Gyengélkedô

Legénységi fedélzet

Modern, jól felszerelt orvosi szoba, vizsgálók, és egy 10 ágyas betegszoba. Szükség esetén sürgősségi beavatkozások végzésére is alkalmas.


   Jelenleg telt ház van, és a szint további 5 raktárát, és nagyobb termét is átalakították, hogy a fekvő betegeket legyen hova helyezni.  

Miután elhagytam a gyengélkedőt, azonnal kaptam feladatot, persze merőben mást, mint amit eddig csináltam.
Aludni nem sok időm volt, de az igazat megvallva, nem is nagyon tudtam volna.
Még belopóztak álmaimba a csata képei és abban a tudatban riadtam fel, hogy az ellenség itt van.

Egy ilyen kialvatlan éjszakát követő reggelen keresetek meg a gyenuszról. Dyan túl van az életveszélyen, látogassam meg ha tudom.
Laposakat pislogva nyugtáztam az információt. Az utolsó emlékem róla az amit mondott nekem.
Akkor, hirtelen nagyon komolynak éreztem, de most...nem is tudom. Talán nem is emlékszik rá...Vagy rám.
Ebéd után egy kicsit rendbe szedtem magam és mentem a gyengélkedőbe, ahol az első nővért elcsíptem és kértem igazítson útba. Odafelé menet éreztem ahogy görcsbe rándul a gyomrom...

Legutóbbi szaros emékem az, hogy a szerelő járatban mászom, settenkedem, kémkedem, majd egy rohadt fémagyú fegyvert fog rám, és fedezékbe húzódok. Most meg éles fények villognak a szemembe, meg kérdezgetnek. Mi a rák fenét akarnak? A fémagyú felboncolt volna?
Aztán tisztul a kép, de még mindig zavaros minden.
Fehér köppeny, emberi arc... Nem megpörkölt , leolvadt fém arc.
Fogalmam sincs mennyi idő telt el megint attól kezdve, de másodjára már sikerült fognom az adást, hogy a gyengélkedőn vagyok. A sajátunkkon. Mondjuk az ellenség tutira nem hozott volna ide, hanem darabokra kap.

Amikor odaérünk, a görcs felenged. Dylan egyben van és egész jól néz ki.
A nővér elpárolog mellőlem én meg ott állok a betegágynál és még pislogni sem merek.
Egy orvos és egy másik nővér sertepertél körülötte, a doki biztatóan mosolyog, majd barátságosan hátba vereget és elhagyja a terepet. Pár pillanat múlva a nővér is követi.
Szuper...Ott állok mint egy rakás szerencsétlenség és nem tudom mit mondjak annak aki utoljára egy lánykérés-félét intézett hozzám.
Röhej...Szánalmas.
-Szia! -nyögöm ki végül. A hangom rekedt, mintha mostanáig ordítottam volna. Óvatosan leereszkedem egy székre és próbálom összeszedni magam. Újra előre tolakszik a félelmem, hogy nem emlékszik rám, vagy csak töredékesen és nem vagyok más, csak egy a legénység tagjai közül, aki utasításra jött látogatóba.