☆ Mivel az űrállomáson csak korlátozottan működött a növénytermesztés, ezért az Ocan bolygón külön gyümölcsöskertet építettek, ahol a Földről hozott és az ocantisoktól kapott magvakat vetették el.
*Soha nem gondoltam volna, hogy az otthonomban van olyan hely, amit majd egyszer lopva közelítek meg. Önkéntes száműzetésem sem ok arra, hogy sompolyogva menjek a fővárosba, de az idegenek tábora meglehetősen védett. Ismerem a történetüket, hiszen amikor megérkeztek még testőrként szolgáltam a Sceptrit, ám a döntését nem értettem. Menedéket nyújtani egy otthonát vesztett népnek más, mint amennyit ők kaptak, és egyre inkább úgy érzem, hogy visszaélnek a kapott lehetőséggel. Olyan építményekkel sebezték meg Ocan földjét, melyet az ocantisok soha nem tettek volna, nem tisztelik a természetet, nem tisztelnek semmit és senkit. Nem a kíváncsiság hajtott arra, hogy időnként ellátogassak a táboruk közelébe, hanem a tenni akarás, hogy megfigyeljem őket és ha kell megvédjem az otthonom. Gyalog érkezem meg a telepesek táborának közelébe, a fák takarásában keresek helyet, ahonnan kiváló rálátás nyílik, most éppen a gyümölcsös kertjükre. Gyanútlan férfiak és nők téblábolnak a gyümölcsfák és bokrok között, katonák pedig a telep körül. Feltételezem, noha jelenleg egyet sem fedezek fel, de ott vannak. Mindenhol ott vannak. Egyre közelebb merészkedem, addig míg meg nem látok egy katonát, vagy amíg olyan közel nem érek, hogy akár megérinthetném a kertben dolgozó valamelyik embert. Kezemben az Egyenlőség ünnepén elnyert lándzsa, de nem ez az egetlen fegyverem, de ez az egyetlen látható. A területen érthető okokból sokkal nagyobb a víz jelenléte, mint máshol. Érzem ahogy körbeöleli a kertet, érzem a föld alatt, ahogy kanyarognak a vízerek. Csendesen lapulok, egyelőre nem akarom, hogy észrevegyenek, de talán idővel megmutatom magam. Meg akarom ismerni az embereket, meg kell ismernem őket ahhoz, hogy rábírjam őket, menjenek el. Nincs itt helyük, nincs egy olyan nép mellett, akik jobban tisztelik náluk a természetet. Amit eddig megtudtam róluk, aggodalommal tölt el, hiszen mi a garancia arra, hogy az Ocant nem pusztítják el idővel, ahogy a saját otthonukkal tették. Érkezésem óta nem sok idő telt el, mikor nem messze a rejtekhelyemtől, felfedezek egy alakot. A telepen kívül jár, látszólag gyanútlanul, ám ez nem jelenti azt, hogy nem miattam van ott ahol. Elhátrálok, valahol a feltételezett útjának egy pontján rejtőzöm el egy sűrűbben fedett területen. *
Ha már lent vagyok itt az Ocanon, akkor a Telepesek megmutatják nekem ahol élnek. Sok időt nem volt szerencsém itt tölteni, de a kíváncsiságom elég nagy, hogy rábólintsak erre a lehetőségre. Olvastam róluk, de a szememmel látni sokkal jobb, mint a száraz és adatokkal teli diagrammákat lapozgatni. Az sem utolsó, hogy én annyit értek a botanikához, mint a Vakond az űrsétához, de régen a lányommal sokat másztunk fára, és ha mást nem, akkor legalább a gyümölcsfát meg tudom különböztetni a bokroktól. A hely tényleg csodálatos. Hasonlít is a Földi kertekhez, csak ott nem volt ennyi ember, hogy minden növény növekedési fázisát figyelemmel kísérje. Egy kicsit útban is érzem magam, ahogy körülöttem serénykedőket figyelem, de inkább félrehúzódom, hogy végezzék a munkájukat. Én amúgy is csak nézelődő vagyok, vagyis csak látogató. Gyönyörködöm a kertben és igyekszem nem leverni semmit a nagy forgolódásomban. Mert ugyebár, aki idekísért engem, az ismeri a járást, én meg lassan elveszek a növények útvesztőiben, de találtam magamnak egy aránylag szélesebb ösvényt, amin elindulok. Közben nézegetem, a táblákra kiirt neveket, de sokat nem mondanak, így amerre a lábam visz, arra haladok. Észre se nagyon veszem, hogy kikerültem a Kertből, annyira lefoglalt a bambulás. Szép idő van, és a gondolataimba merülök, ami mostanában elég ritkán is fordul elő, így kihasználom ezt a laza napot.
*Azok, akiket a rejtekhelyemről látok sokkal gondosabbak a fákkal és úgy általában minden növénnyel, mint azok akik az égből jönnek le. A katonák akik a tüzes fegyvereket viselik, akik mindenfélét magukra aggatnak, melyen nem hatol át semmi. Sokan a kert közelébe sem mennek, átgázolnak az erdőn a járműveikkel, letarolnak mindent ami az útjukba kerül. Ha a föld lenne az elemem, hallanám a fákat sírni, így csak a lelkemben hallom a sikolyukat. Ha rájuk gondolok, hajlamos vagyok feltüzelni a haragomat minden indok nélkül, érzem ahogy gyűlik bennem akár a tűzhányó gyomrában a forró láva. Muszáj megnyugodnom, hátamat a fának támasztva veszek néhány mély levegőt és lassan fújom ki. Mindaddig ezt ismétlem míg lehunyt szemeim mögött már nem látom a katonákat. Végül visszafordulok a kert felé, ahol egyaránt van számomra ismerős és ismeretlen gyümölcsfa is. Kíváncsi vagyok mit kezdenek velük, miért vágnak le róluk ágakat, leveleket, miért különítenek el egyes növényeket a többitől. Már azt is megfigyeltem, hogy nem mindet viszik fel az égbe. Ha egyszer bejuthatnék oda, a házakba…de….a pillantásom újra a kertbe nem illő alakra esik, aki úgy sétál mint aki eltévedt. Most már jobban látom, hogy közelebb ért. *-Lám, már a kertet is fegyveresekkel őrzik. *Kétségem nincs afelől, hogy egy harcost látok, a járása, az egyenes hát, izmos karok, elég termetes is. Lekushadok, megvárom míg elmegy mellettem, így a hátába kerülhetek. Persze meg kell várnom míg elég nagy távolságra kerül a kerttől és a többi égitől. Felmérem a fegyverzetét, mert hiába csak egy kis sétára jött ki látszólag, egy harcos soha nem teszi le a fegyvereit. Legalábbis egy ocantis harcos…de az égiektől bármi kitelik. Ha sikerül a cselem és eltávolodik tőlem, óvatosan és nesztelenül felemelkedem, és még mindig a bokrok takarásában követem. Nem megyek ki az útra melyet követ, csak ha már hallótávolságon kívülre ért a többiektől. *
A Kert nagyon szép és sok emléket az eszembe juttat. Szinte a gondolataimba merülve haladok az ösvényen, amit találtam, hogy ne legyek útban a serénykedő munkásoknak. Kicsit távolabb, mikor már majdnem a peremhatárát elértem a helynek, egy fa közelébe telepszem le, és gyönyörködöm a tájban. Oly ritkán adatik meg, hogy lazítsak s ne a harcra vagy a készültségre gondoljak, hogy szinte már ünnepnek számít ez a pár óra vagy talán nap, ami tényleg nem sűrűn fordul elő. A növények gondozásához egyáltalán nem értek, de nem is rombolom a Természetet, ahogy sokszor a Földön láthattam. Nem vagyok ökoangyal, de azért odafigyelek mit és hogyan teszek. Talán ezek az emberek, akik itt élnek, jobban ismerik a hatásait a régmúlt pusztításának, de azért jó látni, hogy az emberiség egy maroknyi része tanult a hibákból. Ahh… most úgy érzem magam, mint egy elfuserált filozófus és Zöld-aktivista elcsépelt elegye, de azért vannak gondolatok bennem, amit most ez a környezet elgondolkodtatott. Jó mélyen elmerültem az összes felmerülő emlékképben, mert még azt se venném észre most, hogy ha valaki közeledne… A kísérőm kicsit távolabb beszélget valamelyik társával, és én meg nem akarnám megzavarni. Inkább tovább folytatom a látvány magamba szívását és hagyom tovább dolgozni az ittenieket. A hátamat a fának döntve lazítok, és minden gondolatomat kiürítem a fejemből, hogy csak a külvilág neszeire hangolódva lazítsak. Szép nap ez a mai.
*Láttam már harcosokat az emberek közül, de egyiknek sem volt ilyen békés arca. Szinte már bamba képet vág, csak néz ki a fejéből. Kíváncsi vagyok mire gondolhat, mi jár a fejében, de attól, hogy csak nézem, nem fogom megtudni. Szeretnék kellemesen csalódni? Néha elmerengek azon mennyire is akarom megismerni az égieket. Kíváncsi vagyok rájuk igen, arra is tanultak-e a hibáikból. Hogy képesek-e arra, hogy megváltozzanak, vagy csak a felszínen mások a személyiségük pedig maradt olyan amilyen volt, ami beléjük van kódolva. Még egy égivel sem beszélgettem, csak figyeltem őket ahogy egymással társalognak, hol szelíden, hogy ingerülten. Olyankor kiütközött az arcukra a valódi énjük és az nem kecsegtetett semmi jóval. Ezért nem értem a Sceptri döntését, hogy menedéket nyújtott nekik. Minél többet figyelem az égieket, annál inkább erősödik bennem az érzés, hogy nem őszinték, nem a valódi arcukat mutatják, a diplomatáik is csak azt mondják a Sceptrinek amit hallani akar. S vajon miben mesterkednek odafent az égen, a nagy hajójuk mélyén? A fának támaszkodó fickó arcából nem derül ki sok minden, persze nem gondoltam, hogy majd bármit is megtudok, de még csak rosszat sem tudok feltételezni róla a jelenlegi nyugodt állapotában. Lássuk mit szól egy kis mókához. _Nesztelenül elindulok, új irányt veszek, hogy szembe kerüljek vele. Tisztes távolban, jó pár lábnyira tőle állok meg egy fa mellett, a bozótos kiválóan takar. Leakasztom a vizestömlőt az oldalamról és vizet locsolok a tenyerembe. Elmémmel egy gömbben tartom, így nem folyik le a kezemről. A tömlőt visszaakasztom, majd két tenyerem között formálom a vízgömböt, érzem ahogy a molekulái szorosan kapcsolódnak egymáshoz, majd elhajítom, egyenesen a fickó arcába. Mire kipislogja a szeméből a vizet, felegyenesedem, így teljes valómba láthat. Sötétvörös bőrruha, a kezemben lándzsa, oldalaimon egy-egy alkar hosszúságú bot. A tekintetem az övébe fúrom kíváncsian szemlélem minden rezdülését. Bár mókának szántam, nem nevetek. Feszülten figyelek arra mit tesz, hogyan reagál. *
Ahogy behunytam a szemem és csak a kellemes hangokra figyelek, amik körülvesznek, teljesen ellazulok. Az álom is kerülgethetne, olyan nyugalom száll meg. A háttérben beszélgető Telepesek és a fák susogása, megadják azt a hangulatot, amit odahaza éreztem. A gondolataim teljesen kizártam, és csak a pihenésre koncentrálok. A kísérőm, ha keresne, biztosan megtalál, bár nem hinném, hogy egy darabig a hiányom feltűnik neki, olyan nagyon belemerültek az adatok elemzésébe. Azt se tudom, mit lehet ennyit beszélni a növényekről, de én inkább a lazulást választom, és nem kapálózom a „megtalálásomért”. Az idő kellemes és kihasználva inkább ezt a lehetőséget, addig pihenek, míg csak lehet. Már majdnem az álom határszéle felé araszoltam, mikor egy hatalmas víztömeg az arcomba csapódik. A meglepettségemet leírni nem igazán tudnám, de a döbbenetem nagyobb, mint a Golden Gate Híd. Miután a víz nagyját letörlöm az arcomról, felpattanok. -Ez meg mi?! Valaki szórakozik?- a szemem tele van a folyadékkal, és nagyokat pislogva igyekszem a látásomat fókuszálni. Arra nem is emlékszem, hogy lett volna valaki a közelemben, bár ez a hely ismeretlen számomra. A Telepet őrök vigyázzák és fegyveresek is vannak köztük, ezért külön kérték, hogy a fegyvereimet ne hozzam magammal. A késeimet viszont nem számították bele a repertoárba, így azok nálam vannak, nem mintha szándékoznám használni őket. A nadrágom szára eltakarja a bokámnál, szíjjakra erősített késeim, amit ha nem tud valaki, az nem is veszi észre. Az első döbbent pislogásom után egy alakot veszek észre magam előtt nem messze. Először a helyi gyerekekre tippeltem a csínyjükért, de most egy bordóruhás nő áll szembe velem, aki valljam be, meglepett. Az öltözete eltér az eddig bemutatott Telepesek közül, bár ha ide bejutott, akkor vagy helyi, vagy ismerik őt. Momentán egyikre se tudnék válaszolni, de az biztos, hogy nem látok nála vödröt vagy egyéb vízhordó holmit, amivel rám önthetett volna. Ezért a B-tervre tippelek, és az már messze járhat, aki elkövette. Vagy csak kezdek becsavarodni, hogy képzelgek. Azt persze nem álmodom, hogy most a ruhámról is csurog a víz, de valahogy nem tudom hova rakni ezt a tényt. A nőt méregetem, és a kezében a lándzsa, egyáltalán nem úgy tűnik, mint egy vödör, és az oldalán lógó botok sem valami földművelő eszköznek látszódnak. Gondolom, hogy valami őr lehet, aki felügyeli az itteni területet és én meg biztos valahol a tiltott résznél heveredhettem le ennél a fánál. Biztos, ami biztos, nem akarom, hogy gondot okozzak neki a szolgálatában, így inkább elnézését kérem. -Bocsánat, Hölgyem! Nem tudtam, hogy ezen a helyen nem lehetek. Nem ismerem a helyi szokásokat. De máris megyek…- felemelve kissé a kezem, hogy lássa nincs nálam semmi fenyegető fegyvernek látszó tárgy és az arcomra is egy vigyort biggyesztek, hogy ne lásson morcogósnak. - Érti, amit mondok?- Nézek rá, majd forogtam körbe, hogy merre menjek, de azt hiszem, hogy azt az ösvényt, amin ide jutottam, már nem tudom, merre találom. – Vagy csak mutassa meg, hogy hol a Telepesek bázisára vezető ösvény, ha csak jelbeszédből ért. Halvány lila gőzöm sincs, hogy érti-e amit mondok, de az biztos, hogy zavarba is hozott, hogy ilyen hangtalanul a közelembe tudott jutni. Én meg zöldfülűek módjára, majdnem elaludtam a friss levegőn. …. Megint jóba tenyereltél bele, Ed…- járnak a gondolataim, de az most jobban érdekel, hogy kilehet ez a nő? Talán a szöszi, nem nyársal fel elsőre, hogy rossz helyen vagyok.
* Azt gondoltam, hogy a férfi feleszmélése majd egy kis mosolyt csal az arcomra, annak ellenére, hogy nem vagyok az ilyesminek híve. Sokkal nagyobb volt a döbbenetem mint számítottam rá, sőt. Valójában már előre elképzeltem mit fog tenni ha az arcába csapódik a víz, ám mégis a hangja volt az ami elsőként megfogott. Az az enyhén karcos, mégis lágy tónusú hang kellemesen csengett a kicsit dühös él ellenére is. Azt ugyan nem értettem miről beszél, de éreztem a meglepettséget, némi dühöt és….tanácstalanságot is. Néhány lélegzetvételnyi idővel elkésett a fegyvereim feltérképezésével, de legalább alapos volt. Láthatóan biztonságban érzi magát ami a helyről alkotott véleményét tükrözi, tehát az emberek nem félnek a kerítéseik közelében, legyen az kívül vagy azon túl. Újra megszólal és én újra megborzongok a hangjától, noha továbbra sem értem mit mond, a mozdulatai azonban igen kifejezőek. A felemelt kéz nálunk, ocantisoknál is a fegyvertelenséget és a békés szándékot jelzi, a vigyorról inkább nem alkotok véleményt. Az emberek arca gyakrabban hazudik mint a szavaik és ez nem saját tapasztalat, lévén még nem beszéltem emberrel, de a Sceptri és a diplomatáink, akikkel kapcsolatot tartanak fenn, igen. Ettől függetlenül jóképűnek mondanám….ha valamennyire is érdekelne a jelen helyzetben. Tanácstalan, de nem csak azért mert nem érti hogyan került víz az arcába, hanem mert úgy tűnik eltévedt. Azt már én is észrevettem a megfigyeléseim során, hogy az égiek olyan ügyetlenek a tájékozódásban mint egy újszülött. Segédeszközre van szükségük, képtelenek olvasni a csillagokban, a tereptárgyak elhelyezkedésében, a természet jeleiben. A férfi egyre csak beszél, noha már biztosan rájött arra, hogy nem értem az ő nyelvét, de eszébe sem jut, hogy másképp is lehet kommunikálni. Megengedem magamnak, hogy megforduljon a fejemben egy mély sóhaj gondolata, majd felemelem a szabad kezem, hogy biztosítsam a magam békés szándékát, noha a fegyverem nem teszem le. Óvatos léptekkel közelítem meg, meghagyva kettőnk között a három-négy lépés távolságot, majd a talpammal előrenyújtózom és elsöprök vele néhány levelet a talajon. A szabaddá vált földre a lándzsa hegyével rajzolok vonalakat, köröket, lassan kialakul egy kép..bár kétlem, hogy felismerné a helyet ahol állunk, a távolabbi épületeket és a kettőnk személyét. Végül az egyik kisebb körre mutatok a lándzsával, majd a szabad kezemmel magamra. *-Roda. *Aztán a lándzsa hegye a vele szemben lévő kis körre mutat, szabad kezem mutatóujja pedig az égire. Az anyanyelvemen beszélek, hátha ért belőle pár szót, de a jelbeszédem elég érthető. *-Te ki vagy? * Azt is megfigyeltem, hogy az emberek állandóan mosolyognak ha akarnak valamit, ezért én is elmosolyodom, ám a mosolygáshoz nem igen szokott ajkaim inkább egy kényszeredett, jóindulatú vicsorgásra hasonlítanak, mint bájos, női mosolyra. Ennél több nem telik tőlem jelenleg. *
Ahogy elnézem a nőt, nem igazán érti, amit mondok. Ezek szerint nem lőttem nagyon mellé a mutogatási verziómmal, hogy megtudjam, merre van az az ösvény. Az is biztos, hogy még nem találkoztam hozzá hasonlóval, bár azt hiszem, hogy nem a Telepesekhez tartozhat. A fegyverei sem olyan modernek, mint az Őröké. A vizes arcom már lassan el is felejtem, ahogy figyelem a mozdulatait. Valami ábrát kezd rajzolni elém, és gondolom, hogy magyarázatnak szánja. A nagyobb körök talán a Telep vagy ez a Kert, de nem vagyok benne biztos. A két kisebb meg esetleg minket ábrázol, ahol most állunk, de figyelmesen követem a vonalvezetését. Nem idegen számomra a szavak nélküli kommunikáció, de ez egy kicsit eltér a seregben használt jelektől. Aztán mintha az egyikre mutatna, és aztán magára. Ha a sejtésem jó, akkor a szöszit „Roda”-nak hívják. A felismeréstől, hogy megértettem a szándékát, felemelem rá a tekintetem, és ismétlem utána. Valamit mondott, de halvány gőzöm sincs, mit jelenthet. -Roda. Téged így hívnak.- mutatok rá, és gondolom, hogy az a másik kis kör meg engem ábrázol, amire most én mutatok és magamra. – Ed. – fut rajtam is egy hasonló mosoly, mint rajta. Talán ez nála az üdvözlést jelenti, ezért én is próbálom utánozni. Olyan érzésem van, mint a nulladik-típusú találkozásban szerepelnék, de valahogy egy árva hangot nem értek, amit beszél. Azt hiszem, hogy a bemutatkozáson túl vagyunk, bár még mindig nem tudom, hogy ki ez a szöszi, és merre találom a Telepet. Biztos, hogy magamtól nehezebben tudnék visszatalálni, bár annyira nem tartom magam elveszettnek, hogy ne sikerüljön. De, ha ez a lándzsával felszerelt nő, itt van, akkor az sem kizárt, hogy nincs egyedül. Kissé zavarban is vagyok, hogy így néz rám fürkésző tekintettel, bár én sem láttam hozzá hasonlót. Ezek szerint ugyanolyan furcsának tarthat engem, mint én őt. Ha már ilyen jól sikerült a lazításom, hogy rajtakapott a majdnem alvásomon, és még a nevét is elárulta, talán egy következő fázisba juthatna az ismeretségünk. Fogalmam sincs, hogy kinek vagy minek tarthat, de egyáltalán nem vagyok a szavak embere, de most ez talán nem is fontos. A jelek hasznosabbak, hogy megértessük egymással magunk. Pár pillanatig nézek vissza rá, majd, hogy a kínossá váló hallgatásunk ne nyúljon hosszúra, két energiaszeletet veszek ki a zsebemből, amiből az egyiket felé nyújtom. Nem valami eredeti ötlet, azt elismerem, de jobb nem jutott az eszembe. Talán ha kibontom és beleharapok, akkor tudom neki mutatni, hogy étel. Lehet, hogy ekkora blamázst is csak én tudok elkövetni, de talán a „nemzetközi” jelbeszéd, az most is célravezető, ha már nem ismerjük egymás nyelvét. Nyújtom felé az édességet, várva, hogy elveszi a kezemből. Ha most valaki látna a múltamból, akkor azt hinné, cukros bácsinak álltam, pedig egyáltalán nem ez a szándékom, csak próbálkozom fenntartani a kommunikációt köztünk. Elég nehézkes lesz, mert nem ismerem a szokásait, bár lehet az is, hogy ez kölcsönös. -Energiaszelet. Étel. – magyarázom a nyelvemen, bár nem hinném, hogy érti, amit mondok. A sajátomba meg beleharapok, hogy ezzel is mutassam neki, amit beszélek. – Finom.
*Az égi férfi érdekes elegye az eddig tapasztaltaknak. Erős és ijesztő kinézete van, ha csak azt nézem, hogy katona, de van benne szelídség is, udvariasság, bár a szavait nem értem, a hangja elég kifejező…másrészt borzongató is. El tudnám hallgatni egész este. Ám mégis csak egy égi, aki azokkal van akik el akarják venni az otthonunkat. Nem kétlem, hogy mindent maguknak akarnak, és azt is kinézem belőlük, hogy a hátunk, vagyis a Sceptri háta mögött szervezkednek. A saját embereik is az égiek vezetői ellen vannak, mit adhatnak nekünk? Háborút. Nem szeretnék azonban túl hamar téves következtetésre jutni, ezért kapok az alkalmon, hogy egyikkőjükhöz közel kerültem. Az imént még annyira el volt tévedve, hogy nem néztem ki belőle azt a felismerést amit a rajzom láttán mutat. Megérti amit mondok, hallom a nevem a szájából, s aztán az övét is megtudom, legalábbis abból, hogy magára mutat, feltételezem, hogy az a rövid hang a nevét jelöli.* -Ed. *A bárgyú mosoly picit eltér attól amit korábban mutatott….a sajátomat nem látom ezért nem is gondolom azt, hogy engem utánoz, másrészt én nem érzem milyen az enyém, kedves mosolygásnak vélem. Barátkozósnak. Azon merengek közben, hogyan mondjam neki érthetően, hogy merre találja azt a helyet ahonnan ide érkezett, a csend kettőnk között elmélyül és csak nézzük egymást, de nem érzem kínosnak. Figyelem minden rezdülését, nem mintha fenyegetéstől tartanék, azon már túl vagyok, a férfi jelenleg nem jelent veszélyt…meg úgy egyébként sem. Ő viszont érezhetően kellemetlenül érzi magát. Amikor a zsebéhez nyúl, ösztönösen rászorulnak az ujjaim a lándzsanyélre, feljebb emelem a földről a hegyét….nem tudom mi az amit elővett, zörög a kezében szóval nem túl jó ómen. A lándzsa mozdul a kezemben, előrenyújtom, hogy tudja amit csinál fenyegetésnek veszem de még nem akarom ledöfni. Egyelőre. Meglepődöm és nem is tudom letagadni, mikor azt a valamit elkezdi bontogatni, majd ami benne volt abba beleharap. Ezek az égiek egyre furábbak, még az ételeiket is becsomagolják. Nem értem minek ha utána kiveszik belőle, hogy megegyék. *-Égi Ed….*Csak a fejemet ingatom, mert nem jut eszembe megfelelő szó, bár mindegy is mit mondok ha úgy sem érti. Szemöldökeim összerándulnak, érzek némi dühöt is amiért valami étellel akar megszelídíteni mint egy állatot. Egynémely példánnyal mi is így teszünk, ha magunkhoz akarjuk édesgetni, hogy szolgálatot tegyen. Minél többet gondolkodom ezen, annál mérgesebb leszek, sértés számomra, hogy állatnak tekint. Persze ettől még nem érzek feltétlen vágyat arra, hogy legyilkoljam, inkább hasonlóképp válaszolok, lássuk ő hogyan éli meg. Nekem nincs zsebem, de tarisznyám van, ami eddig a hátam mögött lógott a vállamon féloldalasan átvetett szíjról. Előre húzom és belenyúlva egy darab szárított húst veszek elő….csomagolás nélkül, majd beleharapok s utána felé nyújtom. Azt amibe beleharaptam, hiszen az biztosan nem mérgezett, mint amit arról feltételezek amit nekem akart adni. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy ő másikba harapott bele mint amit nekem szánt. *-Egyél Égi Ed, gyere kis cuki…Pomipion, gyere. * Kedvesen csalogatom és még csücsörítek is, a hangom kedves, csalogató, mintha valóban egy Pomipionnal állnék szemben. Ha elveszi, én is elveszem azt a valamit, amibe ő harapott bele. Csak nem kóstolom meg az érintetlent, nem véletlenül hagyta úgy. *
Csüt. Dec. 28, 2017 8:17 pm
