Gyengélkedô

Orvosi részleg

Modern, jól felszerelt orvosi szoba, vizsgálók. Szükség esetén sürgősségi beavatkozások végzésére is alkalmas.

Néha az az érzésem, hogy ebben a disztópikus, totalitárius, és úgy általában Orwell rajongó társadalomban nem mindenki egyenlő. A katonák, akikkel egy gépen jöttem vissza már rég elmentek, én pedig még mindig itt ülök a karanténban, a legutóbbi látogatásom után az Ocan-ra. Az én hibám, kellett nekem kimászkálni az erdőbe, és ha tudnák merre jártam még, lehet Urológushoz is küldenének, de szerencsére úriember vagyok.
Nyugodtan ülök az ágyamon, a rabruhára emlékeztető göncben. Túl vagyok több fertőtlenítő fürdőn, és vérvételen is. Főleg az utóbbi aggaszt. Remélem nem lesz több, az ilyesmi mindig lebukással fenyeget. PHOEBE utólag módosítani szokta az eredményeket, de ha valami túlbuzgó orvos megnézi a vérem alaposabban...
-Á, Dr.Richardson! Micsoda kellemes meglepetés, azt hittem csak holnap jön! - Szólok hozzá nyájasan, de lássuk be, senkit sem verek át ezzel. - Bocsánat, tudom, hogy nem a maga hibája...csak kezdek már begolyózni itt.

Mindig mikor reggel a feleségemmel találkozóm eszembe jutt, mennyire is rossz a rendszer. A nők többsége tárgyként van kezelve, kihasználva, hogy ők hordják ki a gyerekeket és nevelik fel őket. Azok, akik nem tudnak kihordani egy épkézláb kölyköt azok sokszor már nem is érnek semmit.
De nekem is van félteni valóm. Ha a titkom kiderül száműznek, vagy rosszabbik esetben megölnek. Sőt! Biztos, hogy lelőnek. Apám lenne az első, aki fegyvert ragadna rám.
Kihűlt kávéval a kezemben és fájós derékkal megyek dokumentumokat nézegetve. Nem, nem él aludtam a derekam. Ha még csak az lenne. De nem. Meg fogom mondani a srácnak, hogy ha nem tud finomabb lenni nem fogom engedni, hogy hozzám érjen.
Ahogy Mr Lockley megszólít rá mosolygok kedvesen.
- Ugyan. A betegek többsége viszonylag hamar elveszíti az időérzékét. - nyugtató meg, hogy ez normális és nem is várom el tőle, hogy minta beteg legyen.
- Hogy érzi magát? Nem émelyeg, fáj valamilye, vagy bármi? - azok, akik először látnak azt hiheti ebben az állapotban, hogy aggódom és, mint egy anya úgy ápolnám a betegei et. De ez nem igaz. Ez még nem az az állapot.

Időérzék...ez egyike azoknak a cuki emberi kifejezéseknek, amik mindig megmosolyogtatnak. Engem nem fenyeget ez a veszély. Pillanatra pontosan tudom, mióta vagyok itt. Sajnálatos módon azonban ettől nem elviselhetőbb ez a hely. Vagy legalábbis nem sokkal. Tudom, hogy nem hetek óta vagyok itt, de abban nem lehetek biztos, hogy nem leszek itt még hetekig. Ha nem olvasgathatnám a jegyzeteim biztosan becsavarodnék.
-Nem. Teljesen jól érzem magam, a helyzethez képest persze. És ellen tudtam állni a kísértésnek, hogy közösüljek, vagy elfogyasszam valamelyik őshonos állatot nyersen.
Felkelek az ágyról, és lassan az "üveghez" sétálok, ami elválaszt minket. Tudom, hogy csak egy nagyon élethű kijelző, és ezt a falat még én sem tudnám átütni, de bámulatosan élethű.
-Mondja doki, meddig tartanak még itt?

A rendszer miatt nehéz orvosnak lenni. A betegek mindig elhallgatnak valamit. Igaz a többség csak számukra apróságokat tűnő dolgokat, de vannak akik nagy, számító dolgokat nem mondanak el. Aztán mi leszünk lecseszve, ha történik valami.
- Az lehet Mr Lockley, de jobb elővígyázatosnak lenni. - mondom neki. Meg se rezzenek mikor a közelebb jön. Megszoktam a férfiak közelségét. De hozzá képest eléggé törékeny vagyok.
- Az eredményei jók, de a biztonság kedvéért bent tartjuk még egy kicsit. - közlöm vele a számára nem olyan jó hírt.

-Hát persze...
Sóhajtok. Elővigyázatosság. Biztos nincs semmi köze ahhoz, hogy Pavell pikkel rám. Vagy a flotta pikkel az újságírókra. Vagy ahhoz, hogy odalent kissé lefölöztem azokat a béna katonákat, És a kapitányuk szinte megdicsért.
-Elővigyázatosság mi. Hát jó. Nem árt, ah az ember odafigyel magára, nem igaz?
Kérdem, és a derekára nézek. Korábban is feltűnt, hogy fájlalja, de akkor diszkrét voltam, most szeretném, hogy észrevegye, észrevettem, hogy azt tapogatja.
-Sportbaleset? Khmm...és, ha már itt vagyok, és maga is itt van...az orvosok közül még senkit sem interjúvoltam. Magáról viszont szívesen megtudnék ezt azt. Ráér?
Próbálok úgy nézni, mint aki tud olvasni a gondolataiban. Ez nincs így, de a többség elég könnyen beijed.

Néha szerencsésnek érzem magam. Elvégre én sosem akartam gyereket és kifogtam azt a nőt, aki nem tud gyereket nemzeni. Szokták kérdezni, miért nem válok el tőle. Nos ahhoz képest, mi nagyon jóban vagyunk. Közeli barátok vagyunk. Nem is értem hozzá úgy, amiért hálás nekem. Bár sosem kérdeztem tőle, mi miért van. Láttam is rajta, hogy nem akar róla beszélni így nem is erőltettem.
Dan szavaira csak oldalra hajtómű a fejem. Nem tudom hogy érti.
- Elaludtam. Igen rossz alvó vagyok, főleg hogy a legtöbbször itt alszom. Ritkán megyek haza, ami azt illeti. - még csak nem is hazudok. Tényleg borzasztóul alszom. Nem ijedek meg sőt rámosolygok.
- Nos mit szeretne tudni? Jelenleg ráérek.

-Ezt szomorúan hallom. Azért alszik itt, mert ilyen kevesen vannak, vagy csak ön ennyire munkamániás?
És ezzel lényegében kezdetét is vette az interjú. Úgy csinálok, mint aki reflexből nyúl a diktafonjáért, és csak utána kap észbe, hogy most nincs nála, aztán pedig végre nem kell foglalkoznom több ilyen színjátékkal. Csak még közelebb megyek, és a falra tenyerelek.
-Richardson...ön egy katona család sarja, nem igaz? Mint a lakosság 80%-a. Mégis, inkább orvosnak állt. Ez nem szemrehányás, hisz, mint láthatja, magam sem katonáskodom, ha nem muszáj, viszont érdekelne, ön miért döntött így?
Viszonylag ártatlan kérdés. Legalábbis remélem, hogy az. Nem tudok róla, hogy lenne okom óvatosan emlegetni a családját. De minden esetre szerintem ez még belefér akkor is, ah igen.

- Kicsit mindkettő. Mivel nem lehet gyermekem, így nekem nem kell olyanokkal foglalkoznom, mint a család, vagy gyerevállalás. - vallom be őszintén mennyire elvetemült vagyok. Szinte le se reagáló, hogy ennyire közel van. Nyugodtan állok előtte és barátságosan mosolygok.
- Valóban, ahogy apám úgy bátyám is katona. Ő már születésünk óta a katonaságra nevelt minket. De... én drága édesanyám alkatát örököltem, aki igen törékeny volt. Az orvosok hamar megállapították, hogy fizikálisan alkalmatlan vagyok a kiképzésre ahogy a legtöbb fizikai munkához is. Orvosként leginkább a tudásomat kamatoztathatom, mint a fizikális erőmet. - mondom el, miért is vagyok orvos és miért nem követtem a hagyományt.

Úgy tűnik a kifejezetten személyes jellegű információkat harapófogóval sem lehet benne tartani. Általában ez annak a jele, hogy valaki valami mást próbál eltitkolni, de ugyanakkor nem akar hazudni, ezért más dolgokban hiper őszinte. Nagyon azért nem veregetem vállon magam. Ki nem titkol valamit ezen az állomáson?
-Az asszony azért igényli a törődést...általában. Viszont, ez egy érdekes téma. Nem ön az első, aki nemzőképtelen, de ön az első orvos, akinél szóba jött ez a téma. Mit gondol, mi az oka, hogy ennél a relatív kis közösségnél ilyen sok a meddő ember?
A katona család szálat elengedem. Túl begyakorolt a válasz. Egész életében ezt mondogatta, nem akarom én is piszkálni vele.

Vannak dolgok, amiket nem szégyelek. A családom bizonyos rétegekig nem tabu téma, főleg hogy nagyon sokan rákérdeznek. Az sem titok, hogy apám inkább látna holtan, mint élve. De emiatt vannak dolgok, amikről nem szívesen beszélek. Ilyen például a 15 éves kalandom, mikor az egyik férfi megerőszakolt.
- Nos tapasztalataim szerint a többség nem igazán meddő. Az egész pszichológia és genetika. A genetikai az lényegében annyi, hogy minél különböző genetikáju emberek nemzetnek gyereket az utód annál erősebb lesz és életképesebb. De persze nem csak ez befolyásolja a dolgokat. A vércsoport sem mindegy. Pl egy párnak nem lehet több gyereke egynél, mert az anya pozitív addig a férfi negatív vércsoporttal rendelkezik. Az első terhességnél, ha a gyermek negatív lesz akkor az anya szervezete ellenanyagok termel és a további terhesség folyamán megöli a gyermeket. - magyarázok el pár dolgot, amit sokan nem vesznek figyelembe. De ez csak a genetikai része. Van még a pszichológiai része, ami kicsit más tészta.