meg magam mögött az ajtót, miközben menekülőre fogom.
Távoztamban a bátyám hangját hallom, mintha szitkozódva szólítana a nevemen.

Órák telnek el, a partynak régen vége, én pedig már a szobám nyugalmában, pizsamában ücsörgök az ágyamon. Az arcomra koravénséget mázoló sminket rég lemostam, a hajam kifésülve keretezi az arcomat, karjaim között az egyik plüssömet szorongatom. Születésnapi ajándék volt, még évekkel ezelőtt… Alex adta, persze a maga megszokott kéretlen stílusában, de jólesett, hogy gondolt rám. Az emlékezésből a kopogtatás zaja szakít ki, ám az érkező nem vár bebocsáttatásra, és innen tudom, a bátyám az. Felhúzott térdekkel dőlök neki az ágytámlának és követem végig tekintetemmel az útját az ajtómtól az íróasztalom melletti székig, amit megragad és az ágyhoz von, lezseren rátelepedve. Egy ideig némán ücsörgünk így, aztán látom lélegzetet és erőt vesz, hogy beszédbe kezdjen, de leintem a cél előtt.
- Nem… nem kell magyarázkodnod. Nem mondok senkinek, semmit, Alex. Bízhatsz bennem. Rendben? – szólalok meg én helyette, aztán kimászok az ágyam szélére, és eskütételként a kisujjamat nyújtom felé.
- Ígéret. – teszem még hozzá komolyan.