Az embert újabban itt annyi inger éri, hogy igazából csoda, ha mindet sikerül fejben tartania, nem, hogy még reagálni is rá. Nem bízhatom el magam a kinevezésem után, mert abból csúnya bajok lehetnek. Hogy tapasztalat-e ez? Naná! De még mennyire, szerencsére akkor történt ez a felismerés, amikor még a pelyhes képű tanoncként tanultam ki a kadét létet. Az első idők, az első nagy önbizalomnövelés, az első nagy pofára esések. És esküszöm, ha valaki itt nem tanulja meg, mit szabad és mit nem, akkor az egy életen át szenvedni fog a hibáitól. Én szerencsére nem csak rossz tapasztalatot tanultam meg, de a saller is kijárt érte. A mai napig tanulópénznek könyvelem el és eszembe jut, ahányszor csak el akarnám bízni magam. Nem lehet, egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust ilyen fegyelmezett, feszült időben. Amikor minden perc számít.
És amikor minden percet ki kell használni arra, hogy ne csak ez maradjon, hogy az este már nyugodtan, lazán alakuljon, mert a gyereknek is kellenek a lopott percek. Amikor kifaggat, mit csináltam ma, repültem-e, és mikor viszem őt is majd magammal. Ezek mindennapos kérdések és a meséimmel alszik el. Amikor a reggel is úgy indul, hogy nyűglődik, ő nem akar menni, velem akar lenni, játszani, ahogy régen. Ezek mind csak ritkán maradnak meg kettőnknek és valamennyire sajnálom is. Most kell mellette is ott lennem, amikor mások sem hiányolhatnak. De még bírom és egyikről sem akarok lemondani. De ma nem a megőrzőbe vezet az utunk, ma kivételt teszek és ami kevés szabadidő rám szorul, azzal a lendülettel látogatjuk meg a már olyan régen látott kedves ismerőst. Timo szemei valósággal felragyognak, amikor nagy kíváncsisággal, de csöndben sasolja, hová is viszem, aztán megpillantja a labort és az odabent annyira elfoglalt kutatót is. Csak leteszem, hagyom, hogy odaszaladjon és a ruhájába csimpaszkodom. De csak miután meggyőződök arról, hogy semmi, de tényleg az égvilágon semmi nem eshet le, törhet össze, ha a kisember becsapódik. Egyszerűen csak hagyom, hogy felfedezzék egymást maguknak. Már egy ideje jöttem ezzel mindkettejüknek, tartoztam a találkával. Most pedig é válok a fölösleges mellékszereplővé, de örömmel figyelem őket is.
- Elie! - a gyerek boldog, csilingelő hanggal kepeszt azért, hogy fel is vegyék. Nagy alkudozó, ha arról van szó, hogy a saját érdekeit érvényesíthesse. Ami pedig azt illeti, nem is szégyelli. Nem, most sok esettel ellentétben nagyon otthon érzi magát, hisz nem egy idegennel áll szemben.
- Apa mondta, hogy itt vagy te is. - és már be sem áll a fecsegős kis szája. Ha valakinek elmondanám, hogy mennyit képes beszélni, kiröhögne. Máskor csöndesebb, most pedig félek, hogy egy igazi fecsegő poszátát eresztettem szabadjára.
- Már nagyon akart látni. Este megesketett, hogy elviszem hozzád. - magyarázom a menthetetlent, mert most biztosan borul a napja és mindaz, amit eltervezett. De valahol annyira nem is bánom, rá fér egy pár perces pihenés. Igen, ezt én döntöttem el anélkül, hogy figyelembe venném, épp mit is csinál.
- És ami azt illeti... már neked is jöttem ezzel. Remélem nem nyakig vagy valami fontosban.

Egyre jobban kezdek hozzászokni az ittléthez. Olyan volt, mintha mindig is itt lettem volna, és nem tűntem volna el, és azt érzem, hogy ebben a többiek is segítenek, hogy minél jobban otthonosabban érezzem magam. Noha még mindig vannak olyan pillanataim, amikor furcsa érzés kerít hatalmába, és csak abba tudok kapaszkodni, hogy itt van nekem Arthur, akire bármikor számíthatok, és Finn, akivel a hosszú idő utáni első találkozásom úgy sikerült, mintha az a századik alkalom lett volna. Soha nem viselkedtem úgy, hogy az kínos legyen, ehhez a viselkedéshez pedig nem tartozik az ügyetlenségem, hiszen azt nem direkt teszem. Példának okáért még mindig nem látok a sötétben, ha visszaemlékszem a mozis sötétségre, ezért nem csoda, ha orra bukom a saját lábamban is. Viszont… ha arról van szó, hogy fel kell ismernem az arcokat, akkor bárhol felismerem azt, akit már egyszer láttam, hiszen mindig is jó volt az arcmemóriám. Ha pedig már valakivel beszéltem egyszer, nem fogok elmenni mellette úgy, mintha nem is ismerném. Bevallom, elsőnek nem tudtam, hogyan kezeljem azt, hogy látom Finnt ennyi idő után úgy, hogy mindeközben mardosott a bűntudat, hogy nem kerestem őket, de aztán ott volt a fejemben az a zöld gomb a „Just chill Eli” felirattal, amely egy sóhaj után aktiválódott, és minden úgy történt, mintha az utolsó beszélgetésünk csak tegnap lett volna. Mondhatom azt, hogy azóta felüdültebb is vagyok tudván, hogy Timo még nem felejtett el, s egyébként is milyen keresztanya lennék, ha nem szeretném a kölyköt? Szinte olyan, mintha a sajátom lenne, s persze soha nem is mondtam azt, hogy nem kedvelném a gyerekeket. Ha nem orvosi pályára jutottam volna, akkor valószínű, hogy most tanár lennék… mondjuk… biológia? Eh, van, ami nem változik.
 
Ahogyan az sem, hogy a mai napom is a laborban töltöttem. Őszintén nem volt sok dolgom, a labor csak adott egy hangulatot ahhoz, hogy átszellemülve tanulhassam tovább az androidokról szóló dokumentumaimat. A kijelző egy ember és egy android agyát vetítette felém, ezeken a képeken azt tanulmányoztam épp, hogy hogyan épül fel egy android agya a miénkhez képest, mik azok a szálak, amelyek mozgatják, és hogyan sajátítják el az új tudást.
Annyira nem voltam belemerülve, hogy ne vegyem észre a nyíló ajtót, majd a hirtelen felém szaladó Timot. Legalább annyira csillogott a szemem, mint az övé, s legalább annyira voltam meglepve, mint a faltörő kos a fotocellás ajtó előtt, s mielőtt még belém tudott volna csimpaszkodni, leguggoltam, széttártam a karom, hogy egy kellemesebb pozícióba érkezzen. Még időt sem hagyok, s máris felkapom az ölembe.
- Hééé, kiskrapek! – egy csókot nyomok a homlokára. – Jól megnőttél. Mire felnősz, észbe sem kapunk, és akkora leszel, mint édesapád. Na jó, talán izmosabb és erősebb – vigyorgok rá, míg Finn felé kacsintok egyet. Amikor arról beszél, hogy már nagyon akart látni, Timora szegezem a tekintetem.
- Helyes! Tudod, már én is nagyon akartalak látni. Ne haragudj, bogyó, hogy eddig tartott. De most már itt vagyok, és annyiszor láthatsz, ahányszor csak akarsz. Végig fogjuk játszani a napot te és én, űrsiklókat építünk, robotkutyákat, kiszínezzük apát, miközben nem figyel – lelkesítem. Nem tudom, Finn mennyire örül ennek az ötletnek, hogy egy próbababa szerepét kell hirtelen magára öltenie csak azért, hogy megvalósítsuk Eli furcsa ötleteit, melyben még a végén egy karácsonyfa lesz belőle, ha mindent ráaggatunk. Közben leteszem Timot, hiszen nem vagyok olyan erős, hogy sokáig tudjam cipelni az ölemben, tényleg sokat nőtt.
- Nem, ami azt illeti, semmi fontosat nem csináltam épp, mint azt látod – mutatok a képernyőkre. – Csak tanultam, de az várhat. Meséljetek, mi történt az elmúlt napokban? Elfogta a rossz fiúkat, kapitány? – játszadozom Timoval. Egy gyereknek szüksége van a kreativitásra, főleg ebben a korban, és tudom, hogy van akkora képzelőereje, hogy néha el tudjuk játszani, hogy más alakok bőrébe bújunk. Már hiányzott.

Bevallom egy picit féltem attól, hogy majd rosszul sl el az újra találkozás. Hisz nem szabad azt alapul venni, hogy a legutóbb mi mennyire el tudtunk beszélgetni egymással. Felnőttek vagyunk és nem kellemetlen perceket akarnánk egymásnak okozni a legelején. Egy gyereknek azonban ami a szívén, az a száján. Ez ellen akkor sem lehet mit tenni, ha megmondom neki, hogy jól viselkedjen. Ilyen egy gyerekszáj és ezt én is akkor tanultam meg, amikor már magára maradt velem. Az anyja jobban ismerte kettőnk közül és nekem eleinte olyan volt őt a saját nevelésem alá venni, mintha nulláról ismerkednénk. Új volt, izgalmas volt, mára pedig már kezd beérni. Nehezen tudnék egy nála ragaszkodóbb gyereket mondani - persze biztosan van, de elfogult vagyok vele kapcsolatban. Jó látni, hogy már ki meri dugni az orrát a csigaházából és játszik másokkal. Fontos, hogy a saját korosztályából is kapcsolatokat létesítsen, mert félek, egy nap aztán csak nem leszek ott neki. De nem gondolhatok erre, egyszerűen csak nem szabad, mert még hosszú utam van vele és a rengeteg feladatnak, ami rám vár, a végét sem látom.
Lassabban sétálok be, ahogy figyelem a kettőjük találkozását, a puszit, a ragaszkodó ölelést, a viszontlátás örömét rajtuk. Semmi jogom nincs belekontárkodni a nagy találkozásba, amit szemmel láthatólag mindegyikük nagyon várt már. Azt hiszem a fiam ebben rám ütött, hogy mindegy mennyi idő is telik el, képes ott folytatni és felvenni a ritmust, ahol félbeszakadt.
- És nagyobb! - ismétli el lelkesen Elie szavait, ahogy belecsimpaszkodik a nyakába, miközben felemelik. Esze ágában sincs őt elereszteni, sem levenni a szemét róla. Mikor csak két ragaszkodó ember egymásra talál. Tapintható, hogy mennyire hiányoztak egymásnak és mennyire jól esett a gyereknek az a homlokpuszi. Ilyenkor tudatosul bennem az a félelmem, hogy valójában egyedül nem leszek soha elég a gyereknek, mert szüksége van a másik oldalra is, a gyengéd gondoskodásra, amit én nem fogok kiváltani, legyek bármennyire is figyelmes. Ez ilyen női dolog, azt hiszem.
- Meg nagyobb kópé is lesz, mint az apja. - jegyzem meg elmosolyodva, ahogy megállok mellettük. Igaz, Elie sokáig nem is tartja ölben ezt a nagy kópét, de azért alaposan felborzolom a haját, mire szégyenlősen a nő nyakának menedékébe húzódik. Na szép, még vissza is él vele.
- És apa hátán fogunk kutyagolni! - aha, hát persze, amikor valaki beindítja Timo fantáziáját, akkor határ a csillagos ég. És még hallva a festegetést, na álljon ám meg a nászmenet.
- Álmodozzatok, királylányok. Apa nem lesz kisminkelve. - nono, nem játszunk se ilyet, se olyat, arról persze lehet szó, hogy birkózzak vele, de semmi másról. Oké, nem elrontani akarom a hangulatot, abban semennyire nem kételkedek, hogy megtalálnák a közös hangot viszonylag hamar.
- Nem tudtam, hogy mikor hozzam és talán nem fog semmihez sem hozzányúlni itt, amihez nem kellene. Igaz, zsebmetsző? - nem kell félteni a gyereket, a múltkor úgy rámolta ki a zsebem, hogy csak lestem. Ő persze nem is figyel rám, hanem Elie-nek bólogat bőszen és mászna is fel a székre, hogy megtapogassa a monitort, amin az az áhított tanulnivaló van.
- Ahogy látom, szeretne csatlakozni hozzád.

Tudom, hogy sokáig nem voltunk együtt és lehetőségünk sem volt arra, hogy újra találkozzunk. Mindennek ellenére nem féltem attól, hogy a viszontlátás negatív eredményeket hoz, hiszen tudtam jól, hogy tudok annyira bánni Timoval, hogy ugyanazt a mosolyt lássam az arcán, mint amikor legelőször rám emelte a tekintetét. Valahogy értettem a gyerekekhez. Nem tudnám megmondani, pontosan miért, elvégre a legtöbb nő anyai ösztönökkel születik, ezért van a kezünkben már fiatal korunkban baba, ezért játszunk papás-mamást, de ha tippelnem kellene, részemről azért, mert valahol mélyen még mindig gyerek vagyok. Tudom, mire van szükségem ahhoz, hogy felelőtlenül szórakozzak úgy, hogy egy pillanatra eldobom a munkát, akár hosszú időre, így tudom, hogy egy gyereknek is fontos az, hogy játszanak vele, hogy kihozzuk belőlük a kreatív ént, és ezzel tanuljanak érzéseket, empátiát. A Földön is mindig így volt: a gyerek tudta, hogy kiben bízhat, ki a jó és ki a rossz, nem vesztegethetted meg pénzzel, hiszen nem ez volt neki az érték, hanem az együtt eltöltött idő minősége. Kivéve persze, ha gazdag emberek gyereke voltál, akik mindent megadtak neked, és már zsigerből elvárod, hogy megvegyék neked a helyi édességboltot, és ha nem, akkor a földre dobtad magad és hisztirohamban törtél ki...

- Nagyobb? Ugye tudod, hogy akkor te veszel fel engem az öledbe és nem fordítva? - ahogy elnézem Finn-t, nem igazán bírnám el. Ha bárki más nagyobb nála, akkor meg pláne nem. Végülis idővel fordul a kocka, és nem mi pelenkázzuk a gyereket, hanem a gyerek pelenkáz minket, ha egyáltalán még megéljük azt az időt. Hiszem azt... és dolgozni is fogom rajta, hogy megnöveljem az átlag életkort, ehhez azonban az életmódváltáson is dolgoznunk kell. Reménykedem egy szebb jövőben, amikor a hajót már csak végszükség esetében fogjuk használni, hogy két világ közt utazzunk és felfedezzünk, mialatt békésen élünk odalent egy virágzó bolygón, virágzó agrikultúrával. 
- Nem lesz kisminkelve? Finn, nem ismered te a gyermeki akaraterőt, azokat a kérlelő kiskutyaszemeket, aminek senki sem tud ellenállni - simogatom meg Timo kobakját, amikor a nyakamba bújik, végül leteszem.
- Bármikor hozhatod. Ismersz már, képes vagyok egyszerre többfelé figyelni, néha olyan vagyok, mint egy multifunkciós nyomtató - bár nem tudom, hogy ebben a kontextusban ez mennyire állja meg a helyét, mert való igaz, hogy képes vagy vele több mindenre is, de nem feltétlenül egyszerre, míg nálam mindkettő érvényesül. Persze nem mindenre igaz...valószínű, hogy ahhoz nem értek, hogy hogyan kell háborút nyerni, vagy melyik fegyvernek mi a neve, és milyen lőszer kell hozzá.

Timora pillantok, aki a képernyőre bámul épp, ez a látvány megmosolyogtat.
- Látod, mire észbe kapnál, már mérnök lesz - ez valahol egy boldog látkép, ugyanakkor egy szomorú is. Nem akarjuk ugyanis, hogy a gyerekeink túl hamar felnőjenek, mielőtt valóban észbe kaphatnánk. Annyit kell velük lennünk, amennyit csak tudunk, hogy ez az idő a távlatokból is megszépüljön, mielőtt arra gondolunk, hogy "bárcsak többet lehettem volna itt". Meg kell ragadnunk a pillanatot, hiszen a mában élünk, nem a múltban, vagy a holnapban, ugyanakkor építenünk kell a holnapokat a jelennel. Odasétálok a monitorhoz, és elhúzom a képet, mielőtt Timo valóban túl hamar felnőne. Egy robotikus kutya látható rajta, de nem egy egészben, hanem darabokban. Semmi morbid, csak egy puzzle.
- Ha ezeket a darabokat jó helyre húzod, akkor egy kedves kis kutyus lesz az eredmény. Neked kell felépítened, összeraknod, hogy tökéletesen működhessen. A végén ki is színezheted, akár jellemet is adhatsz neki. De egy kutya nem lesz teljes a neve nélkül, ugye? - mutogatok a monitoron, hátha megérti, hogy mit szeretnék. Aztán, ha sikerül a végén... ki tudja, talán megajándékozom egy robokuttyal.

Féltem attól, hogy esetleg nem fog olyan lenni a beszélgetés Ellie-vel, mint régen. Ahogy attól is, hogy majd állandóan felmerül Becks neve, hisz rengeteg közös emlékünk kötődik hozzá. De mégis az első benyomás azt engedi nekem sejteni, hogy talán megtalálhatunk egy egészséges utat ahhoz, hogy együtt tudjunk létezni az emlékeinkkel és az Ő emlékével. Nem is akarok erre gondolni, mert annál nincs is rosszabb, mint leragadni a múltban és nem elengedni. Már Leda is megmondta azokon a beszélgetéseken, hogy engedjem el az eddigieket és csak előre nézzek, mert csak a lelkem mérgezem vele. Plusz adnom kell magamnak is még egy esélyt. Amennyire nem akartam az "önkéntes" pszichológusi alkalmakra elmenni, annyira kellemes lett a végére. Azt hiszem ehhez sokat hozzátett a doktornő is, aki mellékesen gyorsan megírta a papírt, hogy nincsenek dühkezelési problémáim. Mégis ki vágyna egy ilyenre, amikor egy teljesen új helyre csöppen?
- Majd apa az ölébe vesz. - válaszolja huncutul a kis kópé és még szemez is velem, hogy lássam, ez nekem szól. Vettem ám, de nem fog semmi ilyen megtörténni. Néha az a sanda gyanúm, hogy túl élénk a gyerek fantáziája és néha nagyon is tisztában van a felnőttek dolgaival. Vagy arról maradtam le, hogy az anyja mire nevelte az utóbbi időszakban, vagy arról, hogy akikre rábíztam őt, mit engedtek látni neki, mit tanítottak. Bár olyan nagy szörnyűségeket talán mégsem, hisz okkal bíztam azokra a személyekre, akik vigyáztak rá hónapokig úgy, hogy tudták, lehet, hogy azzal megüthetik a bokájukat.
- Nem, tényleg nem leszek kisminkelve. És tudod miért? Mert rám nem tudnak hatni ezzel. Sem az ártatlan kisgyermeki tekintet, sem egy ártatlan női tekintet nem bír rá semmire, nem, immunis vagyok. – tiltakozólag fel is emelem magma elé a kezeimet. Csak hogy tisztázzuk, senki, ő sem tudna. Pedig aztán a tanú rá, hogy Becks mennyiszer tette meg ezt velem. Változnak az idők, oké?
Ellenben nagyon díjazom, hogy most is egyből számíthatok rá. Nem is tudom miért nem jutott az eszembe, talán azt gondoltam, hogy elég elfoglalt és a gyerek lesz a legutolsó, akire számíthatok. Nem is értem. De azért a nyomtatós hasonlata megnevettet.
-Vagy mint egy pazar robot, aki sok mindent csinál. – tudom, hogy inkább ez a szakterülete, mint a nyomtatás. De hé, hogy jutott eszébe pont az hasonlatnak?
- Kösz, hogy számíthatok rád. Ha beüt a gebasz, akkor hozzád fogom hozni. Vagy nem is tudom. – mondom ezt már úgy, hogy leülteti játszani. Igen, ez az ami ritkaság az ő életében. Minden adott neki és mégsem.
- Egyelőre pilóta akar lenni, de örülnék neki, ha valami kevésbé veszélyes hivatást vállalna el. – teszem hozzá még ezt, hisz minden gondolatom akörül forog, hogy lehetne rendre normálisan megoldani ezt a helyzetet. Talán majd idővel látjuk a jövőnket is, benne velük.
- Úgy, mint ahogy apának is összerakják a gépet? – kérdez vissza a törpe, de nem is ide figyel, hanem a darabokat húzogatja. Nem kell ahhoz szemből látnom, hogy tudjam, épp kidugja a nyelvét, ahogy erősen koncentrál.
- Büszke lenne rá az anyja.. – sóhajtok egy aprót, aztán észreveszem magam és Ellie-re pillantok. – Nem úgy volt, hogy te valami katonával találkozgatsz,? Tudod, erre gyorsan jönnek a pletykák. – inkább viccesebb témát dobok fel, mert tényleg érdekel, hogy mi van vele.