A tenyerem felett lebegő vízgolyóban a levél, még mindig örvénylik, és csak ámulva nézem a táncát. Fogalmam sincs, mit gondoljak vagy érezzek, de olyan különleges, hogy nem tudom levenni a szemem róla. Még gyerekkoromba sem láttam ilyet azelőtt, pedig az öcsém sokszor rántott bele érdekes kísérletezéseibe, bár Apánk soha nem nézte jó szemmel a csínyjeink. Ma már tudom, hogy féltett minket a veszélyes vegyületektől és a hatásaiktól, de akkoriban John inkább követte volna Apa nyomdokait, mint én. Arra már nem emlékszem, hogy mi mindent csináltunk a dolgozószobájában, de sok érzés és pillanat néha feldereng. Most is, hogy a szemem előtt zajlik ez a csoda, alig tudok betelni vele. A Természet tényleg tökéleteset alkot a maga nemében, bár sokan nem ismerik fel. Amint a gömb szertefoszlik és az ujjaim közül csordul le a víz, szinte érzem, ahogy a levél a súlytalanságból ismét a valóságba zökken. Rodára nézek, de a tekintete mintha az enyémbe fúródna. Nem tudom miért, de nem fordítom el a fejem, inkább mosollyal nézek vissza rá, ahogy eddig. A tenyere érintése az arcomon, meglepett, és mondott is valamit, de nem értem. Olyan érzés fogott el, amit nem tudok megmagyarázni. Engem néz, de mégsem engem látna? Kicsit furcsa a pillantása, de aztán olyan gyorsan vált vissza az előző énjére, mintha az előbb, nem történt volna semmi. Sajnálom, hogy nem ismerem a nyelvét és nem érti ő sem a szavaim, de azt látom a szemében, hogy mérhetetlenül szomorú. Talán, ennek a valakinek a nevét mondta, most nekem? „Dyron”. Ízlelgetem a nyelvemen magamban a hallott szót vagy inkább nevet, de nem ejtem ki hangosan. „Jőjj velem”.- ismétlem el, amit mond, de csak találgatok, mit akar ezzel közölni. A merengésem sokáig nem tart, mert feláll mellőlem, és a kezem felé nyúl. -Máris megyünk? Oké.- engedem, hogy ismét vigyen valahová, bár úgyse tudnám megkérdezni, merre tartunk. Így inkább hagyom, hogy megfogva a karom elvezessen, amit meg akar mutatni. Egyre sötétedik, és a terep ismerete nélkül biztosan eltévednék. Elég sutának érzem magam, amiért ennyire rá lettem utalva, bár nem érzek fenyegetést a részéről. A folyó mentén jócskán megtettünk pár kilométert, mikor egy kunyhó körvonalazódott a távolban. -Itt laksz?- kérdeztem tőle, de úgysem tudja, mit akarnék, így inkább csendben követem tovább. Amikor megérkezünk, érdekes hangok szűrődnek ki az ajtaja mögül. Talán ez is valami káprázat, vagy éppen, egy újabb szemfényvesztés? A morgás után viszont egy állat is előbukkan, és a tátott szám, inkább tükrözi a meglepettségemet. Amint a szememmel végignézek rajta, egy kísértetkastélyból előlépett házőrző jelenne most meg, de a sötétben a világos csíkjai, mintha egy árnyat mutatnának. Ahogy Roda megszorítja a karom, és mond is valamit az állat felé, szinte alig merek pislogni. A mellkasomhoz szorított keze zökkent ki a döbbenetemből. Amit mondott, csak lassan ér el a tudatomig, de a rövidke szó, talán az előttem álló élőlény neve lehet, mert kétszer is mondta neki. -"Barát”- ismétlem el a szót, de csak tippem van, hogy mit jelenthet. Az meg nem lehet baj, ha nem mozdulok, míg a lány nem hív be a kunyhóba. Ahogy elnézem, hatékonyabb védelmi rendszere van ennek az erdei laknak, mint talán a fogdánknak.
*Dyron emléke kissé felkavart és láttam Ed arcán, hogy észrevette, ezért gyorsan megpróbálom másra terelni a figyelmét, noha úgysem érteném ha rákérdezne, s ő sem ha válaszolnék neki. Dyron a múltam része, fájó pont, és nem kívánok beszélni róla, még Kriziával sem….persze ez őt nem mindig érdekli. Mintha a fejébe vette volna, hogy elfelejteti velem, vagy jobbá teszi az életem pusztán azzal, hogy megnevettet. Magammal húzom Égi Edet, az elismételt szavak furcsán hangzanak az ő szájából, de legalább nem ellenkezik. Talán akkor ott is hagytam volna….de jön velem s noha bukdácsol a már sötétedő erdőben, a folyó menti kavicsos, füves területen, nem panaszkodik. Próbál lépést tartani, én meg odafigyelek rá. Nem célom, hogy megsérüljön, az sem, hogy sokáig távol maradjon az övéitől, de muszáj valamilyen kapcsolatot kialakítanom vele. Magam sem értem miért…az otthonomhoz érve, a még kölyökként hozzám került prookohog üdvözöl, de amint megérzi az idegen szagát, morog és vicsorogva bújik elő rejtekéből. Remekül kiegészítjük egymást, noha nem akartam magam mellett tartani. Elvesztette a szüleit és magára maradt az erdőben, úgy gondoltam segítek neki míg fel nem nő, aztán visszaengedem a vadonba, ám néhány nap után visszatért és azóta velem van. Barát. Igen, ez a legjobb szó arra ami kettőnk között csendesen meglapul…és ekként is szólítom. Égi Ed nem a barátom, de ezt mondom róla, bár fogalmam sincs, hogy a prookohog érti-e. Inkább ért a gesztusokból, hangokból mint szavakból. Ahogy Ed elismétli a szót, megmosolygom, borzalmas kiejtése van, de valószínűleg az enyém is ilyen volt, amikor az emberi nyelvet próbáltam. A csodaszép állat közelebb jön hozzánk, s noha még vicsorog, hogy megmutassa félelmetes fogait, jelzésértékűen Ed felé, a morgás elhal és szimatolni kezd. Kitűnő szaglása van, és ha úgy alakul, hogy Égi Ed újra a vendégem lesz, méterekről megérzi majd. *-Barát. Engedd! *Bár a szót nem érti, de húzom közelebb a kezét, s hagyom, hogy a prookohog nedves orra a bőréhez érjen. Lassan leteszem a fegyveremet a földre s így szabaddá vált kezemmel az állat fejét simogatom meg, hogy megnyugtassam, s egyszersmind jelezzem; Edtől nem kell tartania, sem engem megvédenie. A rövid ismerkedés után a prookohogom lustán megfordul és eloldalog, majd a kunyhóm oldalában lekuporodik. Bár ugrásra kész, ha esetleg csalódnom kellene Edben, bár nem hiszem, hogy bármilyen rossz szándék lenne benne irántam. Ha bántani akart volna, már régen megpróbálta volna. Számára azonban úgy hiszem, az ocantis nép különleges. *-Jöjj! *Elengedve a kezét intek neki, hogy kövessen. A kunyhó belseje apró, alig van hely kettőnknek akár megfordulni is, de nekem elég. A tüzet ugyan nehezen viselem a közelemben, de a világítást másképp nem lehet megoldani itt. Kénytelen vagyok hát egy apró lámpásba lángot gyújtani ha látni is akarunk valamit egymásból. A fekhelyemre mutatok, majd lefelé engedem kinyújtott kezem, hogy üljön le. *-Ülj le. *Ha melegedni akar, nem tábortűz mellett teszi az biztos, egy vastag szőttes takarót nyújtok felé, majd meghúzogatom az ingét, ami még enyhén nedves, hogy vegye le. Ha érti…s míg eleget tesz a kérésnek, vagy inkább úgy ahogy van betakaródzik, én elé guggolva figyelem. Érdekesnek találom, hogy az égből olyanok érkeztek, akik úgy néznek ki mint mi, mégsem rendelkeznek azzal a képességgel, ami a népünket életben tartja már évezredek óta. Nem értik a természetet, inkább elpusztítják….pedig az nyújt nekik is életet. Csak nézem és nézem, minden vonását magamba szívom, megérintem újra az arcát, két ujjam közé csippentem a bőrét. Talán vastagabb mint a miénk, vagy tán vékonyabb. A haja elég rövid és az arcán szőrt visel, de nem túl hosszút. Vajon mivel vágja le? Mindig ilyen rövid? *
Ha jól sejtem, akkor pocsék a kiejtésem, ahogy utánzom kimondani a szót, amit Roda mondott. Az arckifejezése is ezt tükrözi, ahogy elmosolyodik a hallatán. Nem tudom, de valahogy érzem a hanglejtésből, hogy ez valami jót jelenthet. Az állatot nem merem megközelíteni, de ahogy a kezemet közelebb húzza, kicsit meglepődöm. -Szép nagy állat vagy. - engedem, hogy vezesse a kezem az orra felé, majd hagyom, hogy megszagoljon. A pulzusom biztos, hogy az egekbe van, de uralkodom a mozdulataimon. Még sohasem láttam ilyen állatot közelről, s mikor odébbáll, megkönnyebbülve aprót sóhajtok. -„Barát”- ismétlem meg a tanult szót, de a kiejtésem még most se olyan amilyennek kellene lenni. Nem mintha tudnám pontosan, hogyan mondjam, de igyekszem gyakorolni. A szememmel követem, ahogy leheveredik, de távolságot, azért tartok tőle. A kunyhóba lépve, nem nagy a hely, de összehúzva magam, beférek. Az apró lámpás, amit gyújtott, szépen bevilágítja a helyet. Csak pár darab bútor van, de otthonosnak mondható. Talán itt él Roda, bár nem tudom, hogy ténylegesen, vagy csak néha jön ide, de ez nem is számít. -„ülj le”- ismétlem, amit mond, és a szemeit követve, a fekvőhely felé tekint. Gondolom, hogy ez az ágyat jelenti, és bólintok. Hamarosan pokrócot szed elő, amit rám terít. -Köszönöm.- mosolygok rá, de a vizes holmi elég kellemetlen, amit meg is rángat rajtam jelezve, s megértem, hogy mit akar közölni a mozdulatával. Leveszem magamról a nedves ruhát, csak aztán burkolózom bele a takaróba. - Így mindjárt jobb. - húzom össze a takaró széleit a testem körül. Ha majd megszáradnak, akkor később visszaöltözöm. Elég furcsán érzem magam, de nem a vetkőzés miatt, hanem mert végig engem néz, ahogy most itt ülök. Az arcomhoz ér megint, s mint aki nem találkozott még emberrel, úgy járnak az ujjai az arcom körül. Nem érzem kellemetlennek vagy éppen fenyegetőnek a dolgot, inkább csak hagyom, hogy a kíváncsiságát kielégítse. Aztán én se tudom miért, de a haját érintem meg gyengéden. Remélem, nem érzi rossznak, vagyis ártó mozdulatnak, de én is kíváncsi vagyok, hogy közelebbről megbizonyosodjam róla. A borostám már jó nagyra nőtt, de ahogy megérinti az állam, kicsit megrezzenek tőle. -Csikis vagyok. – vigyorodom el az ujjai mozdulatától, bár gyengéd és felfedező, mégis nevetésre sarkall. Nagyon rég érintett meg nő ilyen közvetlenül, és ez zavarba is hozott. Igaz, hogy nem mutatom ki, de próbálok nyugodtnak maradni. Érzem, hogy sok kérdés ötlik fel benne, ahogy így néz rám, de állom a pillantását és várom, hogy mindent megtapogasson rajtam, amit akar. Most már értem, miért nézett rám olyan furán a folyóparton, biztos valakit az eszébe juttattam. Talán azt a Dyron nevű pasast, akit bennem látott akkor. Lehet, hogy ő is elvesztette a szerettét, bár ezt sem tudhatom, csak egy megérzés.
*Még sosem hoztam az otthonomba idegent, Krizián és a bátyámon kívül a népemből sem járt itt senki. Most mégis pont egy olyan embert hoztam ide, akiket el akarok üldözni az Ocanról. Persze ennek is meg van a magyarázata, hiszem én, hogy csupán megismerni akarom a fajukat, hogy tudjam miben rejlik az erejük és miben a gyengeségeik. Egyet máris tudok mondani, nincs kapcsolatuk a természettel. Ha nem lennének gépeik, rövid időn belül meghalnának itt. A baj csak az, hogy a gépeiket sem ismerem, hogy tönkre tegyem mind, használhatatlanná végleg. A társam csendesen félrehúzódik, de szemmel tartja Edet, noha a kunyhóba nem lát be, mindent hall. Már egymáshoz nőttünk, egyetlen hanglejtésemből tudja ha baj van…Mielőtt belépnénk elismétlem újra azt a szót, amibe Ednek szinte beletörik a nyelve, s bólintok, hogy megerősítsem.* -Barát…barát.*Odabent, nos nem vártam akkora vendéget mint Ed, talán az ocantisok legnagyobb harcosaihoz hasonlítanám, akik a Föld hatalmát uralják. Elmosolyodom ahogy összehúzza magát, de még így is nehézkes elférnie. Átnyújtom neki a takarót, gondolom nem nehéz rájönnie miért.* -Koszonom. Utána mondom a szót ami elég rövid ahhoz, hogy megpróbáljam megtanulni, noha nem úgy hangzik az én számból, mint az övéből és azt sem tudom mit jelent. Sejtem csak, hogy talán megköszönte a takarót…amit utána mond, már esélyem sincs kiejteni. A vizes ruháját félreteszem, inkább őt szemlélem meg, először a meztelen felsőtestét, míg el nem takarja a pokróc. Szépen kidolgozott izmai minden mozdulatnál összerándulnak, megfeszülnek…igazán remekül néz ki. Legszívesebben megérinteném….de még a gondolat is megijeszt, hogy egyáltalán eszembe jutott a vágy. Inkább az arcára fókuszálok, a tekintetére, az ajkaira, a nyakára, ami még kilátszik a takaró alól és ahol vaskos izmok táncolnak. Úgy vizsgálom mint egy állatot a piacon, de nem látom rajta, hogy ez bántaná. A borostája csiklandoz és szúr egyszerre….a nevetése…annyira hasonlít Dyronéra, de próbálom elhessegetni az emlékét. Arra gondolok, hogy Ed nem lehet Dyron, hogy Ed egy égi aki azért van itt, mert a népe elpusztította az otthonukat és most másokét akarják megkapni. Az érintése elől először elhúzódom, önkéntelen mozdulat, hiszen oly rég volt már amikor ilyesmit éreztem. Az önkéntesen választott magány nem segít a társas kapcsolatokban. Ed azonban cseppet sem fenyegető, csupán a hajamat érinti meg…tekintetében mérhetetlen kíváncsisággal és….bizalommal irántam. Megérintem az ajkát ami forró ahhoz képest, hogy a bőre valószínűleg hűvös a nem rég levett vizes ruha miatt…aztán a nevetőráncokon simítok végig, majd az erős arccsontján. *-Te Égi…én Ocantis. *Mondom rá mutatva aztán, megbökve a mellkasát, majd magara mutatok. Végül egyik kezemet a saját mellkasomra szorítom, míg a másikat az övére.* -Égi…Ocantis…barát. *Noha nem gondolom úgy, hogy mi ketten valaha igaz barátok lehetnénk, már csak azért sem, mert ők a földünket akarják, és nem tudnak rá vigyázni. Ez az érzés ott lobog bennem annak ellenére, hogy Ed nem olyan vadnak tűnik mint a társai akiket korábban láttam.*
Meg kell hagyni, a mai napom érdekesen alakul. Mikor felkeltem, akkor még nem is sejtettem, hogy estére egy erdei kunyhóban fogok ülni, félmeztelenül, egy takaróba burkolózva, egy ocani lánnyal. Ez azért nem mindennapi, és az sem, hogy nem messze tőlem egy hatalmas állat heverészik a bejárat előtt. Furcsa érzés, hogy egyáltalán nem vagyok ideges vagy feszült ettől a felállástól, és érdekes módon a kíváncsiságunk is kölcsönös. Ahogy megérinti az arcom és az ujjai végigsimítják a bőröm, nem érzek fenyegető mozdulatot, inkább mérhetetlen kíváncsiságot és felfedezővágyat. Ami bennem is bőven van, ahogy a hajához érek. Azt hittem, hogy a mozdulatomat nem fogja engedni, bár kis idő kellett, hogy bizalmat adjon nekem is. Nem neheztelek rá, mert megértem. Fordított helyzetben lehet, hogy én is így tennék, bár nem vagyok nő. Khhmm…na, igen. Meg kell állapítsam, hogy szép, és ez nem vitás. A haja után, az arcát is megérintettem volna, úgy, ahogy ő az enyém. De inkább nem tettem, nehogy félreértse a mozdulatomat. A Sorsnak biztosan van humorérzéke, mert az eddigi jelentések és szóbeszédek azt hangoztatták, hogy mennyire veszélyesek és élhetetlenek az Ocantis őslakosai, és most itt vagyok az otthonába, ahová befogadott éjszakára és még takarót is kaptam, hogy megmelegedjek. -Köszönöm. – ismétlem el vele megint, ahogy ő is utánozni igyekszik a kimondott szavam. – Egyre jobban megy neked. – nevetem el magam, ahogy látom az ajkai, hogy formálják meg a szót. Furcsa érzés, de ebből is látszik, hogy igazam volt a megérzésemben, és csak a saját szememnek hiszek. Bár pocsék a kiejtésem, és alig tudom, hogy a szavai mit jelentenek, mégis nyugalom száll meg a közelében. Nem érzek semmiféle fenyegetést, és talán, ha ismernénk egymás nyelvét, még többet tanulhatnánk a másiktól. Az is mosolygással tölt el, hogy az arcszőrzetemet érinti, bár más esetben nem mindig hagyom ennyire megnőni, de jelen pillanatban nincs lehetőségem a borotválkozásra. Lili ilyenkor azt mondaná, hogy „vadember sörény” van rajtam, de ezen, mindig jókat derültem. Roda-t is biztosan emlékeztetem valakijére, bár ezt nem tudom teljes bizonyossággal. A szemeiből olvasom ki, hogy megrohanták az érzései, de nem mutatja ki teljesen. Más esetben talán igen, de ezt sem tudhatom. Az ajkaimat mikor megérinti, meglepődöm, de nem húzom el a fejem. Szinte érzem az ujjhegyén az apró remegést, ahogy végigsimítja, és aztán tovább siklik az arcomon a keze. -„Te Égi..én Ocantis”- mondom utána, és kezdem megérteni a jelentését. Lassan már pár szót tudok, ami elég nagy teljesítmény, mivel a nulláról indultunk, de úgy érzem, hogy hamarosan többet is meg fogok érteni. Legalábbis nagyon igyekszem, de a kiejtésem még mérföldekre van a helyestől. A pokrócot megigazítom magamon, de kezd melegem lenni. Nem gondoltam, hogy ez az apró kunyhó ilyen jó hőszigetelő. Eddig a tábortűznél melegedtem mindig, de most nem is hiányzik a hasábokból eredő hő. A ruhám vissza is fogom venni magamra, ha megszárad. Igaz, majd vigyázok, hogy ne döntsek fel semmit, mert igen csak szűkösen férek el, de nem baj. Hálás vagyok neki, hogy ide hozott és megengedte, hogy itt lehessek. Bárcsak el tudnám neki mondani. -„Roda – barát- Ed”- próbálom utánozni, amit mondd, de az én számból elég furcsán hangzik. Pedig igyekszem úgy ejteni, ahogy hallom, de még van mit gyakorolnom.
*Lassan megy egymás megértése, de bízom abban, hogy lesz ez még jobb is. Talán a nyelvkülönbség az oka annak, hogy a két nép nem igazán érti egymást és ebből fakadnak a félreértések. Nem tudom ugyan, hogy a Sceptri hogy tud velük beszélgetni, de halvány gyanú dereng bennem aziránt, hogy az Égiek szerkezete nem olyan tökéletes mint azt sejtetik…s talán nem véletlenül. Persze a várostól való távollétem sem segít a kapcsolat megértésében és egy ideje már tervezem, hogy visszatérek. Beszélnem kell a Sceptrivel. A legjobb addig amit tehetek, hogy legalább Égi Eddel megértetem magam, bár ez jóval lassabban megy mint szeretném. Csak ismételgetjük azt amit a másik mond, de értelme nem sok van, hiszen ha nem tudom mit mondok, olyan mintha nem mondanám. Ed külseje első pillanatra olyan vadnak tűnt, mint amit a bátyám mondott róluk, de a tekintetében egészen mást látok és a szem nem hazudik. Ettől függetlenül alaposan megbámulom, magamat győzködöm arról, hogy csupán az erőnlétét mérem fel, de egészen másról is van szó. Bólintok mikor mindent visszamond amit én, aztán a kezembe fogom a vizes ruháját, a másik tenyeremet végighúzom az anyagon, nyomában a víz minden cseppje kiszalad a szövetszálak közül. Megtehettem volna korábban is, de nem akartam. Halvány mosollyal nyújtom át….de mielőtt elvehetné, elrántom előle. Dyronnal mindig ilyesmit játszottunk egymással, de fogalmam sincs, hogy most miért jutott eszembe és miért teszek olyat, amire nem akarok emlékezni. Égi Ed továbbra is emlékeket idéz fel bennem. Az érzelmek összekuszálódnak, ami tovább generálja önmagát, elkeseredettség, düh, szomorúság váltja egymást, de egyik sem Ed iránt való. Végül felállok és ledobom a térdére a ruháját, elfordulok és veszek egy nagy levegőt. Muszáj kiűznöm Dyron emlékét a fejemből. Csak tennem kell egy félfordulatot, hogy az egyik tárolóból kivegyek egy fonott kosarat, mely szárított gyümölcsök és magok keverékéből összedolgozott kekszeket tartalmaz. Ezt adom Ed kezébe ha elveszi.* -Étel. *S mutatom mit tegyen vele, kezemet a számhoz emelve úgy teszek mint aki beleharap az ennivalóba. Majd poharat veszek elő és a kancsóból vizet töltök….mindenféle „trükk” nélkül. Ed számára valószínűleg varázslatnak hat az amit a vízzel teszek, egyetlen ember sem értheti azt a kapcsot ami az ocantisok és a sors által nekik kiosztott elemek között van. Soha nem fogják megérteni. *-Víz. Te Ed inni. *Az ivást is elmutogatom, azt pedig már megértheti amit róla mondtam. S ezen a ponton már megáll a tudományom, fogalmam sincs hogyan folytassam tovább. *
Elég szűkösen férek el ebben az apró kunyhóban, de egyáltalán nem érzem magam kellemetlenül. Ami meg is lep, mert sokszor, ha ilyen helyzetbe voltam, akkor zavart, hogy a mozgásom korlátozva van. Most viszont abszolut nem érzek késztetést, hogy kijussak innen, mint amikor a verembe zártak egyik bevetés után. De ez már régi történet… A lányt figyelve, biztosan emlékeztetem valakire, bár nem ismerem annyira, hogy ezt biztosra mondanám, de a megérzéseim sokszor pontosak. Nem vagyok jós vagy előrelátó, de a szemeibe nézve, a lelke tükre nem hazudik. A takaró rajtam kellemes meleget ad, és mi tagadás, meg is száradtam, ahogy most itt ülök, már csak a ruhámat várom, hogy visszavehessem, ha az is megfelelő lesz. De amit megint látok, ámulatba ejt. A víz az érintésétől eltávozik a szövet közül és ismét száraz a holmim. -Ezt, hogy csinálod?- szalad ki a számon a meglepetéstől a mondatom, de lassan rá kell jönnöm, hogy ez nem valami trükk lehet, hanem egy képesség. Vagyis gondolom, hogy nem szemfényvesztés, mert akkor valami hőforrásnak is lennie kellene itt, de semmit nem látok körülötte. -Köszönöm.- nyúlnék a ruhám felé, hogy elvegyem, de hirtelen visszarántja, hogy ne érjem el. -Játszunk?- nevetem el magam a mozdulatán, és eszembe jut Lili megint, aki ugyan így incselkedett velem, ha öltözködtem. De aztán az ölembe dobja a felsőm, és elfordul. Egy pillanatra késztetést éreztem, hogy utána nyúljak és elkapjam a kezéből, de nem mertem megkockáztatni a dolgot. Lehet, nem venné jó néven, ha megragadnám a kezét és közelebb húznám. Bár, nem lenne ellenemre, de inkább leteszek róla. Benne vagyok a játékban, és ha többet tudnánk kommunikálni, akkor meg is magyaráznám neki. Vagyis hát, ha el lehetne mondani eme „játék” humoros oldalát. -Nem vagyok szégyenlős…- hagyom, hogy a pokróc lecsússzon a vállamról és belebújok a pólómba. Azért sajnálom, hogy nem tudok vele beszélgetni, mert nem sok szót értünk egymástól. De remélem, hogy ez idővel egyre jobban fog menni. Összegezve, már tanultam pár kifejezést, de csak szavakat. Roda arcát figyelve elég sok érzelem mutatkozik rajta, bár próbál elnyomni magában valamit, amit én válthattam ki, ahogy rám néz. Nem tudhatom, hogy mi lehet, de felkavarja, az biztos. Pár pillanat múlva egy kekszet nyom a kezembe és vizet tölt egy pohárba. -„étel”- ismétlem el a szavát, majd beleharapok a süteménybe. – Finom. - mondom elismerően, bárcsak értené ő is, hogy mit akarok mondani. -„Víz. Te Ed inni.” - Kortyolok a pohárból, majd visszanyújtom felé. Lassan kezdem megérteni, amit akar közölni, mivel a nevem is szerepel ismét a mondatában. Azt még nem mondanám, hogy tökéletes lenne az ismeretem, de úgy érzem, hogy minden szóval közelebb kerülünk egymáshoz, vagyis, hogy megértessük magunkat a másikkal. -Köszönöm.- bólintok ismét, hátha ezt érti. –Tudom, hogy nem érted, amit mondok, de szeretném megköszönni, hogy ide hoztál az otthonodba, és ételt, italt adtál, pedig nem is ismersz engem. – nézek rá, hogy folytassam-e, de nem tudom magamba tartani a gondolataimat. -Biztosan emlékeztetlek valakire, ahogy te is engem, bár ez csak egy megérzés. – hajtom le a fejem, ahogy az emlékek felderengenek ismét a feleségemről és a lányomról. Nem hittem volna, hogy ennyi év után az érzések előjönnek, és ismét a földi életem egy darabja fog felelevenedni bennem, Roda láttán. Igyekszem egy halk sóhajjal a gondolataimat elhessegetni és nem kimutatni a szomorúságomat az emlékeim miatt. De valahogy megnyugvás száll meg, hogy beszélni tudok erről. Talán jobb is, hogy nem érti, amit mondok, de mégis furcsán érzem magam, hogy pont neki mondom el. Soha nem beszélek a családomról, vagyis nagyon keveset. Most viszont itt ülök lehajtott fejjel és eszembe jutnak az emlékek. Gondolom, most elég hülyének tarthat a lány, bár ha hasonlókon ment keresztül, akkor nagyon is jól ismeri ezt az érzést. Talán ha pihenek kicsit, akkor újra a „régi” Ed leszek, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért törtek a felszínre belőlem azok az emlékképek, amiket próbálok eltemetni magamban.
*nem találkoztam még emberrel személyesen, csak távolról figyeltem őket eddig, mégsem láttam olyan csodálatot és döbbenetet egyikük arcán sem, mit Égi Ed arca mutat a vízvarázslatomra. Megmosolyogtat, annak ellenére, hogy az imént még egészen más érzelmek kerítettek a hatalmukba. Ed olyan akár egy gyerek, aki rácsodálkozik az egész világra. A kérdését nem értem, de feltételezem, hogy a mikéntre vonatkozott, de ezt nem tudom elmagyarázni, ez nem olyasmi amit szavakkal le lehetne írni. Csak megvonom a vállam és enyhén, még nem tagadólag megrázom a fejem. A játék talán abból fakadt, ahogy az imént a férfit egy gyerekhez hasonlítottam, ám ő mégis minden mozdulatával és gesztusával, újra és újra Dyront idézi, ami elszomorít, eszembe juttatja, hogy én vetettem véget az életének, és az is egy játékból indult ki. Inkább elfoglalom magam azzal, hogy enni és inni adok Ednek, s míg a vizet a pohárba töltöm, képes vagyok az elmém egy mélyebb pontjára száműzni Dyron emlékét. Ocantinul mondom ki mindenek a nevét, s a kínos csend helyét rövidebbek veszik át. Szeretnék…szeretném ha egymás szavába tudnánk vágni, ha ezáltal megismerhetnénk egymást, de ez egyelőre lehetetlen. A köszönetére bólintok s már azon elmélkednék, hogyan folytassuk tovább az estét, mit mutassak neki, vagy miről kérdezzem némán, mutogatva amivel reggelig elodázhatjuk az időt, mikor Ed megszólal és csak beszél. Nem értem mit mond, de a hangja olyan megnyugtató és szomorú, és kedves és halk….nem értem mégis szívesen hallgatom. Leülök mellé, felé fordítom a fejem és csak a hangjára figyelek. Valami történhetett, hogy elkeseredett, mint én az imént, bár kétlem, hogy ugyanaz lenne baja mint nekem. Kezem önkéntelenül is az arcára téved, s bár rövid a haja, hátrasimítom. *-Szomorú vagy. Nem tudom miért, de remélem nem miattam. Szeretem ha mosolyogsz és szeretem a hangodat. Bárcsak érthetném mit mondasz. Biztosan fáradt vagy….nem túl nagy az ágy, de ha aludni akarsz…..Barát majd vigyáz ránk. *Ujjaim a rövid tincseket igazgatják, de én oda sem figyelek, csak beszélek én is ahogy ő az imént. Most érik meg bennem az elhatározás, hogy mindenképpen felkeresem a Sceptrit és beszélnem kell azokkal is, akik kapcsolatot tartanak az emberekkel. Meg kell tanulnom a nyelvüket. S aztán újra találkoznom kell Eddel. *
Még most sem tudom, hogy miért beszélek a lánynak a múltam egy darabjáról, de jóleső érzés, hogy valakivel meg tudom osztani, ami bennem van. Eddig elfojtottam minden érzelmet és emléket, hogy új életet kezdve, megtaláljam önmagam. Talán egy napon lehull rólunk a nyelvi korlát, és ugyanígy egymással szemben ülve, beszélgethetünk. Apró kis kunyhó ez, de mégis az otthont juttatja az eszembe. S ahogy rá nézek, a szomorúsággal és fájdalmakkal teli szemébe, szinte belesajdul a szívem. Nem tudom, mit mond, de a szavai megnyugtatólag hatnak, ahogy a keze érintése. Idegenek vagyunk egymásnak, de mégis van bennünk valami közös. Talán, ha megértenénk egymást, akkor nem csak feltevés vagy sejtés lenne, hogy mit érez belül a másikunk. Furcsa, de jóleső érzés, ahogy próbál vigasztalni. Vagyis csak gondolom, de ha még érteném szavait, annak jobban örülnék. -Kedves vagy velem, amiért hálás vagyok neked. A feleségemre emlékeztetsz és a kislányomra. Már rég történt, de most ezért láthatsz szomorúnak, mert rájuk gondoltam, akiket elvesztettem. Talán te is elveszthetted a szeretteidet, akik sokat jelenthettek neked. Valamiért így érzem, de bárcsak érteném, amit mondasz… - dőlök kicsit hátrébb az ágy támlájának, és ahogy a keze végigsiklik a tincseimen, látom rajta a szomorúságot. Azt nem tudom, hogy ha lecsuknám a szemem, akkor mi történne, de félek, hogy ha ismét kinyitnám, akkor ez csak egy álom lenne, és nem a valóság. Sok bevetésen voltam, ahol egy hajszálon múlt az életem, de itt mégsem azok a borzalmak jutnak eszembe, amiken keresztülmentem, hanem a végtelen nyugalom. Roda biztosan e Bolygó harcosa, de mégis van benne valami, amit nem tudok megmagyarázni. Talán az, hogy a kemény külső alatt egy érző lélek lapul, amit kénytelen volt ő is eltemetni és megacélozni a sok év alatt. Ki tudja, mi zajlik benne, ahogy most is csak találgatok, de olyasmit érzek felőle, amit nagyon kevesekben. Megértést. Pedig minden jelentés vagy forrás, azt akarja elhitetni, hogy ellenségek vagyunk. Eddig sem hittem a szóbeszédnek, és most a saját szememmel is láthatom, hogy mind hazugság volt, amit e Bolygó lakóiról írtak. Mi emberek az előítéletünk után döntünk, és sokszor tévesen. Roda is megtehette volna, hogy elveszi az életem, mert betolakodónak tart, függetlenül, hogy soha nem találkoztunk ezelőtt, de mégsem tette. Bizalmat adott nekem, pedig ismeretlen vagyok számára, és elfogadta jelenlétem, holott meg is ölhetett volna, azzal az állattal. Helyette étellel és itallal kínált, ahogy a fekhelyét is felajánlotta nekem. Fura az élet, ahogy a sors, de ahogy most itt vagyok ezen a helyen, sok mindent megértettem. Legszívesebben megfognám a kezét és csókot lehelnék rá, de félek, hogy félreértené, köszönettel teli gesztusom. Inkább csak mosollyal nézek rá, és csendben figyelem arcvonásait. Nyugalom szállja meg testem, és bár most elfoglaltam a fekhelyének jó részét, engedném, s ha nem tartja helytelennek, akkor örülnék neki, hogy ha a közelemben maradna. Rég éreztem ilyen csöndet és nyugalmat magam körül, de ha csak ennyi időre is lehet részem benne, akkor is hálás vagyok neki. Örülnék, ha nem menne el mellőlem… Bár nem tudom, hogy ilyet kérhetnék-e tőle, mert nem ismerem a szokásaikat. De nem akarnám megsérteni vele, ha ő ezt nem tartja helyénvalónak.
*Érdekes az a meghitt hangulat ami körülvesz minket, mely mindkettőnkre rányomta bélyegét és csak beszélünk anélkül, hogy megértenénk egymást. Egymás szavait….azokat nem értjük, én mégis azt érzem, hogy azt amit Égi Ed mondani akar, megértem. Mérhetetlen fájdalom és keserűség hatja át a hangját s bár nem tudhatom pontosan miről mesél, azt tudom, hogy ugyanúgy veszteség érhette. Olyan veszteség ami miatt magát okolja, ami ellen nem volt képes tenni, amit nem tud elfelejteni. Oly könnyedén nyílok meg neki, hogy magam is meglepődöm. Krizia tudja mi történt, neki nem kell beszélnem róla, mégis mindig kérdez és azt mondja, hogy ki kell adnom magamból, különben belülről emészt fel. Tisztában vagyok vele, igaza van, ennek ellenére még a legjobb barátnőmnek sem tudok megnyílni. Ed azonban….talán mert nem érti amit mondok, és figyelmes hallgatóság, szinte kicsalogatja belőlem azt ami a lelkemet nyomja. Noha az imént felajánlottam neki az ágyamat, hogy pihenhessen, Ed nem érthette és csupán kicsit dől hátra az ágyon, hogy nekitámaszkodjon a falnak. Talán nem meri kényelembe helyezni magát, fél, hogy visszaél a vendégszeretetemmel…s hasonló esetben én is így tennék. Van bennünk néhány közös vonás…vagy talán több is mint hinnénk. *-Kellemes hangod van, de biztosan sokan mondták már. Megnyugtató, majdnem álmosító. Nem hittem, hogy az égiek között van olyan is, akit elhívok az otthonomba. *Nem rég még el akartam űzni minden égit, féltettem az otthonomat, a népem otthonát, tudva azt, hogy az égiek nem képesek és nem is akarnak vigyázni rá. Beszennyezik a földjeinket a gépeikkel, lerombolnak mindent ami az útjukba kerül, nem értik és nem érzik a természetet a magukénak. A távolságtartás azonban nem megfelelő stratégia, meg kell ismerni őket ahhoz, hogy ismerjük a gyenge pontjaikat. Ed azonban olyasmit adott magából, ami megváltoztatta a terveimet. A közelsége megnyugtat és érzem ahogy szavak nélkül is letudja bontani a magam köré épített falakat. Ujjaim a hajába túrnak, noha sok kárt nem teszek benne, rövidsége okán minden tincs ugyanoda ugrik vissza ahonnan elsimítottam. Az emlékek tovább tolakodnak én pedig elhúzom a kezem.* -Volt régen…valaki. Kedveltem őt….és ő is engem. A barátom volt. Hasonlítasz rá. *Kezem újra emelem, bár nem vagyok tudatában, Ed ajkai, arca, orrának íve….minden apró részlet ujjaim alá kerül.* -Olyan a szád mint az övé volt amikor nevetett….az arca is ilyen széles volt, az orra szép formájú…bár a tiéd már nem az, de olyan volt régen. Biztosan orrba vágtak. *Az ötlet, a gondolat megnevettet, nem mintha mulatságosnak találnám azt ha valaki megüt egy másikat. Inkább azon nevetek, hogy ilyesmi eszembe jutott.* -A szemeid is hasonló formájúak és amikor nevetsz, neked is ráncok gyűlnek a szemeid köré….csak ő….fiatalabb volt. Dyronnak hívták. *Nevének újabb kiejtése úgy vág mellbe mint egy harcos ökle. Kezemet elhúzom, látom ahogy a lelkembe maró fájdalom miatt ökölbe zárult, érzem ahogy a körmeim a tenyerembe vájnak. *-Sajnálom. Nem miattad…*Veszek egy mély levegőt, de a fájdalom nem távozik vele együtt amikor kifújom. Ott ragad bennem. *
Hétf. Márc. 18, 2019 4:52 pm
